Part 1

FELHŐK

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

PETELEI ISTVÁN

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1897.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

TARTALOM

Felhők 5 Menekvés 33 A becsület 69 A fal 95 Az óra 119 A csomók 137 A könyörülő asszony 151 A székek 165 A felszerelés 177 Lobbanás az alkonyatban 199 A játék 239

FELHŐK.

– Ne nevess ki, kedves apa, a nyughatatlanságomért.

– Rosszat álmodtál, Sárika?

– Én? Dehogy. Én sohasem álmodom. Én csak alszom, alszom, hogy nem is tudok felőle. Reggel egy kis dalra ébredtem. Nem tudom; talán az éjjel hízelegte be valaki a fülembe, a miről én semmit sem tudok. Reggel kivirágzott a szájamon. Nagyon nevetséges volt, hogy én éneklek. Mert tudod, milyen csúf is a hangom. Ezért nem is éneklek. De a reggel hangosan énekeltem, hidd el, apa. Aztán jött meg a Judit társzekere.

– S az vette el a kedvedet, Sárika?

– Hát miért? Én azt hiszem, hogy szeretem Juditot, bárha egy kicsit félek tőle.

– Judittól?

– Tudod ő olyan nagy és olyan igen szép. Én alig merek az ő erős, fekete szemébe nézni. Azt hiszem, ő minden gyarlóságaimat egyszerre meglátja vele. Aztán, olyan semmiségnek érzem magamat, ha látom őt. Ugy tetszik nekem, hogy ő a valóság, én csak az ő árnyéka vagyok. Ő olyan nagy és erős. És az ő villogó fogai, vérpiros ajkai… Mit akarsz… hogy én szóljak, ha az ő mély tiszta hangját hallom?

– Oh te gyönge Sárika…

– Hát ezt mondod nekem? Nem vagyok én a te kezed, a te szemed. «Vigy Sárika a verandára», «nézz az útra Sárika, szekér jár-e?» ezt mind én csinálom meg és jól. Én vagyok a gyönge? Te vagy a gyönge, apa. Én erősebb vagyok, mint te. Nem is tudom, hogy lehetsz te Juditnak a testvére. Te vagy a gyöngédség és engedékenység. Judit pedig akkor is rendet szab, ha kér, s parancsol, mikor megkövet. Hanem haszontalanságokat fecsegek, úgy-e? Talán nem Judit miatt nyughatatlankodom s nem is tudom, miért? Csak valami rebeg bennem, nem is tudom hol. Talán a torkomban, talán a szivemben. Tedd csak ide a kezedet (be hideg a kezed, te kedves!), nem érzed ott a szivemnél, hogy repes, mint egy selyemszállal megkötött ijedt madár?

– Talán, mert szerelmes vagy, Sárika…

– De milyen csunya tudsz te lenni, apa. S milyen ravaszúl tudsz nevetni. Nem Miklósért, tudod, nem érte, igazán. Érte miért nyughatatlankodjam? Miklós már reggel köszöntött, mikor még a harmat sem száradt föl. Ő a vizslájával a tarlóra ment, de mindjárt visszajön. Ő ugyan ma se lő nyulat. Tegnap egy fülest sebezett meg. A kutyák lefogták mindjárt s mikor Miklós hozzá ért, a szegény állat panaszosan sírt föl reá s elhaló szemének bús tekintetét reávetette. Tudod, te kedves! Nekem kellett vígasztalnom Miklóst, úgy fájt a szive a szegény nyúlért.

– A szegény…

– Elpanaszolta neked? Tudtam. Te is sajnálod. Hát látod, ő is olyan gyönge fiú, mint te. Nekem most két ilyen jó fiam van…

– S a társzekér?…

– Miért küldte ide Judit? Meddig ül itt? Te nem tudod, te nem tudsz kimozdulni ebből a helyből s te nem láthatod, miket hoztak a társzekérrel. A régi nagy borjúbőrös láda is itt van, a miben a drágaságokat vitték, mikor Judit férjhez ment; a nagy vasas ládákat, a melyekben a fehérneműeket vitték; és nagy leszegezett más ládákat. Én nem tudom, miért küldte vissza? Talán örökre jött Judit? Hát az ura? talán ott hagyta? Akkor, igen, akkor (most tudom) akkor kezdett bennem úgy rebegni valami.

