Part 9

Este azután olyan tele volt a műversenyi néző terem, hogy ember nem mozdíthatta benne a tagjait, bejött rá az egész provincia; a gunyolódók, kötekedők tapsoltak és éljeneztek, csakugy rengett; a gróf úgy dirigált, akár egy maestro, Cecil úgy énekelt, mint egy angyal, a bánáti úr ugy trombitált, mint egy triton, Serena úgy zongorázott, mint egy istenasszony s Gyula úgy szavalt, mint egy héros!

Az egész mulatság pompásan ütött ki, mindenki meg volt elégedve; az égettek számára begyült annyi, hogy építhettek belőle iskolát és paplakot.

Ilyen ez a mi közönségünk, külön-külön akármilyen ákácziuskodó is, de együttvéve szeretetreméltó.

… A rózsaligeti nyári mulatságra pedig Torhányi uron és kisasszonyán kívül csak egyetlen egy ember jelent meg a környékből; hogy az ki volt? azt megmondom majd a jövő pillanatban; ellenkezőleg pedig eltávozott a gazda tulajdon egyetlen fia, Adorján a mulatság elől s átment a sz...i fürdőbe műversenyt hallgatni, míg apja a kedveért otthon dáridót rendezett. Ott hagyta az egész kompániát.

A CONTREMINE.

Az, a ki Torhányi uron kívül még megjelent a rózsaligeti kastély megnyitási ünnepélyén a hivatalosak közől, senki sem volt más, mint Ludvéghy báró.

Semmi okunk sincs eltitkolni a feletti csodálkozásunkat, hogy Rózsaligeten kastélyról beszélnek, mert az valóban hallatlan tünemény lehet. Még pedig nem valami vályogresidentiáról van szó, a mit pipás nemes ember saját maga kastélynak szokott titulázni, hanem valóságos egyetemleges, vaskerítéses, erkélyes kastélyról, a miben negyvenkét vendégszoba van, s torony a közepén, csengetyüvel.

Az egész világ töri azon a fejét, hogy mi lelhette Borcz uramat késő vénségére? Ő neki palota, költséges építkezés! a ki az épületet csupán csak arra valónak tartá, hogy ember és barom meg ne ázzék; a ki annyira szerette mindenben a közönségest, a szegényest válogatni, hogy Pesten sem szállt soha valami díszesebb fogadóba, hanem kikereste magának a Két kecskét, vagy más afféle régi korbeli csárdát, s ott is összepörölt a korcsmárossal, ha neki a legjobb szobát adta, mert nem illeti az a birkás embert, a kinek a cserény alatt is meg kell hálni.

És most egyszerre palota!

Pedig nem ment ám el az esze Borcz uramnak vénségére: tudta ő, hogy mit kaszál?

Azt már vette észre, hogy fia nem akarja elvenni Torhányi Amáliát, mert Serena grófnőért bolondul. – Tehát ha már bolondul, legalább okosan bolonduljon érte: tudniillik vegye el. Igy a mi kárt tett Amália elhagyásával, a grófnővel annyi hasznot hozhat vissza. Hogy a grófnőt megnyerhesse: neki is meg kell mutatni, hogy úr.

Egy napon arra a csekélységre kérte fel Borcz uram Ludvéghy bárót, hogy engedje meg ő neki, – de irásban, – hogy holmi szükséges építkezéseket tehessen a bérlett jószágon. Ludvéghy báró, a hogy már tudjuk róla, nagyon jól ismerte a pomádékat; de még ilyen pomádéba bele nem ült soha, mint a milyet Borcz uram csinált számára; – a szerencsétlen irásba adta, hogy építhet Borcz uram Rózsaligeten, a mennyit neki tetszik, csak tessék. Fél esztendő alatt nagy kastély, mellette aklok, pajták emelkedtek a régi szennyes udvartól távol; ölték a pénzt a sok épületbe, a téglavetőnek éjjel-nappal volt dolga s nem akadt egy jó indulatu ember, a ki Ludvéghy bárónak az alatt megrántotta volna a gérokkját, mondván: «uram, ugyancsak építenek ám a jószágodon; mire a haszonbéri szerződés lejár, annyi épület lesz rajta, hogy soha ki nem tudod fizetni az árát!» magának Ludvéghynek pedig nem volt esze erre rájönni.

