Part 5

Ebéd után jól végezvén minden ügyben, Torhányiék ismét hintójukba ültek s szépen elbúcsúzva, elhajtattak a sivatag Rózsaligetből, kisérve ezer meg ezer birka bégetésétől, miket akkor hajtottak az itatóra.

Borcz uram meg volt elégedve e napjával; a hogy eltávoztak, ismét elővette ládájából a nehéz szerződést s újra elolvasta. Minden rendén vala abban; bölcsen meg volt az kötve, ki nem lehetett belőle bujni senkinek.

– Ez ugyan jól meg van csinálva; gondolá magában. Adorján úgyis azzal fenyegetölőzött, hogy ha bele nem egyezünk az ő bolondságukba, a mit ő szerelemnek nevez, hát elszökteti azt a leányt, s a milyen bolond, még meg is tette volna; így pedig elveheti rendén; s kap vele rögtön 200,000 forintot ezüstben. Ki tudja azt, hogy csak egy polgárleány? Mindjárt nemes asszony lesz belőle, mihelyt Borcz nevet kap. Jó volt a dologgal sietni, mert még ki tudja, mi lehetett volna belőle? Adorján is gonosz fiú, a leánynak is hamis szemei vannak; eddig is nagy baj volt őket megőrzeni, hogy a vetésre ne ereszszék a birkát, így pedig szépen betakaríthatjuk a termést, s aztán felszabadul a tarló.

Borcz uramnak öröme e felett oly annyira ment, hogy nagylelkűségében kilencz érett sajtot kiosztott a cselédsége között; hadd emlegessék meg azok is azt a napot, s a juhásznak egy kerge birkát adott ajándékba, vágja le s főzze meg tokánynak.

S mintha csak az óhajtását hallaná, jön épen az udvarra a szán, mely Adorjánt azelőtt hat héttel elvitte dáridózni. Épen hamvazó szerda volt. Letelt a szép fogadás.

A szán fenekén feküdt valaki a bunda alatt, a kocsisnak kellett sokáig rázni, míg fölébredt mély, narcotikus álmából.

– Ifju uram, itthon vagyunk.

Adorján halavány arcza kibontakozék a téli öltözetből, nagy mereven széttekintett, mintha hirtelen nem ismerne rá a helyre; azután nagy renyhén félre tekintett, mintha azon tanakodnék magában, hogy vajjon leszálljon-e, vagy ott maradjon a szánban fekve.

– No, édes fiam, Adorjánkám, hát megjöttél; szólt kényeztető hangon az oda siető birkás. Ej de soká oda voltál. Ugyancsak féltettelek már; fázol ugy-e? Jere szállj le; be van már fütve a szobád. Hej ha tudnád, hogy ki volt benne?

Adorján engedte magát egykedvűen leemeltetni apjától a szán közepéből; még csak egy jó estét sem mondott neki; czammogva, a lábait maga után húzva ment be a szobába; ott lefeküdt menten a pamlagra. Valami akadt alája, azt megfogta, lehajította a földre. Egy női karmantyú volt.

– Nézd, nézd a tuszliját is itt felejtette; szólt az öreg, nyájasan emelve fel a prémes izét. Ha tudnád, hogy kié volt ez? No találd ki.

– Nem bánom én, akárkié volt, felelt Adorján kedvetlenül.

– Ejnye no, de kedvetlen vagy ma. Éhes vagy-e? van nagy vacsoránk; pulyka, bárány, barátfűle, a mit szeretsz; tokaji bor is van megkezdve.

– Adjanak egy korsó vizet.

Adorján egy hajtásra kiitta az egész korsó tartalmát, bár az öreg eleget könyörgött neki, hogy ne igyék már annyi vizet, mert megárt.

Ettől egy kissé felüdült az erejéből kimerült ifju s kezdett apjával beszédbe állni.

– Hát ma vendégség volt nálunk?

– Olyan vendégeink voltak, szólt hamiskásan az öreg úr. Találd ki, hogy kik voltak itt?

– Nem töröm rajta a fejem.

– Hát Torhányiék. A leány is. Az Amália.

Borcz uram azt a hatást várta ettől a felfedezéstől, hogy Adorján fel fog ugrani, s a nyakába borul.

