Part 27

– Ne az én fülem nyujtsd meg, hanem a magadét, sikolta az; nem hallod, hogy a czár hozzád beszél?

Akkor aztán a czár is nevetett.

Szerencsére karácsony estéje volt. Ezen az estén szabad jókedvűnek lenni még Szentpétervárott is. Még a czárnak is; még a közkatonának is.

– Hozzátok fel azt a fiut hozzám! parancsolá a czár, s ezzel betette az ablakát, melyből mint egy fehér szellem szállt elő a meleg pára, míg nyitva volt, édes ambraillatot és pecsenyeszagot árasztva el az őrt álló katonák feje fölött.

A czár épen lakomájától kelt fel. Az asztal még rakva volt süteményekkel, s körülülve fényes egyenruhás urakkal, mikor a pereczes fiut bevezették. Csak az a prémes bőrködmön volt rajta, a mit valamennyi pereczáruló visel Szentpétervárott télen.

– Hát te melyik ezredből való katona vagy? kérdé tőle a czár.

– Abból, mely valamennyi ezredet fentartja. Pék!

– Jól van, pékinas! Hát mit akarsz inkább? Enni-e vagy inni?

– Nézni!

A pékinasnak megadatott, a mit kivánt. Volt mit nézni a téli palotában karácsony estéjén.

A czárnak még akkor az első felesége volt a háznál, Lapukhin Eudoxia s két apró gyermeke: egy fiu, egy leány.

Karácsonyfát, mint minden háznál, a czári palotában is állítottak fel s azt a gondos anyai kéz felékesítette mindazokkal a drága csecsebecsékkel, a miknek a kis emberek és a nagy gyermekek olyan nagyon örülnek.

A karácsonyfa meggyujtásához meg voltak híva az előkelő bojárok gyermekei, kiknek szülői szivesen látott hivei voltak a téli palotának. Hanem az udvari rend már a gyermekeknél elkezdődik Oroszországban. Az örvendő zsivajgás, a bámulat kitörései el vannak fojtva jó korán a sorára váró fegyelem és az elharapott irigykedés alá. Ott már a gyermeknél kezdődik a «csinn!» a világi rangfokozat.

A meghivott kis herczegek és herczegasszonyok növeldei illemtudással várnak az udvarmester felhivására, a ki az előlépők számára leveszi a karácsonyfáról a pompás ajándékokat, aranyos katonákat az úrfiaknak, hajas babákat a kisasszonyoknak, hollandi, chinai furcsaságokat a hivatalos vendégeknek.

A pékinasnak is szabad volt azt egy zugból nézni.

Nézni és nem nyulni hozzá. Nézni azzal a tudattal, hogy mindebből semmi sem az övé.

Minden pompa és ragyogvány hat a gyermek kedélyére; de hát még a gyermekpompa? Amaz csak elkábítja, azt még nem érti; ebben szeretne duskálkodni, válogatni, a szépét-javát magának kikeresni s a kiválasztottat megint rögtön kicserélni a másik gyermekével, a mit szebbnek talál.

Hej, milyen szép hintalovat kapott a trónörökös, a kis Alexis. Fel is kapott rá azonnal s onnan vezényli a törökre bádog katonáit. Annak már csak nagy öröme lehet! A ló hintálás közben nyerít s a festett katonák zenekara trombitál hozzá.

Szegény Alexis! Mire megnősz, ott fogsz lovagolni a földalatti börtön kemény fapadján s vezényelni fogod a patkányokat, a mik előtted tánczolnak!

Mikor aztán vége volt az ajándékosztásnak, mikor már az udvarmester kinek-kinek az ifju vendégek közül kiosztotta a számára elrendelt karácsonyi ajándékot; mikor már a feldiszített fenyőfa üresen maradt, csak a csemegék, narancsok, az aranyozott diók, a felaggatott délszaki gyümölcsök lógtak még rajta, cselédmartaléknak szánt, gyomor-elrontani való csecsebecsék, megkeresztelve a lecsorgó viaszgyertyák tarka cseppjeitől, akkor azt kérdezé a czár az utczáról felhivott pereczesinastól:

– Hát te mit kivánnál magadnak belőle?

