Part 7

Gyula fogadott munkásokkal, mert még sem bérest, sem marhákat nem tarthatott, felszántatá a kiégett tért, bevetteté őszszel buzával, repczével s a másik esztendőn olyan termése volt az ős erejü föld barázdáin, hogy a puszta jószágáért százezer pengőt kináltak neki.

Természetesen nem adta senkinek, hanem eladott termékei árán rendbe hozta gazdaságát, házat épített a kis sziget magaslatára, körülültette fákkal egész birtokát és azontul nem szorult többé senkire; és azontul nem nevette többé senki, ha valamihez kezdett.

Két év mulva alig ismerünk rá a burjánosi lápra. Gazdag mezők, virágillatos repczeföldek terülnek előttünk, beszegve sugár jegenyefákkal; a Tisza partjait fiatal nyárerdő fedi, a kis sziget gyümölcsfákkal körítve, rajta izléses uri lak, mely az emelkedett dombtetőről a távolba látszik; a szabályos utakon kövér vonómarhák takarítják be a most kaszált takarmányt, méla kolomphangot vegyítve a napvilágos délutáni csendbe; a mezőn sűrű zöld boglyák egymás sorjában, láposabb réten legelésző tehéncsorda; mindenütt élet, elevenség és gazdag tenyészet.

És mindezt semmiből állítá elő egy ifju értelem és kitartó erő.

Ez az átváltozott táj a legszebb költemény s a ki ezt kigondolta és létrehozni birta, a legköltőibb kedély.

Az öreg Fehér most ott lakik a fiánál s kezdi átlátni, hogy a tudomány egyébre is való, mint hogy az embert valami hivatalba segítse. A környék csufolódói is eljárnak most Gyulához – tanulni s úgy beszélnek, mintha ők azt előre mind igen jól tudták volna, a mit ő tenni fog s jó tanácsaik nyomán jutott volna oda a fiatal ember, a hol most áll.

Mint mondják: igen jó gazda. Tud bátran költeni ott, a hol kell és takarékos lenni a maga helyén. Jószágán vasgépek dolgoznak, még akkoriban nagyon gyéren ismeretesek a két hazában. Termeszt olyan exoticus növényeket, miknek más hírét sem hallotta, s semmi sem vész nála kárba. Az öreg Fehér azt állítja, hogy az egész gazdaságból semmi sem hiányzik egyéb – mint egy jó feleség.

Gyula nem szokott az ilyen czélzásokra felelni.

Az ilyen számoló, praktikus ember nem nyilatkozik oly könnyen, nem ragad a lépre.

Az ilyen chemikus, mechanikus, polytechnikumot végzett ifju, a ki megtanulta a nivellálást, szögletmérést, földismerést, a pondus specificum, a vis centrifuga tanait, bizonyosan tudja azokat alkalmazni a házasság dolgában is. Ez bizonyosan nem házasodik elébb, mint a míg választottjának hozományát annak fényüzési képességével egybe nem hasonlítá, míg szántóföldeinek glébáját meg nem becsülte, hányadik classis? míg activáit, passiváit kedvező sulyegyenbe nem hozta; reménybeliségeit fel nem számítá, s anyagi állapotát scala szerint meg nem mérte, mert hisz az ilyen praktikus emberek nem poétáznak, nem ábrándoznak, nem lesznek szerelmessé, hanem csak kalkulálnak és méregetnek.

Egyszóval Gyulán rajta veszett a praktikus gúnynév. Vehette megtiszteltetésnek, vehette másnak is, ahogy tetszett.

A következő évben ismerőseit még nagyobb csodába ejté. Késő őszszel, mikor a mezei munkának szünete volt, felrándult varbói részbirtokukba s onnan két egész hónapig vissza sem jött.

Mit csinálhatott, mi dolga lehetett ott? azt kitalálni igen nehéz volt egyhirtelen.

A Fehér-család varbói birtoka, a mennyire lehet, még regényesebb szépségekkel volt megáldva, mint a burjánosi elátkozott vadon. Ez is hasonló elátkozott tájék, csakhogy más jellemű. Magas hegyszakadékok közé beékelve, kietlen bükk- és fenyőerdők tája, miket a szilaj zivataron kívül alig irtott valaki más világ teremtése óta.

