Part 8

A biró nagyon köszönte az uraknak a segítséget, csak azon sajnálkozott, hogy az iskola és a paplak is leégett.

A gróf egy perczre félreinté a birót, mikor menni akart, s titokban átadott neki száz pengőt, hogy a kárvallottak között oszsza ki. Azért tette titokban, hogy utitársát ne hozza kényszerűségbe.

– Köszönöm, kegyelmes uram. Rögtön ki fogom mind a két százat osztani; az a másik kegyelmes úr is olyan jó volt.

A gróf ebből megtudta, hogy ismeretlen ismerőse épen azon a gondolaton volt, a min ő, sőt még a tárczájából is épen annyit vett ki; mintha összebeszéltek volna. – Ez még sem masinista.

A míg a gróf és Gyula a sz....i fürdő felé haladtak, valami tíz kocsival és hintóval találkoztak szemben, melyek mind meg voltak rakva urakkal, gavallérokkal; némelyiken hatan is ültek, s szörnyű sietséggel iparkodtak az égés felé; – a gróf nagyon kérte Gyulát, hogy ne feleljen nekik semmit, akármit kérdeznek.

– Ezek léhütő renommisták, a kik addig ki nem mozdultak a helyükből, a míg baj volt, most aztán, hogy látják milyen szépen elmult a vész, nyargalva sietnek oda, s iszonyatosan fognak lármázni, lábalattoskodni, s egy óra múlva szörnyű kormosan és lucskosan térnek vissza a fürdőbe; mint a kik egy Aetnát oltottak el. Majd holnap hallgassa ön el, milyen declamatio lesz a sétányon a hölgyek előtt, kiki hány eleven gyereket hozott ki az égő üszkök közől, hogy mászott fel a lángoló toronyba, s milyen utcza-sorokat mentett meg bátor lélekjelenléte által?

Gyula minden szemközt jövő nevét megkérdezé a gróftól s feljegyezte tárczájába.

– Mit akar ön ezzel?

– Egy kis veszedelmen töröm a fejemet. Holnap sorba járom ezeket a derék urakat, a kik ilyen nagy részvétet mutatnak ma szerencsétlen embertársaik iránt s segélyt gyüjtök nálok a leégettek számára.

A gróf nevetett az ötletnek.

– Nem rossz. Tréfának igen jó lenne; – ha mulatságos ábrázatokat akar ön gyüjteni carricatura-album számára, akkor ez czélra vezet; hanem ha pénzt akar gyüjteni az égettek számára, akkor kevésbbé. Egyet talán megfog ön, a többi szétszalad, vagy alkuba bocsátkozik s filléreket ír alá. Ah, jótékony czélra nem ilyen ijesztgetéssel szokták az embereket összegyűjteni. – Annál nekem sokkal jobb eszmém van. – Adunk műversenyt az égettek javára.

– Ez praktikus gondolat.

– Hallatlanul magas árakat szabunk; mentül nagyobb lesz a belépti díj, annál jobban fogják magukat törni az emberek, hogy helyet kapjanak, mert itt mindenkinek az uraságát kell bebizonyítani. Ezen az uton kemény összeget lehet behajtani, a mit különben semmi ékesen szólás ki nem birna csalogatni az emberek zsebeiből.

– Az igaz. De hol veszszük a versenyhez való művészeket?

– Ah, az a legkevesebb. Kitelik az belőlünk. Tud ön énekelni, vagy szavalni?

– Egyiket sem próbáltam még; de úgy hiszem, hogy ha akarom, hát tudok.

– No ez mindjárt egy. Nekem van egy leányom, a ki csinosan énekel; meg egy mostoha leányom, a ki a zongorát veri; az emberek kiváncsiak lesznek megtudni, hogyan énekel és zongorázik egy grófkisasszony? s aztán akárhogy énekeltek és zongoráztak, annyi bizonyos, hogy megszólják őket, hanem ez már egy kis áldozat.

– Nem fognak tőle irtózni a grófnők?

– Oh nem. Az egyik megteszi jószivűségből, a másik megteszi hiuságból. Ismerem őket. Aztán nekem mind a kettő szót fogad.

