Part 28

Cselebi mindig maga jött a vásárra, mert a rózsaolajbevásárláshoz nagy tapasztalás kell. Nem is hinné azt valaki, hogy milyen rosszak az emberek. Még a rózsaillatot is meg tudják hamisítani. Az, a mit az európai boltokban, illatszerkereskedésekben rózsaolaj czím alatt árulnak, soha se látott rózsafát; azt nárdusgyökérből párolják le, meg vadmuskátli-levelekből, s czetvelővel keverik össze; a törökök megvetően «idrisz jaghi»-nak nevezik azt s a nagy közönség soha sem érezte az igazi rózsaolaj illatát. Az igazi rózsaolajat csak a tapasztalt műértő ismeri meg halványsárga színéről, nyulósságáról, tömörüléséről és olvadásáról, meg hogy a fehér ruhára csöppentve, úgy elillan, hogy maga után semmi olajfoltot nem hágy. De minden próbánál bizonyosabb az, mikor a szakértő nyitott ajkaihoz közel tartja a rózsaolajos üveg szűk száját s teljes lélekzettel szíjja be azt hosszasan. Azt a kéjmámort, a mit akkor érez, semmi hamisítvány nem képes előidézni; az az igazi «roshé». Az ilyen rózsaolajat csak a Nagy Úr szeráljában használják el s mint fejedelmi ajándék jut az más uralkodók palotájába. Azt nem is veheti meg más, mint Cselebi, a kinek az igazi nevét senki sem tudja, mert «cselebi» csak annyit tesz, hogy «nyájas, udvarias» ember. S ő valósággal az is. Fizet alkudozás nélkül s még azonfölül apró ajándékocskákat is osztogat a kis gyermekeknek, czifra selyemkendőket a szép leányoknak s soha egy goromba szót nem hall tőle senki. Mikor jön, örömünnep van az egész faluban s azt ő tudja jól, hogy az ő feje szent; őt minden ember védi, s még a kutyák sem ugatják meg.

Most mégis négy basibozukkal kisérteti magát.

– Éltek-e még? Azon kezdi beköszöntőjét a megérkező vendég, a mint az öszvéréről leszáll a hid előtt Hadzsi Akim és Hora Mirkó házai között. No ha éltek, hát nem sokáig éltek. Magam is utoljára vagyok itt a rózsák völgyében s esztendő ilyenkorra, nem tudom, ki fog lapdázni a fejemmel? De azt tudom, hogy ez az egész rózsaliget nem lesz itt már s helyén szamártövis, meg ebkapor fog virítani.

– Ugyan már ki pusztítaná el a mi rózsakerteinket? szól jámbor nyugalommal Hadzsi Akim, leemelve Cselebi nehéz általvető iszákját az öszvérről.

A szomszédja, Hora Mirkó, is oda jött Cselebit üdvözölni.

– Megmondom, hogy ki? Van Szent-Pétervárott egy hatalmas gyáros, szeszfőző no, ha mondom: annak van egy irtóztató nagy gyára, a melyben nárdusból, gerelyből, meg indiai bakszakállból tonnaszámra készítik az idriszjaghit. Ez a nagy gyáros akarja ellátni egész Európát az általa gyártott hamis rózsaolajjal. A németek már mind azt szíják, meg az olaszok is, csak a frenkik, meg az inglisiek nem vették még be; mert azok még tudják, hogy mi a különbség az igazi rózsaolaj, meg az idrisz között? Hát már most ez a nagy moszkó gyáros, azért, hogy a maga jaghijával egyedül maradjon a vásáron, megindítja a maga fegyvereseit, hogy égessék föl a rózsaerdőket mind Drinápoly, Uslak és Kezanlik között, mind az ötven rózsatermesztő helységet egész Kaloferig.

A két szomszéd nem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon erre a szóra.

Együgyű paraszt emberek voltak, nem ment a fejükbe, hogy valaki háborút indíthasson azért a hitvány ürügyért, hogy valaki az idriszgyártás javára az igazi rózsaerdőket elpusztítsa. Ha tudós emberek lettek volna, tudhatták volna, hogy ennél hitványabb ürügy miatt lehet és szokás felfordítani a világot.

