Part 4

Úgy látszik azonban, hogy a ki azzal a sárga hintóval jött, tudja már a járást, mert egyenesen odahajtat a középen álló hosszu ház elé, s annak az ajtaja előtt állapodik meg; ámbár semmi külsőleg látható oka nincsen, azt a többi birkateleltetőnél egyébnek tartani.

A hintóból elébb egy farkasbundás úr száll le, azután egy dsindsulaprémes úrhölgy, kinek asztrakánkarmantyús topánkái meglátszanak, a mint a hágcsókon leszáll; utánuk a bakon hozott liberiás inas, mindenféle ládákat, skatulyákat emelget le, míg a konyhából előkerülő csajhos béresasszony, rettentő csizmák szárait fenve egymáshoz, üget a harmadik, vagy negyedik hosszú épület felé, hogy a házi gazdát vendégek érkeztéről értesítse.

Borcz Mihály uram, a dúsgazdag birkás, most épen nagy munkával van elfoglalva. Nagyváradi országos vásár közeleg. A tömérdek sajtot szekerekre kell pakolni, a mit télen által készíttetett a bális. Sok száz forintra megy annak az ára. A birkák is elkezdték az ellést; a zsenge báránynak most legjobb az ára; azokat hevenyében ki kell most mustrálni; a melyik megélni való, azt megbélyegezni és beoltogatni, a melyik eladni való lesz, azt külön esztrengára csapni. Ilyenkor nagy szükség van a gazda jelenlétére, mert ez sok babonával jár, a billogozásnál minden birkának egyet kell tekeríteni a fülén, hogy ne fogjon rajta a métely; aztán a billog-nyelén keresztül kell ugratni, hogy jó tejelő legyen, arra pedig különösen kell ügyelni, hogy e műtét alatt a gyapjából semmi ki ne tépődjék, mert az rosszat jelent, az olyan bárányt széttépi a farkas. Aztán a magnak való bárányokat nem szabad fenhangon számlálni, mert akkor beléjük esik a dög, hanem csak kiki magának; minden ember utoljára mondja meg, hogy mennyit számlált? a gazda adja rá, hogy igaz-e? bicsakkal metszve egyenest és görbét a rovásfára.

Innen láthatjuk, hogy Borcz Mihály uramnak abban az órákban, hogy a béresné érte jött, több dolga volt a szokottnál; egyik kezében a kulimászos fazék, másikban a billogozó vas, azzal nyomta egyenkint saját nevének előbetüit minden ujonnan született alattvalójára, azután megint előrántotta a dolmánya zsebéből a rovásfát, – a csizmaszár mellől a bicskát, s rótta a sorbajövő vonást; s törülte izzadt orczáját ködmene ujjával; minélfogva olyan kulimászos kezdett lenni dolmánya, mellénye és homloka lassankint, hogy egyik sem vethetett a másik ellen semmit.

Nehéz is lett volna a jó urat kiismerni a többi juhász, béres közől valami idegennek; épen olyan törtbőr dolmányt viselt fekete birkaprémmel, mint a többi bojtár, még a szironyvarrás piszkosabb rajta, mint azokén, mert nyilván sokkal régibb. Fontostalpu saruja faggyuval bekenve, s a fejébe nyomott báránybőrsüveg tele kirázhatlan szénapolyva és bógácsmaradékkal; arczával is elmehetne olvasva a béres nép közt; semmi uri szín sincsen rajta, durczás, duzzogó, mint a bántott cseléd, bajusza kurtára nyirva, hogy ne legyen vele baja, s göndör szürke haja borzasabb minden szénaboglyánál.

Épen egy szép fekete bárányt tartott térde között, azon gondolkozva, hogy vásárra küldje-e azt is, vagy minthogy oly szép, ne sajnáljon rávesztegetni egy 32-edrész krajczár ára oltott meszet a bélyegzés végett, midőn a béresné az akol ajtajában megállva, bekiáltott hozzá gyógyíthatlanul rekedt hangon:

– Nemzetes uram, vendégünk jött: tekintetes Torhányi András úr és a kisasszonya.

A birkás oda fordult felé, s mintha jobban hallana azzal, ha a sipkáját feltolja a szeméről, kérdezé minden nyájasság nélkül:

– Micsoda?