A meredek hegyoldalból zuhogó hegyi patak omlik alá, mély medret ásva magának a sziklák között, melyet itt-amott félig eltakart a keresztül omlott szálfák tömege; az irtatlan bozótban jó helyet talál a vadpáva szilaj tánczát járni, s ha nagyon bolygatnák a csalitokat – nem hiszem, hogy bölényt ne lehetne felzavarni belőlük, medvét pedig így is minden esztendőben lőnek kettőt-hármat, csak a melyik a hegy aljában lézengő hamuzsír-égető tanya közelébe vetődik.

Mit tudhatott Fehér Gyula ezen az utálatos regényes helyen hónapokig mívelni, az minden józan gondolkozású ember előtt megfoghatatlan volt. Pisztrángokat akar termeszteni a hegyi patakban? vagy farkasvermeket ásat? tán csak nem akarja planiroztatni a hegyormokat?

Magával vitt cselédei beszélik, hogy ott igen különös életet folytat. A hegyek különböző pontjain kalyibákat építtetett magának, a mikbe éjszakázni visszatér, mikor a hosszas barangolásokban kifárad. Néha a farkasok majd kihuzzák onnan, egész éjjel ott ordítanak kunyhója körül.

Korán reggel nyakába ölti a hegyet, vállára veti duplapuskáját, vadásztarisznyáját, kezébe fog egy vasvégű botot melynek a tulsó végén kalapács van, s este, mikor haza jön, akkor tele van a vadásztáskája – ne gondolja senki, hogy talán császármadárral, vagy fajdtyukkal, hanem dirib-darab kövekkel, miket úton-útfélen összeszedett s otthon azután különválogat.

Egész nap töri, kalapácsolja a hegyet minden irányban, jegyeket vés a fákra, karókat ver le a földbe, mappát rajzol, kalkulál, tüzet rak, követ pirít, ás, vés, fúr, farag: lehetetlen, hogy meg ne legyen őrülve.

Majd meg napszámosokat fogad, egy-egy ponton iszonyú gödröket ásat velük, azokat ismét betemetteti s odább megy. Minden ok és belátható czél nélkül egész barlangot vájat a hegy oldalába s azután azt mondja, hogy már most jól van. Némelyik barlanggal meg van elégedve, másikkal nincs. A minap a hamuzsír-égető falában mindenféle barna, veres és lilaszín köveket talált, azokért egész inquisitiót tartott, hogy honnan kerültek ezek oda? persze az a jámbor nem tudott egyebet felelni, mint hogy neki a vízomlás hozta oda. De honnan?

Ezért a kérdésért megint valami rusnyáknak tűvé kellett tenni az egész hegyet, s törni, vájni a vízmosás medrét.

Egyszer azután, mikor a hó leesett, telerakta Gyula a kocsiülést a dirib-darab kövekkel s megparancsolta, hogy tavaszig semmihez hozzá ne nyuljanak, a mit ő ott ásott és kipéczézett. – Ugyan kinek is lett volna rá gondja?

Azzal egyenesen felment Pestre, onnan Győrbe és Bécsbe; végre Bécsből írt édes apjának egy laconicus levelet: «Kedves apám! szíves felhatalmazásodnál fogva, mely szerint jószágaink iránt rendelkezhetem, mai napon szerződést kötöttem egy részvényes társulattal, egy varbói jószágunkon megnyitandó vashámor iránt.»

Az öreg úr erre csakugyan komolyan megijedt.

Ez már több volt, mint vakmerőség! Gyula e lépéssel azt az egész vagyonát, mit a burjánosi remeklésével szerze, koczkára tette; mert hiszen ki mondhatja azt meg előre neki, hogy mi lakik a föld gyomrában? Nem is mert róla szólni senkinek; annyira félt, hogy most már a világ nemcsak sajnálni nem fogja, hanem kaczagni fog rajta.