Nagy volt tehát a meglepetése, midőn a helyett Adorján nagyot ásított s azt mondta rá: «ugyan ugy-e?»

– Te! A leány is itt volt. Kapitális egy leány, már az igaz. Most már nem csudálom, hogy úgy bele bolondultál.

Adorján elkezdett valami nótát fütyölni.

– No ne fütyölj, ide hallgass. Hát annyit mondhatok, hogy már megegyeztünk az öreggel.

– Jól van.

– Még pedig nagyon jól. Ő ad kétszázezer pengőt.

– A birkákért?

– Bolondfejű! A leányával, menyasszonyi hozományt ad annyit, te neked, mihelyt megesküdtetek egymással.

– Hisz én nem kértem a leányát.

– Nem kérted?!

– Nem kértem s nem is akarom elvenni.

– Nem akarod elvenni? Meg vagy te bolondulva Adorján? Hát nem százszor mondtad nekem, hogy szerelmes vagy bele, s elszökteted mind a kettőnk akarata ellenére is?

– Az akkor volt; most már nem szeretem.

– Nem szereted? Ezer milliom lánczos ménkü! Mióta nem szereted? Nem azért tértél be alattomban Somlyóházára három nap előtt, hogy vele találkozzál? s most azt mondod, hogy nem szereted.

Adorján a dühösködésekre semmit sem felelt, csak vállat vont.

– Nonono, Adorján, ne légy hát bolond. Kezdé az öreg siralmas hangon, kérlelőre fogva a beszédet. Hiszen én úgy alkudtam már erre, mint a bizonyosra; a házassági szerződést is megkötöttük; én móringoltam százezer és ötvenezer forintot, a mit elvesztek, ha te lépsz vissza.

– Hát én arról nem tehetek.

– De gondold meg, hogy százötvenezer forintot vesztek el, ha te el nem veszed a leányt.

– Gondolja apám, mintha egy blattra tette volna fel s azt mondanák, hogy csiszta bakala.

– De az Isten szerelméért, százötvenezer forintot veszteni.

– Ugy kell apámnak, minek szerződött az én bőrömre, a nélkül, hogy előbb engem kérdezett volna meg. Azzal felállt Adorján és menni készült saját szobája felé.

– No – nem – nem: te bizonyosan csak meg akarsz engemet ijeszteni; te csak tréfálsz, te bolondozol most velem. Hiszen most is szereted; persze, hogy szereted. El is fogod venni.

– Nem fogom elvenni, nem is szeretem, – mert mást szeretek.

Azzal otthagyta az öreget Adorján, becsapta maga után az ajtót s öltözetestül belevágta magát az ágyba, a hol rögtön, a hogy a fejét letette, elaludt.

– Hújh! ezer átkozott ördög! Hújh! Milliom magas mennykő! Az én százötvenezer forintom! Hol a fejsze, hol a vasvilla? Hadd öljem meg a semmirekellőt! ordíta oda benn a birkás; megkapta a vasvillát a szegletben, s rohant vele a fia szobájába dühösen, de biz az már nyitott szájjal aludt akkor, fejét hátra szegve s mentül jobban fenyegette, hogy megöli, annál jobban horkolt; ezzel nem lehetett beszélni. Kirohant hát az udvarra a vasvillával; oldalt döfött egy juhász kutyát, felrugott egy savós dézsát, s bőszülten kezdte el püfölni a szemközt jövő tinókat: «az én százötvenezer forintom!» A juhász épen ott nyuzta a toklyót a szinajtóra akasztva, annak megragadta a gallérját, s elkezdte rázni, verni: «százötvenezer forintom!» – «Uram! nem láttam én soha százötvenet sem egy rakáson». – «Jaj nekem, jaj nekem! kidobtam százötvenezer forintot az ablakon!»

Bizony édes Borcz úr, azt aligha ki nem dobtuk az ablakon.

Ennek a mosolygó kalmárnak a szemei bizonyosan láttak meg valamit azon a somlyóházi ezüst lakadalmon, a míg más azt hitte, hogy ő csak az öreg asszonyságokat mulattatja, s aligha nem azért sietett előbb Rózsaligetre, míg Adorján haza nem kerül, s aligha igen jól nem tudta, hogy mit cselekszik?