Igen szépen el volt intézve, hogy Borcz uram lassankint Rózsaliget haszonbérlőjéből annak tulajdonosává váljék. Akkor aztán – lehet a grófnő után tudakozódni Adorjánnak.

Ez azonban mély titok volt még, s az érdekelteken kívül senki sem tudott még felőle semmit, azok pedig még egymásnak sem szóltak felőle soha.

Torhányi úr még mindig kedves leendő nászurának nevezte a birkást, mikor összejöttek, s olyankor mind a két kezét a zsebébe szokta dugni, mintha már ott őrizné azt a százötvenezer forintot, a mit az vőlegényi váltságdíjul fog fizetni.

Furcsa! vőlegényi váltságdíjat fizetni.

Valamint Borcz uram is minden intézkedését úgy vitte, mintha Torhányi Amália kisasszonyt várná haza leendő menyéül s sok tárgyban kikérte az érdemes Kalmár tanácsát: milyen izlése van a kedves kisasszonynak a lakás, a butorok tárgyában? jobban szereti-e a porczellánt, vagy az ezüstöt, a selymet, vagy a bársonyt? a festést, vagy a szőnyegezést? s e fölött sokat correspondáltak, mintha minden a legkomolyabban menne. Pedig mind a kettő tudta jól, hogy abból már nem lesz semmi.

Mikor a sz...i fürdőről Torhányi irt Borcznak, hogy ő nagyon szeretné, ha a tekintetes úr holnaputánra az egész fürdői közönséget meginvitálná magához mezei mulatságra az ő – és Amália kedveért: Borcz uram, ki soha életében vendég kedveért meg nem erőltette magát, olyan természetesnek találta e kivánságot nyomban teljesíteni, hogy válasz gyanánt másnap már a meghivó jegyeket küldte Torhányinak in bianco, a bankár irta fel maga rájuk a czimet, a hogy legjobbnak találta.

A mint látjuk, tehát a kölcsönös egyetértés a legszebb volt a két derék férfiu közt.

A kit azonban személyes czimzettel hivott meg maga a birkás, az Ludvéghy báró úr volt, ki ott közel a sz..i fürdőhöz lakott s be is szokott oda rándulni, a mikor azután nagyon szerette azt mutogatni, mintha gróf Somlyóházyékat boszantaná jelenlétével; a kik pedig őt fel sem vették.

Az ünnepély napján tehát Torhányi uramon és kisasszonyán kívül nem jelent meg más Rózsaligeten, mint a báró. Ellenben eltávozott hazulról Adorján. A vőlegény a menyasszony elől.

Az ilyen eseteket ez életben fatalisoknak szokták nevezni. Hanem hát mire való az okos ember, ha nem arra, hogy a balsorsot hasznára forgassa?

Torhányi úr nagyon mutatta, hogy mennyire meg van illetődve az által, hogy Adorján épen most nincs idehaza; pedig gondolta magában, közelednek az én százötvenezer forintjaim, szép csendesen közelednek, mint egy nyáj szomjas bárány az itató felé; csak hadd járja az úrfi a bolondját.

Borcz uram még jobban haragudott azért, hogy annyi szép vendég megvetette uri meghivását, ámbátor a legszépe és legjava még is eljött; de hogy ő is gondolt magában valami jót, azt az ebéd fölötti étvágyáról nagyon ki lehetett venni. Ha nem lett volna megelégedve a sorssal, bizonyosan nem evett volna annyit abból a pástétomból, a mit az erdődi urasági szakács készített roppant pénzért.

Borcz uram e napon rendkívül splendidus volt. Megmutatta, hogy ő ma minden áron ünnepélyt akar tartani: nagy és fényes ünnepélyt. Ha el nem jöttek a sz...i nagyságos és méltóságos urak, itt lesznek a tekintetes és nemzetes urak, környékbeli tiszttartók, rövid földes urak, mezei honorátiorok, az etiquettel nem sokat körülményeskedő derék emberek. Azok majd megjelennek a hivásra, ha mindjárt a lakoma napján kapják is az invitátiót. Azokat lóhalálában felidéztette.