Pedig biz azt a világnak meg kell tudni; a társulat, mely Gyula tervére vállalkozott, ezer darab ötszázforintos részvényt bocsátott ki, melynek felét maga Gyula megtartotta, tíz száztóli volt az első befizetés, azzal rögtön előkészületeket tettek az akna megnyitásához, az olvasztókhoz, a hámorokhoz; minden száj feléjük volt fordulva, készen a kaczagásra, mindenki bizton hitte, hogy a második részlet fizetésére nem kerül a sor, mert akkorra szétszaladnak a részvényesek, ott hagyva befizetett pénzüket. Csakugyan nem is került a sor a második részlet fizetésére, mert a megnyitott vasbánya az első évben oly gazdagon fizetett, hogy a költségeken felül tizenkét száztóli maradt osztalékul a részvényeseknek.

Most aztán mindenki sietett összecsapni a kezeit s azt mondták, hogy ez a Gyula mégis rettentő szerencsés ember. Pedig nem rettentő szerencse volt az, hanem egy kis szerény tudomány. Gyula ezúttal gazdaggá tette a családját. A vasbánya szilárdabb pénzforrás volt minden uradalomnál, ezt nem verhette el a jég, ennek nem ártott meg a rossz vásár; a vasnak mindig van kelete.

A vidéken kezdett Fehér Gyula azoknak a kellemetes hírébe emelkedni, a kiket úgy neveznek, hogy jó partie.

Érti az ember alatta, hogy jó partie férjhezmenendő leányok számára.

Fiatalsága mellett öntehetsége, merész számításai, szilárd kitartása által vagyonosságra vergődve, félig-meddig bukásban levő családjával; a mellett kissé különcz, a mi őt csak érdekesebbé teszi; nem csoda, ha sokat beszéltek arról, hogy vajjon kit fog elvenni?

Az öreg Fehér maga is nagyon sokat szeretett erről a tárgyról fecsegni a kolozsvári és nagyváradi casinókban, nem lévén más dolga azóta, hogy a fia gondnoksága alá került, a casinóban ülésnél.

Az ő fecsegéseire építkezve, lehetett Gyula szándékai felől véleményeket építeni.

Az egyik azt mondta; az ilyen speculativus, számító ember, mint Gyula, a ki meg tudja mondani, hogy hány mázsa répában van annyi tápláló erő, mint egy mázsa szénában, bizonyosan házasodni is számításból fog, s valamikép nincsenek előtte biztosságban a hegyek gyomrába rejtett érczek, hogy ő azoknak értékét diametraliter ki ne vesse, hasonlóképen ki tudja kalkulálni leendő menyasszonyának hozományát is, a mi még az apák és nagybátyák ládáiban fekszik.

A másik azt állította, hogy nem! Gyula nem olyan ember; ő nem tekint pénzre, nagy vagyonra, mert az ő elve a belterjes gazdaság; hanem inkább olyan leányt keres, a ki jó gazdasszony, ért a háztartás vezetéséhez, takarékos, házias; – ne is legyen valami nagyon szép, hogy ne kelljen félteni; mert a féltékenység igen zavaró akadály a sok munkával és speculatióval elfoglalt ember ügyeiben, a ki gyakran kénytelen utazni s ritkán van odahaza.

Mások megint azt fogták rá, hogy tudós nőt keres: olyat, a ki geognosiát, trigonometriát tanult, a ki neki a nivellatiókban, földfuratásokban segíthet, a ki rajzolni tud, a ki rettenetes æquatiókat és logarithmusokat ki tud számítani, s minden napról kereskedői könyvet vezet.

A kik valami jobbat akartak róla véleményezni, azoknak úgy tetszett, hogy Gyulának lehetetlen magyar lányt venni nőül, mert ilyen embernek az nem lehet ideálja, ő bizonyosan angol nőt fog hozni egyenesen Angolországból; azért is tanult meg angolul, hogy tudjon majd vele beszélni, ha lesz; s előbb-utóbb valami tengerparti városban fog megtelepülni.

A leggonoszabb nyelvek pedig épen azzal rágalmazták, hogy ennek bizony semmiféle asszony nem kell, mert ez remetének készül; reggeltől késő éjszakáig mindig dolgozik, rá sem érne, hogy valami asszonyfélével szót válthasson, mely speciest úgy sem tartja egyébnek a gazdasági és technikai gépek sorozatában felesleges pénzfogyasztó masinánál.

