Part 3

Ámbátor azonban tiszttartó uramnak ezüstmenyegzője volt ma, és ámbátor ezüstsarkantyús csizma volt a lábán: azért ő mégsem sajnálta a legnagyobb vigasság közepéből abban az ezüstsarkantyús csizmában kimenni az udvarra és sorra vizsgálni az istállókat: az a sok idegen kocsis nem aludt-e el pipával a szájában? nem rugdalják-e egymást a lovak? helyeiken vannak-e a cselédek? mert ha azután valami baj történik, megütheti a patvar az ezüstlakadalmat!

A mint az istállóajtókat sorra járja, egyszer csak megdöbbenve áll meg: hát ezt ki nyitotta volt ki? Benéz és látja, hogy oda is van egy ló bekötve. Ejnye, hogy mernek a grófi lovak osztályába is vendéglovakat kötni? Ki tette már ezt? Nincsen elég hely a többi istállókban? Mindjárt be is ment maga, hogy azt az idegen paripát átszállítsa; de alig nyúlt hozzá, mikor az jókedvűen elkezdett rá vihogni, mint valami régi ismerős, s a szájával egyenesen a zsebébe nyúlt, onnan kihúzta a zsebkendőt, feltartotta, megrázta, s azután eldobta, miután nem volt benne semmi.

– Nézd, nézd, dörmögé a tiszttartó. Ez épen úgy tesz velem, mint a Dryász szokott, egyszerre a zsebemnek megy, ha lát, s ha nem lel benne czukrot, vagy kenyeret, megzálogol: elveszi a zsebkendőmet, vagy a dohányzacskómat; ugyan ki lova lehet ez?

Lámpást hoztak elé: a tiszttartó bámulva ismert a paripára: ez a Dryász.

A ló visszanyerített rá, mintha nevetve mondaná: «persze, hogy a Dryász vagyok, hát nem ismert rám az öreg úr?»

– De hát hogy jő ez ide? Ki látott valakit idejőni rajta?

Senki sem tudott róla semmit.

A kapu nyitva volt, hogy ha vendég jő, betaláljon rajta; a cselédek pedig mással voltak elfoglalva. Egy kocsis tudott annyit, hogy látott valami embert, de nem tudja, hogy kit, a ki megjártatta a paripát és abrakot adott neki; de nem állítja bizonyosan, hogy nem álmodta-e ezt?

– Kit hoztál Dryász? kérdé a tiszttartó a paripától, mely hizelegve dörzsölé hozzá a nyakát. A gróf jött rajtad?

Dryász megrázta a fejét e kérdésre. Nem az jött.

– Tán a grófné? kérdé tovább a tiszttartó, egyre jobban hüledezve saját kérdései vakmerőségétől.

A paripa helyeslést intett. A grófné jött.

– Az öreg grófné?

A paripa tagadta azt.

– Hát – a fiatal? – Alig lehetett hinni, hogy az igaz legyen.

Pedig a ló azt intette, hogy úgy van.

Semmi kétség sem lehetett többé. Dryász nem szokott sem hazudni, sem tréfálni. De hol van hát, a ki jött? Kivel beszélt?

Erre a kérdésre legtöbb bizonyságot lehete szerezni az által, hogy a grófi lakosztályhoz menjen az ember s ott tudakozódjék.

A bejárat alatt már meglepte a tiszttartót az, hogy a tornáczra vezető ajtó nyitva van. Belépett rajta; az előszoba, az étterem mind sötét volt, hanem a következő szoba kulcslyukán át már világosság látszott.

A tiszttartó még most sem tudta, hogy nem valami lelket, vagy kisértő szellemet fog-e ott találni? s úgy dobogott a szive, midőn a kilincsre tevé a kezét.

Elébb még is koczogtatott. Arra pedig nem kapott választ. Másodszor is koczogtatott, arra sem mondták, hogy «szabad»; már erre elszánta magát s halkan felnyitá az ajtót s a kandalló fénye mellett látta ülni a méla hölgyalakot, tenyerébe hajtott fejjel, szomorú, halvány arczczal, hogy most igazán megrezzent tőle.

Lehetetlen az, hogy ő legyen!