A gróf olyan elégülten mondta ki azt az utolsó szót, nehezen is mondta ki, mert egy kis dicsekvés volt benne. – Egy gróf, a kinek a gyermekei szót fogadnak!

Mind a két férfi olyan idején levő dolognak kezdte már találni, hogy a másiktól megkérdezze: «miután ilyen összeköttetésbe léptünk, talán jó volna, ha egymástól megkérdeznők kölcsönösen, hogy melyikünket kinek hínak?» azonban csak mindenik azt gondolta ismét, hogy majd talál holnap a fürdőn olyan emberre, a kitől megkérdezhesse, hogy «ki az az én jó barátom, a kivel olyan régi jó ismeretségben vagyok, de nem tudom a nevét?» S mentül tovább halogatták ezt a kérdést, mentül bizalmasabb beszélgetésbe kezdtek merülni, annál képtelenebbnek, ügyetlenebbnek tünt fel azzal szakítani meg a társalgást, hogy de én még most sem tudom ám, hogy ön kicsoda?

Azt kitanulhatták kölcsönösen, hogy egymás társaságába beillenek. Gyula észrevehette a grófon, hogy az okos, szabadelvű, előitélet nélküli ember; a ki szeret ugyan nemes ember lenni, de másnak is megengedi, hogy az legyen, s azért, hogy ő maga büszke, nem kiván mástól alázatosságot; megkivánja ugyan, hogy őt mindenki úgy respectálja, mint grófot, hanem azután ő is úgy bánik minden emberrel, mintha azok mind grófok volnának. Viszont ő is láthatott annyit Gyuláról, hogy ez nem iparlovag; más egyéb genret pedig nincs oka az embernek kerülni, s megbánni, ha elhirtelenkedett szóval vendégül találta meghivni házához.

Gyula úgy gondolá, hogy majd a gróf házánál bemutatja magát, hogy kicsoda?

Nem sokára elérték a fürdőt. A gróf megmagyarázta, hogy merre hajtsanak; a sétány végében egy kis csinos nyári lak állt, az a gróf tulajdon háza volt, mert mint mondá, itt szokta a nyarat mindig tölteni, nem megy külföldre; hanem inkább más ismerőseit is biztatja, hogy emeljék a hazai mulatóhelyek hitelét. Ha már egyebet nem tesznek, legalább tudjanak mulatni patriotismusból.

Gyula kocsija behajtatott a csinos kis udvarra, melynek közepét egy teljes nyilásban levő tulipánfa foglalta el. Gyula megdicsérte a tulipiferát, a gróf megjegyezte rá, hogy ő azt saját maga nevelte – magról. (A gróf régi kertész lehet.)

A gróf elébb szobájába akarta vezetni vendégét, hogy az hadd piperézze fel magát, midőn az asszonyoknak be akarja mutatni – tudjuk, hogy a férfiak milyen hiuk; – azonban a véletlen meghiusítá ezt az illemszabályi jó szándékot, mert alig léptek a tornáczba, a terem ajtaja eléjük nyilt, s a két grófleány, kiket a kocsizörgés figyelmessé tett, a gróf elé jött sietve.

Abban a perczben a gróf három különböző módon meglepetett arczot látott maga előtt; két leányáét és Gyuláét, kik az első tekintetre bámulva néztek össze; míg végre a nagyobbik grófhölgy kedélyesen nyujtá egyik kezét Gyula elé, másikat atyjának s mind a kettőt szivesen megszorítva, leplezetlen örömmel mondá:

– Hozta Isten! Ez már meglepetés. Hol találtál erre a mi fiunkra, apám?

– Erre a mi fiunkra? kérdé elbámulva a gróf.

– No igen, Fehér Gyulára, a kit annyiszor emlegettünk.

A két férfi most egymás felé fordult: most mind a kettő megtudta, hogy ki a másik? Gyula Somlyóházi grófot, mint hirhedett derék hazafit, becsülte rég; talán valami egyéb is sokszor juttatá e nevet eszébe.

– Valóban sokszor beszéltünk önről, szólt a gróf. Többet nem mondott, de ez soknak is elég volt. Már most jőjjön, hadd mutassam be nőmnek. Jól van ön így is; – hiszen úgy is itthon van nálunk.