– Tekintetes Torhányi András úr! iparkodék a rekedt némber jobban kiáltani.

Borcz Mihály uram aristocraticus gőggel monda rá:

– Semmi Torhányi; – csak Torhán. – Torhánnak híják, nem Torhányinak. Micsoda –i? Az a –i csak nemes embernek szabad. Majd bizony! egy kereskedő, egy kupecz, aztán még Torhányi!

S azzal, mintha mindent a legjobban rendbe hozott volna, ismét lehúzta sipkáját homlokára, s haragjában a szeme alatt is festett magának szemöldököt, a mint a kulimászos ujjával le akart onnan valamit törülni.

S még azután is sokáig dörmögött rajta, a juhászaihoz szónokolva.

– Igen bizony, egy kupecz. Egy kereskedő, semmi egyéb; aztán mindjárt Torhányi akar lenni; mintha azt az ypsilont olyan könnyen adnák, mintha azt csak szeméten találnák, hogy a kinek megtetszik, vegye fel! Ismerem én régtől fogva; eleinte csak úgy írta a nevét, most már úgy is mondatja ki. Azt gondolja, hogy majd ezáltal egyszer csak, – se tette, se vette, – nemes ember lesz belőle. Hohó! Beleszólnak még abba. Mintha az olyan könnyen menne.

Borcz Mihály uram egészen fel volt lázadva ettől a gondolattól. Hogyne! Tudhatta magáról, hogy az minő áldozatba kerül. Hisz ő maga is ezelőtt negyven évvel közönséges parasztfiu volt, birkákat őrizett; mennyi pénzébe került neki, míg e kiváltságos előjogot megszerezheté; s más csak úgy ingyen fejében akar hozzá jutni?

Hátrább uram! azért hogy hintóban járunk.

Gondold meg, hogy nemes Borcz Mihály uram udvarában vagy most, s a milyen igaz, hogy ez a puszta inkább nemes Borcz Mihályé már, mint bárói gazdájáé, kitől azt ezelőtt húsz évvel vette ki bérbe, holdját négy rézkrajczárért harminczkét esztendőre, olyan valószinű és lehetséges, hogy nemes Borcz Mihály uram még a báró czímet is megszerezheti utódai számára, miután pénze van elég; nem nagy mesterség levén egy kis milliócskát összekuporgatni 12 ezer hold földről, ha az ember évenkint csak 800 bankó forint árendát fizet utána.

A vendégeknek az alatt módjukban volt magukat mulatni odabenn a lakházban, melynek belseje tökéletesen megfelelt gazdája külsejének.

A nedves falakon régi meszelés megtágult vakolatja volt omladozó félben; a rövid ablakok közei jól betömve fűrészporral, hogy se ki, se be valami levegő ne találjon menni, ócska, megfeketült székek, almáriumok támaszkodtak avatag oldalaikkal a falnak, s egy szögletben párnátlan nyoszolya nyujtózkodott, nehéz juhászbundával leterítve, a két ablak között egy alacsony bőrpamlag ijesztgette a ráülni akarót nyiladozó fesléseivel, miken keresztül dugta magát az avult tehénszőr; az ágy és pamlag alja tele volt nyirkos dohánycsomagokkal; az almárium és még egynehány polcz a gerendákig volt megrakva sajttal, míg a boglyakemencze szurdékában világosan érett a korpacziberének készített kotyvalék; minélfogva oly orrtekerő illat uralkodott a kegyetlenül befűtött szobában, hogy attól rögtön megnémult, a ki a szabad levegőről belépett.

A gazdasszonynak ugyan volt annyi jó akarata, hogy az úri vendégeket átvezesse onnan a benyilóba; de a mely egész télen nem levén fütve, olyan farkasordíttató hideg volt, hogy nem lehetett kiállani benne a mulatságot.

Ott már mégis csinosabb butorok voltak, ócskák ugyan, de legalább nem ragadt hozzájuk az ember, minélfogva Amália kisasszony inkább ott maradt bundában, karmantyúban, megvárandó, míg befütenek; míg édes atyja elfogadta a nagycsizmás gazdasszony szives ajánlatát, hogy majd kifüstöli ő azt a szobát, aztán jó lesz; a mit meg is cselekedett a jó lélek, hozván be egy vaslapoczkán parazsat és behintve azt kömény-maggal: a mitől azután megint olyan illat támadt, hogy Torhányi úr azt képzelte magában, hogy főfájásról kurálják; s míg a birkás váratott magára, azalatt azt a kínos válogatást követte, hogy vándorolt egyre az illatos szobából a hidegbe, a hidegből az illatosba, a szerint, a mint az egyik, vagy a másik maleficiumot türhetlenebbnek találta.