Az ablakon beszűrődő verőfény beszőtte finom sugaraival a gyönge leánykát. Igen bájos személykét simogatott; virágot, a hatalmas fák alján virágzót, sem találhatott volna méltóbbat. Gyönge, üde kis teste volt; nagy, kissé kiülő félénk szemekkel, mintha nedves fényben csillognának; puha, húsos, eleven piros szája s oly fehér és puha az arczbőre, mint a havasi gyopár szirma színe. Az apja, Buyk Mózes, fáradt vérmes szemeivel úgy kísérte minden mozdulatát, mintha vonzaná. Ő már öreg embernek látszott, gyönge, gyér hajával, sovány fejével, keskeny vállaival s szélütött, hitvány lábszáraival. A karszékéhez két bot volt támasztva.

– Judit? Mit akarsz, Sárika? őt nem szabad közönséges mértékkel mérni. Hogy miért jön most ide? miért hagyja oda az urát egy hirtelen föllángolásában? Ki tudná? Még emlékszem, mikor az urára fogta a puskáját. Ők egy vén farkast üldöztek. Még lóháton ültem én is. Beh régnek is tetszik nekem, Sárika! Az ordas bevette magát a gerbenesi nádasba. A nyomon követtük. Judit megelőzte az urát. A kihajszolt vad Judit felé vetette magát. Akkor az urának egy jó lövése érte a farkast, mielőtt ugorhatna, s ledőlt a hóra. Akkor Judit éktelen haragjában az urára fogta a puskáját, mert az ő vadját lőtte el előle. Mikor aztán elütöttem a fegyverét s a magja a levegőbe ment, Judit sírva borúlt a nyakamba s úgy ölelt, csókolgatott, mert az urát mentettem meg. Hagyd te el Juditot, Sárika! Miért hagyta el most az urát valamely féktelen haragjában? Ki tudja azt. Ma ide jön, holnap talán dühös szeretettel megy vissza az urához s öleli át a lábait.

– Halló, úrfi! – kiáltott le a leány az udvarra, alig hallva már az apja történetének a végét. – Halló, úrfi!… kiáltott egy magas legénynek, ki akkor lépett be a kapun. Aztán szelesen átszorította az apja fejét s kigyúlva mondta: – Már itt van Miklós… Nem mondtam meg, úgy-e, hogy mindjárt itt lesz?…

Nyulánk s mégis erőteljes fiatal ember volt Miklós. Alig serkedt bajusza finom, barna vonalat képezett rózsás arczán. A kopók az udvaron elevenen sürögtek körülötte, a zöld posztós daróczra ugrálva. A leány elébe futott:

– Hozott valamit? gyönge szívű vadász?

– Az éjjel a vaddisznók betörtek a tanarokba s megmocskolták a törökbuzást. Hejh! ha maga Sárika nem volna haszontalan, fehérmájú gyermek, elvinném estére az erdőszélre lesbe. De ha szél suhanna át az erdőn, tudom, maga sírásra fakadna ijedtében…

A beteg ember mosolyogva fogadta őket. Átölelték őt. Aztán beleelegyedtek az esemény tárgyalásába. Ő estére nem ajánlja, hogy Sárikát magával vigye. A leány fürjészni menjen, a hol menta illatozik s oroszlánszáj virágzik a martok szélén. A disznó paraszt fajta állat s az agyara nem respektálja a szoknyát:

– Judit is itt lesz napközben. Őt vidd, Miklós, magaddal, mert az nem asszony.

A leány szeme fényén gyönge borulás vonult végig. Azonban mindjárt erőt vett magán.

– Akarja, Miklós, hogy Judit elejébe menjünk az úton? A társzekere már hajnalban itt volt. Azt éjfél után kellett elindítani az igás lovakkal. Judit, ha reggel indúlt is el, mindjárt itt lesz.

Nem is köszöntek; a leány a Miklós karjába öltötte kezét s gyorsan szaladtak le. Igen szép, meleg őszi nap volt. A vén fenyőfák zöldje haragosnak látszott a hervadó lombok közűl, verbenák illatoztak az út szélén s a georginák égő labdái kaczagtak rájok.

Átszaladtak a kerten. A Maroson zakatoló malom pallóján hirtelen megállott s kérdezte:

– S szép este az erdő, Miklós, úgy-e?

– Miért kérdi, Sárika?

– Hát igazán nem leszek én jó pajtása magának az erdőben, este?