A MAGA SZOLGÁJA.

Minden ember ismeri azt a kellemetes érzést, vagy tapasztalásból, vagy vágyai után, a mit ez a gondolat gerjeszt: «én magam ura vagyok!» Magam ura vagyok, azt teszem, a mit akarok, nem parancsol senki.

Van ennek a kellemes állapotnak egy gonosz variansa, mikor az ember a «maga szolgájává» tette magát, a mikor egy kegyetlen zsarnokot vállalt a nyakára, a ki reggeltől estig elfoglalja, idejének minden perczét igénybe veszi, és a kinek fel nem mondhat, a kitől meg nem szökhetik, a ki ellen fel nem lázadhat, mert hisz ez saját maga.

Ilyen szánalomra méltó rabszolgája saját egyéniségének az a Ludvéghy Lipót báró, a kit Serena grófnő a lakodalom napján elhagyott, s a kinek a pusztáját Borcz uram haszonbérli, és meg is venni fenyegetőzik.

Lipót báró azon örökké ifju férfiak közé tartozik, a kikről azt a dicséretet mondja a világ, hogy jól conserválták magukat; de nagy munkájába is került! Neki minden haja szála nagyobb gondban részesül, mint más embernek minden életműszere, s egy lefekvéséhez nagyobb előkészületekkel fog, mint más ember a meghaláshoz.

Reggel tíz órakor megvirrad neki; akkor felkel, beleül a bain hygieniquebe, mely a bőrt felfrissíti és selyemtapintatuvá teszi, ez alatt szemeit le nem veszi az óramutatóról, nehogy egy perczczel többet, vagy kevesebbet mulasson a fürdőben.

Két perczczel a fürdő után egy üvegcsében felkevert Syrop d’Erysimum itala biztosítja hangjának tisztaságát és kellemes érczét; arra hat szem cachout kell lassankint megrágni, mely a száját megmenti a szivar szagától s a lélekzetet illatossá teszi.

Ekkor kezdődik a hajfürtök kibontása; minden csomó haja külön papillotba levén tekergetve, minthogy a vassalbodorítás igen koptatja a hajzatot.

A báró pipereasztala egy egész gyógyszertár. Itt ez üvegcsében a benzoetinctura, melyből az a szűztej készül rózsavízzel vegyítve, a mitől a szemek oly eleven ragyogást kapnak; amott egy porczellán ibrik Gold Cream felirattal, mely az arcz tüzét borotválkozás után lecsillapítja; az a furcsa kenőcs ottan «collyre au pierre divin» felirattal a szempillák lázas vörösségét elűzni való s a Cerat au beurre de Cacao szükséges az ajkak üde színének visszaadására; a fogak szép fehér szinét biztosítja a rózsaszinű Quinquina, a mit Eau de Botot-val kell kiöblíteni. A hajakat előbb magneticus fésüvel kell lesimítani, azután egyes szálakat, mik elég udvariatlanok szürkébe hajolni, bedörzsölgetni egyenkint keserű mandulakorommal, akkor azután az egészet bekenni a hirhedett pommade de Dupuytrennel, akkor kimosni a szakállból a tegnapi tojáshabot, a mivel minden este bekenik, hogy fényes és göndör legyen, azután a bajusz hegyeit meleg vassal felkunkorítani; végre a hajzatot középen kétfelé választani, úgy, hogy egy hajszál hiba ne támadjon a választékban, azután a tükör előtt minden fürtöt külön csigákba szedetni, ha nem jól van, a munkát újra kezdeni, egy kis kopaszságot gondosan elmaszkirozni stb. stb.

Épen délre harangoznak, mire a báró úr a fejével készen van.

Ekkor a rettenetes zsarnok gazdája, a ki ennyire kifárasztotta, megengedi neki, hogy reggelizzék, de még ott sem engedi őt békével tölteni perczeit, az a pate digestive, mit a chocolade előtt magához kell venni, az a czukorra cseppentett ambraszesz, az a piczi pohár vin amer de la charité a reggeli után, mind megannyi elő- és utóvigyázati szer, miket a szegény rabszolgának angariában kell bevenni.