Különös gondja volt neki a meghivásoknál valamire. Arra, hogy olyan családot nem hitt meg, a melyben valami türhető arczú kisasszony, vagy tensasszony fordult elő, a kitüntetettek mind tisztes meglett matronák voltak, vagy pedig olyan szerény hajadonok, a kik notorie rosszul választják a színeket arczaikhoz. Mit akart ezzel? azt ő bizonyosan nagyon jól értette.

Nem is csalatkozott jó emberismeretében; délután négy órára, a mikorra az ebéd ideje volt kitűzve: a meghivott compossessor urak és asszonyságok mind jelen voltak az új kastélyban; látni lehetett a Napoleon óta elmult divatok minden esztendei mutatványait, együtt, szép összeségben; látni lehetett igen sok becsületes, hanem kissé ránczos és naptól megsütött arczot, jó izmos tenyereket, miken fölösleges volt a keztyüviselés, mert csuklóig úgy is más színű volt rajtuk a bőr, mint azontul; valamint igen sok tisztességes főkötőt, előre és hátrafelé csapottat, s frizurákat, a miken nagyon kevés javítani, vagy elrontani való maradt hátra.

Ebben a társaságban a szépek között is szép Amália valóban úgy ragyogott, mint egy nap. Valóban nap volt; Borcz úr gondoskodott számára felhőkről. Vaknak kellene lenni, a ki bámulatos szépségét meg ne látná, a kit bájainak látása el ne ragadna, a ki meg tudna állni fele uton, ha feléje indult…

Ilyen vak ember ugyan volt már egy a világon; Adorján urfi volt az, elég nagy kárára apjának; de hátha…

… De hátha Ludvéghy báró szerencsésebb talál lenni, mint ő volt.

Oh ez a zsiros tenyerü birkás nem olyan együgyü ember, mint a milyennek szeretné magát mutatni!

Az öreg Borcz iszonyú kedves ember volt ma. Mintha feladatul vette volna, hogy minden vendégét mulattassa, úgy enyelgett, úgy pajkoskodott velük. Ő maga kezdte meg a pompás lakoma után a tánczot; nem volt ugyan olyan híres tánczos, mint fia ura, de csak ő is eljárta még a kállai kettőst; éjfélig nem hagyott békét a vendégeinek, mulatniok, jól mulatniok kellett; ha kifáradtak, punchot, fagylaltot, barbarászt hordatott közöttük, a sok becsületes ember összeitta mind a hármat.

E közben biz az megtörténhetett, hogy a báró egyet-kettőt tánczolt Amáliával is, s nincs benne semmi különös, ha azután is vele beszélgetett. Senki sem volt a társaságban olyan feltünő szép, mint ő; akár egy camélia a mező közepén. Az is meglehet, hogy mint nagy világhoz szokott kisasszony, inkább rá termett arra, hogy a báróval valami beszélgetést tudjon kezdeni, mint a nemzetes urak szerény kisasszonyai. Hanem hát ebben senki sem talált semmi különöst; Torhányi uramnak meg épen esze ágában sem volt, hogy törődjék vele. Ő már megcsinálta a jó üzletet a kisasszonyával; arra, hogy az miként viseli magát, neki semmi gondja; ez nincs a contractusban stipulálva.

Borcz uram egy tánczszünet alatt alkalmat vett magának a báróhoz vetődni. Mosolygott, köhécselt, hamisan kacsintott.

– Ej, ej, ej, báró úr. Nem szeretem a dolgot, nem szeretem a dolgot.

A báró hüledezve kérdezé, hogy mit nem szeret a jó úr?

– Dejszen báró úr, látom én, a mit látok. Látnak az én szemeim jól. Hanem a báró úr szemei is ugyan gonosz szemek.

A báró zavarában a szemüvegét kereste, mintha azzal akarná megnézni, hogy milyenek hát az ő szemei?

– Látom, hová kacsintgat; látom azokat a pillantásokat. Ej, ej; báró úr; az a leány már menyasszony ám; az a leány az én fiam menyasszonya; nem szabad ám már ott galibát csinálni.

Ludvéghy esküdni akart, hogy neki esze ágában sincs, a mint hogy nem is volt; de Borcz nem engedte szóhoz jutni.

