Part 6

A szegény rabszolga nem is szolgált többet régi gazdájánál ott Pozsonyban egy óráig sem tovább, hanem ő is futott onnan. A kik ráértek felőle gondolkozni, azt állíták, hogy falusi jószágára menekült; ott szándékozik magát ápolgatni, a míg ezt a kudarczát kissé elfelejtik.

EGY EMBER, A KIBŐL MÉG LESZ VALAMI.

Neve biz ennek nem igen aristocratikus hangzású: Fehér Gyula; apja alispán volt és nagy szerepet vitt a politikai mozgalmakban; meglehetős vagyona is volt, a mivel elég pazarul bánt. Ennek az alispánnak egyetlen fia Gyula, arra a nagyon felötlő és bizarr eszmére vetemedett, hogy ő elhagyja azt a pályát, melyen apja és ősei haladtak; nem akar sem szolgabiró, sem alispán lenni, hanem tanul valami olyan dolgot, mi után megélhet.

Rettenetes gondolat még így irva olvasni is!

Hogy egy magyar nemes fia, kit apja már a bölcsőben státusférfinak szánt, kinek méltó dicsvágya az lehetne, hogy szónoklatait a politikai hirlapok per extensum közöljék, halljukokkal félbeszakítva, kinek hivatása a tusakodó pártok valamelyikének élén ragyogni: lemondjon e dicsvágyról s lásson valami után, a miből kenyeret kereshet.

Az öreg Fehér föl is lépett fiának ez excentrikus ötlete ellen politikai tekintélyének és apai hatalmának egész sulyával, hanem a fiatal Gyula, ki még akkor legfeljebb tizenöt éves volt, olyan okos dolgokat beszélt neki és olyan nyugalommal, hogy az öreg úr úgy érezte magát, mintha az volna az apa, és ő volna a fia, a ki most jó tanácsokat szed be akarata ellen.

Olyanformákat mondhatott Gyula az apjának, hogy: «lássa, édes apám, a hír és dicsőség a mi családunk nevének ugyan használt, de vagyonának megártott. Jószágaink adósságokkal vannak terhelve, nagy részük pör alatt. A legelső tisztujítás, melyen az ellenpártnak sikerül a mienket leszorítani, tönkre juttat bennünket minden tekintetben.

«Apám példája megtanított rá, hogy vesztheti el az ember vagyonát ezen a pályán, mások példája viszont megtanított arra, hogy ugyanezen a pályán hogy szerzett magának más ember nagy vagyont? s nekem ezt az utóbbit követni még kevesebb kedvem van, mint az előbbit. A szegény embertől ezen a téren mindenki fél és méltán, mert nagyon sürű az eset, a mikben azok, kiknek nem maradt egyebük a jó hirnevüknél, azt adták el; míg más pályán a szegény embernek, ki a munkához ért és kedvvel lát, nagy kelete van. Én tudom jól, hogy elébb-utóbb szegény ember leszek, azért engedje apám, hogy készülhessek rá.»

Az öreg Fehér ettől fogva nem mert többet a fiának ellenmondani, engedte őt a polytechnicumba menni tanulni gépcomponálást, kőtörést, földkóstolást, levegőcsinálást s más afféle absurdus dolgot, a mikre itt senkinek sem volt szüksége.

Csak azt nem értette, hogy mint akar a fiu mindezekből majd megélni, ha csak valami gőzhajóhoz be nem szegődik majd masinistának, vagy talán valami külföldi czukorrépa-gyárnak lesz ügyvezetője. Isten neki, ha kedve van hozzá, tegye; mert biz idehaza az ősi gazdaság sokkal jobban meg van már zilálva, mint hogy azt valami emberi hatalom még rendezni képes legyen.