– No csak ti nevessetek! Hát a németek, meg a frenkik között nem azért ütött-e ki a háború, hogy egy ember elkezdett borsóhurkát gyártani, s hogy ennek kelendőséget szerezzenek, csináltak a császárok háborút. Az «idrisz» meg a «roshé» inkább megérdemlik. Aztán láttam én már olyan nagy városokat is elpusztulva, a miket örök időkre építettek.

– Ha nagy városok elpusztultak, az nem csoda, azoknak kőből volt gyökerük, igyekezett magától telhető okossággal megfelelni Hadzsi Akim; de a gül-bagdzsei ligetek gyökere eleven, ha ma elpusztítják, leégetik, esztendőre megint kihajt s megint Gül-Bagdzse lesz a helyén s két év mulva megint szüretelünk.

– De nem szüreteltek, mert a fejetek le lesz vágva.

– Ugyan már ki vágná le a mi fejeinket? szólt bele Hora Mirkó.

– Hát a tiedet Hadzsi Akim, te pedig a Hadzsi Akimét.

A két szomszéd még nagyobbat kaczagott erre a szóra s aztán odasugott egymásnak:

– Bizonyosan sok mézes pálinkát talált beszedni Cselebi Csipka-Kezanlikban, attól van ilyen jó kedve.

– S aztán farkasalmát tettek a pálinkájába, attól beszél ilyen bolondokat…

… Cselebi pedig az nap estére Hadzsi Akimhoz szállásolta be magát s egész lefekvésig azokkal a szép történetekkel mulattatá, a miket a mivelt világ nagy gyönyörködve olvasott a Fekete-hegyek közötti mészárlásokról, hogy vagdalják le a czernagorczok a muzulmán atyafiak orrait és füleit, s asszonyaikat, leányaikat milyen keserves sorsra juttatják? Másnap reggel aztán Mirkóhoz költözött át s annak meg napestig arról mesélt, hogy milyen égrekiáltó kegyetlenségeket követtek el a cserkeszek a bolgárokon, hogy hányták halomra a lemészárolt ártatlanok hulláit.

S aztán folytatta ezt, így a patak egyik oldaláról a másikra átvándorolgatva, a mivel azt nyerte, hogy minden rózsatermesztő gazdától egy aranynyal olcsóbban kapta meg a rózsaolaj uncziáját, mint más évben.

Mikor aztán kihuzta a lábát Gül-Bagdzséből, hogy a szomszéd rózsatermesztő faluba vándoroljon, akkor Hadzsi Akim azt mondta a maga felnőtt legény fiának, Hazánnak, hogy «ha még egyszer Hora Mirkó házához át próbálsz menni: agyoncsaplak».

Hora Mirkónak is volt egy fia, Hazánnal egykoru, Bussa, annak meg Hora Mirkó mondta azt, hogy «ha még egyszer a Hadzsi Akim házából kijönni látlak, agyonlőlek».

Hadzsi Akimnek volt egy szép hajadon leánya is, Ezmin; Hora Mirkó leányát pedig Ronkának hitták. Azoknak nem is szólt a két apa semmit; csak mindenik fogott egy keresetlen fát s azzal jól megverte a maga leányát s azt sem mondta meg neki, hogy miért?

S ettől a naptól fogva a harangozó és a muezzim nem vártak rá, míg egyik elvégzi a maga dolgát, hanem mindenik igyekezett a másikat megelőzni s a harangozó belekolompolt a muezzimnek az énekébe s a muezzim beleordított a sekrestyésnek a harangszavába s azontul minden ember az övjébe dugva hordta a handzsárját, úgy járt rózsát szüretelni.

III. A SÁTÁN SÁNCZA.

A Csipka-szoros délnek fekvő oldalában végig kanyargó út fölött emelkedik ki egy sziklaomladék, mintha valaha vár lett volna, s aztán egy óriás megrugta volna a sarkával, hogy cyclopsi tönkjei egymás hátára omoljanak. A hegyoldalt, mely fölött a sziklacsoport mint egy sánczolat uralg, harántos ösvények vonalazzák végig: kecskejárás csapása. Egyetlen mély völgyvágányon át lehet a sziklatömeghez feljutni, az is be van terítve törmelékkövekkel, miket a felhőszakadás aláhord. Nagy zivatar elől szoktak odamenekülni a meglepett pásztorok, de már annak igen nagy viharnak kell lenni, mely csak a pokolra jutás módjai között enged válogatást. Mert az a bércztömeg az «ördög sáncza».