Azonban lassankint bemelegedett a benyilószoba s Amália kezdte lebontogatni magáról téli köntöseit. Torhányi úr olyan szivesen segített neki e munkában, úgy igazgatta leánya ruháját, szalagjait, úgy törülgette bársonygallérját, fésülgette magasra tekert hajbodorzatát, felhuzogatta karmantyuit, hogy a gyémántos karpereczek kitünhessenek alóla, kiegyengette hímzett inggallérát, kívül húzva rajta a drágagyöngysort; úgy csinosítgatta – mint, – tán mint egy apa szeretett leánykáját? nem, hanem mint egy bagdadi kalmár a vásárra vitt eladó rabnőjét.

– Miért nem tetted fel a gyémántos brochet a melledre? évődék vele; mikor én mondtam.

– Nem szokás azt útra feltenni, felelt Amália kedvetlenül.

– Szokás ide, szokás oda. Tudják is azt itt, hogy mi a szokás? Ha én azt mondtam neked. Azt gondolod, hogy én azért vettem neked a sok igazgyöngyöt, brilliántot, hogy azt a fiókban tartsd?

(Úgy gondolom, hogy azt azért szokás venni, hogy az ember nyereséggel eladhassa megint: – a leányt is ráadásban.)

Amália kisasszony durczásan mondá rá:

– Minek tettem volna fel, hiszen;… itt elhagyta a szót és vállat vont.

Torhányi úr pedig tudta jól, hogy mit akart leánya azzal a vállvonással mondani.

– Hiszen úgy sincs itthon Adorján most, ugy-e? Nem az a kérdés a dologban. Hanem azt kell tenned, a mit én mondok, mert neked nincs eszed, de nekem van. Én tudom, hogy mit csinálok, de te nem tudod. Adorján egy nagy gazember, a kire nekem semmi gondom; bár neked se volna; hanem az apja, ez a nagyfejű szamár…

Épen nyitotta az ajtót.

– Ah, alázatos szolgája, kedves édes barátom uram. Örülünk, hogy friss egészségben tisztelhetjük Amália leányommal együtt. Ez az én Amália leányom, kedves édes tekintetes Borcz úr. Elhoztam őtet is magammal, a hogy legutoljára megigértem. Talán munkájában zavarjuk most is?

– Munkámban, igen is, munkámban; felelt a birkás, szemeivel Amáliát mustrálgatva, mi alatt kezeit egyre kente-fente a dolmánya oldalához, hogy egy kicsit lemenjen róluk a szekérkenő, mielőtt valamelyiket Torhányi úrnak barátságos kézszorításra nyujtaná. Nálam mindig szorgos a munka; nem úgy, mint a kereskedőnél, a ki télen lógatja a lábát. Engedelmet kérek, hogy ilyen piszkos vagyok; az ember falun nem járhat olyan czifrán, mint a városban, itt mindenhez hozzá kell nyulni; a sárból élünk, az adja kenyerünket; ilyen a szegény ember dolga.

– No csak szeretnék én olyan szegény ember lenni, mint tekintetes Borcz úr; szólt bele hizelkedve a vendég úr.

Hiszen Borcz úr is csak azért szokott olyasmit mondani mások előtt, hogy ő szegény ember, hogy siessenek azt megczáfolni. Nem is mentegette magát a magasztalás ellen.

– Már hiszen, a mink van, az megvan, szólt parasztbüszkeséggel felfujva magát.

– Legalább tizezer birka.

– Az idén már tizenkettő.

– Egy harmada pedig spanyol.

– Sőt két harmada spanyol. Igazi merino.

– Mily roppant szép gulyája; akkor itatták, mikor jöttünk.

– Hát még ha a vetésem látnák!

– Már az is van? csak nagy gazda Borcz úr, nagy gazda. Hátha a mije zár alatt van!