– No, no, no, hiszen én nem izgágáskodom; az bizonyos igaz, hogy a leány nagyon szép leány, capitális leány, akárkinek is megakadhat rajta a szeme; hanem csak tessék tekintetbe venni, hogy az már menyasszony, Adorján mátkája, egy pár hét mulva meglesz az esküvője, tehát tehát ne tessék neki életre-halálra udvarolni.

Azzal nagy nevetgélve és hunyorgatva ismét elhagyta a bárót, ki előtt Amália most már kétszeresen kezdett érdekes lenni. Menyasszony; Adorján mátkája, pár hét mulva akarnak esküdni; – ez megérdemli a fáradságot.

Most már halkabb suttogással beszélt a báró Amáliával s mélyebben nézett annak szemeibe a legközelebbi táncz alatt, s a mint ő melegebben nézett annak arczára, az is annyival elevenebb volt. Igy történik az mindig a világon.

Borcz uram úgy tett, mintha rájuk sem nézne s kezeit dörzsölte örömében, a mint úgy látta őket együtt suttogni.

A tánczterem jázmin- és rhododendron-bokrokkal volt feldiszítve, miket a birkás Pestről hozatott ide nagy pénzért, egy ilyen bokor alatt állt egy karos szék, melyen Amália szokott ülni, ha a tánczból visszatért, a mellett meg volt egy gömbölyü kartalan szék; arra tette le a báró kalapját, midőn őt tánczba vitte.

Borcz uram észrevevé, hogy Amália egyik keztyüjét ott feledte a karszéken, s szép csendesen odasompolygott, s mikor a füzértáncz szövevénye minden ember figyelmét lefoglalá, akkor felvette a karszékről a félkeztyűt s belehajítá a báró kalapjába.

Azután rávárt, míg a fűzértánczban elviszi valaki Amáliát, a báró mellől, s ez egyedül marad. Akkor odalopózott a háta mögé.

– Hm, hm báró úr; kegyed tánczosnéjának ugyan szép fehér keze van.

– Azt nem tagadhatom, Borcz uram.

– Hihetőleg azért vetette le félkeztyűjét, hogy lássák, milyen fehér keze van.

– Borcz uram olyan sokat tart az etiquettere, hogy azt is észreveszi, ha valaki fél keztyű híjával tánczol.

– Kivált, ha sejtem, hogy az a félkeztyű hova lett?

– Ugyan hova lehetett?

– Ha jól láttam, egy olyan világos, rózsaszín keztyű a báró úr kalapjában van.

Ludvéghy zavarultan mondá:

– Micsoda? Én nem tettem oda.

– Ah! azzal azt akarja mondani báró úr, hogy a kisasszony maga hajította bele; szólt rá Borcz uram neheztelő nevetéssel. Ha ha ha; ez nem volna rossz, talán saját kalapjának nézte volna a kisasszony.

Hölgy-keringő volt, a bárót elvitték Borcz uram elől, visszatért helyette Amália.

Borcz úr atyai komolysággal kezdett vele beszélgetni.

– Nem vesztett el valamit, Amáliácskám?

– Én? nem, felelt a delnő fanyaron.

– Gondoltam; a félkeztyűjét.

– Oh nem, otthagytam, a hol ülni szoktam, a széken.

– Vagy úgy? már az más. Én mást gondoltam; imént láttam, hogy a báró úr egy világos rózsaszín keztyűt fölvett a földről, s azt megcsókolta és azután a kalapjába tette. No csak hogy nem a kegyedé volt. Engedje hát azt a szép kezét megcsókolnom.

Amália keztyűtlen kezét nyujtá neki, a másikat ruhája fodrai jól elrejték; halavány volt, mint a fal, s nemsokára ismét piros lett, mint egy tetten kapott gyerek. Pedig még nem vétett semmit.

Borcz uram mosolyogva ment odább, s egy óráig éjfél után vissza sem tért a terembe. Látni lehetett, hogy leült Torhányival kártyázni, a mi soha sem volt szokása, és vesztett nagy pénzeket, olyan könnyű szívvel, mintha az csak polyva volna.