A mit Gyula megjövendölt, csakugyan be is következett. Még Bécsben volt és tanulmányai utolsó évi folyamát hallgatta, midőn apjától egy levelet kapott, melyben az egész őszintén elmondja előtte, hogy a sokáig férczelgetett vagyoni állapoton most már szakadásra került a dolog. Több hitelező felmondta kölcsöneit s az égető váltók határidő-hosszabbításait nem futja ki tovább a folyó jövedelem. Nincs más hátra, mint választani két nagy baj között; Gyula határozza el, melyiket találja a kettő közől kisebbnek? vagy meg kell válni jószágaik legnagyobb részétől, talán az egésztől is, vagy pedig elfogadni egy nem igen discretus ajánlatot, melyet egy nagytekintélyű férfiu tett az alispánnak, azon esetre, ha ez az eddig sokképen károsított ellenpárt részére tér át. – Az öreg tiszta lélekkel mondhatja, hogy készebb volna magát főbe lőni, mint hasonló ajánlatokat meghallgatni, ha fia nem volna, a kinek sorsa előtte áll. Tehát Gyula határozzon. Ha ő azt mondja, hogy nem retten meg a tönkrejutástól, az alispán rögtön be fogja jelenteni a cridát; azonban meglehet az is, hogy Gyula, mint aféle ujabbkorbeli reális ember, a ki gőzerővel dolgozik, s pontosan ki tudja számítani, hány percent salétrom van egy mázsa guanóban? nem sokat ad az ilyen régi módi idealis fogalmakra; s minthogy neki úgy sem lesz szüksége a politikai renomméera, plausibilisnek találja tán azt a kilátást, hogy édesapja egy megfordított köpenyeg árán biztosítsa jószágait, a miket bizony különben örök időkre elver a jég.

Két nap mulva e levél vétele után otthon volt Gyula. Éjjel nappal utazott rémülten, hogy apjának megvihesse a választ. «A koldusbot, a nyomoruság! apám, a mit választanod kell; de elveidből egyet se tagadj meg értem! Én már tanultam valamit, dolgozni is tudok, majd csak megélünk valahogy.»

Az öreg úr sirva borult fia nyakába; hiszen így óhajtotta ő ezt maga is; csakhogy nem merte azt remélni: azt gondolá, hogy egy olyan embernek, a ki fürészmalmokat csinál, meg ásványokat kalapál, nem is lehetnek meggyőződései; mert azokhoz csak a jus publicum tanulmánya által jut az ember.

Gyula rögtön kezébe is vette a szétzilált házi állapot rendbeszedését, s az első héten annyira ment, hogy képes volt egy rendszeres mérleget készíteni az activák és passivák mibenléte felől. Az öreg úr csak elbámult, mikor azt meglátta; soha sem volt ő neki olyasmiről fogalma, ő bizony soha sem rontotta vele magát; minek adjon az ember önmagának számot arról, hogy mije van és mivel tartozik?

Gyula összevetéséből kitünt, hogy a kiterjedt gazdaságot tovább fenntartani lehetetlen, mert a míg az pontos számítás szerint 4 és ½ percentet hoz be, a rajta fekvő terhek 6% kamatot visznek el, így világos, hogy a gazdálkodás évről évre nagyobb kárral folytattatik, ezeket tehát minélelébb el kell adni, s áraikból a tartozásokat kielégíteni. Ezt pedig inkább kéz alatt kell tenni, mint bevárni a concursust, bárha ez kedvezőbb kimenetelt igérne is, mert az embernek semmi sem olyan drága, mint a jó hitele s a bukott név nem kevesebb gyalázat, mint a renegát. Igy utoljára még megmarad két kis jószágocska az egész hajótörésből; egyik Mármarosban, a vaczkói rész, a másik pedig nem messze oda, Beregben a Tisza mellett: Burjános; ott észszel és szorgalommal újra lehet kezdeni a gazdálkodást.

Az öreg Fehér bámulva hallgatá fia terveit; ő maga ki sem tudott látni azokból a zavarokból, a miket ez szépen számokra szedve két oldalra hárított s egészen meg volt lepetve az által, hogy Gyula még a burjánosi és vaczkoi jószágrészeket megmenthetőknek tartja.

– Csakhogy édes fiam, azok vajmi keveset igérő földek, a miktől még soha haszonbért sem kaptam, sem pedig kölcsönt nem adott rájuk senki, mert az egyik csupa erdő és kősziklás hegy, a másik pedig tiszta puszta mocsár, a miben vadkutya terem és semmi más; azokból nem tudom, hogy élsz meg.