Itthon van nálunk? mit jelent ez a szó.

A gróf neje nem volt a szobában, azt mondák, hogy a kertbe ment le, hortensiáit átültetni, miket soha sem biz a kertészre; mindig saját kezeivel ápolja. Kedvencz virágai.

– Akkor menjünk utána, szólt a gróf s karonfogva Gyulát, levezeté a kertbe; ott mutatá be a grófnénak, kinek az még kezet sem csókolhatott, mert a delnő keztyűi egészen feketék voltak a hortensia-földtől. A grófnő azonban igen nyájasan fogadta vendégét, még azt is megengedte neki, hogy kedvencz virágai átültetésében segítségére legyen, a mi hallatlan kegy volt a delnőtől azon ifju irányában, a ki akkor cseppent az égből közéjük.

Az egész család olyan gyöngéden fogadta őt, mint valami régi kedves ismerőst; Serena annyi szépet tudott neki mondani legelső találkozásuk órájáról, s hallgatag testvére olyan szépen tudott pirulni hozzá.

Valami gyöngébb fejü ember, mint Gyula, ebben az első órában agyon-szerelmes lett volna az egész grófi családba, elkezdve a derék családfőn, annak legifjabb virágáig; hanem Gyula elég szerencsétlen volt, vagy mondjuk inkább szerencsésnek, elébbjárni az eszével, mint szivével.

Akármilyen szépen mosolyog is az ég a földre, azért az egyik mégis ég, a másik föld, s mekkora ür van a kettő között? azt még eddig csillagászok nem birták számokkal kifejezni.

MŰVERSENY FÜRDŐN.[1]

Estére még egy pár fiatal úr vetődött Somlyóházi gróf házához: egy Hálomi Aladár gróf, derék, csinos fiatal ember, szőke szakállu, szelid, behizelgő modorú ifju, meg egy bánáti földesur: Rajcsovics Szilárd; bár nem mágnás, de azért mágnás-számba megy; erős fekete szemöldökei, sűrű szakálla, olajbarna arczszíne bizonyítják szerb eredetét; egyébiránt mindenki tudja róla, hogy dühös magyar, minden ultránál ultrább, ki még saját magának is opponál, s annyira szabadelvü, hogy ha ma azt mondanák neki: gyere pajtás, vetkőzzünk le mezitlábra, adjuk oda csizmáinkat azoknak, a kiknek nincsen, s magunk menjünk fát vágni és kapálni, bizony mondom, megtenné; pedig azért aristokratább a chinai császárnál.

Ezekkel együtt a gróf és a kisasszonyok szépen kifőzték a tervet, hogyan fogják a jótékony műversenyt rendezni; a két grófné próbáit is adta egész készséggel a zongora mellett, játékban és énekben tanusítható képességének; azután a hölgyek szobáikba távoztak, a férfiak pedig félrevonultak a pipázóba s ott folytatták a beszélgetést.

– Barátom, szólt Rajcsovics Somlyóházyhoz, tudja a magas mennykő, hiszen szép-szép az a concert; ha épen kell, még magam is fellépek benne s elfujok egy tilinkón valamit; de az engem nagyon undorít, hogy mi itt ettől a szájtátó publicumtól kolduljunk valamit, mikor, ha négyen-öten összeállunk, saját zsebünkből kidobhatjuk azt az összeget, a mit így száz embertől kell összekunyorálnunk. Tudja patvar, én még a más részére sem tudok kérni, inkább odaadom az ingemet magamról. Mennyi kell arra a leégett templomra?