A mint a neszre fölpillantott a hölgy, a közeledő arcz láttára megelevenültek vonásai, elmosolyodott, felugrott székéről s eléje futott, tréfás csodálkozással kérdezve:

– Hát kegyed, hogy jő ide, jó tiszttartó bácsi?

A tiszttartó szájában megakadt a szó. Épen ő akart ilyesmit kérdezni a hölgytől s szörnyen meg volt lepve, hogy épen az kérdi ezt tőle.

– Mikor én azt mondtam, hogy ne háborítsák ma kegyedet a mulatságában; ki mondta meg, hogy itt vagyok?

– Instálom: a Dryász…

– A Dryasz mondta? szólt csengő kaczagással a hölgy; nézze az ember az árulkodót!

– De instálom, grófkisasszony,… vagy báróné… hebegé a tiszttartó zavarodva.

– Csak maradjunk a kisasszonynál, jó bácsi; szólt a hölgy, kellemesen rázva vállacskáit a kitörő nevetéstől. Nem vagyok báróné.

– Hogyan, kérem alássan?… kérdi a jó ember, ki egyre nagyobb zavarba kezd jőni. Hát a kitűzött mennyegző?

A szép hölgy jó kedve egyre nőtt; alig birta kimondani:

– Megszöktem előle.

A tiszttartó arczán el nem fojthatott öröm mosolygása derült ki; kicsinyben mult, hogy együtt nem kaczagott a kisasszonynyal; a mi különben is ritkaság nála.

A kisasszony nem állhatá meg, hogy ezért nyakába ne boruljon az öregnek, ki egyik zavarból a másikba kezde esni.

– De a báró; – a nagyságos báró úr.

– A báró? Azt ott hagytam a faképnél.

– A faképnél? hehehe. Instálom…

– Azt tettem vele, szólt a hölgy és most már nem nevetett; most már a szemei szikráztak; felkapta lovagvesszejét s annak a gombos felével kezdte szavait kisérni. Elhagytam jőni egész az oltárig, felhagytam öltözni nagy czifrán, össze hagytam jőni a násznépet; engedtem neki elmondani az egész vallomást a pap után: ah, hogy tudott alakoskodni! minden mondását úgy szavalta, a hogy a rossz szinészek, mikor aztán tőlem kérdezték, hogy szereted-e ezt a férfit? azt feleltem rá: «nem szeretem!» és eltaszítottam a kezét magamtól, és lenéztem az egész világ előtt! – Ah! ez jól esett!

A delnő úgy csapott e szónál a kandalló márványára a korbács nyelével, hogy annak achat gombja százfelé szakadva repült szét.

– Ez jól esett itt! szólt a szivére ütve kis kezével, melyben annyi erő volt.

Az öreg tiszttartó is úgy tett, mint a ki szeretné nagyon átengedni magát az örömnek, ha épen valami oka megint nem volna a szomorkodásra.

– Többek között, nem tudja kegyed, hová ment az atyám Kolozsvárról? senkit sem találtam otthon. Kérdezé a grófhölgy.

Hiszen épen ez járt most a tiszttartó fejében, a mi őt sehogy sem engedte örülni.

Sietett is rá felelni.

– A méltóságos úr épen Pozsonyba ment.

– Az anyám is?

– A nagyságos asszony is.

– Talán épen én miattam?

– Valóban, csupán nagyságod miatt.

– Szegény jó mostoha apám. Sajnálom, hogy azt az utat teszi miattam ebben a hidegben. De csak nem eresztette ön el bunda nélkül? Sajnálnám, ha meghűtené magát végettem.

– Bizony pedig éjszaka utaztak el, s azt mondták, hogy éjjel-nappal fognak váltott lovakon sietni, csakhogy elébb odaérjenek, mint – mint…

– Mint a házasság végbemegy? Szegény jó apám, milyen gondos irántam. Minek nem tette volna ki magát, hogy engem megőrízzen. Haragudott nagyon?

– Oh nem, hanem a nagyságos asszony igen.

– Hát atyám nem haragudott?

– Nem. Ő sírt.

– Sírt? szólt egyszerre elszomorodva a delnő, s búsan lehajtá szép arczát tenyerébe, ő sírt miattam? És nem vádolt, nem kárhoztatott, nem panaszolt ellenem?

– Egy szót sem hallatott előttem.