Ezt a sok mendemondát rendesen mindig maga az öreg Fehér kezdte meg a fia felől, ellenállhatlan ösztönök működvén benne arra, hogy szüntelen fiáról beszéljen; rendszerint olyan rendkívüliségeket gondolt ki felőle, a miket ő maga is komolyan hitt, és nem birt magában tartani, s a mikből többnyire szó sem volt igaz. Az öreg úr ilyenformán az által, hogy fiát bámulta, maga szaporítá felőle a pletykabeszédet, a mi pedig, mint tudjuk, mindig oly jól terem: erre nincs se fagy, se száraz esztendő.

Gyula pedig oly közlékenytelen volt. Senkivel sem barátkozott, senkihez sem vonzódék legközelebbi ismerősei közül, kerülte a köröket, a hol kiváncsiak voltak őt megismerni, s a számára ajánlgatott kétséges szinezetű kitüntetéseket elég okos volt nem keresni.

Ellenben voltak olyan kedves nyugpontjai lelkének, a miket szeretett felkeresni; atyjának régi barátjai, kiket az öreg úr maga is igen elfelejdegélt már; szerény lelkészek, tiszttartók, kik atyjának házát akkoriban látogatták, mikor az még csak esküdt volt a vármegyében s aként maradoztak el tőle, a mint az mindig magasabb hivatalokra kezdett emelkedni; restelték a jó emberek, hogy ők olyan alant maradtak tőle, s azt hihették, hogy ennek kellemes dolgot cselekszenek, ha nem alkalmatlankodnak nála.

Ezek nem is ismerték Gyulát másról, mint hogy látták őt igen kis fiunak igen sok esztendő előtt, s örültek neki, hogy ilyen szépen megnőtt. Ezek rendesen még azt sem tudták, hogy tekintetes barátjuk az öreg Fehér vagyonában és tekintélyében úgy megfogyatkozott: hagyján még azt, hogy e vagyont és tekintélyt az ifju sokszorosan visszaszerezte. – Annyit tudtak felőle, hogy Gyula okleveles mérnök. Ez közelebb hozta őt hozzájuk. Arról, hogy Gyula neve már a hirlapokban is forgott, itt rendesen nem tudtak semmit; voltak abban az időben még olyan boldog családok, a hová a kisasszonyok divatlapjain kívül más lap nem járt, a családapákat nem érdekelte a politika, s miattuk külföldön belföldön történhetett akármi nagy és rettenetes esemény, ők meg sem tudták azt.

Ilyenformán találkoztunk már egyszer Málai Máté uram ezüstlakodalmán Gyulával; akkor még a neve után sem tudakozódtunk. Láttuk őt mint szerény, feltünni nem képes ifjut, ki, ha nem jön is zavarba, de még elpirul, ha hozzá szólnak; s tanui voltunk annak a találkozásnak, a mi közte és az ifju Somlyóházy grófkisasszony közt történt a zálogosdiban, s talán önkénytelen volt nálunk az a gondolat, hogy ez a két ifju lélek egymást megszerette. És bizonyosan igazunk volt benne.

Mindennapi ember fejet csóvál erre, s azt mondja: boldogtalan szerelem.

Mi lehetne ebből? Hogy közelíthetnének annyira egymáshoz egy gazdag, hatalmas családból eredett grófhölgy s egy köznemes fia, a ki még csak nem is státusférfiui celebritás, s imádottjához képest mindenesetre igen szegény legény, hogy valaha azon a mérhetetlen tengerén keresztül az előitéletnek, a mi őket elválasztja, egymásnak kezeiket nyujthassák?

Egy Borcz Adorján könnyen tudott magának felelni hasonló kérdésre: «én is gróf leszek»; czímre szert tenni könnyű, csak pénzbe kerül; fellépni mint gavalléros hódító, ragyogni akármi úton módon megnyert magas összeköttetésekkel: ez neki mind biztos kilátás volt, s ha arra gondolt, hogy az, a kit szeret, grófnő, azt is büszkeségéhez számítá. De Gyulára nézve, ki önként, szabad akaratjából, nemesi rangján alul választott magának pályakört, ki tudta azt jól, hogy kortársai, ismerősei tréfát csinálnak az ő munkás életéből: – visszariasztó volt a parvenu neve. Egy ember, a ki addig játsza a demokratát, a míg végre egy grófi családba tolakodik fel.