A báró és Amália pedig most már félénk bujdoklással találkoztak, s elfogult kebellel váltottak szót; Ludvéghy valóban elrejté keblébe Amália félkeztyűjét s a leány nem merte azt keresni. És azután elkezdték egymást kerülni s csak messziről néztek össze: ez már rossz jel.

Éjfél után két órakor Amália kijött a tánczteremből s apjának mondá, hogy feje fáj, nyugodni szeretne menni.

Borcz uram maga ugrott fel helyéből, odaadta a kártyát valami szájtátó ispánnak, hogy játszék helyette s kapva egy gyertyát, saját maga kivánta a kisasszonyt azon szobáig elvezetni, a hol a nőcselédség szolgálatára vár.

Három-négy pompásan szőnyegezett és diszesen butorozott szobán kellett keresztülmenniök.

Borcz uram édeskés hangon kérdezé Amáliától, hogyan tetszik neki ez a kastély?

Amália szórakozottan felelé, hogy biz az nagyon szép.

– Kár, kár, mondá Borcz uram, hogy csak rövid ideig marad a mienk.

Amália ránézett nagy, méla szemeivel s azt kérdé, hogy miért?

Borcz uram igen őszinte hanglejtéssel ekkép felelt:

– Mert az én haszonbéri szerződésem rövid időn lejár, s akkor a jószágot minden rajta levő épülettel együtt vissza kell a báró kezébe eresztenem.

– Hát ez a jószág a báróé? kérdé Amália csodálkozva. (Neki mindig azt mondta az apja, hogy azt már Borcz uram rég úgy eltakarította a báró kezéről, hogy annak egy bokorhoz sincs többé joga benne, a mi igaz is volt.)

– Persze hogy a báróé; no hát természetesen a báróé; mi csak árendások vagyunk itten, én vagyok az öreg birkás, Adorján a fiatal birkás, a nagyságos báró úr a földesúr; no hisz az természetes. A nagyságos úrnak igen sok birtoka van; maga sem tudja, hogy mennyi; Rózsaligetet tán tíz esztendeje, hogy nem látta.

A szobalány átvette Borcz uram kezéből a gyertyát; a birkás jó éjszakát kivánt leendő menyének s engedte őt hálószobájába menni.

Ő pedig sietett vissza a báróhoz.

Ludvéghy arczán meglátszott a titkos tartózkodás, midőn Borcz uram komoly arczczal karját érinté s azt mondá neki, hogy egy pár komoly szót akarna vele váltani egy szögletben.

– Megbocsásson báró úr, szólt a birkás, midőn a sokaságtól félrehúzhatta Ludvéghyt; a mért olyan vakmerő vagyok, hogy nagyságodat így amúgy bátorkodom egyről-másról szólongatni. Mert nem mintha ez vagy amaz, hanem már csak mégis, tetszik tudni, rám nézve nem közönyös a dolog. Mert jöhetne valami közbe; én nem mondom, Isten mentsen; hanem az ránk nézve igen nagyon kellemetlen dolog volna. Amália igen jó partie volna az én Adorjánomra nézve; kérem alássan az apjának két milliója van; ez nem bolondság magunk forma szegény emberek közt. Az öreg Torhányi minden órában kivehet a zsebéből öt-hatszázezer forintot, van két milliója. Ez nagy rubrica. Én csak azért szóltam nagyságod előtt ilyen őszintén, hogy valami módon ez a házasság el ne romoljék, a mi nekünk nagy kárunkra volna. És én remélem, hogy nagyságod annyi esztendei hűségünkért nem kivánja azt a kárunkat. Egyébiránt hiszen nincsen is voltaképen mitől félnem; a fiatalok szeretik egymást, bolondulnak egymásért, Adorján derék legény s nem hiszem, hogy olyan könnyen kivesse őt Amália fejéből; hanem csak úgy beszéltem. Ezer bocsánatot kérek szertelen bátorságomért.

Ez volt Ludvéghy fejének az utolsó ütés, hogy tökéletesen elkábulva odaessék, a hova Borcz uram akarja. Torhányi két milliója nagy szó. Körülbelül annyi elég volna, hogy Ludvéghy állapotjai rangirozva legyenek.