– Nem mondta, hogy rossz, háládatlan némber vagyok? Nem mondta, hogy nem érdemlette azt tőlem, hogy épen olyan embernek adjam kezemet, ki őt oly keserűen megbántotta? szóljon ön igazat. Nekem nem fog az rosszul esni. Mondja meg, nem készült-e engemet megölni? Nem mondta, hogy a hol megtalál, ott lő agyon?

A delnő hevesen ragadá meg az öreg tisztviselő kezét s leste ajkairól a szót, mintha egyaránt félne az igentől és nemtől.

– A nagyságos asszony, a grófné, igen is beszélt így; de Istenem, lehet-e azt tőle rossz néven venni?

– Hát atyám? atyám?

– Ő hallgatott.

– Hallgatott? Annyit sem mondott, hogy ez mégis hihetetlen, hogy itt tévedésnek kell lenni? nem vádolt? nem is mentett?… Ő megvetett engem…

A csüggeteg szép fő, szomorúlombos fürteivel olyan igazán fejezé ki a bánatot, mit a hölgy érze e perczben.

Még egy kínos kérdésen kellett keresztülesni.

– Hát testvérem, a szegény kis ártatlan gyermek, mit tud felőlem? Elmondtak ennek is mindent? Leirtak-e előtte mint valami őrültet és rémületre való példát? Vagy hallgatnak felőlem, a hol ő jelen van, mint egy elveszett felől? Bevitték-e őt is magukkal, vagy bezárták valami kolostorba, hogy el ne tévedjen, miként én?

A tiszttartó örömest is, meg nem is örömest felelt mind e kérdésre; mert a legjobbat felelhette ugyan rá, de nem tudhatta, hogy mi lesz azután a felelet következése?

– A nagyságos kisasszony – a gróf kisasszony – Cecilie comtesse – valójában nem tud semmit az egész dologról; nem is vitték őt magukkal, nem is zárták kolostorba; – hanem most épen – itt van.

– Hol? itt? kérdezé a delnő, felnyitva karikára azokat a nagy kék szemeit, mintha azt sem tudná, hogy hol van e perczben?

– Itt az én lakásomon; felelt a jámbor férfiu egy kicsinyt elégedett arczczal; az én feleségem ügyelete alatt, a gróf úr maga bízta rá; azt mondta neki, hogy egy évig maradjon itt és tanuljon háztartást a jó asszonytól: már meg is szokott a comtesse.

– Cecilie itt van? sikolta kitörő örömmel a grófhölgy, s tenyereibe tapsolva szökött fel helyéről, mint a kivel legváratlanabbul történt valami nagy öröm. Cecilie, az én kis bubuskám itt, ebben a házban? Mit csinál ő most?

– Bizonyosan tánczol.

– Tánczol? kérdezé visszahökkenve a delnő; mintha azt hinné, hogy a tiszttartó először életében kezd el élczeket mondani s azokat most ő rajta próbálgatja, hanem azután hirtelen eszébe jutott, hogy mi van ma itt a háznál? s ismét kiderült változékony arcza. Vagy úgy? hisz itt ma lakodalom van; még pedig ezüst? s az én kis cziczuskám valószínüleg nyoszolyóleány; és most viszik a tánczba. No ez derék! Tehát épen meg fogom őt látni.

– Kivánja a grófkisasszony? Mindjárt ide hívom.

– Dehogy hívja! ugyan öreg úr, hogy gondolhat ilyet, vőlegény létére? Egy lánykát elhívni a tánczból, mikor az ember egy fordulót valamennyi nénjeért sem adna. Majd oda megyek én.

A tiszttartó, úgy látszik, hogy a mai nap folytonos csudák megérésére virradt.

– Serena comtesse oda jönne mihozzánk? Megalázza magát…?

– Hahaha! nevetett a delnő. Ön ezüst vőlegény, a ki huszonöt esztendőt élt nejével örömben, én pedig szalmamenyasszony, ki az oltárnál hagyta a vőlegényét. – Itt egyszerre elszomorodott; vagy tán épen megfordítva értette ön? Oh ne féljen semmit. Én nem fogom senkinek a kedvét elrontani. Víg leszek, mint a többi, ha visznek, tánczolok én is. Valami különös elegantiával sem zavarom meg az egyszerű falusi kört – ebben a félig úti, félig lovagló toilettben; ha pedig valaki elég kiváncsi lesz azt kérdezgetni, hogy mi hozott most engem ide: azt csak bízza ön rám; annak majd mondok én olyan válogatott történeteket, hogy lesz neki min bámulni.