Bizonyára ő nagyon jól meg fogja őrzeni azt a titkot, hogy szerelmes és rajta lesz, hogy el ne árulja azt.

Ezek a büszke főurak nem fogják őt lenézésükkel agyon sujthatni; ezek a szeszélyes urhölgyek nem fognak kaczaghatni balga szenvedélyén, minden lépten éreztetve a tolakodóval azt a kínzó fensőbbséget, mit előkelő nevelés, megszokott önbizalom, tágabb világnézlet ad a kedélynek, s mely annak mint egy szemrehányás villog untalan arczába: «tudnál-e hozzánk hasonlítani?»

Azonban – ki tudja: hátha nem oly büszkék azok a főurak, nem oly szeszélyesek az urhölgyek, minőknek őket a regényirók rajzolják? hátha az is megtörténhetik a világon, hogy egy fényes nevű delnő igazán szeressen egy ragyogó név nélküli férfit, s ő kérdezze akkor azt magától: «tudnék-e én te hozzád hasonlítani?»

Meglátjuk azt még.

HOGY TÁMAD AZ ISMERETSÉG?

A törökök szánalomraméltó embernek tartanak mindenkit, a ki utazik.

Az utazás apró kényelmetlenségei közé tartozik az is, mikor az ember nem ismeri az utitársát; az egyik meghúzza magát az egyik szegletbe, a másik a másikba; egyik sem tudja, hogy mit szóljon a másikhoz? vajjon nem bántja-e meg az által, ha megszólítja? és micsoda nyelven beszéljen vele? vajjon nyájas emberrel van-e dolga, vagy gorombával? s órákig elkémlelheti egymás arczát, töprenkedve amannak kiléte felől, a mit persze az arczvonásokból nagyon nehezen lehet kitudni.

Hát még mikor magunkforma jámbor embernek azt mondja a kalauz: «csak tessék beülni a hintóba, nincs odabenn senki más, mint a gróf úr maga».

Fehér Gyulának Füzes-Gyarmatról Kolozsvárra kellett utaznia valami ügyesbajos dolgában, a mikor a kalauz ezzel a biztató szóval segítette föl a Biazini-gyorskocsi lépcsőin.

A jámbor ifju nagy vigyázatossággal lépett be a hintóba, nehogy akaratlanul megtudja, hogy méltóságos utitársának vannak-e tyukszemei és érzékenyek-e? azután szépen félrehúzta magát a másik szögletbe, s gondja volt rá, hogy a köpenyege amazéhoz ne érjen: az övé egy kicsinyt sáros volt; nagy sártengeren át utazott Gyarmatig.

Utitársa, a kiről a kalauz annyit mondott neki, hogy gróf, szürke farkasprémes köpenyébe burkolva ült a hintó egyik szögletében, kék szemüvegét az érkező felé forditva.

– Ugyancsak megnéz, gondolá magában Gyula, s tanakodott rajta, hogy nem kellene-e megszólítani?

A kocsi megindult; a hintó hányódott-vetődött a kiméletlen uton, a gróf úr szemüvegei egyre genirozták a fiatal utitársat.

Már az épen kezdett valami tárgyra akadni, a mi felett beszédet lehetne kötni a folyvást ránéző utitárssal: az út egyik felén tudniillik igen jó, a másikon igen rossz vetések látszottak, érdekes lehetett megvitatni, honnan eredhet e különbség ugyanazon földben; midőn bizonyos horkolási hangok egészen más gondolatra téríték; a gróf úr bizony egyre alszik, s kisebb gondja is nagyobb annál, hogy utitársát folyvást nézze; ezt csak a szemüvegek tették.

E felfedezés után Gyula is hanyatt tette magát a párnák közé, s versenyt aludt utitársával.

Igen jó meleg, álomra hivogató idő volt; nemcsak a két utazó aludt odabenn, a hintóban, hanem aludt odakünn a bakon a kocsis és a kalauz is.

Egyszer azután azt álmodta Gyula, hogy az ismeretlen gróf azzal a kék szemüveggel a nyakába borul, s azzal mind a ketten leesnek egy torony tetejéből: ő alul marad, a gróf pedig felül.