– Nem arról van itt kérdés, szólt a gróf, szép csendesen végighallgatva a fiatal földesurat, ki e rövid beszéd alatt három pamlagra ült le és ugrott fel újra. Tudom bizony, hogy egy pár ezer forint miatt nem siratnának meg bennünket az unokáink, de nem arról van itt szó. A mi szerepeink nagyot változtak. Vagy veszitek észre, vagy nem, annyi bizonyos, hogy mi, kiket földesuraknak neveznek, nem vagyunk ennek a népnek többé urai, de lehetünk jó barátai. Ezelőtt az volt a viszony közöttünk, hogy a paraszt felszántotta földeinket, learatta gabonáinkat; mi megtizedeltük borát, buzáját, viszont ha háboru volt, hadakoztunk helyette; viseltük az ország hivatalos terheit, s ha valahol veszély támadt, vagy kár esett, kiki segített a maga emberein, s nem folyamodott a szomszédjaihoz. Ez ide s tova másképen lesz. – Én két év előtt örökváltság utján felszabadítottam jobbágyaimat, tíz év óta küzdök közteherviselés, adóegyenlőség mellett; s a jövő évtizedben bizonyosnak hiszem az időt, a melyben nem lesz különbség köztünk és jobbágyaink között egyéb, mint az öltözet; még ez is amazoknak az előnyére.

– Hogyan?

– Mert kényelmesebb, olcsóbb és tartósabb mint a miénk. A ki ezt az intését a sorsnak birtokos uraink közől át nem látja, az tíz év mulva szegényebb lesz az utolsó parasztnál, s szánni sem fogja senki, hanem nevetni fog minden ember azon a szerencsétlenen, a ki több ezer holdnyi birtok mellett tönkre jut. Ti csak parádénak veszitek az egyenlőség eszméit, mik mellett oly szép dictiókat tudtok tartani, azt hiszitek: ez csak egy új czifra gomb a ruhán; én pedig azt mondom, hogy ez egy egész új öltözet. Bele kell magunkat találnunk. Fel kell magunkat sok olyan dologtól mentenünk, a mi eddig nálunk az urat jellemzé. Nem mondom, hogy ezután a gróf is járjon daróczban és fogja maga az eke szarvát, meg hogy szakácsot ne tartson, hanem érje be piritós kenyérrel; azt sem mondom, hogy asszonyainkat szoktassuk a zongorától a guzsalyhoz; hanem azt igenis mondom, hogy a ragyogásról le kell mondanunk, mert ez nem a miénk többé, az már nemzeti tulajdon. Ez legyen épen olyan közös a tisztelt publicummal, mint az útcsinálás és adófizetés. – Mindenre, a mi közügy, a közérzületnek kell contribuálni; nem szabad és nem lehet annak többé egyesek áldozatai után emelkednie. A protectori szerepet letettük és beálltunk a nemzet közmunkásai sorába, s elég szép feladat, ha azt be tudjuk tölteni jól. Öt-hat magyar mágnás – mæcenásnak – annyi a kiáltó szükségekhez képest, mint a csepp a tengerben; de öt-, hatszáz mágnás – kitartó publicumnak – ha nem épen tenger is, de mindenesetre hajókázható víz. Azért csak szoktassuk mi a közönséget ahhoz, hogy vegyen részt a közügyek pártolásának dicsőségében, s ne bizzon mindent földbirtokosai buzgóságára, mert ha egyszer azután azok is el találnak esni, akkor zátonyon vagyunk mindenestül.

– Tudja patvar, nem tudok velök összeférni. A legnagyobb uraság közelléte nem geniroz annyira, mint egy ártatlan lateineré (a bánáti földesur nem is gyanította, hogy Fehér Gyula is az). Ha én valakinek valami közczélra ezer forintot adok, azt mondom neki: itt van, dugd el; ne mondd senkinek, hogy kaptad, és meg ne próbáld köszönni, mert elszaladok; ha pedig ezek közől valamelyik tíz forintot ad misemondó ruhához, vagy elszaval egy verset valami jótékony hangversenyen, ha járat egy pár hirlapot, már azt akarja, hogy a nevét minden ujságban kinyomtassák, hogy verseket irjanak hozzá s minden ember ujjal mutogassa az utczán: «ime itt megy az a nevezetes ember, vagy asszonyság, a ki ezért meg azért nagy hazafi, vagy honleány». – Vigye a patvar, inkább fizetek helyette, csak ne halljam, hogy más dicsekszik azzal, a mit adott.

– De hát baj ez? kiáltott közbe Gyula nevetve. (Somlyóházinak jól esett, hogy Gyula nem érezte magát sértve e beszéd által.)