A jámbor úr nem tudott mi ellenvetést tenni; pedig igen jól érezte, hogy itt most ő is olyan felelősségbe keveri magát, a miről sokkal nehezebb lesz számot adni, mint esztendő végén az egész sólyomházi uradalomról; hanem már annyira ismerte Serenát, hogy kapacitálni nem próbálta.

A delnő kissé félresimítá minden tükör nélkül omlatag fürteit, azzal beleakasztá kezét a kis öreg úr karjába, s inkább ő vitte azt, mint az őtet végig az épület belső folyosóján, a honnan egyenesen abba a terembe lehetett belépni egy téli és egy nyári ajtón keresztül, a hol épen javában járta a táncz.

A teremben épen lengyelt jártak, midőn a tiszttartó feltárta az ajtót, s Serenát előre bocsátva kifelé görbített karral, maga nagy áhitatosan félfejjel hátra maradt, míg a delnő otthonias vidámsággal lépett be a barátságos körbe, első tekintetével is testvérét keresve.

Cecilia épen tánczolt; a mint megpillantá Serenát, egyszerre ott hagyta tánczosát, odarohant testvéréhez, az meg ő hozzá, s ott nem törődve senkivel, egymás nyakába borultak; Serena úgy össze-vissza csókolá Cecilia arczát, szemeit, homlokát, hajának minden fürtjét, hogy az egy szerelmes vőlegénytől is sok lett volna; elhalmozva őt hizelgő nevekkel: «kedves kis bubiskám, édes szép tubagalambom; mézes czukros aprószentem»; a társaság rájuk bámult; tiszttartó úr vállai közé húzta a fejét, mint a ki nem oka semminek; tiszttartóné asszony pedig, a mint épen jött be a mellékszobából, egy tál frissen sült fánk a kezében, s meglátta azt a jelenetet ott maga előtt, úgy ejté el a tálat a kezéből, hogy valahány fánk, annyi tánczos lába alá gurult. Akkor sem a fánkjait sajnálta pedig, hanem összecsapta a kezeit:

– Szentséges Jehova! Ez a Serena grófné.

Tiszttartóné asszony nagyon örült rajta, hogy szétgurult fánkjainak esetére háríthatta azt a savanyú ábrázatot, a mit továbbra is megtartott. Ő, köztünk mondva, nem nagyon szerette Serena comtesset, ebben az órában épen nem várt reá. És különösen nem nagy örömét találta abban, hogy Serena és Cecil épen itt jönnek össze. No – nem illik szegény embernek a nagy urak magaviseletét birálgatni: de annyi bizonyos, hogy maga a gróf sem igen fog örülni, ha megtudja, hogy Cecil Serenával találkozott.

Az egész társaságban egy vidám arcz nem fogadta Serenát, testvérén kívül; ki megijedt, ki elbámult rajta; a jobb kedvűeket nyugtalanítá sajátszerű megjelenése, mindenki talált benne valami rendkívülit, valami kimagyarázhatlant, a mi az emberekben bizalmatlanságot gerjeszt; az avatottabbak, kik fülhegygyel érinték a magasabb mendemondák szelét, annyit tudtak már felőle, hogy ez valami nőnemen született filius prodigus; ki anyjának és mostoha apjának sok gondot szerez régóta; s bár ne higyjen az ember semmit a rossz nyelvű pletykabeszédből, annyi bizonyos, hogy a grófkisasszony, a szülői hatalom alól emancipálva magát, saját kezére él, s nagyon keveset törődik a világ véleményével, ellenkezőleg szörnyű mulatságosnak találja, ha mindenféle együgyü embereket olyan kigondolhatatlan galibákba keverhet, csupa jó szeszélyből, a mitől azok aztán egész életükre hiresek maradnak.

Képzelhetni, hogy egy ilyen üstökös váratlan megjelenése milyen hatást idézhetett elő egy olyan csendes diákos társaságban, mint a milyen a tiszttartó vendégeié volt.