– Se most, se soha, senki sem lesz kedvesebb.

– Miért beszél így én hozzám, mikor nem engemet akar vinni magával?

– Bizony Sárika, még elpityereg. Az ajaka már rebeg. Hogy ne akarnám én? A bácsi mondta, nem én.

– Juditot is ő akarta kivinni magával?

Akkor egyszerre egymásra néztek, farkasszemet nézve egy perczig, aztán hangosan minden ok nélkül fölkaczagtak s a leány megfutamodott. Miklós utána iramodott az ő hosszú lábaival, persze mindjárt beérte az első égerbokornál, ott mindjárt átölelte a leány derekát és szembe fordultak. Egyszerre igen jó kedvűek lettek. Miklós kézen fogta a leányt s úgy lóbálták a kezöket, mint két jókedvű gyermek és bementek a berek ösvényére. El is felejtették Juditot s az országutat is egészen.

Ők így szoktak kalandozni ketten. Miklós a völgy végében a nagy kőházban magára lakott. Szegről végről atyafiak is voltak s a Miklós anyja, míg élt, Sárikát úgy beczézgette, mintha anyja volna. Míg Miklós az iskolát járta, Sárika pótolta a nagy házban.

Mire aztán Miklós hazatért, már üres volt a vén fészek és Sárika, a gyönge kis leány egyedűl való úrnőnek maradt a Buyk házban s a Miklós nemesi kúriájában is. És nemcsak a házakban lakott egyképen; a szivekben is.

Az nap igen jó napjuk volt. A komlóval behálózott bokrok között bujkáltak s fölmentek a Maros-parton a fűzfa-bokrok között messze. A gát alatt egy csónak volt kikötve. Azt kioldozták s már délebéd idő volt, mikor a malomig fölhajtották, semmi beszédekkel töltve az időt. Mind a ketten egyszerre észrevették, a mint az udvarra értek, hogy idegen kocsi áll a fészer alatt. Judit jutott eszökbe. Egyik sem emlegette. Megcsendesedve mentek föl a lépcsőn; kezüket eleresztették az ajtó előtt s elkomolyodva léptek be.

Judit a beteg ember előtt állott és hozzá szólt. Mély, meleg, mint egy harangnak, olyan kongó hangja volt. Megfordult a zajra és csendesen, nyugodtan mondta:

– Kószáltok? Még se untátok meg a berket? Pedig megnőttetek, látom.

Sárikának az arczát gyöngéden meglegyintette. Miklóssal kezet fogott, keményen megrázva.

– Szeretem, hogy megférfiasodtál. Majd akkora vagy, mint én. Sárika csak ha a szivedig ér.

Miklós szeme önfeledten az asszony arczán veszett. Kábítóan szép volt. Érett, erőteljes és ép, maga az élet. A mint a napfényben állott, valami finom pehelyfélével látszott benőve az arcza, mely csodálatos lágygyá, puhává tette bőrét. Álla kissé hirtelen végződött, mely keménynyé tette tekintetét, éles metszésű ajaka alatt. Szemköre finom barnább színnel volt belehelve, mintha foglalatba tartaná ragyogó, mély tüzű szemét. Miklós egész testén fölmelegedett láttára s mintha megzsibbadtnak érezte volna minden tagját, és újjait önkénytelenűl ökölbe húzta s kipattintotta, mert az izzadság kiült a bőrére. Egy igét sem tudott volna kiejteni megszáradt ajakán. Nem tudta levenni a szemét róla. Megfélemlítve érezte magát; gyöngének, megtiportnak.

Judit végig vonta tekintetét a fiatal legényen. Aztán belenézett Miklós elborúlt szemébe s lassan így szólt:

– Mit akarsz velem, Ujvárosi Miklós? Ma igen borús kedvben találsz. Örvendek, hogy látlak.

Aztán Sárikához fordult s röviden kérdezte:

– Jegyesek vagytok? Ő persze szépeket mond neked; te sóhajtsz s azt mondjátok: «Lám, a mennyország». Bolondok, bolondok… Menjetek a szemem elől. Nem szeretlek látni. Igen haragos kedvemben vagyok, Sárika. Szeretném, Sárika, ha szeretnél engemet. Szükségem van reá, ah! Én is megtenném, ha tudnék még szeretni… Menjetek…

Mind a ketten elkedvetlenedtek. A leány merő tekintettel nézte Miklóst. A legény elfordította szemét s az ablaküvegen belátszó Maros fodros, csillogó vizét nézte. Mózes szenvtelenűl, fáradtan hallgatta a Judit kitöréseit. Egyhangúan szólt:

– Meg fogod bánni, Judit, ismerlek.