– Majd kitaláljuk annak a módját; vigasztalá őt a fiatal husz éves ember; nincs rossz föld a világon. Követ és fát pénzzé lehet tenni, csak a módját tudja az ember; a vadkutyáknak pedig majd felmondjuk a haszonbért, csak én beszéljek velük.

A burjánosi láp valóban gyönyörű látvány – költőnek, festőnek, vagy vadásznak. Több, mint ezer holdnyi tér rengeteg náderdővel benőve, melyet nyaranta a mocsárok csodás növényzete tarkít.

«Oh én sokszor vadásztam ottan vidrákra; – szólt Gyulát oktatva az öreg Fehér, néha napján ötvenet, hatvanat is elejtettünk egy hét alatt; ráültünk huszan, huszonöten olyan keskeny lélekvesztőkre, a mikben csak két ember fér el; egy puskás, meg egy kormányos s egész nap elbarangoltunk a berekben; egyszer egy erdélyi professor is jött velünk, nagy szakállu ember, nagy botanicus; az egész nap vizi virágokat szedett, azt mondta, hogy itt még olyan speciesek is vannak, a miket Diószegi sem irt le: igen boldoggá lett velük; másszor meg egy pictor hétféle rajzot vett a tájékról, mind igen szép volt. Estenkint aztán mindig a szigeten gyültünk össze; van tudniillik ott egy emelkedett hely, egészen négyszegletű, mintha úgy hordták volna oda; mi pogányszigetnek neveztük azt el, mert a parasztok nem sokat tudnak róla, ott igen szép magas, terebélyes égerfák vannak, azok alatt csináltunk nádgunyhókat, ott mulattunk; a gunyhók még tán most is ott vannak.»

Az öreg úr nagyot sóhajtott a beszéd végén: azok a jó mulatságok jutottak eszébe, miket ott a mocsári menhelyen víg társaság között tölte, vigan heverészve a puha fűben, a mi sehol sem olyan szép, mint ott; ropogó tűz mellett, mely fölött csüngő bográcsban illatozott a fris halászlé, s cserepcsikra szurva a sistergő vadászpecsenye, a csobolyó bor ott állt a levágott fatörzsre feltéve; a víg czimborák (mind qualificált derék nemes urak), úgy el tudtak mulatni egymással, adomázva, politizálva.

És már most ő többet ottan nem fog vadászni, nem alszik ott többet a szabad ég alatt, nem lesi többet a vidrák nyifogását, a szalonka éjjeli suhanását, nem hallgatja a vizibika bugását a távolból, s a millió béka zengő kurutty-hangját, a mi mind olyan szép volt együtt!

Nem bizony, sem ő, sem senki más ő utána, mert az a fiatal ember, azzal a serdülő szőke szakállal az állán, azokkal a távolba néző kék szemekkel, azon gondolkodik e perczben, hogy milyen okos dolog volna ezt a szép lápot lecsapolni, drága földét végig szántani Howard-ekével, s juliusban ráereszteni azt az aratógépet, a mit kicsinyben saját maga készített; arra a négyszögletű szigetre pedig építeni derék majorházat, a honnan a jószág minden határát be lehetne látni, egyenes utakat, canadai jegenyékkel szegve, vonván keresztül kasul a rendezett téren; itt luczerna, amott répaföldek; mesterséges kaszálók, legelők. Milyen szép lenne mind az!

Erről azonban nem szólt semmit az apjának, hanem csak annyit mondott neki, hogy majd maga megnézi azt a birtokot, hogy miként lehetne haszonra fordítani.

– A nád importál valamit; volt az öreg úr véleménye.

Az öreg Fehér nehány hét mulva csak úgy hírhallásból, a szanaszét keringő adomákból hallá meg, hogy a fia megbolondult; egész nap astrolabiummal méri a burjánosi mocsár szélét, hosszát, s ijesztgeti a madarakat kitüzködött csóvás póznáival; azt mondja, hogy le akarja azt csapolni a Tiszába.