És ez a különös teremtés mégis egyszerre otthon találta magát köztük. A tiszttartónét olyan szépen felköszönté, mintha könyvből olvasta volna. A ki nem ismerte, azt hihette volna róla, hogy egyenesen csak az ő ünnepélyére jött ide; az anecdotás öreg urral barátságosan kezet szorított, az öreg asszonyságokat névszerint üdvözlé s azután vidáman kérte az egész társaságot, hogy folytassák tovább az általa megzavart tánczot.

Olyan szivesen, olyan nyájasan tudott kérni, hogy kénytelen volt neki engedni az ember. Ő maga biztatta Cecilt, hogy menjen el azzal a szőke fiatal emberrel, a ki olyan szemérmesen figyelmezteti, hogy még hátra van egy pár forduló a lengyelből. Ő meg azalatt leült az öreg asszonyság mellé, a ki úgy igérkezett tánczolni azokkal a mankókkal, annak kezdé el magasztalni kis testvérét; mennyi bájjal tánczol, mily szemérmesen süti le szemeit, valóságos kis angyal! – a mivel azt az asszonyságot nagyon megnyerte magának.

A nehány fordulónak hamar vége lett; Cecil után következett a szép Amália, a fiatal Adonissal, Borcz Adorjánnal a tánczba.

– Festeni való szép pár! – sugá Serena az öreg asszonyságnak; igazán eszményi alak mind a kettő.

Az öreg asszony gondolta magában: «csakugyan rendkívüli teremtés ez mégis; milyen merész kimondani, hogy egy férfit szépnek talál, s a mellett milyen szerény bevallani, hogy annak társnője is szép».

Adorján szemei az első fordulónál találkoztak Serena tekintetével. Még akkor csak egyszer botlott meg a sarkantyujában.

– Gyönyörűen lejt mind a kettő, – sugá Serena szomszédnéjának, elragadtatott arczkifejezéssel szemlélve a tánczolókat.

A második fordulónál Adorján, a mint Serenára talált pillantani, úgy eltéveszté a lépést, hogy tánczosnéjával szinte összecsapódott; azután meg elfeledé a figurát, a mit kellett volna csinálnia, belesült a részletekbe; utoljára, pro coronide, úgy rátaposott Amália köntösére, hogy annak egy egész fodra leszakadt, mire a delnő sírva futott ki a teremből, s nem is jött oda többet vissza; míg Borcz Adorján, a világhirű tánczos, zavarodottan maradt a terem közepén, mint valami fiatal diák, a ki könyvből tanulta meg a tánczot.

Serena pedig úgy tett, mintha mindezt észre sem vette volna; most Cecilhez fordult, s azzal kezdett el beszélgetni. Miről? Bohóságról. – Lánykák közt divatos themákról, a miről zene mellett, vigalom közt lehet beszélni; – micsoda új tánczokat tud? magyart? mazurt? écossaiset? a walczert nem szabad neki tánczolni egészségi szempontok miatt. – Hát a polkát ismeri-e már?

Fiatal lányka mit felelhetne erre egyebet, mint hogy kiváncsian kérdezze, hogy mi az? még minálunk hire sincsen.

– Ez most a divattáncz, a mit Párisban, Bécsben minden salon elfogadott; ép olyan kedélyes, mint a keringő, a nélkül, hogy olyan szeles volna, sokkal több báj és kellem van benne, mint bármelyikben; nem fárasztó és mégis mulatságos. Várj, én megtanítalak rá egy percz alatt.

Serena grófnő azzal a legszeretetreméltóbb naivsággal szökött fel helyéről, átölelve jobb karjával mostoha testvérét, s a táncztérre lejtve, elkezdé annak utánozhatlan csábbal magyarázni az új divattáncz lépéseit.

Igy szökellni, így fordulni el s ismét vissza a tánczos felé, így hajolni féloldalra; s aztán vállára simulni.