Judit lángba borult egyszerre.

– Sértesz. Nem akarom, hogy lenézz engem; nem, még te sem. A kit hűtelenségen kapok, én, ki minden ízemmel adom oda magamat, a ki kicsibe vesz engem s azt, a mit nyújtok: forró, égő szeretetemet, azt én, ha nem becsül meg, megvetem, szétzúzom, szétmarczangolom…

– S hátha tévedsz?

– Én? Nekem mondod-e ezt? Hát olyannak ismersz, a ki könnyelműen játszom a boldogságommal? Ilyen hitványnak ismersz te engemet? Szegény te!…

Sárika csendesen fölemelkedett s a verandára lépett ki. Miklós nesztelenűl követte. Úgy tetszett, mintha megkisebbedett volna. Egy szót sem ejtettek. A veranda lépcsője oszlopfejét két csorba kő-virágváza képezte; arra telepedtek le egymással szemben. Mind a ketten el voltak foglalva a maguk gondolatával.

Csak későn hívták őket ebédre.

A hatalmas, vedlett ebédlőasztal egy szögletén fértek mind el. A kutyák és a legyek mind benyomultak. Valami alávaló rosz ebédet tálaltak. A desserthez ezüst tányérokat hoztak, de a zöldséget csonka cserépben tálalták föl, elvékonyodott csontnyelű étszereket adtak mellé. A szétfőtt, szálas tyúkhúsokat alig piszkálták.

Ritkán szóltak.

Miklós megrúgott egy vizslát.

– A maga kedves vizslája az, Miklós…

– Úgy-e? – kérdezte szórakozottan.

Mózes így szólt az ebéd végén:

– Nem akarsz kimenni lesre, Judit? Ez jót tesz neked. Elszórakozol. Miklós ma reggel vaddisznókat jelentett be.

Sárika lopva nézett Miklósra.

– Elfogadom – felelte röviden Judit. – Akarsz velünk jönni, Sárika? Ki a vezető? Tógyer?

– Nem. Miklós maga.

– Nem szeretem a szerelmes legényeket a sor elején. Annak egyeben jár az esze.

– Azt gondolja? – kérdezte tompán Miklós. Úgy érezte, mintha valami röstelni való szeplőjét fedezték volna föl.

A délutánt a kertben töltötték el. Valamikor mély várárok vette körül a házat. Azt óriási fák nőtték be. A fenyőknek csak a tetején volt lomb, mert a szerelmes falusi legények lelopkodták husvét idét a kedvesük kapujába, a meddig csak fölérhették a fenyőágat. Azonban rengeteg nyárfák lombja terjeszkedett el az oldalokon, s alól a nedves, hűvös gyep tarkált a nefelejtstől s színes burjánoktól. Mózest is kihozták, két felén tartva a hónaljától fogva, Judit elől ment, a neki is ismerős pihenő helyre.

– Szívesen az ölembe vinnélek le – szólt vissza. – Nagyon szenvedsz, ha lépsz, úgy-e? szegény!

Milyen meleg, édes hangja volt, mintha czimbalom rezegne végig a csendes levegőn. Csak a víz zúgása hallatszott, mely a zsilipen suhog le s a folyón túl az úton egy-egy gazdasági kocsi zörgött végig.

A kert túlsó felén almát szedtek, leányok, legények. Egy-egy csippenés szegte meg a csendességet s az almafán mászkáló legények hangosan kiáltottak le a gyűjtő leányokhoz. Valahol mély női hang bús nótát dúdol, valami keserves panaszhoz hasonlított, a milyent halott mellett szoktak dalolni a sirató asszonyok.

Judit bátyja lábához dőlt a gyepre és szemei a messzeségbe tévedtek. Tele melle időnként magasra emelkedett s egy-egy hangtalan sóhaj rebbent el ajakán. Ilyenkor ajongva nézett szét: nem hallja-e meg valaki?

Az alkonyat hamar ereszkedett le. A romlott lépcsőn mázatlan korondi lábasokban bivalytejet hozott nagy ezüst tálczán egy mocskos cseléd. A kopók tánczoltak a fehérnép sáros mezítlába előtt, ki régi mívű czukortartót tett a gyepre s fölszeldelt barnakenyeret egy rozsdás drótkosárba. Mindnyájan ettek s mert meleg szellő suhant át a kerten, bementek mind.