– De isz az nem sok. Nem tartogatjuk azt itthon; a pénz legjobb marha, mert nem kell teleltetni, még is jól szaporít.

– Néha duplát is vet, ugy-e bár tekintetes Borcz úr?

– Már hiszen ért Torhányi uram is a pénzfiaztatáshoz.

– Mi tagadás benne, szólt szerény alázattal Torhányi úr, mint a ki valami jól megérdemlett dicséret miatt pironkodik.

– Bizony nem is hiába jár ám öt tölgyfahajója a Bánátba.

– Az idén már hét; jegyzé meg tisztelettel a szerény férfiu.

– Biz a gyapjut sem azért vásárolja össze, hogy veszítsen rajta.

Torhányi úr most jónak látta nyakát egyenesebbre igazítani merev kravatlijában; minden újja tele volt gyűrűvel, csak úgy villogtak az alatt.

– Ez mind csak mellékes üzlet, kérem alássan; gabona, gyapjú, bor, áruszállítás s efféle csak arra való, hogy az ember firmájának hire legyen; – nagyobbszerű pénzembereknek ez mind csak mellékfoglalkozásuk; igazi nagykereskedő országa a börze, s valódi nagy kereskedés csak papirosokkal űzhető.

– Papiros, papiros; mormogá az öreg birkás, s nem gondolt egyebet, mint hogy Torhányi úrnak valahol papirosmalma van, s rongyot szed; talán a gyapjú-alkuban tőle is megvenne egy csomó rongyos ponyvát ráadáskép.

– Értek statuspapirosokat, sietett a kételkedőt hamar felrázni tévelygése álmaiból Torhányi úr.

– Vagy úgy? megtetszik venni a fekete-bankót fele áron, s el tetszik adni egész áron odafenn.

– Oh nem, nem. Vannak statuspapirosok, a mik nem bankók, a mik nem birnak határozott árfolyammal, például a bankrészvények, metalliquok, miknek árkelete ma hirtelen felmegy, holnap hirtelen leszáll. Itt mutathatja ki az okos kereskedő, hogy mit tud? Mikor leszáll a papiros értéke, összevesz egy millió forint árát, egy hét mulva megint felmegy: akkor eladja s nyert rajta egy pár százezer forintot.

Borcz uram nagyot bámult a beszélőre.

– De hogy tudhatja azt meg, hogy mikor száll le, mikor hág fel a papiros?

– ’Sz épen az a fortély titka, szólt ravasz képpel Torhányi úr; erre való itten az ész; és azzal homlokára kopogtatott négy újja hegyével, hogy minden gyűrűje csengett bele.

A birkás nagyot csóvált a fején, s gondolta magában, mennyivel könnyebb mestersége ez a pénzcsinálásnak, mint reggeltől estig gyapjút nyiratni, s egész télen-nyáron koplalni, kuczorogni, hogy a mi egy ajtón bejött, a másikon ki ne menjen. Kezdette magában Torhányi uramat respectálni, daczára annak, hogy az ypsilon nem bír legalis existentiával a neve farkán.

– Hanem hát beszéljünk a magunk ügyéről, édes kedves tekintetes Borcz úr; szólt karon fogva érdemes barátját Torhányi úr; menjünk talán át a másik szobába. Amália majd elmulatja addig magát; Amália okos leány.

A két úr azzal átment a köménymagfüstös szobába, melynek illatát most iparkodott még emelni a behozott báránybélyegző festék is. De Torhányi úrnak az most nem volt alkalmatlan. Hiszen lucri bonus odor. Szépen helyet foglaltak egymás mellett a bőrpamlagon, a birkás egy darab krétát vett a kezébe, azzal jegyzett az asztalra.

Az első positiókon kevés alkudozással átestek: a tavalyi gyapjú, az idei bőrök felett hamar megegyeztek; mind a kettő ismerte a vásárt és ma szokatlan engedékeny kedvében volt. Máskor nem így szoktak alkudni, hanem elveszekedtek reggeltől estig; legazemberezték, lezsugorizták egymást vagy hatszor; s rendesen akkor kötötték meg az alkut, mikor már Torhányi úr fennült a hintóban; sőt gyakran el is váltak nagy dér-durral, s olyankor aztán vagy Torhányi úr tért vissza a legközelebbi csárdából egy végső szóra, vagy a birkás lovagolt utána félmérföldig az ultimatummal.