– Hogy a tatárba ne volna baj? pattogott a bánáti úr; én ott hallgassam, hogy Torhányi Máté uram mint dicsekszik azzal, hogy ő száz forintot adott egy zártszékért: olvassam három hétig valamennyi rongyos ujságtokból sorban, hogy ezek meg ezek a mágnások egy leégett templom javára fürdői concertet adtak, s ott derék gyapjukereskedőnk Torhányi Máté úr száz forintot adott egy zártszékért; azután egy sonettet Torhányi Amáliához, a ki a karpereczét áldozta fel e czélra; mert kitelik ez ettől.

– Kérem, kérem, szólalt fel Hálomi gróf, meglehet, hogy valamelyikünk szerelmes bele.

– Hát hisz én nem sértettem meg; de nekem nem tetszenek ez emberek, mert kevélyebbek, hiubbak és rátartóbbak pénzük miatt az első zászlós úrnál, s kapnak az alkalmon, ha azt akarják, hogy a börze asztaláról beseprett olcsó ragadmány hulladékait az ember hazafiui áldozatoknak nevezze.

– No és hadd nevezzék annak, vágott közbe Gyula, ki kezdett e vita alatt elemébe jönni. Miért ne vetnők ki az adót – közérdekből – az emberi hiuságokra, kiváncsiságra, ha ezek oly könnyen megadóztathatók? – Azután azt sem kell egészen feltenni, hogy az a lateiner publicum mind olyan tetszelgő, kitünni vágyó. Mennyi nemzeti ügy virágzik a középosztály részvéte után, a mit az még csak áldozatnak sem akar tekinteni. Hisz az irodalom, köziskolák, takarékpénztárak, gazdasági egyletek mind olyan conventionatus lábon állnak, hogy azokról soha sem tudni, ki kegyelme tartja fenn? Követeli-e valaha egy könyv megvevője, vagy egy szinházba járó, hogy őt megdicsérjék, hogy háládatosak legyenek hozzá? pedig általa él irodalom és művészet; ön nem találja genant állapotnak buzát, vagy repczét adatni el a piaczon, s ha Torhányi urammal megalkudott az egynyiretüre, eszébe sem jut, hogy milyen büszke képpel fizet érte majd ez a pénz embere: hát akkor ugyan minek restelkednék, ha az a kérdés kettőnk között: «ím én önnek egy szép dalt fogok énekelni, egy derék verset szavalok, egy szép furcsaságot trombitálok el, ha tetszik megadhatja az árát, ha nem kell, odább mehet»? Talán az, ki dalait árulja, alábbvaló ember, mint a ki gyapját adja el?

Somlyóházy kezdte észrevenni, hogy Szilárd nagyon összehúzta sötét szemöldeit, s sietett tréfásan félreirányozni a vitát.

– Az a vége a beszédnek, hogy miután az indítvány határozatba ment, te pedig igen szépen tudsz gordonkán játszani, magad is részt veszesz a versenyben.

– Én? kiáltá talpra pattanva Szilárd, én?

– No ne ütögesd úgy a melledet, mert fájni fog. – Még pedig saját szerzeményedet, azt a szép hajnalköltét, a mit én úgy szeretek.

– No iszen akkor lássanak Sz...on hajnalköltét!

– Ne esküdjél, ne esküdjél; Serena fogja kisérni zongorán.

– Ah! Sokkal szebb lesz az, ha ő egyedül játsza zongoráján; én jobb leszek oda lenn tapsolónak, vagy billétszedőnek.

– És ha én azt mondom, hogy magam fogom a karmesteri szerepet viselni?

– Kicsoda? Te? Te magad, Somlyóházy gróf, saját személyedben? Te fogsz regens chori lenni? A kapellmeister? No akkor én leszek brugós. – Kezet ide.

Szilárd azt hitte, hogy a gróf csak tréfál; ez azonban hirtelen felcsapott, s többé lehetetlen volt a visszavonulás. Most már csak abban keresett vigasztalást, hogy osztályosai is lesznek e bajban.

– Hát ez mit fog csinálni? kérdi Hálomira mutatva.

– Ez furulyázni fog.

– Szép. Hát ez a másik? Czimbalmozik?

– Nem tud hozzá. Ez Garay Kont vitézét fogja szavalni.

– Hm, veszedelmes ember. Még a nevét sem tudom.