Az öreg úr ezt hallva, maga is komolyan aggódott, hogy fiával nem történt-e valami belső szerencsétlenség; az bizony nagy kár volna; mert hogy a burjánosi lápot valaki kiszáríthassa, az még sok embernek eszeágában sem fordult meg, de ha lehető lenne is; kellene arra egy millió, a mit aztán a jószág szántóföld korában sem érne meg; Gyula pedig aligha rendelkezhetik nagyobb összeggel, mint a melynek leirására három szám elég, és így az ezresbe nem megy át.

Gyula maga is látta azokat a gúnymosolygó képeket, a mik furcsa foglalkozásai közben mérnök-asztala körül megjelentek: lóhátas gavallérok, tajtékpipás ábrázatok agarak kiséretében, s bámulták alul-felül, hogy mit csinál? s kérdezgették tőle nyirkos naivsággal, hogy mi a fészkes mennykő az a háromlábu, a min girbegurbákat húz? mit akar meglőni azzal a rézcsővel? Adtak neki bolond tanácsokat is, hogy mit tegyen, ha azt akarja, hogy hirtelen kiszáradjon a mocsara? Egyik azt mondta neki, hogy terítse be itatós papirossal, másik ajánlotta az Archimedes tükrét, a mivel concentrálni lehetne a napsugarakat, s így kiszárítani a vizet; harmadik azt mondta neki, hogy furasson egy nagy lyukat a mocsár közepén, majd azon keresztül lecsorog a víz a föld gyomrába.

Gyula hidegvérrel hallgatta az élczeket és mérnöki phlegmával nivellirozott tovább. És addig nivellirozott, addig calculált, míg egyszer rájött, hogy a lápot félkörben átnyaláboló holt Tisza vize másfél lábnyival alantabb áll, mint a mocsár vize maga.

Ez megfoghatatlan volt. Mi az oka hát annak, hogy a mocsár vize le nem szivároghat a Tiszába? valami rejtett gátjának kell lenni valahol. Hol lehetne ezt a gátat kitalálni? Ez épen a nehéz feladat. Legegyszerűbb lett volna ugyan egy széles csatornát vágni a mocsáron végig egész a holt Tiszáig, hanem ahhoz kellett volna 50 ezer forint legalább; erről tehát le kelle tenni. Forró nyáron szoktak a mocsár szélében benyuló keskeny földnyelvek képződni, miket a vizek közől a nap heve kiszikkasztott; azokat rengő bürük kötik össze egymással; csalóka viruló mezők, miket benőtt a fű, miket virágos szőnyegként lep el a buja tóvirág, mely szirmait a napfényre hozza, s gyökereit szövevénynyé fonja a mély víz szinén, hogy e lebegő eleven hidakon ismerős vadász keresztül-kasul járhatja az egész lápot; egy-egy magánosan álló fűzfa azt is megmutatja, a hol közel a föld a víz szinéhez; de egyebet azután nem is lehet megtudni. Arra a kérdésre, hogy a roppant kokojszás területen hol lehet tömör gát rejtve az embermagasságnyi rőt sás alatt? semmi tapasztalás sem bir felelni.

De birt felelni az ész, a tudomány.

Gyulának első gondja volt ez emberlaktalan vidéken védett tanyát állítani fel ideiglenes ottléte alatt, s e czélra legalkalmasabb volt az apja által említett pogánysziget.

A szabályos négyszög, a mit e sziget képezett, első tekintetre mindjárt felötlött a mi ifju tudósunknak. Mi lehetett ez? Kétségtelenül emberi mű. Talán dák őrsáncz, vagy avar földvár? Ezt kitudni igen fontos kérdés volt rá nézve. Mert ha dák őrpont az egész, akkor nincs mit kutatni felőle tovább, de ha avar telep volt, akkor itt körül meg kell lenni a körsáncz romjainak, a minőket egykoru irók körülményesen leirnak, annyira, hogy a vár nagyságából ki lehet számítani a körsáncz terét, annak távolságát a központtól, s emelkedettségét.

Az ifju tudós elkezdett a négyszögű tér oldalaiban ásatni, s néhány ölnyi bontás után napszámosai egy leásott faderékra akadtak, melyen még látható volt a szenesülés nyoma; a hogy azt leverték, nyomban mellette volt a másik és a harmadik czölöp, s odább egy egész sor.