Ezúttal azonban olyan könnyedén átestek az alkun, mintha a gyapjú és a pénz csak olyan limlom volna, mit az ember a szérűn összegereblyél.

Nyilván valami fontosabb tárgyra tartogatja mind a kettő az alkudozásra való talentumát és erélyét.

Torhányi úr le is fizette a felpénzt, iszonyú mennyiségű ezeres közől válogatva tárczájában Borcz úr szemeinek kápráztatására s azután elkezdett nyájasan mosolyogni, oda-oda pillantva szeliden tekintetes Borcz uramra.

– Ezekkel hát rendbejöttünk, még pedig ugyan csak könnyű szerrel; óhajtom, hogy a legfőbb tárgyon is, a miért idejöttünk, ily barátságos igazsággal egyezzünk meg.

És azzal nyájasan megszorítá Borcz uram kezét; kicsinyben múlt, hogy meg nem csókolta.

Borcz úr hátra huzódott, apró ránczos szempilláival sürűn pislogatva.

– Nos, nos, mi lehet az? mi lehet az? (Pedig jól tudta, hogy mi az.)

Torhányi úr szerényen mosolygott.

– A tekintetes úr kivánatára elhoztam Amália leányomat.

– Úgy? igenis. Láttam, láttam.

– Ő igen jó leány; nem azért mondom, mert apja vagyok.

– Láttam, láttam.

– Ő maga is nagyon kivánkozott ide.

– Bizony pedig itten semmi szépség sincs, a miért olyan nagyon kivánkozzék ide.

Torhányi úr még szebben is tudott mosolyogni.

– Ha nincs is valami, – de van valaki.

– Nem értem, nem értem.

– Hiszen méltóztatik tudni, hogy ezek az ifjak olyan régóta szeretik egymást.

– Nem tudom, nem tudom. (Borcz uram egyszerre elkezdett semmit sem tudni.)

– Még a nagyváradi casinobál óta, midőn egymással először találkoztak.

– Azóta sem látták egymást. Adorján úrfi nekem nem szólt egy szót is; oh Adorján úrfinak igen nagy kilátásai vannak, igen nagyok.

– Oh Amáliának is sok szerencséje akadt már; én nem szólok a vagyon miatt. Mi az nekem; egy pár százezer forinttal több, vagy kevesebb. Csupán csak azért, minthogy az ifjak egymást szeretik, óhajtanám boldogokká tenni őket.

– Ah, kérem alássan! pattant fel Borcz uram, kinél az a gondolat ragadt meg, hogy a pénzét keveselték; nem egy pár százezer forintról van nálam szó, engem tetszik tudni, úgy hínak, hogy a milliomos birkás. Egy millió forinton alul nem becsülnek ki engem ebből a házból.

– Pengőben tetszett érteni?

– Mit pengőben? Én nem beszélek soha conventiós pénzben, két fél, meg egy egész; az ördög értse! én csak okos pénzben beszélek, a mit megért minden ember; én bankóban szólok.

– Hja, de tessék meggondolni, hogy ebből a tőkéből nagy rész lábas-marhákban van; egy rossz esztendő, Isten mentsen meg tőle, s a capitalis a bőrével fizet.

– Hát az úrnak miben van a pénze? Elsülyedhet a hajója, odafagyhat, tönkre mehet, magazinuma leéghet, meglophatják, papirosait elvesztheti.

– Könyörgöm alássan, egyet nem veszthetek el, a creditemet; kereskedő, kinek egy milliója van, annak mindig van annyi creditje is, s ha minden vagyonát elveszté is, a credit megér egy milliót.

Borcz uram erre nem tudott mit felelni; mert nem értette, hogy mi az a credit, olyas valami tündérmesebeli abrosznak képzelé magában, a minek csak azt kellett mondani, terülj meg abrosz. Kínjában rovásokat huzott az ábrázatján végig.

Szép halkan annyit bátorkodott visszafelelni tromful:

– Nekem meg van árendám.

– Haha! Mi az az árenda? utoljára is Borcz úr csak árendában van itt. A mikor letelik az ideje, kiteszik innen.