A mint erre felébredt, hát a gróf csakugyan felül volt, ő pedig alul; a kocsi ablaka az ég felé; belefordultak az árokba.

Már akkor lehetetlen volt egymást meg nem szólítaniok.

– Úgy látszik, hogy feldültünk, szólt most a gróf.

– S én úgy érzem, hogy árokba dültünk, mert nagyon jön alám a víz.

– Akkor csak iparkodjunk ki innen.

A gróf azzal kiütötte a kocsi ablakát s kimászott rajta, útközben engedelmet kért Gyulától, hogy mind a két lábával rátaposott, de nem lehetett máskép. Azután Gyula is kimenekült s körülnéztek.

A jámbor lovak, miután belefordíták a kocsit az árokba, megálltak, és azt nagyon okosan tették, mert a kalauzt, ki ájultan esett fejtetőre közéjük, könnyen összetaposhatták volna; a kocsis az árokba esve jajveszékelt, hogy neki eltörött a lába.

– Nem történt önnek semmi baja? kérdé a gróf fiatal utitársát.

– Semmi sem.

– Én is épkézláb maradtam. Nézzük hát ezeknek mi bajuk?

A kalauzt kihúzták a lovak alul, meglocsolták a fejét vizzel; a mi nem használt neki semmit.

– Eret kellene rajta vágni, mondá Gyula, felgyürve a kalauz karjáról az inget.

– Kegyed orvos vagy sebész?

– Nem vagyok az; de értek hozzá, tanultam.

– S mivel vágna eret, van eszköze hozzá?

– Igenis; most vettem egy érvágót birkák számára. Jó lesz az ennek is.

A gróf a helyzet fatalitásában is igen humoristikusnak találta az ötletet; úgy kell a kalauznak, minek aludt el?

És szerencsésen sikerült a műtét, a birkaérvágó megtette a magáét, a kalauz magához tért és feltápászkodott.

– Már most lássuk a kocsist.

Ez azalatt folyvást ordított, hogy eltörte a lábát, vegyék ki az árokból! A gróf mondta neki, hogy csak várjon ott békével, még az az iszap jót tesz a lábának.

Mikor aztán a kalauzzal készen voltak, akkor kihúzták a sárból, s lefektették az út közepére.

Sajátságos jelenet volt, hogy ez a két férfi milyen nyugalmas phlegmával végezte az ambulance kötelességeit, a helyett, hogy szitkozódott és jajveszékelt volna.

– Melyik lábát törte el kend? kérdé Gyula az ordító atyafitól.

– Ezt a jobbikat, tekintetes uram, nyögé az keservesen. Itt a bokámban tört ketté.

Gyula végigtapogatá műértő ujjakkal a fájdalmas lábat, melyről tollkéssel fejtette le a csizmát.

– Nincs ez eltörve atyafi, hanem csak ki van ficzamodva. Kérem méltóságos úr, legyen olyan jó, fogja meg ennek a legénynek a vállát, míg helyreigazítom a csontjait. Ennek a tarsus csontjai közül ugrott ki az astragalus s félrecsúszott az os navicularetól, s e miatt a ligamentum talianticum félrecsavarodott; egyéb baj nincs.

(Mégis valami doctor lesz; gondolá magában a gróf.)

Most egyszerre egyet rántott Gyula a fájós lábon, egyik hüvelykével megnyomta a csontját, a kocsis nagyot ordított, a másik lábával felrugva a levegőbe.

– No már most állj fel!

Az ember talpra tudott állni.

– Semmi bajod sem lesz, csak maradj veszteg; ülj oda a partra, míg a kocsit felállítjuk; hol az emelőgép?

A gróf és Gyula kifogták a lovakat a feldült hintóból, azután nekifeszítették az emelő-csavart, talpraállították a bárkát, a beteg kalauzt és kocsist beültették a hintóba, maguk befogták megint a lovakat, s kiültek a kocsisülésre.

– Én alkalmasint jobban értek a lóhajtáshoz, mint ön, szólt a gróf, kezébe véve a gyeplűt.

– Átengedem. Ámbár én is megszoktam, hogy a lovaimat magam hajtsam, de azok igen jámbor párák s csak kettős fogat; ez pedig ötös, a mit még nem próbáltam.