– Megvan, megvan! rebegé örömmel az ifju, olyan örömmel, hogy munkásai azt hihették felőle, hogy a Dárius kincseinek akadt nyomára; ő pedig hevesen hozzáfogott a munkához; ismét nivellált, calculált, méregetett s másnap megmondta embereinek, hogy menjenek ki ide s ide a megjelölt pontokra; ott kezdjenek el ásni, s ha találnak hasonló levert czölöpöket a földben, siessenek őt tudósítani.

Első nap haszontalan volt minden fáradság. Az emberek nem fedeztek fel egyebet vidra-barlangoknál, egynéhány vidrafiut el is hoztak elevenen, s szörnyen csodálkoztak rajta, hogy Gyula úrfi nem örül nekik.

Másnap lélekszakadva jön egy embere jelenteni, hogy találtak szenes oszlopot; nem is egyet, hanem egy egész sort és alatta megint egy másik sort.

Gyula örömtől reszketve sietett a helyre, s mikor odaért, levette kalapját és az égre nézett. – Miért ad ez most hálát az Istennek? kérdezék magukban a munkások.

– Már most győzni fogok, szólt letörölve az izzadságot homlokáról. Ah, háladatos izzadság volt az, mit az ész fáradalma vert ki. Ki hinné azt, hogy az ember még az archæologiának is hasznát veheti? Az ismerősök nevettek rajta, hogy Gyula kincskereső lett.

Gyula ekkor besietett Nagy-Szőlősre, s egy négykerekü malmot rendelt meg ottani mesterembereknél, melynek szerkezetét saját terve szerint adta eléjük. Az ismerősök most nevettek még csak hallatlanul rajta. Gyula molnármester lesz, malmot épít a tóra s a széllel fogja hajtatni.

A városban épen egy olasz ezred nehány százada tanyázott, mely közt több istriai legény volt, ennek Gyula utána járt, s a parancsnokkal beszélve, sikerült neki azok közől negyvenet teendő munkálataira megnyerni. Azok már jártasak voltak az ilyes munkában, mely előtt az ottlakó magyar csak a fejét vakarta, a rusznyák pedig épen kétségbeesett.

E negyven legénynyel neki indult Gyula a nagy munkának. Ő maga vezette azt, kimérte a csatorna szélét, hosszát, melynek a lápalatti gátot ketté kell szelni, a víz lefolyásának medrét, annak valószinű erejét, s maga is osztozott a munka minden fáradalmában, ott járt munkásaival a legveszélyesebb helyeken, hová csak hosszú deszkákon lehetett járulni, miket az ember a talpa alá kötött, s rövid időn oly barnára süttette magát a nappal, hogy maga sem ismert volna magára.

A környékbeliek nevették a munkát. Gyula pióczákat fog, meg csíkkal kereskedik. Tréfából küldtek is a nyakára egy pióczakereskedőt, hogy alkudozzék vele egynehány mázsa vérszopó állatra.

A fiatal embert mindez nem zavarta meg; ő folytatta megkezdett dolgát, s ősz felé készen volt a csatornájával, melyen keresztül emberek bámulatára eleven víz kezdett lefolyni, s akkor ráépítteté a négykerekü malmot, s őröltetett rajta olyan lisztet, a milyet még nem láttak Bereg vármegyében.

Most már aztán kevesebb anecdotát mondtak róla. Ez bizony élelmes gondolat volt! a malom télen sem áll be; kikeresi a költséget, s valami szegényes hasznot is hajt; ha az ifju embernek csak az volt ambitiója, hogy legyen kenyere, az már van.

Igaz biz az, hogy nem is sokkal többet hozott a puszta kenyérnél; de Gyula meg volt vele elégedve. Igen kevéssel beérte és igen sokat dolgozott; csekély jövedelméből a tavaszi munkákra is kellett félre tenni, sőt apjának is juttatni belőle. Ő gyakran a szó szoros értelmében napról-napra nem evett egyebet kenyérnél és szalonnánál, asztalán soha bor nem állt, semmi társaságba nem járt, s minden kiadása csupán szükséges könyveire, s technikai műszereire történt.