Igézőbb csábtüneményt soha bűvészlámpa nem mutatott, mint a hogy e csodálatos, merész delnő tanítá ártatlan piruló testvérkéjét a tánczok legkaczérabb nemére; ez mint egy öntudatlan angyal, ki csak pirul, ha gyöngeségét érzi, s szemeit lesüti attól a gondolattól, hogy mások ránéznek; amaz pedig egy igéző dæmon, a ki tudja, hogy őt mindenütt imádják, hogy minden mozdulatával, szemeinek minden pillantásával halandó embereket ejt kétségbe, hogy midőn szép piczi lába hegyét oly kaczérul érinti a földdel, azt a földet irigylik ott alatta; – a mellett a legvidámabb csengő hangon dalolta hozzá maga a táncz dallamát: Trallá-lallá-lillalallá! mint a ki tuláradó kedvében van.

E közben valami igen közönséges és nagyon természetes tünemény történt. – Valamelyik külső ablakát a tánczteremnek rosszul kapcsolták be, a belső pedig a hőség enyhítése végett ki volt nyitva; ott künn egy óra óta erős szél kezdett tombolni; ez most egyik dühösebb rohamában hirtelen felszakítá az ablakszárnyat, s azzal zugva rohant be a terembe, a mint túlnan egy ajtót kinyitottak, végig zúdulva az egész szobasoron, valamennyi gyertya lángját lecsapva, hogy egy perczre csaknem sötétség támadt mindenütt, s mindenki úgy érzé, mintha valami ellenséges szellem rohant volna a barátságos társaság közé.

Serena grófnő felsikoltott; elsápadt, olyan lett, mint a halál. Megállt mereven a tánczterem közepén, ijedős szemekkel tekintve a nyitott ablak felé, s míg egyik kezével görcsösen kapaszkodék Cecil karjába, a másikat reszketeg védelemre tartá maga elé s a léleklátás borzongó rettenésével rebegé: – többen is hallák – «ah az atyám! az atyám! – talán e pillanatban…»

Az ablakot hirtelen bezárták; a csunya, rosszkedvű zugolódó szél ott künn szorult, a gyertyák ismét megelevenedtek, a szobák világosak lettek, a vidám beszéd ismét kerékvágásba jött; Serena elnevette magát, ismét átkarolva Cecilt, tovább folytatá elragadó vidámsággal: Trallá lallá-lillalallá…

Vajjon mit akart azzal mondani: «talán e pillanatban?» – Mi jutott atyjáról eszébe attól a szélfuvástól, itt a víg táncz közepett?

Pár percz mulva meg volt nyerve az indigenatus az új divattáncz számára; Borcz Adorján, ki minden vigalomban bőgőbetöréssel fenyegette a zenész nemzetet, ha más nótát próbál huzni, mint magyart és lengyelt, most maga parancsolta a czigánynak, hogy huzza el azt a nótát, a mit a grófnő dalolt az imént, a mi a született zenésznek legkisebb fejtörésébe sem került; azzal odasietett Serenához, s felhívta őt az új divattánczra. A virtuoz tánczosnak csak látnia kellett azt, hogy eltanulja. És az első csábító pár ragadta maga után a többit. Nemsokára minden férfi és hölgy lejtett utánuk a sorban, tipegve, szökdelve és bukdácsolva, kinek hogy ment az igyekezet; mind bele volt bolondulva apraja és nagyja.

De bizony tiszttartóné asszonyom még sem.

– Nem szép táncz biz ez a pulykatáncz, comtesse, akárhonnan hozták; szólt kifakadva a derék asszonyság, mikor vége volt a nótának; nem is igen hiszem, hogy a méltóságos gróf úr valami nagyon büszke legyen majd rá, hogy. Somlyóháza volt az, a hol ezt legelőször tánczolták erdélyi és magyarországi tánczosok.

A hogy e nehány szó egyszerre elvette Serena minden kedvét, annak mindenki előtt fel kellett tünni. Egészen elkomolyult; egy szavát nem lehetett többé venni; egy mosolyt nem idézett elő arczán többé semmi.

Csendesen, minden felötlés nélkül jó éjszakát kivánt a tiszttartónénak, megcsókolta testvérét s míg mások mással voltak elfoglalva, ő elhagyta a termet és a lakosztályába sietett. A tiszttartóné utána ment gyertyával; attól szobája ajtajában elvette a gyertyát.

– Nem parancsol a grófné semmit? Nem kivánja, hogy valamelyik leánycseléd itt háljon?

– Köszönöm. Egyedül szeretek lenni, mikor alszom. – De mégis… (hirtelen meggondolta magát); nem, nem, semmit sem kértem.