Azután felöltözködik: munkába kerül, mig saját megelégedését megnyerheti a nyakravaló megkötéssel; ebből a tudományból még leczkét is vett a szegény rabszolga valami genialis kalandortól, a ki ötven aranyért huszonnégyféle nyakkendő-csokor kötésre tanította őt meg.

Végre két óra felé tetőtől talpig elkészül, s nagyon örül, ha saját magas tetszését megnyerheté. Ekkor kényszeríti magát kikocsikázni. Egyik szemöldökének dolgot ád a fél szemüveget fogni, két kezének a gyeplőt tartani, szájának haó!-t kiabálni a jövő-menőkre, minden porczikájának reszketni a felfordulás veszedelmeitől, mely terhes foglalatosságnak csak fél négyre szakad vége, a mikor a szegény mancipiumnak ismét szolgálni kell magát, újra öltözvén ebédhez, s ellátván magát dragée antecibum és pates digestives-ekkel; öt órakor ebédre sétálni a hôtelbe, ott törni rajta a fejét, mi volna izletes és egészségére váló ennek a finnyás uraságnak, a ki úgy megszolgáltatja magát? Ebéd után forcirozott commotiókat tetet vele szigorú parancsnoka; onnan elhajtja a szinházba, soiréekra, kényszeríti őt azzal a parányi kis elmésséggel, a mit osztályba kapott, számtalan delnőt és kisasszonyt mulattatni, genialisnak látszani, hallatlan platitudeöket gracieuse gesticulatiókkal előadni, szűk topánkában órákig tánczolni, befűzött derékkal fiatal embert játszani; mikor ásítani volna kedve, akkor mosolyogni; míg azután éjfél tájon megengedi neki, hogy hazaviheti magát, de még akkor sem engedi lefeküdni, hanem elébb hajfürteit újra becsavargattatja, szakállát tojáshabbal bedörzsölteti; nedves ködös időkben arczát friss marhahus-szeletkékkel bekötteti, megitat vele egy kávéskanálnyi vizben felolvasztott Syrop de Lactucariumot, a mitől csendes álma fog lenni, s csak úgy engedi őt a természet ápoló karjainak által.

Látni való ebből, hogy milyen terhes hivatalt vállalt magára báró Ludvéghy Lipót úr, a midőn saját magának szolgálatába állott, s talány marad előttünk, hogy lehet neki kedve egyetlen egy emberrel úgy elfoglalni magát, hogy csupán csak annak éljen, és senkivel mással ne törődjék. És még hozzá egy olyan jámbor emberrel, mint saját maga. Mert hiszen megtörténik az némely tudóson is, hogy napról-napra csupán önmagával van elfoglalva; de az legalább okos emberrel tölti az időt.

Hogyan lehet tehát, hogy egy ily jámbor és együgyű férfiut, a ki a világon senkinek sem alkalmatlan, mint saját magának, gróf Somlyóházi és egész családja olyan ellenségének tud tartani, a kinek a nevére felforr a vérük, s még azt is meggyülölik, a ki kimondta azt előttük?

Egyszerű dolog az. – Nem azoknak az embereknek vannak csupán gyűlölőik, a kik szándékos malitiával törnek felebarátaik ellen; a kik felteszik magukban, hogy a más feleségét elcsábítják, a kik törik rajta a fejüket, hogy ellenfeleiket hogy juttassák tönkre; oh azok a lanyha, energiátlan jellemek, a kik nem tudnak magukon kívül senkiről semmit; a kiknek egyedüli világnézetük az önzés, a kikre nézve nem létezik sem jó barát, sem ellenség: azok bántanak meg legtöbb embert.

Róma leggyűlöltebb zsarnokainak egyike volt az, a kit Commodusnak híttak; ez a commoditás a leggyűlöletesebb jelenség a világon; a gyilkossal, a tolvajjal, az őrülttel el lehet lakni egy szobában, de a commodus emberrel még jó ismeretségben sem.