Mint látjuk, ez a Gyula úrfi a legprózaibb ember a kerek földön, és mégis – előre merem mondani, hogy ez lesz történetünk hőse, a kit a végén majd mindenki úgy meg fog szeretni, mint a hogy már eddig én megszerettem.

Jött azonban a tavasz; a mint a hóvíz lefutott, a burjánosi láp olyan képet kezdett ezúttal mutatni, hogy ha azt jó lelkü keresztyén ember meglátta, rögtön előfogta a csuklás ijedtében. Egy nagy vörösbarna tér látszott messze elterülve, melyen semmi fű és nádszál nem zöldült, az egész éven át folydogáló víz apródonkint mind megszökött a zsombékos bürü alól, s most az ölnyi magasságban az iszapos föld felett kiszáradva függött, egyik zsombék oldalából a másikba fonódva; az egész ezer holdnyi tér sivatag takaróval behúzva összegubanczolt nád- és fűgyökér, száradt hinár és aszu-páfrán embert elnyelő magasban, melynek kietlen rejtekében most már igazán tenyészhetett vadkutya és hétfejű sárkány, a mennyi csak akart.

A környék földesurasága most már igazán felförmedt Gyula ellen. Gyula farkastenyésztő-intézetet alapít, Gyula sárkánykigyókat fogad fel kosztba; hét mérföldnyi kerületben a burjánoshoz nem lehet sem ökröt, sem lovat a mezőre kihajtani, mert azt mind elkapják a burjánosi szakállas farkasok; a tömérdek rókától pedig, a mi ott elszaporodik, baromfit nem tarthatni három vármegyében: Isten csudája lesz, ha a griffmadár is meg nem terem benne.

A lárma olyan nagy volt, hogy az öreg Fehér maga is ijedten futott fiához, s nagyon megcsóválta a fejét, mikor e rutul elváltozott mocsár képét meglátta; a míg odáig ért, az uton legalább ötven tekenős békát látott keresztül mászni, a mint egyik zsombék alól a másik alá bujtak.

– Édes fiam, mi lesz ebből már most? ez egészen el van rontva. Eddig csak legalább volt valami; mocsár volt, lehetett benne nádat vágni, meg vadászni, de most már egészen az ördög bozótja lett, a minek tájékára sem lehet menni. Nem hiszem, hogy salamandra is ne lenne itt az alatt a sötét nádlabyrinthus alatt.

– Bizony az meglehet, hogy van, szólt Gyula nevetve; hanem hiszen majd itt lesz Szentgyörgy napja, akkorra fel van minden mozogható állatnak mondva a szállás.

– De ki az ördög hajtja ki őket innen?

– Hát rájuk gyujtjuk a ház tetejét, s a ki odább nem hurczolkodik, benn ég.

Az öreg Fehér félre csavarta rá a fejét, s azt mondta, hogy ő erre nem gondolt.

Gyula ekkor elébb védárkokat huzatott a malomtól néhány száz lépésnyire, szinte a négyszögű sziget körül, ezeket meg kellett óvni a tűztől; akkor köröskörül egyszerre meggyújtatta a zsombékokat.

Hetekig, havakig tartott a mocsár égése; éjszakánkint gyönyörű látvány volt az, a mint a zsombék alatt harapózó láng rózsaszinű fénynyel borítá messze a földet, a recsegő nádas fényes lángtenger volt, melyben a nedvesebb bürük, mint barnavörös szigetek látszottak libegve úszni, közepeikből, mint tündéri élőfák, lombos füstoszlopok emelkedvén magasra, hulló tűzgyümölcscsel; majd mire lassankint izzóvá melegült a lég az égő mocsár felett, dühös forgószelek ölelkeztek össze a zsarátnok szinén, égő tűztölcséreket képezve, mik sebesen nyargalva tánczoltak alá s fel a pokoli tánczszérün, némelyik olyan volt, mint egy szárnyas orsó, melynek hegye a tüzes talapzatot éri, másik mint egy hegyével lefelé állított pyramid, melynek széles talapja a fekete felhők között vész el; minden éjszaka lehetett látni e tündéri tánczosokat, a mint a mocsár egyik szélitől a másikig lejtettek, s ott eltüntek a pusztában, a mint a kopár földhez értek.