– Jól öltözzél föl, Sárika, mert félek, hogy az idő megromlik. Velünk tartasz-e? Jobban szeretném, ha itthon maradnál – mondta anyáskodva.

– Szeretnék veled menni, édes – mondta Sárika, csendesen feléje hajolva.

– Velem, Sárika? Vajon velem? te kedves. No gyere, ölelj meg; nagyon szeretlek.

Tógyer jött a fegyverekért. Hosszú, fehér hajú, értelmes, hatalmas, lompos öreg oláh ez, szíjas bocskorral a lábán.

Az alkonyat felhőket hozott. Mély fekete, nehéz kárpitot tolt föl éjszakról a szél. A hold fénytelenűl bujkált a nagy gyászos lepel szélén.

A házzal szembe az erdőbe tartottak, a törökbuzás szélébe. Tógyer elől baktatott; a sort Miklós zárta be. Alig szóltak. A borulat egyforma mezbe öltöztette őket. Kívül is… belül is. Durván fölszaggatott ugaron mentek át.

Judit Miklóshoz így szólt:

– Szeretném, ha Sárikát segítené. Elfelejti őt.

Egy keskeny árkon mentek át. Majd beleestek. Miklós átnyújtotta kezét, hogy Juditot átsegítse. Egyszerre szállt át rajta. Miklós megszorította a keztyűs gömbölyű kezet. Hőség fogta el, a mint érintette.

Tógyer komolyan morgott:

– Ok nélkül fáradtak, drágáim. Egymást lőjjük meg, de nem disznót a sötétben.

Óvatosan ügyelte a szél menetét. Annak ellenébe keresett búvóhelyet. Az erdőben már csörrent lábuk alatt, a megszáradt leveleken járva. Vak sötétség ereszkedett le; csak olyankor látva egymást, ha valamely felhőfoszlány mellől suhant át a hold. A rejtelmes, mély némaság súlya ereszkedett rájok. A lusta járású meleg szellő beszédre késztette a kukoriczaleveleket, de az inkább sóhajhoz volt hasonló. Ezer hang járt az erdőben. Talán párjához szorúlt álmos madár a buja növésű bokor mélyén; rebegő nyúl szívének dobogása talán; itt egy kis harapás, ott egy nyughatatlan mozgás, a falevelek halk sóhaja, az erdő ideges mozgolódása mind e sok titokzatos, a jelentéktelent szertelenné megnövesztve: az erdő lelke jelentette nekik magát. Tógyer maga mellé állította Sárikát. A gazdája leányát féltette leginkább.

– Én félek, – rebegte halkan a leány.

Aztán, mert senkisem szólt, ismét megszólalt.

– Hall engemet, Miklós? – A mohos cserfa derekára dőlt. Bágyadt volt. Homlokát a mohához szorította.

Egyszerre a kukoriczásban erősebb recsegés hallatszott messziről.

Miklós az izgalomban közelebb húzódott Judithoz.

– Ügyeljen – súgta. Remegett. A Judit kezét kereste. Sárika a suttogás irányába tartott. Megbotlott s féltérdre esett. A hold végig húzódott egy felhőszélen, gyöngén megezüstözve az erdő szélét. Meglátta Miklóst, a mint Judit mellett állott. Akkor hirtelen fölemelkedett s visszahúzódott Tógyerhez. Keserűséget érzett a torkában, mely gonoszabb volt az epénél és megnehezedett a lélekzete.

Az eső csendesen szemelgetni kezdett. A kukoriczásban ismét elhúnyt a zaj. Csöndesen pergett le az ég könnye, levélről levélre. A mint egy csepp megült a Sárika forró homlokán, végigszaladva a kipirult arczon, úgy érezte Sárika, mintha egy finom újj taszította volna meg, hogy fölébreszsze. Végig dörgölte a homlokán s fölemelkedett. Félhangon szólt Tógyerhez:

– Tógyer, mi haza megyünk. Akarod, hogy beléd kapaszkodjam? Segítsz-e, Tógyer?

– Hogyne, én drágám – mondá mély, recsegő hangján. – Bátran, drágám. Hát az ölében nem vitt-e téged sokszor a vén Tógyer, drágám?… Ez nem is vadászatra való idő, nagysás úrfi.