Hogy a birkásnak valami kára ne történjék e miatt, arra ugyan nem nagy lelkifurdalást érzett magában, arról a régi hűségről pedig épen sokat tudott volna beszélni. S utoljára még csak azt kelle hozzá hallania, hogy különben nincs mit félteni tőle Amáliát, mert hisz Adorján derék legény! Ez egy maga elég ok lett volna eldönteni a kérdést, de volt ott még több is.

Borcz uram megint leült Torhányival kártyázni. Reggelig ütötték a kártyát; a bankár jó csomó pénzt elnyert a birkástól s iparkodott úgy tenni, mint a ki föl sem veszi a nyereséget.

De Borcz uram még kevésbbé törődött a veszteséggel, mert az ő játékában is meg volt nyerve az első robber; ezen az éjszakán Amália és a báró nem hunyhatták le szemeiket; – egymásról gondolkoztak!…

Adorján reggelig sem érkezett vissza; a vendégek sugtak-bugtak, mindenféle mesét fujtak egymás között: képzelhetni milyen nagy zavarban lehet most az öreg Borcz, és a menyasszony apja, különösen maga a szép menyasszony, ki iránt vőlegénye ennyire figyelmetlen, és mégis mind a hárman úgy tesznek, mintha e kimaradás őket legkevésbbé sem érdekelné.

Az öreg birkás és a kalmár a kávés reggeli óta egy félreeső szobába vették magukat s ott tanakodnak a jövendő dolgai felől. Borcz uram igen beszédes kedvében van ma, olyan kedélyes, olyan barátságos leendő nászura ellenében, elnézi annak urhatnámos ferdeségeit, nem szólítja meg érte, ha Torhányi úr csizmáit is felrakja a bársonypamlagra (máskor a hárságyról is lekergette volna velük), hogy porczellán csészéit rongálja azzal, hogy czukros rhumot éget bennük, s hetykén fitymálja a főzött theát, belekóstol s miután annyi drága czukrot, rhumot és tejszint belevesztegetett, ott hagyja: – Borcz uram most mindezzel nem törődik. A nászhozományon alkusznak.

Olyan komolyan, mint a kik valósággal össze akarják gyermekeiket házasítani. Nem engedékenység, valóságos szeleburdiság, a hogy e nevezetes positiót elengedik egymásnak foglalni. Mindegyik azon iparkodik, hogy többet igérhessen a másiknál. Milyen hintókat, milyen lovakat fognak adni gyermekeiknek, hány személyre való ezüstöt, asztali készletet? milyen rengeteg évpénzt? hová fogják őket utaztatni a lakadalom után? Párisba-e vagy Ostendébe? Kiket kérnek fel násznagyokul? A börzeüzér nagy dolognak tartja, hogy az ő leányának a híres X. lesz a násznagya, a ki báró Sina után a legelső ház Bécsben; Borcz uram pedig azzal kérkedik, hogy az ő fiának maga a báró úr lesz a násznagya, egy mágnás; a hogy illik nemes emberhez a választás. Ezen egy kicsinyt összekoczódnak, aztán megint kibékülnek s azzal végzik, hogy elkezdik egymás násznagyait kölcsönösen dicsérni és magasztalni s bámulnak rajtuk minden megbámulható tulajdonságot; végtére aztán meghatározzák az esküvő napját; egymás kezéből kapkodják ki a kalendáriumot; egyiknek a hétfő ellen van kifogás, mint szerencsétlen nap ellen, másiknak a szombat nem tetszik, mert akkor a cselédséggel kell számolni, a vasárnap nagyon közönséges, akkor csak mesteremberek lakodalmaskodnak, végre megegyeznek egy csütörtökben, mely egyforma távolságban esik mind a gyapjúnyiratástól, mind az ultimotól, a mikor egyik másik úr nagyon el van foglalva, azt a napot megjegyzik vörös tintával s Torhányi úr beirja tárczájába kettős notabene alá.

Azt egyik sem ejti ki a száján, hogy hát ha mind ebből semmi sem lesz? a mit már előre tudnak. Arra az esetre ott van már a vinculum. A két úr olyan szivesen mosolyog, mikor egymással kezet szorít az alkudozás szerencsés bevégeztével: valjon melyik fog közülök utoljára nevetni?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Amália és a báró a kastély parkjában sétálnak ez alatt.