Semmi fű, fa, bokor nem tenyészik körülötte, azt mind elvitte az ördög; de annál meglepőbb egy óriási bükkfa a sziklacsoport közepett, mely nagy messzeségre ellátszik. Oda van ékelve a sziklacsompók közé, gyökerei mint óriáskigyók kapaszkodnak bele a kemény kőbe, melyet szerteszét repesztettek, öles átmérőjű dereka daczol a viharokkal s egész bundát visel zöld mohából; koronája hegyét elperzselte a villám s egy vastag száraz ága csonka buczkos végével messzire kinyulik, mintha visszafenyegetné a villámos eget öklével; többi ága tele van élődi fagyöngybokrokkal, a mik fehérlenek a bogyóktól. Körüle letördelt galyakból támadt pudvahalom, mely sötét éjszakákon a redves fa világát terjeszti kisértetesen.

Ez a fogadalom fája.

A ki az ördög sánczához felmászik, e fának a kérgébe beleütött késeket fog találni, mik megannyi nehéz fogadásnak emlékei. Némelyik késnek már csak a félnyele látszik ki a fa kérgéből, a többit benőtték a fa évgyűrűi, évtizedeken, talán századokon át.

Egy félredőlt sziklacsompó oda támaszkodik az élő óriás oldalához. Az elemi erőszak, vihar, villám, vagy földindulás, kitörte a sziklát, de nem birt a fával; a bükk emeli a bérczcsonkot. S e természetalkotta kapun át lehet egyedül bejutni az ördögsáncz belsejébe.

A tulsó oldalán még borzasztóbb látvány tárul. Egy sziklákkal telehányt örvény; a napnemlátta mélységből egyenesen fölmeredő kőszálak, bérczvilág, növényélet nélkül; egy kővé vált alvilági csodagyülekezet, mely a boszorkányszombat torztáncza alatt lett egyszerre merevvé, mely között harsogva rohan az egyetlen élő, a hegyi patak, örök tusára kárhoztatott szellem, mely dühösen harczol az utját álló merev ördögalakokkal; az nem unja meg azokat tajtékjával folyvást csapkodni, s ezek nem unják meg a hátaikat tartani neki. Szakadozott ködfelhők szállongnak nagy lomhán az óriási sziklaörvény fölött végig; azok is a kijárást keresik belőle, s mikor nem találják, elülnek szépen benne, s akkor aztán éjszaka van odaalant.

Csak ritka, kemény, csikorgó időben látni meg a sziklaörvény fenekét, mikor a köd, mint zuzmara tapad oda a sziklák mohához.

Mikor a hold feljön a márványtenger felől, akkor e szakadozott sziklatömegből egy csoport úgy tünik elő, mintha két férfi ülne egymásnak vetve a vállát, hegyes süvegekkel a fejükön.

A fogadalmi fa előtt négy árnyék mozdul meg a holdvilágban. Csak arra vártak, hogy a hold feljőjjön. Két férfi, két leány.

A férfiak nevei: Hazán és Bussa; a leányoké: Ezmin és Ronka.

A két leányt a két bátya vezeti kézen fogva.

IV.

A kerek föld mindenféle papjai: a püspökök, archimandriták, az imámok, bonczok, lámák és a nambetti-levik azt szépen ki tudták csinálni, hogy a hányféle nemzet, népfaj, emberszín van, annyiféle isten legyen; hanem az ördög megmaradt egynek: ez közös.

Az is igen szép gondolat, hogy a különféle «istenségek»: Jehovah, Allah, Brahma, Kolín, Hitzliputzli, Dál, mind azt kivánják az ő hiveiktől, hogy a másik isten hiveit menjenek ölni, gyilkolni, a föld színéről kiirtani; ezt kivánják ők, a teremtő, a jóltevő, a szaporító, az idvezítő eszme személyesítői; az egy és oszthatatlan ördög pedig: a rombolás, a pusztítás, a kárhozat fejedelme, azt kívánja, hogy az emberek tartsanak össze, kössenek frigyet, értsenek egyet és szövetkezzenek.