(Talán mégis gazdatiszt lesz: jegyzé meg magában a gróf.)

– Én már nem először járok így, szólt a gróf, hogy ebben az útban felfordítanak, de még sem tudom magamat rávenni, hogy mikor csak egyedül kell Pestre mennem, a saját lovaimat használjam, mikor az igen haszontalan kiadás, s négy ló közől legalább is elront egyet.

(Hm, furcsa gróf lehet az, gondolá magában Gyula, a ki azt nézi, hogy mi a haszontalan kiadás? s a lovakat sajnálja.)

A gróf igen ügyesen kocsizott; néhány óra mulva Nagy-Váradra értek: ott a grófot saját hintója várta; ő arra ült és másfelé ment, a gyorskocsi lovat, kocsist és kalauzt váltott, Gyula nem tudta meg, hogy ki volt az, a kivel utazott.

Gyula néhány hét mulva a sz...i fürdőre utazott. Tett magának annyi időt és pénzt félre, hogy egészsége kedvéért néhány hetet ott tölthessen.

Bizony csak az egészsége kedvéért tette, s okos ember, a ki dolga után él, jól tudja azt, hogy az egészség capitális, azt tehát épségben kell tartani.

Árpás falu mintegy félórányira fekszik ettől a fürdőhelytől; mikor e falu alá ért, az épen lángba volt borulva, egész utczasor égett; ordítás, kiabálás hangzott minden oldalról.

Gyula rögtön leszállt kocsijáról, s a veszély színhelyére sietett, ha lehet valamiben segíteni.

Mikor a templom elé ért, ott látta a legnagyobb embercsoportot, mely a szent épület megmentésén fáradozott; a téren állt egy nagy fecskendő, melynek rudjait két oldalról hajtották szakadatlanul, a fecskendő tetején állt egy nyári blouseba öltözött férfi, ki a csövet irányozta. Ez arcz, e kék szemüveg ismeretes volt már Gyula előtt. Az ő grófi utitársa.

A fecskendőnek azonban valami hibája lehetett, mert bár elég magasra lőtte a vízsugárt, de nem folytonosan, hanem szüntelen megszakadozva, a mi az egész oltási műtételt meghiusítá.

– Mi az átok baja lehet ennek a fecskendőnek? kiálta a gróf, hevült arczáról le sem törülve az izzadtságot, mely azon végig folyt.

– Mindjárt segítek rajta gróf úr, szólt Gyula oda sietve; nem nagy baj az.

– Ah, ön az. Tegye, az Isten áldja meg, hisz ön mindenhez ért.

Azzal nem is üdvözölték egymást (jó napot csak nem kivánhattak egymásnak egy égő falu piaczán), hanem kisrófolták a gép egyik oldalát, Gyula elkérte a gróf egyik szarvasbőr-keztyűjét, azt széthasította, egyik darabját rákötötte a vízgép zárcsappantyújára, s azontúl folytonosan és szakadatlanul lövelt a vízsugár a tömlőből, magasabban is hordott mint az előtt. Este felé sikerült a tüzet elfojtani. A gróf és Gyula egyformán lucskosan, kormosan, fáradtan találkoztak össze az utolsó üszöktanyánál.

– Nagyon köszönöm önnek a segítségét, szólt a gróf megszorítva az ifju kezét. Megszoríthatta, az épen olyan szenes volt, mint az övé. Hogy jött ön ide?

– Én a sz...i fürdőbe indultam.

– Én pedig onnan jövök. A mint megláttam az égést, a fecskendő elé fogattam, s siettem ide. Ön szives lesz engem kocsiján most visszavinni, mert a lovaimnak még itt kell maradniok vizet hordani.

– Igen szivesen.

– Én pedig igen szivesen látom önt házamnál Sz...on, úgy is nehezen kapna ott most szállást, mert minden el van foglalva.

– Igen lekötelez, gróf úr.

A két férfi a biró házánál lemosta magáról a kormot, ruhát váltott.

– A fürdői vendégek könnyen ostentatiónak vennék, ha ilyen szenesen, égetten hajtatnánk be Sz....ra, mondá Gyula, s véleménye nagyon tetszett a grófnak, ő maga is úgy találta.