– Fehér Gyula.

Gyula meghajtá magát tréfás bizalommal.

– Miféle ember az? kérdé Somlyóházytól Szilárd, de úgy, hogy Gyulának is kellett hallani.

– Ez barátom, szólt a gróf mosolyogva, ez egy lángész.

– Az ördög! kiálta az fel; Az se nem rang, se nem hivatal, se nem mesterség. Mi hát mégis?

Gyula tréfás komolysággal felelt rá:

– Szegcsináló mesterember.

Szilárd kezét nyujtá neki.

– No hát üdvözöllek, szegcsináló mester barátom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mondtam ugy-e, szólt másnap a bánáti földesúr Somlyóházinak: nem megmondtam? Én elvállalom a kedvedért a colporteurséget; vőfélykedem, verbuválok, mint a bolond, a műversenyedre részint publicumot, részint komédiást; no iszen szép tapasztalásokat aratok mindenfelől. Egy helyen azt mondták, hogy ugyan már nem szégyenlenek ilyen nagy urak koldulni? másutt a drágaságról kezdtek el beszélni, hogy mennyi mindenre kell pénzt kiadni; akadt olyan okos, a ki felvilágosított felőle, hogy ha biztosítva lett volna templom és torony, most kárpótolnák érte a községet, mért nem biztosították? Egyik fitymálta: mire való az? szavalni, énekelni ebben a melegben; ülni egy helyen, mikor odakinn olyan szép idő van; másik jó tanácscsal szolgált, hogy ne compromittáljuk magunkat úr létünkre, léptessük fel inkább a czigánybandát, azzal is egyre megyünk. Hát még azután a kiket részvétre szólítottam fel, ott kaptam nekem való válaszokat! Legjobban jártam még, a hol egyszerűen kinevettek s azt mondták, hogy csak tréfálok: lehetetlen az, hogy nobel emberek komédiázzanak a publikum előtt! Egy szigorú mama majd leforrázott, mikor azt mondtam, hogy a kisasszonya fujjon el egy nótát a publikum előtt; hogy kinek nézem én őket? Egy ember, a kiről tudom, hogy furulyáz, majd megduellált, mikor arra kértem, hogy nem tilinkózna egyet velünk? Azután tudtam meg, hogy titokban verseket ir a szamár, s azt várta tőlem, hogy azoknak az elszavalására szólítsam fel. – Egy gazembert meg alig tudtam lerázni a nyakamról, hogy ő föllép magántánczban magát produkálni; alig birtam vele megértetni, hogy itt nem lesz bukfenczhányás. Hanem azután legszebben jártam Torhányiékkal. Tudtam jól, hogy Amália kisasszony szokott énekelni, hallottam elégszer; mindig hamisan énekel és ütenyről nincs fogalma; meg is örült neki nagyon, és rögtön megigérte a közreműködést, még én magam olyan bolond voltam, hogy segítettem neki keresni a hangjegyek között, hogy mit énekeljen? hát a mint hazaérkeztem a vőfélyi körútból, az asztalomon találok egy levelet, kívül rá van irva «100 pengővel terhelve», mintha én diligenceos posta volnék, a kinek csak a borítékra szabad nézni. Azt a levelet Torhányi úr küldi és azt irja benne: hogy igen sajnálja, hogy Amália hirtelen rosszul lett, s nem vehet részt a műversenyben, hanem ime ő küld a költségek fedezésére száz pengőt. Én rögtön megfordítottam a borítékot, belepakoltam a száz pengőt, lepecsételtem, s ráirtam, hogy «köszönik a száz forintot, a költségek már egy névtelen úr által fedezve vannak; arról a hirtelen rosszullétről pedig orvosi bizonyítvány váratik, mert ez a regula».

– Hova irtad?

– Kívül a borítékra. Ha ő az enyimre kívül ráirta, hogy száz forint van benne, ráirtam én az övére az egész tartalmát.

– No de az nagy gorombaság.