Ha egy mohamedán legény és egy keresztyén leány elmennek a pópához, hogy áldja meg a szerelmüket: az botot fog rájuk, s ha aztán elmennek az imámhoz, hogy adja össze őket, az a szemük közé dobja az olvasóját; hanem ha elmennek a nagy bükkfához s előhivják az ördögöt, az megengedi nekik, hogy szeressék egymást.

Mikor két ifju, a ki egymást gyermekkorától fogva megszerette, a férfikoráig hű bajtárs volt, játékban, szerelemben és veszedelemben, a Balkán és Czerna-Gora hegyei között egymásnak fogadást akar tenni arra, hogy életét-halálát, baját és örömét kész megosztani a bajtársával, míg csak a földön jár, a fogadáshoz nem választja a templomot, az elkülöníti őket: az egyik templom tornyán kereszt van, a másikán félhold; hanem elmegy ahhoz a bükkfához, a mit megütött a villám, annak jeleül, hogy az ég haragszik rá, s még sem veszett ki, annak a bizonyságául, hogy az ördög nem hagyja a magáét, s ott teszi le az esküt a közös sátán nevére s ezt az esküt meg nem töri soha.

Az ilyen testvériségi eskü erősebb minden törvénynél, a mit halandók hoztak.

Mikor a vén Hadzsi Akim és Hora Mirkó elkezdte a maga gyermekeit üldözni, ütni, verni, azért, hogy kiverje belőlük a szomszéd gyermekei iránti régi barátságot, akkor azok egy holdvilágos éjszakán kiszöktek a Sátánsáncz bükkfájához s ott megkötötték egymással a rettenetes szövetséget, a mit ember föl nem bonthat többé. Férfi férfival, leány leánynyal esküszik ott meg, hogy társát el nem hagyja soha, a melyiket veszély fenyegeti, azt a másik követni tartozik.

A fogadást tevők kivonják késeiket övük mellől, könnyű sebet repesztenek vele karjaikon, a felbugygyanó vérét az ifjunak a bajtárs, a leánynak a hajadontárs szájába felszivja, s a milyen igaz az, hogy ez a vér az ő vérével összevegyülve marad, olyan igaz, hogy soha egymástól el nem válhatnak többé.

Akkor késeiket beleütik a bükkfa kérgébe s olyan erős a néphit varázsa, hogy az ilyen kést még soha se merte onnan visszahuzni senki.

Hazán megfogadta Bussának, hogy őt a pokol fenekéig követni fogja s a menyország magasáig is felsegíti; ugyanezt fogadta fel Bussa Hazánnak; s mi volna a pokol feneke, ha nem az apa haragja, s mi volna a mennyország közepe, ha nem a szép ara szerelme? Hazán szerette a szép Ronkát s Bussa a bűbájos Ezmint s szeretve volt mind a kettő.

Csendes, békességes időkben boldogok is lehettek volna mind a négyen: a rózsák kertjében megszokták már, hogy a leányok és ifjak a patak egyik partjáról a másikra átjárjanak. Hiszen csak egy csergedező csermely folyása volt az.

Míg egyszer aztán felvilágosította őket felőle valaki, hogy az a patak egy átlábolhatlan mély örvény, s annak a vize éget, mint a kénköves pokoltűz csávája, hogy a keresztyénnek és a muzlemnek gyűlölni kell egymást, ha a paradicsomba akar jutni.

Ekkor aztán a két bajtárs kiszökött a hugaival együtt az ördög sánczára s ott kegyetlen fogadást tett, hogy a hugát nem fogja másnak engedni feleségül, mint a testvérül fogadott jó barátnak.

Meghallotta esküjöket a vén bükkfa s felelt rá az örvényben tomboló zuhatag.

V.

Elmult az ősz, az új tavasz eljött, a Balkán hegygerincz magasából széttekintve, éjente vérvörös fényt lehetett látni az ég alján. Ott áldoznak. Ember-áldozat. – A nagy Hitzliputzli úgy kivánja, hogy a tiszteletére százezer ember vérét itassák meg a földdel, s gyujtsanak fel száz várost. Minél több a halott, Hitzliputzli öröme annál nagyobb. Az elevenen kitépett szivek – a nagy teokallin felmutatva – az ő legnagyobb gyönyörüsége. Hitzliputzli nem halt meg Mexikóban, nem temetkezett el Tlenochtitlanban, csak oltárt cserélt, s most itthon érzi meg magát Európában.