Báró Ludvéghy nem vétett semmit Somlyóháziéknak; nem rágalmazta őket becsületükben, nem háborgatta jószágaikban; nem is öröklött romanticus családi gyűlöletet őseitől irántuk; hanem csak azt tette, hogy fiatalabb korában udvarolt Somlyóházi leánytestvérének. A lányka fiatal volt; ezt a kimángorlott alakot ideáljául vette; igen szerelmes lett bele; Lipót báró most még jobban udvarolt neki; a lánykának volt egy régibb imádója, Serena testvére; ez mikor látta, hogy mellőztetik, bújában elment utazni, ott hirtelen meghütötte magát és meghalt. Mikor aztán Lipót báró diadala tökéletes volt, akkor el kezdte unni a mulatságot; elmaradozott a háztól, felé sem ment a lánynak többé, utoljára csupa commoditásból egészen kiverte őt a fejéből.

Az elhagyott lányka azután csak busult, csak epedt; egyik tavaszról a másikra mind halaványabb lett; utoljára ő érte is eljött az a tavaszi szellő, a ki el szokta hordani magával a földről elkivánkozó lelkeket, s szép csendesen meghalt.

Lipót báró meglehet, hogy nem talált ebben semmi különöst, sőt talán nem is értette a dolgot, s ha valaki megmagyarázta volna azt neki, legfeljebb azt a gondolatot keltette volna benne, hogy «parbleu», mégis van abban valami, ha az ember huszonnégy féle csokrot tud kötni a nyakravalóján.

Annyi bizonyos, hogy egy hajaszála sem hullt ki a miatti bánatában.

Azután is csak úgy soignirozta magát, ápolta szakállát és hajfürtjeit, gondja volt körmeinek tisztaságára, fogainak épségére, gyomrára és tyukszemeire; nagyobb dolgokkal ő nem szokott törődni.

Somlyóházi gróf azonban épen ezen szomorú esetnek köszönheti, hogy mostani nejével megismerkedett; az fiát, ő pedig testvérét veszté el Lipót báró commoditása miatt. Gondolhatni már most, hogy e családban milyen hangzású ige lehetett Ludvéghy Lipót neve? nem is mondták azt ki soha annál a háznál, míg egyszer a grófnő első házasságábóli leánya, Serena, azzal a hírrel nem lepé meg rokonait, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz nőül fog menni.

A grófnőnek egy gazdag öreg nagynénje lakott Pozsonyban, ki azt a furcsa dolgot követelte tőle, hogy egyik gyermekét hadd nevelje ő. Gróf Bertalanné igen jó, tisztalelkü, derék asszonyság volt; a kinél Serena bizonyosan teljesen kárpótolva találta az anyai házat. Kissé nagyon is erősen kárpótolva. Az öreg asszonyság félt már az utazástól, a mi kivált az akkori utakban Pozsonytól Kolozsvárig nem volt tréfa dolog; azért Serenát soha sem láthatták egyébkor szülői, mint mikor ők jöttek nagynénjükhöz Pozsonyba; országgyűlés alatt az ilyen látogatás aztán hosszabb ideig is tartott.

Hanem Bertalan grófnő akkor sem bocsátá szülőihez Serenát; annak mindig mellette kell lenni; mert az anya elkényezteti a gyermeket s aztán senki sem bir vele.

Pedig ellenkezőleg állt a dolog: épen ő kényeztette el a gyermeket; úgy, hogy az tíz éves korában már oly önfejü, szeszélyes és makacs volt, hogy kifogott minden emberi tudományon. Bertalan grófnő azt állította, hogy ő igen keményen bánik vele; pedig ha néha-néha megtörtént, hogy egy szigorú szóval próbálta őt illetni, és arra Serena sírva fakadt, a jó asszonyság alig találta helyét, míg meg tudta őt engesztelni, s mikor egyszer azzal akarta megijeszteni, hogy ha szót nem fogad, elűzi őt a háztól, mehet aztán a világba, a tíz éves gyermek azt felelte rá: hogy el is megy; s nyomban felszedte a batyuját, a mibe egy pár fehérnemüt, meg egy darab kalácsot kötött bele, s neki indult a világnak; gr. Bertalanné utána küldte a pitvarnokát, hogy nézze meg, hová megy? s az a hidon túl érte utól, mikor már a ligetnek indult. Mikor aztán kérdezték tőle, hogy hová akart menni? azt felelte, hogy Törökországba hamupepejkének. Aztán beszéljen vele valaki.