– Legyen az. Meg van érdemelve. Ezek az emberek, ezek a pénztőzsérek formaliter lenéznek bennünket. Egymás között épen olyan megvetőleg, olyan kicsinylőleg beszélnek rólunk, mint a hogy a szinpadi bárók és grófok szoktak beszélni (néha az igaziak is) a lateinerekről. – Egyenesen azt akarta velünk tudatni: hogy a mi mulatság megjárja nekünk, jött-ment földesuraknak, az nem illik az ő rangjához, a ki előkelő bankár s tősgyökeres gyapjúkereskedő, a ki, ha saját magáról beszél is, per nagyságos úr czimezi magát s ezüstös liberiát hordat az inasával ebben az átkozott melegben, s minden palaczk pezsgővel kijön az utczára, hogy lássák, mit iszik, s ha a zöldben reggelizik, akkora ezüst theakannákat állít ki, mint egy torony, s gunyosan mosolyog rajta, hogy gróf Somlyóházy kisasszonyai azalatt egyszerű üvegpohárból szürcsölik a savót. De hisz én nem tűröm ezt a fajt, s könnyebb a lelkemnek, ha a tyukszemére léphetek s azt sem mondom rá, hogy «pardon».

– Nem kell azon indulatba jönni, uram, szólt közbe Gyula; minden ember, a ki önálló, büszke azok iránt, a kiktől nem függ.

– Kérem, nagyon sajnálnám, ha ön vett volna valamit magára azokból, a miket mondtam. Tudom jól, hogy ön is iparos és speculál; s én az iparnak és speculátiónak nem vagyok ellene; sőt ha észszel és becsülettel viszik a kettőt, hazafiui feladatul is szépnek találom; de utálom a szédelgőket; ezeket a senki- és semmiembereket, a kiknek semmi vállalatuk sincs, mint a szerencse, a börzei árapály, a kiknek minden mesterségük a contremine; a kik milliomosokká lesznek anélkül, hogy valami iparágat felemeltek volna; de azért elismert tekintélyek; díszpolgárok, jótékony intézetek elnökei, közhasznú társulatokban választmányi tagok; protectorok, mæcenasok, herczegek! s ha kérdi az ember: miért? azt felelik rá, hja, mert ez nagy ember; de miért? milliomai vannak! Hol vette? nem tudja senki. Egyszer azután véletlenül nagyon beüt, a hausse vagy a baisse; a nagy ember, a protector, az elnök, a mæcenás egy hét alatt épen úgy elveszti a millióit, a hogy szerezte. Ha magunkforma ember tönkre jut, azért mégis csak nemes ember marad; de mivé lesz az ilyen pénzherczeg, ha pénze elmult?

– Azonban mit tartoznak a mi hangversenyünkre ezek a te expectorátióid? szakítá félbe a nemes haragot Somlyóházy gróf. Ennek itt úgy is hiába beszélsz, mert ez egy megfordított parvenu: egy polgárrá lett nemes.

– Jól van, hát nem beszélünk erről többet szegcsináló barátom.

Azzal leültek a komoly férfiak az asztalhoz, megcsinálták a programmot, nagy komolysággal és jó tapintattal s másnap estére kitűzték a műverseny óráját.

Másnap estig erősen dolgozott a contremine, még pedig oly ügyesen, hogy alig lehetett észrevenni, kik ássák az árkokat. Pletykabeszéd, mendemonda elszabadult, rágalmakat költöttek a hangversenyadókra, s a benne részvevőkre gunyt, kötekedést nekiszabadítottak; hanem az mind nem rendítette meg a gróf hiveit; ők álltak, mint a szikla.

A műverseny napjának reggelén minden fürdői család, gavallér és mulató vendég kapott meghivó leveleket, melyekben Borcz uram, a gazdag birkás invitálja a válogatott közönséget magához, rózsaligeti új kastélyába, egy kis barátságos nyári mulatságra, mely el fog tartani másnap reggelig.

Itt már lehetett sejteni, hogy Torhányi uram dolgozik.

A contremine igen ügyesen volt ásva: lehetetlen, hogy ez estén Somlyóházyék hangversenyén az előadókon kívül valaki jelen legyen. Milyen szégyen lesz már az is, ha el kell azt halasztaniok.

De a gróf hívei rendületlen álltak s nem vonták vissza hirdetményüket; őket nem hatotta meg a panique; pedig tudták, hogy az egész fürdő hivatalos Rózsaligetre.