A láthatárt beveresítő oltárlángok éjről-éjre közelebb jőnek, s a gül-bagdzsei férfiak éjszakánkint handzsárt köszörülnek, töltényeket tömnek s a leszüretelt rózsaleveleket az asszonyok ott hagyják fülledni a nagy kádakban: senki sem gondol a rózsaolaj készítésére; vándorló utazók jönnek-menek a faluban, dühítő rémhireket hordva házról-házra. A féltékenynyé tett lakosok még a kutyáikat is lánczra tették, hogy azok se látogassanak át egymáshoz, s mikor este gazdáik elvégezték egymás szidalmazását, akkor a kutyák kezdik rá s folytatják a veszekedést, egyik partról a másikra; pedig már nekik igazán nincs semmi közük a prófétákhoz.

Csak Ezmin meg Ronka és Hazán meg Bussa nem szüntek meg egymást szeretni s ezért mindennap meg is kapták a maguk ütlegeit a jámbor Hadzsi Akimtól és Hora Mirkótól.

Egyszer aztán kigyulladt a közelben a tűz.

A nagy «hamis-rózsaolajgyáros» seregei áttörtek a Balkán szorosán, a csendes gül-bagdzsei völgy viszhangzott patkóik robogásától. A jámbor rózsatermesztők elővették kiköszörült handzsáraikat s mentek egymás torkát elvágni.

A vén Hadzsi Akim és szomszédja Hora Mirkó voltak az első pár, mely összetalálkozott: a kis patak hidján kerültek szembe. Soha se bántották azelőtt egymást: egy rossz szó sem volt közöttük; most aztán megfogták egymásnak a torkát s addig szurták egymást késeikkel, míg mind a ketten le nem hullottak a hidról a patakba, a hogy megjósolta előre Cselebi, a kalmár.

Az egyik fél aztán felgyujtotta a mecsetet, a másik fél felgyujtotta a kápolnát. Hitzliputzlinak nem kell se mecset, se kápolna, hanem gúlába rakott emberkoponyák: ezt nevezi ő teokallinak. Azt is megkapta.

Góg és Mágóg hadai leszálltak a völgybe és ölték-vágták, a ki el nem futott: a gyermeket anyja keblén, a leányt kedvese holttestén. A csecsemőnek odaadták az anyja vérét, hogy igya azt; aztán a sziklához vágták.

Az átkozott tusa közepett Bussa rátalált Hazánra. Hazán pedig a testvérét kereste, Ezmint, a ki elfutott a mészárlás elől.

– Hazán! szólt bajtársának Bussa. Emlékezzél rá, hogy mire esküdtél meg velem? Arra, hogy soha el nem hagysz, minden sorsot megosztasz velem. Itt az idő, hogy szavadat beváltsd. Jőjj velem.

– Hová? kérdezé ez.

– Mit kérdezed? Ha én hivlak, a pokolba is velem kell jönnöd. Együtt élünk, együtt halunk. Ma azt mondom, hogy együtt élünk!

Bussa vitéznek jó barátai voltak a berohanó idegenek, a moszkovita harczosai. Ma az övé volt az élet. Hazánnak vele kellett menni. A bajtársság árulás volt saját faja ellen, de egyuttal menekülés.

Hanem a két leánytestvért nem találták sehol.

A mint a vész kitört, azok a rózsaligetben voltak a többi fiatal hajadonokkal együtt, s a gyilkos hadi lárma zajára Ezmin megragadta Ronka kezét s azt mondta neki: «velem jösz, nem hagysz el!»

– Hová?

– Fel az ördögsánczra!

S a leánycsapat futott Ezminnel és Ronkával az erdők rejtekébe, míg elérte a félelmes hegyszakadékot. Ott megpihent az ördög fája alatt.

VI.

Azt is megjövendölte Cselebi, hogy a «Rózsák kertjét» ki fogják irtani az idegenek. Megtették. Felgyujtották a szép rózsalugasokat s leperzselték tövig a gyönyörű illatos ligetet. Mert hát mi a moszkónak a rózsa? Azt ő odahaza úgy hivja, hogy «kutyavirág». Annak az egyetlen fajnak, a mi nála otthon terem, «rosa canina» a neve. Annak pedig a virágja büdös, olyan szagú, mint a széttört poloska s a színe olyan, mint a halálé: sárga. Csak a csipkebogyóját kedvelik: abból pálinkát főznek az oroszok.