Ilyenkor éjszaka, mikor legjobban tánczoltak a tűzoszlopok a lángoló zsarátnok felett, Gyula felkölté cselédjeit s körüljárta velük az egész izzó tért. Itt-amott fekete vonalak látszottak meg azon, mik mélyen benyultak a lángpiros mezőbe; azok nyirkos bürük szövedékeit árulák el, miknek nedves gyökérhalmaza ellenáll a lángnak, s míg körüle és alatta minden hamuvá ég, daczol a lángokkal.

A merész ifju e sötét vonalakat keresé fel munkásai élén; behatolt rajtuk a tűztenger közepébe, ott járt az ingadozó hidon, melynek nyilásain át beláthatta a lábai alatt ölnyi mélységben izzó tőzegparázst, s segített szétverni a nedves bürüt, mely a tűz kitörését gátlá. Apja jajveszékelve látta őt e halálos munkában, de nem birta visszatartani; az ifju tréfának találta mindezt. Óvatosság mellett az egész lángtenger felszinét keresztül kasul lehet járni, mert az csak hónapok mulva fog beroskadni, s épen azért rajta kell lenni, hogy mindenütt egyenlően hamuvá legyen, s szenesülve ne maradjon, mert az nem használ úgy a földnek.

Mentül tovább terjedt a tűz, annál hangosabb kezdett lenni az a gonosz hangverseny, mely a négyszögű szigeten támadt. Eleinte csak egyes farkasordítás, vagy vonító vidrahang szólt bele a lángrecsegésbe, a mint a fészkéről felriadt vad a tűz elől a magasabb szigetre menekült. A mint azonban a köröskörül terjedő láng napról-napra szűkebbre szorítá a tért, mely a közbeszorult fenevadak menhelyéül szolgált, a mint a rókák, farkasok, vidrák és hiúzok falkái hasztalan nyargalták köröskörül azt a füstölgő partot, mely mindig összébb szorult, elkezdett valami pokolbeli zsivaj és ordítás hallatszani a sziget tájáról, melynek hallatára az öreg Fehér sóhajtva szólalt fel:

– Milyen kár, hogy ennyi szép vad puskalövés nélkül vesz el.

– Csak várjuk el őket, vigasztalá őt Gyula, egy hét mulva majd helyünkbe jönnek.

Az öreg úr nem érté ezt a jövendölést; pedig Gyula váltig biztatta rá, hogy csak állíttassa cselédeit lesbe a malom gátja mellé, majd lesz itt nemsokára valami.

Az természetes volt. A mint a megszorult fenevadak látták, hogy a tűz egyre szűkebb körbe szorítja őket, nem találták biztosnak a szigeten maradni, hanem elébb egyesével, azután falkánkint menekültek a vizárkon keresztül, mely egyedüli szabad út volt a lángtenger közől; az pedig egyenesen a malom ablakai alá vitte őket, a honnan biztos lövésü vadászkéz minden irgalom nélkül elejtheté.

Az öreg Fehérre nézve ekkor kezdődtek csak a gyönyör napjai: egy-egy nap több farkast és vidrát lőtt le lábáról, mint hajdan egy egész hajtóvadászat alatt, s öröme kimondhatlan volt, a mikor egy kósza hiúz is akadt puskája hegyére. Utoljára már nem maradt semmi vad a szigeten, minden zaj elhangzott: csak a tekenősbékák süvöltése hallatszott még néha éjszakánkint, azok ott is vesztek – és nem nagy kár értük.

Az elhamvadás műtéte egész nyár-középig tartott, akkorra a régi mocsár helyén egy szürke-barna tér maradt, melynek közepében egy zöld fákkal benőtt sziget látszott, s melyet egy kis patak szelt keresztül, ugyanaz, melyből hajdan a mocsár támadt, s mely most bő forrásvizzel látta el környékét.