Minden arcz kegyetlen mosolygással fordult az utczagyerkőcz felé. A gyermektársak a legkegyetlenebbek. Mit fog a piszkos ficzkó mondani erre? Sirva fakad-e szégyenében, mikor azt kérdezik tőle: «mit választasz magadnak a karácsonyfáról?» aztán semmi sincs már rajta.

A pereczesinas pedig nevető arczczal felelt meg a czárnak.

– Én magát a karácsonyfát kérem!

– S minek neked az a karácsonyfa?

– Annak, hogy majd egyszer azokat az érdemrendeket felakaszszam rá, a miket ezek az urak itt mind viselnek!

– Az ördögbe! Mi a neved?

– Mencsikoff Danielovics Sándor.

– Danielovics Sándor! Te itt maradsz mellettem a palotában.

II.

Elért már mindent, a mi embertől kivánható.

Híre bejárta az egész világot; koronás fők örültek mosolygásának s koszorús hősök reszkettek haragjától.

Jóltevőjét, Amilka herczeget elárulta a czárnak. Az összeesküvőt lenyakazták, birtokát odaadták a feljelentőnek hűbérül s a leányát feleségül.

Rá bizatott a czár legnagyobb fiának, Alexisnek nevelése – börtönben őrzése – s kivégeztetése.

Ausztriában gróf lett, Németországban birodalmi herczeg, Oroszországban ingermanlandi fejedelem.

Kegyencze volt az új czárnőnek házassága előtt, alatt és után.

Birtoka olyan nagy volt, hogy beillett volna királyságnak.

És azonkívül oly hatalmasan tudott rabolni, hogy a legfőbb törvényszék háromszor itélte halálra és birtokai elkobzására (1713-ban, 1719-ben és 1723-ban). A czár vagy a czárnő mindannyiszor megkegyelmezett neki; elvette a régi birtokait s adott neki módot, újakat szerezni.

A czárnő halála után ő lett a II. Péter trónörökös gyámja, a kire olyan jól vigyázott, hogy bezárva tartá saját palotájában, a honnan csak egy módja volt a leendő czárnak a kiszabadulásra: ha Mencsikoff leányát feleségül veszi.

Karácsony estéjén ugyanabban a palotában, a hol a pereczesinas először bámulta meg a főurak csillogó érdemrendeit, volt felállítva egy óriási karácsonyfa, és annak az izmos ágai megterhelve olyan játékszerekkel, a miknek a nagy gyermekek örülnek.

Czimerek és érdemrendek, díszkardok és marsall botok, khamok, attamánok süvegei, városok arany kulcsai, archimandritai mithrák, pásztorbotok, hadi hajók mintái; a szálfa tetején pedig egy arany czifraság, hasonlatos a czári prémkörített koronához. De még valami volt rejtekben: egy arczkép, tömör aranyrámában, melyet a vékony csillámló fátyol nem takart el annyira, hogy rá ne lehessen benne ismerni Mencsikoff leányára.

A nagy gyermekek, kik között ez ajándékoknak szét kellett osztatni, mind együtt voltak már, leghátul a sutban a trónörökös maga, a legárvább gyermek valamennyi között.

A hatalmas nagy férfi kiosztá közöttük sorban a nekik szánt ajándékokat: «Neked ez a herczegi czím! Neked ez a kormányzóság! Neked ez a püspöki szék! Neked ez a fejedelmi süveg! Neked ez a vezéri bot!» Míg sorba minden ki nem osztatott s nem maradt más a karácsonyfán, csak az arczkép a legalsó ágán s a korona a hegyén.

– Hát te mit választasz magadnak a karácsonyfáról? kérdezé Mencsikoff II. Pétert, a nyomorult árva gyermeket.

– Én választom magát a fát! felelt az ifju.

– S minek teneked ez a fa?

– Annak, hogy téged felakasztassalak rá: te országos rabló!

A herczeg bámulva tekinte szét. A nagy gyermekek, a kapott ajándékokkal a kezükben, mind félre fordíták tőle az arczaikat; csak egy közeledett felé mosolyogva, az, a kit épen most tett meg Szent-Pétervár kormányzójává; még kezében volt a nagy aranykulcs.