Mikor fitestvére meghalt, akkor édes anyja magához akarta venni Serenát; s a nagynénének át kelle látni, hogy ez egészen jogos kivánság, hanem két hónap mulva megint visszahozta őt Erdélyből.

– Kedves néném, ezt a leányt már úgy elrontottad, hogy ez csak egyedül neked jó, ezzel ugyan megverte az Isten azt a szerencsétlen halandót, a ki valaha feleségül fogja venni. Már most csak neveld tovább. Óhajtom, hogy valami olyan embert szemelj ki a számára, a kire valami nagyon haragszom, mert az ugyan megőszül rövid időn.

Serenának tetszett anyjától ez a humoristicus ötlet. Talán épen ez adta neki azt az eszmét, hogy báró Ludvéghy ellen vesse ki hálóját; a mit oly ügyesen tudott összehuzogatni, hogy nem is sejtett felőle senki addig, míg a vad fogva nem volt.

Serenát azonban egyéb vitte ez ötletre. Néhány havi otthonléte alatt látta azt, hogy anyja, ki egykor oly kedélyes és vidám volt, mennyire megváltozott, egészen elkomolyult, szigorú, zárkózott lett: tudta, hogy e kedélyváltozásnak testvére halála volt az oka. Mostoha apját, kit a bálványozásig szeretett, számtalanszor hallotta keserűen kifakadni a főrendi osztály azon léha, jellemtelen tagjai ellen, a kik az eleven szakadást képezik a nemzet összetörekvő rétegei között, kiket egyedül finomabb önzés különböztet meg a durva proletártól; Somlyóházy kifejezésekint csupán az, hogy törköly pálinka helyett cognacot isznak, – s kezdte észrevenni, hogy az ostorozott töredék ideálját Somlyóházi szemeiben senki sem közelíti meg annyira, mint Ludvéghy Lipót. Ha valami capitalis ostobaságról való adomát köröztettek, ha egy nevezetes betise gazdájára kellett akadni: az ő volt; nem mondta senki a nevét, de tudta mindenki, hogy ő az, s még csak nevetni is restelltek rajta. Megvetették.

Olyan éles ész, mint Serenáé, mindezeken túljárt.

És ime egy napon Serena azzal lepé meg a jó öreg Bertalan grófnét, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz fog nőül menni.

Az öreg asszony elszörnyedt, magánkívül lett, komolyan haragudni akart, előhordta Serenának, hogy mennyire neheztel ez emberre édes anyja, mennyire megveti derék mostoha apja, hogy az milyen szabadelvütlen ember, hogy utálják a többi mágnások; aztán micsoda férfi! hogy festi magát, hogy káncsérolja kopott idegeit; milyen parányi észszel jár-kel a világban; csufolják, kinevetik úton útfélen. Gondolja meg, Somlyóházi gróf testvére mily szerencsétlenül járt már e könnyelmű emberrel; végre pedig vegye fontolóra, hogy atyja, anyja soha rá nem fog nézni többet, ha az megtörténik, még ő rá is meg fognak haragudni, és ő maga is haragudni fog Serenára; kikéri magának, hogy ha Ludvéghy báróhoz megy, Pozsonyban ne maradjanak, mert ő még a kocsisának is megparancsolja, hogy, a hol a kocsijaik össze fognak találkozni, forduljon vissza és kerüljön más utczára. Ámde Serena oly bűvös-bájos-édesen tudott könyörgeni a jó nagynéninek, úgy ki tudta előtte menteni pontról-pontra Ludvéghy hibáit; a mi gyöngesége volt, azt jósága rovására tette, a mi bűne volt, azt jellemerejének számolta be, politikai elveibe nem tartá helyesnek a női beavatkozást, ahoz csak férfiak értenek, és végre úgy elhitette vele, hogy mennyire szerelmes bele, hogy őrjöng utána, hogy utoljára a szegény nagynéni maga volt az, a ki elhatározta magát arra a nehéz feladatra, hogy Serena szülőinek irjon; felvilágosítva őket a felől, hogy mennyire szükséges és elkerülhetetlen dolog Serenának Ludvéghyhez nőül menni, sőt még olyasmit is iparkodott velük elhitetni, a mit szegény maga sem hitt, hogy nagyon jó is lesz így vetni véget a régi ellenségeskedésnek, és hogy remélhető, miként Lipót báró, ha majd megházasodik, derék, szeretetreméltó ember lesz stb. – Sokat lehet rátenni, hogy a derék asszonyság vége felé maga is hitte azokat a képtelenségeket, a miket másokkal el akart hitetni, annyira szépen és meghatóan adta elé azokat Serena, s ha néha támadtak is kételyei azoknak logikai valódisága felől, azzal vágta őket ketté, hogy de hát mit tehet róla szegény gyermek, ha olyan nagyon szerelmes belé?