Azt akarta kérni a tiszttartónétól, hogy engedje Cecilt ő nála hálni; de tartott attól, hogy az a katonás asszony azt találja rá felelni: már megbocsásson comtesse, Cecil most az én leányom, s annak ott kell lenni, a hol én vagyok. Valóban kitelt tőle. Azért nem is koczkáztatta Serena ezt a kérést; hanem szépen magára zárta az ajtót.

Tiszttartóné asszony pedig ismét visszament a tánczterembe, s hogy még a nyomát is feltörültesse annak az elébbi táncznak, vizes pokróczokkal végig suroltatá a padlózatot, s azzal kézen fogva elővezetvén az ő ezüst vőlegényét, gyönyörüségtől ragyogó arczczal mondá: most tessék már megnézni, milyen az igazi szent Dávid táncza, eljárván azzal nagy ünnepélyesen ugyanazt a lassú magyart, ugyanazon a búskedélyes melódián, a min ezelőtt huszonöt évvel, mint menyasszony és vőlegény megnyitották a mennyegzőt. Most is minden ember gyönyörködött a jó öreg tánczában.

Csak Borcz Adorján ült mélázva egy szögletben és nem ügyelt semmire; pedig Gábor Endre már harmadszor kérdi tőle:

– Hát te nyitott szemmel alszol-e, czimbora, mint a nyúl?

A RÓZSALIGETI BIRKÁS.

Nem tudom, micsoda sentimentalis kisasszony adhatta ennek a pusztának a rózsaliget nevet? vagy igen nagy képzelőtehetséggel kellett annak bírni, vagy nagyon régen lehetett az idő, mikor a parlagrózsa széltiben-hosszában ellepte a mezőt; most ugyan nem látszik azon egyéb, mint itt-amott egy-egy tüskés kökénybokor, a többit simára lelegeli az a tízezeren felül menő birka, a mi naponként a határt járja.

Nincs itt soha sem füve, sem virága az évszaknak, egy felszántott tábla, egy zöldülő vetésszalag sem szakítja félbe a hepehupás róna egykedvű fakózöld szinét, mely sem őszszel, sem tavaszszal meg nem tud változni.

Ezerével járó gyapjuhordó nyájak borotválják simára naponkint a szép természet szakállát, egy-egy nádból font hodály szakítja félbe néhol az unalmas egyalkatuságot, s egy pár görbenyakú gémes kút, hosszu váluival, a hol a birkákat esténkint itatják.

Valami homokbuczkás völgy mélyébe elrejtve bujdoklik maga a lakótanya, lehetett volna biz azt a dombra is építeni, s onnan érdekesebb lett volna a kilátás, de a bölcs telepítő úgy találta, hogy sokkal több szüksége lesz neki a szelektől való védelemre, mint a szép kilátásra, s míg a domb alját kivájva, abban épen elegendő anyagot lelt, a mennyiből valamennyi pajtát és csűrt felépíthetett, addig a kivájt domboldal másfelől igen czélszerű sánczot képezett két oldalról a télvihar ellen.

Igaz, hogy így a völgybe szorított vályogépületek az esztendő három szakaszán át túl a rendén is nedvesek, a negyedikben pedig kiállhatatlan hőséget fognak fel magukban, hanem hiszen hol talál az ember valami tökéletesre ebben az árnyékvilágban?

Ott egy csoportban mintegy nyolcz hosszu alacsony épület látszik, élével, oldalával egymásnak forgatva, csekély építészeti tervvel; valamennyi oly egyforma, rongyos, rozzant nádtetejével, czirmos vályogfalával, mely félölnyire zöld a téli nyiroktól, parányi ablakaival, rácsos ajtaival annyira egymáshoz hasonló, hogy jövevény ember egyhirtelen meg nem tudja közüle találni, melyik a lakóház, melyik a béreslak és a birkaakol?

Udvarnak híre sincs; széna-szalmakazal minden ház előtt; a fagybaszáradt birkanyom tarkázza az egész térséget; hulladék nád, szalma lepi a környéket; s ellenőrzetlen komondorok ülnek, ásítanak mindenik ajtóban; jó szerencse, ha a látogatót százszor meg nem eszik, a míg valakire akad, a kitől megkérdezze, hogy hol van a gazda?