– De hátha nem teszik ki; szólt, tűzbejött arczczal Borcz uram, s még egy X-et pingált krétával a képére. Hátha már annyiban is vagyunk, hogy megveszem az egész pusztát, mert Ludvéghi bárónak most épen pénzre van szüksége, mert házasodik, s Adorján úrfi földesúr lesz a Rózsaligeten.

– De hátha nincs szüksége, mert nem házasodik?

– Micsoda? Az úr jobban akarja tudni? Azt sem tudja, kit akar elvenni, mert az titok.

– Azt is tudom, hogy Somlyóházy gróf mostoha leányát, Kalondai Serena comtesset akarta elvenni; aztán azt is tudom, hogy a comtesse ott hagyta a bárót az oltár előtt.

Borcz uram egészen le volt sujtva, s most már az orrát is bekente krétával.

– Már mindegy, azért Adorján úrfi mégis nemes ember marad; az úr pedig csak burger és a kisasszonya csak burgerkisasszony.

Már erre Torhányi is tűzbe jött.

– Mit? burger? Hát az úr mi volt? Paraszt legény volt, bacsó volt, ötven birkával kezdte a gazdaságot; mostan pedig egy komisz birkás!

– Az úr pedig egy komisz kupecz!

Az ember azt gondolta volna, hogy most ez a két dühös férfi rögtön egymás hajának fog esni, s majd elválik, hogy ki tud jobban birkózni? hanem azt nem tették; mikor már elmondtak egymásnak minden elmondhatót, akkor elhallgatott mind a kettő s úgy látszott a képükön, hogy mennyire örülnek rajta, hogy senki sem hallotta, mily csunyául összeszidták ők egymást. Azzal Borcz uram duzzogva huzta magát a bőrpamlag egyik szögletébe és csinált már most a másik kezével fekete rovásokat a képére, mert az meg a pipahamuba volt mártva.

– De hát mire való ez a beszéd? kezdé Torhányi úr alantabb hangon a szót; hát minek veszünk ezen össze? A gyapjún nem vesztünk össze, megegyeztünk szépen. S most két gyermeken fogunk-e összekapni? beszéljünk egymással okosan, világosan.

Azzal most ő kapta kezébe a krétát s mutatta, hogy kész arithmethicai calculusokba is elegyedni a fölvett thema felett.

– No hát beszéljünk okosan, én nem bánom.

– Tehát: legyen az úr fiának a nemesi levele húszezer forint. Többet ugy-e nem ér?

– Ne… igen. (Borcz uram azt akarta mondani, hogy annyit sem ér; de idején eszébe jutott, hogy hisz az övé!)

– Az én leányom meg hoz magával húszezer forint árú schmukkot. S azzal kvittek vagyunk. Azzal leirta szépen az asztalra krétával a húszezer forintot kétszer, egyszer Adorján neve alá, másszor meg Amáliáé alá; mintha az egyik volna a Soll, a másik meg a Haben.

– Hát azonfölül mit ad az úr a fiával?

– Én? Hogy mit adok? Hogy én mit adok? Már én?

– No igen. Ha ki akarja házasítani, csak kell neki valamit adni! vagy azt akarja, hogy a felesége tartsa? szép kis nemes ember.

– No azt nem akarom. Tudja meg az úr, hogy én nem vagyok koldus ember; nekem van pénzem, nem piszkoskodom, adja ide azt a krétát; adok, – adok, adok neki…

Ez alatt hol leirt, hol letörölt valami számot az asztalon, a mit a másik markával azalatt eltakarva tartott.

– Adok neki kerekszámban százezer rénes forintokat.

Annyi volt odairva az asztalra.

Torhányi úr gúnykaczagva ugrott fel az asztal mellől.

– Hahaha! hahaha! hahaha! Egy millionér! Egyetlen egy fiú! Nemes ember; még földesúr! ’Sz micsoda? egy rőföskereskedő ad annyit a fiának, mikor kiházasítja, hogy boltot nyithasson. Gyönyörű uraság!

– Hát, hát mi baj? hebegé Borcz uram, ki most már a krétát és a kormot igen szépen iparkodott egy színné kenni el a képén. Hát mi nincs jól?