Hogy mit vétett nekik a rózsa? – De hát mit vétettek nekik az élet rózsái, a szép leányok, a kiket letéptek, meggyaláztak s aztán megöltek? S mit vétettek nekik a rózsabimbók, az ártatlan gyermekek, a kikre egy isteni lélek, a nagy messiás, a világ idvezítője azt mondá: «bocsássátok őket hozzám, mert ezeké a mennyeknek országa!» Követői ugyan hiven megfogadják a szavait: felküldik a csecsemőket hozzá a mennyországba, s hogy hamarébb odaérjenek, felszurják őket a dárdáik hegyére.

– Engedj tovafutnom innen! rimánkodék bajtársának Hazán a borzalmak közepett.

– Egy test, egy lélek vagyunk! felelt neki Bussa. – Velem kell jönnöd.

És aztán Hazánnak is innia kellett a kábító tűzitalból, a mit a moszkók hoztak magukkal, a mitől elveszté az eszét, hogy egészen más ember lett belőle, mint a mi azelőtt volt s őrült mámorában versenyt pusztította bajtársával saját feleit s gyönyörködött atyafiainak halálkínjában.

Oka volt rá, hogy őket pusztítsa. Azok az asszonyok jártak az ő atyjához elárulni az ő szerelmét Ronka iránt. Azok az ifjak verették meg Ezmint a vén Hadzsi Akimmal, a miért házassági ajánlataikat egymásután visszautasítá. Mindeniket volt oka valamiért gyűlölni. De azért oly kegyetlenül még sem segített volna üldözni a menekülőket, ha a moszkó italának édes mérge át nem járta volna az ereit, s ha Bussának bajtársságot nem esküdött volna a sátán bükkfája alatt. A kéregbe döfött kést nem lehetett visszaalkudni.

Hanem a java a prédának mégis kárba veszett. A legszebb leányok elmenekültek a martalóczok elől.

Pedig a Jantra mellől jött bolgár labanczoknak azokra fájt legjobban a foguk.

– Én tudom, hogy hol vannak? mondá Bussa.

– Én is! szólt Hazán.

– Ha utánuk vezettek bennünket, vezéreinkké teszünk, biztaták őket a martalóczok.

– Az én testvérem is közöttük van… sugá Bussának Hazán.

– Az enyém is… dörmögé vissza Bussa.

S azzal őrjöngő indulattal kiálta az ittas hadnak:

– Jőjjetek velünk! Mi oda vezetünk.

S Hazánnak mennie kellett Bussával, mert esküje kötötte. Az ördögnek adott esküt nem lehet ám olyan könnyen megtörni, mint a mit az ember az Istenre és az ő szenteire bizott. Az ördög szigoru ember.

A vad csorda még szomjasabb arra, a mitől már ittas; ment a két bajtárs vezetése alatt az ördögsáncz felé.

Csak gyönge asszonynép állt oda szemben, annál sem volt semmiféle fegyver.

Hanem valami fegyver mégis volt velük, a kétségbeesés.

Mikor meglátták, hogy a bősz csorda rejteküket megrohanni készül, két leány előlépett az ördögsáncz kapujából, a mit az a félredőlt sziklatönk képez s lekiáltott a közeledőkre:

– Jőjjetek csak föl hozzánk, majd ezt a követ mindjárt lehengerítjük rátok.

Ha pedig azt a sziklatönköt onnan a meredélyről leeresztik, az úgy elsöpri valamennyit, a kit a völgyvágány utjában talál, mint a hangyát. S aztán van ott szirtdarab még elég, a mit alázúdítani az asszonykéz is elég erős, s más úton az ördögsáncz meg nem közelíthető.

A véres csapatnak nem tetszett a meghivás. A szép leányok nagyon drágára tartották a menyasszonyi csókot. Maga a vezérnek fogadott Bussa is tétovázott.

Ekkor a két leány odafenn az ördögsáncz kapujában elkezdett kaczagni. Azon nevettek, hogy ime annyi bősz férfit két leánynak a puszta fenyegetése is vissza tud riasztani. A két bajtárs ráismert testvérei, szeretői hangjára.