Aztán dörmögve gyöngédkedett:

– Hol fogod meg Tógyert, drágám? Ne félj, míg látod Tógyert…

Az ösvény csúszós lett. Judit utánok ment szorosan. Néhol megbotlott a göröngyben. Miklóst figyelmeztette halkan:

– Ügyeljen magára. A puskát lefelé fordítsa. Nekem akar segíteni? – kérdezte halkan, némi kicsinyléssel hangjában.

Sárika visszafojtotta a lélekzetét. Vajon érinti-e Juditot? Aztán ingerűlt lett, majd oktalanúl mérges. Hátha érinti a háta mögött. Tulajdon azon vérből való Sárika is, mint Judit s a vadászt, ki előle ellövi a prédát, arra ő is irgalmatlanúl rá tudná fogni a gyilkos fegyvert.

A mint a faluba értek, röviden, érdesen mondta Miklósnak:

– Nem akarom, hogy hazakísérjen. Ne kerüljön értünk. Maga közelebb éri itt a házát.

Miklós kezet nyújtott a leánynak.

Sárika talán nem is látta a sötétben, talán nem is akarta, nem nyújtott kezet, hanem előre ment Tógyerrel.

Judit bátor, ruganyos lépésekkel ment végig a pallón. Hozzá se ért a karfához.

*

Korán visszavonúltak mind. Még alig kilenczet mutatott az óra. Az eső jobban megeredt, komor suhogással hullott a megsárgúlt lombokra. Mózes a hátára feküdt s az ő régi vas pricscsét a veranda üvegfalával szemben állíttatta. Fáradt tekintetét a nehéz feketeségen pihentette. Valami foly körülötte, a mit nem ért. Sárika kedveskedése kissé erőltetettnek tetszett neki. Mintha megkomolyodott, szinte megkeményedettnek látszott volna.

Sárika is kis fehér fészkébe vonúlt.

Judit rhythmikus lépésének kopogása hallszott a várárok felé néző tornáczról. Azon a szárnyon Judit leánykori szobája áll. Ott minden mohos, romlott, omladozó, de Judit mégis itt igazított meg magának egy nagy szobát. Azt az elvadúlt helyet magához valónak találta. Hiányosan bebútorozta, de ott szeretett időzni, ha nagy néha hazatért.

Egy szál gyertya lángja derengett a fekete falra. Minden szertelen nagy volt ott. A zárt nehéz levegő miatt ajtót, ablakot nyitva tartott. Halk neszre állott meg.

– Te vagy, Sárika? Hát mit keressz itt? Ki kísért ide a vak folyosón?

– Beszélni akartam veled. – Hangjában szokatlan határozottság, szinte keménység volt.

Judit Sárikához ment s anyáskodva szólt hozzá:

– Milyen szokatlan a hangod, Sárika. Nem vagy beteg? Még ruhát sem váltottál. Egészen nedves a hajad.

Sárika lehajtotta fejét s könny gyűlt a szemébe. Judit édeskedő hangja egészen megzavarta.

– Bánatod van? Neked, Sárika? Alig ismerek reád. Azt hittem, a könnyet csak hírből ha ismered. Mit akarsz?

Átfogta a leány fejét s mellére vonta. Sárika fölemelkedett s kibontakozott az ölelő karokból.

– Azt akarom, hogy menj el innen, – mondta remegő, csendes hangon.

– Nem értelek, Sárika.

– Azt akarom, hogy elmenj innen Judit. Miért jöttél ide? – folytatta sírva. – Eddig itt igen boldogan éltünk. De, látod, te veszedelmet hoztál. Te igen szép vagy, te megzavarsz minket. Én igen szeretlek téged, de mindig féltem tőled. Nem is tudtam, miért? Hanem most már tudom. Igen nagy és igen szép vagy. Ezért. Most tudom, te megharagszol reám. De ne haragudjál, reám, Judit. Én nem akartalak megharagítani, de mondd meg, mit tegyek?…

– Nem vagy te beteg, Sárika?

– Roszúl mondtam, most tudom már. Én mi sem akarok, Judit. Én azért jöttem, hogy kérjek tőled. Már vége van mindjárt az erőmnek, Judit. Én azért jöttem, hogy viaskodjam veled. Pedig már csak kérek tőled. Te úgy is mindig szerettél minket, úgy-e? és engemet is úgy-e? Én tudom, te meg is hallgatsz engemet, akármint beszélek is hozzád.