Torhányi úr zsebébe dugta mind a két kezét s hetykén válaszolt rá:

– Hát tudja meg az úr, hogy én föltettem magamban, hogy akármekkora summát ad az úr a fiával, én mindenesetre kétszer annyit adok a leányommal, de a legeslegkisebb összeg, a mit reá szántam, sem tesz nálam kevesebbet kétszázezer pengőforintnál.

– Kétszázezer pengő forint? Adja az úr ezt irásban! kiálta, hirtelen kapva a szón Borcz uram.

– Ihol van ni, szólt Torhányi krétával odakanyarítva az asztalra egy sor óriási nullát.

– Nem! nem az asztalra, nem krétával! hanem papirosra, papirosra! tintával pecsét alatt, tanubizonyságok előtt.

– Azt is megteszem, ha megegyezhetünk.

– No hát hogyan egyezzünk meg?

– Hát legelsőben is azt kell kimondanunk, hogy ki mit móringol a maga részéről, azt bánatpénzül köti le arra az esetre, ha a házasság ő rajta mulnék el.

– Hogyan van ez, hogyan van ez? ezt nem értem.

– Hát csak úgy van, hogy ha én példának okáért megbánnám, hogy a leányomat az úr fiának igértem, kénytelen volnék a kétszázezer pengőt az úrnak kifizetni.

– Az úr kifizetné nekem a kétszázezer pengőt?

– Ha pedig a tekintetes úr másítaná meg az akaratát, akkor fizetne nekem ugyanannyit váltóban.

– Micsoda? ugyanannyit? Azt én nem mondtam, kiálta felugorva Borcz uram, én csak százezer rénes forintot mondtam. Annyit igértem.

– No! Hát mondja meg egy szóval, mennyit akar adni? Ha megegyezünk, jó; ha nem egyezünk, alászolgája! nem beszélünk róla többet.

Borcz uram előbb egy ideig szoktatta a száját ahoz, a mit ki akart mondani; fel-felnyitotta, meg lecsukta.

– No, hát ördög odavigye; legyen, nem bánom száz–he–ha–negyvenötezer forint.

– Csináljon már belőle kerek summát.

– No hát száznegyven.

– Ahaha! Ne lefelé liczitáljunk.

– No hát százötven.

– Üsse patvar.

Torhányi úr azzal megszorítá Borcz uram kezét s mind a két úr igen elégülten mosolygott, hogy ilyen szépen megalkudtak egymással.

Nem volt egyéb hátra, mint tintát, tollat, papirost keresni elő, megirni a kölcsönös szerződést, elolvastatni két irástudó tanuval, előttemeztetni, megpecsételtetni, s aztán kinek-kinek a maga példányát eltenni jó biztos helyre.

Ennél jobb üzletet Borcz uram soha életében sem csinálhatott: százötvenezerért nyert ötszázezeret; öletett is ennek az örömére annyi bárányt és kappant, hogy elég lett volna egy vert hadnak, s délben megteríttette a rozzant tölgyfaasztalt, egy meglehetős sárga rozsdafoltos abroszszal, felrakatá arra nehéz ezüsttányérait; csupa merő ezüstről ették az iszonyúan kozmás és paprikás ételeket; miktől Amáliát az első falatnál kilelte a hideg; de csak hogy a tányér ezüst volt.

Ebéd fölött a két úr abban versenyezett egymással, hogy Borcz úr a fiát, Torhányi úr a kisasszonyát dicsérte egymásnak. Borcz uram szerint Adorjánnál rendesebb, solidabb, okosabb fiút keresve sem lehet találni, míg Torhányi úr szavára el kell hinnünk, hogy Amália valami jó gazdasszony, engedelmes, állhatatos szív, szelid és ártatlan. Amália úgy tesz, mintha oda sem hallgatna. Mit szólna bele az ember egy csíszár meg egy kalmár alkujába, a kik közől az egyik bokros lovát, a másik színehagyó kelméit akarja a vásáron emberére hagyni?

Ő rá nem is appelláltak. Ez az öregek dolga, a kik tisztában vannak egymással. Borcz uramat nem is érdekelte az, hogy hátha Amália nem akar Adorjánhoz menni? akkor Torhányi uram fizethet.

Torhányi uram pedig tudta, hogy mit cselekszik?

Talán Amália is tudta? Majd rá jövünk még a válaszra.