Láttuk, hogy milyen szerelmes volt belé? ott hagyta őt az oltárnál.

Bohó leány!

Szeszélyes tervében nem gondolt semmi egyébre, mint furfangos boszuállására. Csak azt a gondolatot látta maga előtt, hogy egy férfit, ki családjának oly keserű megbántása után elég vakmerő még ő neki is udvarolni, legérzékenyebb oldalán sujtson vissza: az egoismus fájós részén, hogy azt nevetségessé tegye, és csufságot kövessen el vele, a minőt a világ soha el nem felejt neki, és a mellett nem gondolt rá, hogy ugyanekkor saját magát is mennyire hírbe hozza, milyen kalandor-köpönyeget ölt magára; hogy felboszantja jó nagynénjét, a kit háromszorosan rászedett; mint megrémíti anyját, mostoháját és minden rokonát, és átalán mindenkiben milyen furcsa fogalmakat fog gerjeszteni jelleme felől.

Ezek az eszmék csak a megtörtént tény után kezdtek eszébe jutni. Azt jól érezte, hogy most rögtön nagynénjéhez vissza nem mehet; mert azt rögtön a guta üti meg, ha e meglepetés után vele találkoznia kell; azért rögtön postaszekérre ült s sietett haza Kolozsvárra.

A mennyegzője rémhírére felriadt szülők pedig épen akkor útban voltak Pozsony felé, s míg Serena Kolozsvárra érkezett, ők ugyanakkor Pozsonyban szállottak le. Csak ott tudták meg az esküvő sajátságos fordulatát. Persze, hogy az egész város arról beszélt. Rettenetes eset volt! Somlyóházi gróf bevallotta, hogy sok rendkívüli helyzetben forgott már, de itt megáll az esze, és nem tudja, hogy mit csináljon? a grófné azt mondá, hogy megöli azt a leányt, a mint rá fog találni, a jó Bertalan grófné pedig ágynak feküdt és meg akart egy huszonnégy óra alatt halni.

Hanem azután csak elmult az egy huszonnégy óra; az alatt stafétával érkezett egy levél Serenától, melyben mind szüléitől, mind nagynénjétől oly megható gyöngédséggel kér bocsánatot, oly eleven színekkel rajzolja a megtörtént boszú utáni epedését, oly töredelmes bánattal sajnálja a zavart, mit a családban ezáltal előidézett, s végül oly gyermeteg engedelmességgel fogadja, hogy ezentul mindenben szüléi akaratának fogja magát alárendelni, s mindaddig, míg vele nem rendelkeznek, a Somlyóházi kastélyt el nem fogja hagyni, hogy utoljára is Bertalannénak lehetetlen volt fel nem kelni az ágyból, s el nem halasztani halálaóráját, mire azután Somlyóházi grófné is felhagyott gyermek-gyilkolási szándékaival, s végre a gróf is talált ideillő okos gondolatot, hogy tudniillik Serenának nagyon jó lesz egy ideig Erdélyben maradnia, szülői felügyelete alatt, mert hisz ő szive szerint igen derék, nemeslelkü leány, csakhogy egy kis hóbortja van néha, a miről majd elszokik az anyai felügyelet alatt.

Egyébiránt azzal, a mi Ludvéghy bárón történt, mindenki igen nagyon meg volt elégedve; bizonyosan Somlyóháziék is, ha nem beszéltek is róla.