– Bussa bajtárs! mond Hazán. Tudod, hogy a késed oda van az enyim mellé ütve a bükkfába? Én megyek s te jössz velem.

Azzal megindult föl a meredeknek.

Bussa hátramaradt, megrettenve a veszélytől.

– Nos hát te elmaradsz tőlem?

– Agyonzúznak bennünket azzal a sziklával.

– Ha megölnek, együtt ölnek meg. Ha én nem hagytalak el, te sem hagysz el engem.

Azzal megfogta Bussa kezét s vonta magával fölfelé.

A csapat fölbuzdulva követte őket.

– Bátyám, ne közelíts, mert megölünk! sikolta Ezmin a magasból.

– Szerelmesem, ne jőjj, mert megölsz bennünket! rimánkodék a szép Ronka.

Hazán pedig karját Bussáéba fonva, előrefeszített mellel haladt fölfelé a meredélyen. Talán maga is úgy kivánta, hogy dobják le rájuk hát a leányok azt a nehéz kőszálat, hadd haljanak meg együtt, ha már a bolond ördögnek ilyen fogadást tettek.

A két leánynak pedig nem volt bátorsága megtenni azt, a mivel fenyegetőztek.

Ha nem bátyjaik, nem kedveseik lettek volna, a kik ott elől jöttek, bizony megtették volna. Azokat nem volt elég lelkük, egy csapással összezúzni.

Hanem volt valami máshoz bátorságuk.

Egymás szemébe néztek, aztán megszoríták egymás kezét.

– Késeink egymás mellé vannak verve a bükkfába, mondá Ezmin társnéjának. Te jössz velem, a hová én megyek.

– Megyek veled.

Azzal átkarolták egymás nyakát, ott hagyták az ördögsáncz kapuját s mentek együtt, összeölelkezve – valahová.

A férficsoport pillanatok mulva szilaj rivalgással tört be az ördögsáncz kapuján s aztán elbámulva állt meg. A sziklatető, melyről az imént még százával kandikált elő a sok szép leányfő, üres volt.

A mély sziklaörvény fölött ült a lomha köd lenn a fenéken, az eltakarta titkait.

– Ronka! Ezmin! kiálták a bajtársak.

– Ronka! Ezmin! csúfolódott a visszhang.

S aztán, mintha annak a földalatti rossz hatalomnak a lelke volna, mely a hivásra megjelen, a völgyben ülő köd elkezde fölszállni; egyre emelkedett a bámulattól, félelemtől megigézett csapat felé, beburkolta őket sűrű homályával, aztán fejük fölé emelkedett, mint egy felhő s akkor egy pillanatra föltisztult az örvény egész mélysége.

Hazán és Bussa ott láthatták kedveseiket, az ötszáz lábnyi mély sziklavölgy fenekén. Körülöttük száz ifjú leánytárs. A tomboló hegyi patak ott zuhog rajtok keresztül s forgatja hulláikat kavargó örvényeiben.

Itt voltak Gül-Bagdzse utolsó és legdrágább rózsái letépve.

VIII.

Kinek a szelleme az a vándorló köd az ördögsáncz völgyében? Az Istené vagy az ördögé? vagy tán «egy» mind a kettő s csak az ember szivében van meg a különbség?

Akárkinek a szelleme volt: a sziklasírba temetett asszonyokért boszút állni előjött.

Egy éjjel beburkolta az egész magaslatot s a ködnek oltalma alatt Szulejmán boszuálló hősei meglepték az ördögsánczot megszállva tartó bolgár csapatot. Az ellenállás késő volt. A felriadt martalóczhad, mielőtt fegyveréhez kaphatott volna, már meg volt kötözve. Bussa egy fejére kapott puskaagyütéstől elkábulva rogyott le.

És ekkor Hazánnak az az ötlete támadt, hogy mégis szebb az élet, mint a halál. Mikor azt látta, hogy bajtársa leesik, nem sietett oda, hogy magának is kérjen abból a remek fejbeütésből, hanem a sziklák közé elbújt s ott a kezét mesterséges hurokkal önmaga hátra kötözte, s mikor az ozman musztehafizok rátaláltak, örvendve kiálta eléjük jó törökül: «ugyan jókor jöttetek megszabadításomra; épen ma akartak a bolgárok fölakasztani».