Oh ti érzékeny lelkű ábrándozók, kik szeretitek megtudni, minő hangon beszél a keletkező szerelem, jertek velem, rejtsük el magunkat e vén platánfák mögé, ide a sűrű jázmin-bokrok közé, s hallgassuk ki, mit beszélnek itt oly egyedül, oly csendesen, midőn nem félnek leselkedő hallgatózástól, midőn az öregek odafenn a zugban üzletről és számokról értekeznek.

– Ez a park itt nagyon régi; szólt a báró Amáliához, kit alá s fel kisérget a tekervényes utakon; ezt nem a birkás ültette (képesnek hitte tán Amáliát, hogy azt is elhigyje, mintha egy esztendő alatt a birkás erdőket tudna elővarázsolni a földből), ez csak utakat csináltatott bele: megengedtem neki; de azzal is rászedett, mert az utakat mind arra vitette, a hol legsűrűbben álltak a fák s útrendezés örve alatt egy pár száz öl fát eladott a parkomból.

– Oh minekünk nem ilyen parkunk van Kis-Édenben, szólt bele Amália; papa egy egész szigetet vett magának a Duna közepén, azt töltéssel vétette körül s pálmafákkal ültette végig.

– Valóságos pálmafákkal? kérdé a báró. Az grandiöz!

– Oh igen, ott nagyon sok van.

(Tudniillik, hogy Győr-Komárom tájékán az olaszjegenyét pálmafának hiják.)

– Azután abban nincsenek ilyen közönséges fák. Én az ilyenek alatt járkálni sem szeretek. Nálunk csupa exoticus fák vannak, a miknek pompás levelük és viráguk van, egy kis liget egészen tulipánfákból ültetve, meg idegen fenyőfák, a miket nagy cserepekben télire az üvegházban tartanak; az aztán sokkal szebb.

– Ah, hátha még az én aranyvári kastélyom kertjét látná a kisasszony, sietett Ludvéghy folytatni a szót; azok az aruariak, malvariak, rendrondonok, radicalisok, a mik ott vannak!

Amália egészen meg volt hatva e furcsa nevek által, mikért valami botanicus nagyon megnézte volna a bárót, s bámulatában azt kérdezte tőle:

– Van talán a báró úr angolkertjében olyan Nelsonfais, a milyenről most olvastam a Leipziger Mode-Journalban?

– Oh de mennyi! válaszolt Ludvéghy könnyű szivvel.

Tudni kell, hogy azt a Nelson-fát akkor fedezték fel Californiában, egynek-egynek a kerülete derékban tizenkét öl; a lombjai alatt pedig elférne a bárónak az egész aranyvári dominiuma, a hogy az már körül van harapdálva birói zárolásokkal.

– Kegyed járatja a Leipziger Modejournalt? (Most erre tért át a beszéd.)

– Oh csak a divatképek végett. Azok szerint szoktam a himzeteket megrendelni.

– Úgy hiszem, hogy a párisi Moniteur szebb mintákat közöl.

– Mi magunk szoktunk minden évben egy párszor Párisba menni. S akkor legjobb alkalom van a divatot megismerni. Oh ide csak akkor jön már minden, mikor elavult s kiment a divatból.

– Hát nagyságtok többször járnak Párisba?

– Oh igen. A papának mindig el kell menni, mikor a vasut-részvényesek gyűlést tartanak, neki is van egynehány száz részvénye, ilyenkor azért szeretek vele menni, hogy ha jó kedvében van, mindent vásárol. Tavaly is hogy elvitt, egyszer csak felültetett a hintóba, a palais royal mellett álltunk meg egy elegáns velencei csipke-árus boltja előtt; – ekkor azt mondta a papa: «mademoiselle (mindig csak úgy hí) én ma az összeszámlálásnál százhuszezer frankkal többet nyertem a rögtöni hausse által, mint a mennyire számítottam, azt ime most önnek a rendelkezésére bizom», s ki nem engedett addig jönni a boltból, míg azt ott el nem költöttem.

Ludvéghynak ennél a szónál kápráztak a szemei.