Judit egy vén griffes zöld bőrös szék mellé állott meg. Az újjai alatt, a mint megfogta a szék karját, bántó, nyiszoló hang kelt. Érdesen kérdezte:

– Rajtam keressz valamit, húgom?

A leány lehajtotta fejét.

– Nem a szeretődet keresed? Ne riadj meg e szótól. Jó, bátor és igaz fajtából való vagy. Ha akarsz valamit, akard egészen, Sárikám. Ne ijedj meg az igazságtól. A szeretődet keresed. Nézd csak, Sárika. Hát olyan asszonyra hasonlítok-e, ki kalandra indúl? Az uram odahaza. Micsoda férfi az, te! Kemény, mint a gyémánt s olyan merész, mint egy oroszlán. A tekintetét árulónak találtam, egy rosz pillanatban. Mintha jobb szemmel nézett volna egy asszonyszemélyre, mintsem illenék egy férjhez. Ott hagytam. És odahaza a leánykám, olyan tiszta, mint a harmat, fehér és szép, mint a liliom. Azt hiszed, hogy ott hagyom mind azt, a miben gőgös és boldog vagyok, azért, hogy ide jőjjek és kalandot keressek, s elvegyem a vőlegényedet. Bolond, te bolond! Eh! de igen kicsinylesz, Sárika. Ezért szégyenlenem lehetne magamat.

A támadásra Sárika szemei megelevenedtek. Judit felé fordúlt.

– S mégis hát, Judit, a szeretőmet féltem tőled. Jó! Hát nevezd így. Hát ne féljek a szótól. Tulajdon az a vérem, mint a tied. Észre sem vettem eddig. Igaz. Hát beszéljünk tisztán. Én nem akarom, hogy elvedd a szeretőmet.

Elhallgattak mind a ketten, egy perczre. Aztán, mert érezte Sárika, hogy heve elragadja, egy hanggal alább folytatta:

– Nem hozzám való, Judit, e pörlés. Én nem támadni jöttem, én védekezni jöttem. Nincs is fegyverem a harczhoz. Te szép vagy, mit vessek én ellene? te vagy az erős, én a gyönge. Mind Bubának hívtak. Én egy beteget ápolok, te ragyogsz és uralkodol. Te mit sem tészsz, csak megengeded, hogy csodáljanak, mint a nap. Ha a sugarad perzselő sugarába belehull egy gyönge bogár, hát ne világítson azért az égi test?

Aztán elnyomva a hangját, csöndesen mondta:

– Hát sajnálj meg. Zavartan beszélek. Sajnálj meg. Én nem bánom, ha meg is kisebbítem magamat előtted. Jó. Boldogságomat keresem. Add te. Menj el innen. Én látom, én érzem a veszedelmet. Meg sem támadtál még s már megvertél. Látod, megalázom magamat. Menj el innen. Ne hallgass se büszkeségedre, se hiúságodra. Megtámadtalak? Felejtsd el, ha megbántottalak. A szivedhez fordulok. Menj el innen.

Hallgattak.

– Nem szeretem, ha így szólsz hozzám, Sárika. Inkább üss meg. Menjek el innen? Elűzsz kérő szemeddel. A szivem tele volt ma reggel gonoszsággal, ártani, rontani áhítoztam. Vissza szeretném fizetni a sorsnak, a mivel engemet ver. Ha az uram hűtelen lesz, hadd tegyek én is úgy. Itt verek tanyát és megrontom mindazt, a kit előmbe vet a sorsa. Mindezt akartam. És oda már a szándékom. A szemed ver meg. Nagyon hasonlít az anyádéra… a milyen volt a halottas ágyán… szerencsétlen vagy a gondolatra is, hogy megcsalhatnak téged. Hát ha tudnád, mint szenvedek én, a ki szintén attól félek, hogy megcsalnak.

Aztán félre fordúlt. A sötétbe nézett.

– Pedig meg fog csalni. Minden férfi hűtlen, ha módja van reá.

A nyitott ablakon a mély éjszakából a megfeketedett eszterhaj gerendái közül bársonyos szárnyú, otromba testű lepkék szálltak be a világra, keringve oktalanul a láng körül.

– Minden pillangó, – mondta Judit halkan, kezeivel legyintve lustán.