– Herczeg! Te épen most adtad a kezembe ezt a kulcsot, én bizony becsuklak vele téged.

III.

A beresowi kormányzó jószivű öreg úr volt. Minthogy neki magának nem voltak gyermekei, ennélfogva karácsony estéjén a számüzöttek gyermekeit gyüjté össze palotájában, hogy gyönyörködjék az örömükben, mikor azok a karácsonyfa ajándékain megosztoznak. Nem csecsebecsék biz azok; meleg keztyük, harisnyák, botosok, korcsolyák, theafőző ibrikek, a mikről a sziberiai száműzöttek gyermekei szoktak álmodni, a kis Krisztushoz imádkozás közben.

Mindenki megkapta már a magáét; csak egy nyulánk, halavány leányka van még hátra.

A beresowi kormányzó komoly ember, nem szokta a tréfát; mikor azt kérdi a legutól maradttól: «Hát te, leányom, mit választasz magadnak?» ezt nem teszi kegyetlen rossz élczből: mert van még ott elég miből válogatni, több az ajándéktárgy, mint a gyermek. Hanem a leány még sem választ semmit, hanem azt feleli, láztól reszkető hangon:

– Add nekem magát a fát.

– S minek neked ez a karácsonyfa?

– Az apám ott lakik abban a kunyhóban, a minek csak a teteje látszik ki a hóból. A tüzelőnk elfogyott, én nem mehetek az erdőre, a hideg lel s az apám sem mehet ki, a míg meg nem foltozza a csizmáját, s fázik a keze. Add nekem a karácsonyfát tüzelőnek.

– Mi a neve az apádnak, leánykám?

– Mencsikoff Danielovics Sándor!

HOGY KEZDIK ÉS HOGYAN VÉGZIK.

Ezen fejezet arról szól, hogyan kezdik a hadvezéri pályát Oroszországban, és hogyan végzik?

Hanem elébb lássunk egy kis szinházi életet.

Sehol olyan nagy szüretje nincs művésznőnek, pénz dolgában, mint Szent-Pétervárott. Tudják is ezt Európa minden nemzetbeli művésznői, s nem is mulasztják el, a míg in floribus vannak, megtudni, hogy «hol telelnek a rákok?»

Azonban sem Rachel, sem Patti, a diva, nem érték el azt a magaslatot (belépti díj dolgában), a melyre fölemelkedett a maga idejében Chevalier kisasszony, a szentpétervári franczia szintársulat primadonnája. Mikor ennek volt jutalomjátéka, abonnement suspendu mellett (s az sűrün szokott lenni), olyankor csak ő nála magánál lehetett a belépti jegyeket kapni s azok mesés árakon keltek el; öt-hatszáz rubelt adogattak egy zártszékért.

Bizonyára igen szépen kellett neki énekelni s valami csodavarázs lehetett a hangjában.

Az igaz, hogy énekelt, hanem ott énekelt, a hol nem kellett volna, t. i., hogy szavaló művésznő volt, a kinek az éneklés nem teszi kellemessé az előadását; hanem a hangja csakugyan birt valami varázszsal, azzal ugyanis, hogy a kinek az óhajtását ő tolmácsolta, annak az – legmagasabb helyeken – okvetlenül megadatott.

Hony soit, qui mal y pense!

Ej, ej, ez a tisztelt olvasó mindjárt valami rosszat gondol! Pedig hát ne tessék hinni; nem úgy van: Chevalier kisasszony nem volt a czárnak a kedvese; hanem csak a czár komornyikjának, Kutajcsoff úrnak.

De mikor az egész kerek földön (a mi mind a czáré) ez az egyetlen halandó volt az, a kinek a szavát a czár bevette.

Beszélhetett a miniszter, a fővezér, a czárevics, a czárné, a mit akart: ezért csak az állt meg, a mit Kutajcsoff úr mondott.

Mikor tehát egy-egy jutalomjáték után mademoiselle Chevalier megmutatá a lajstromot Kutajcsoff úrnak, melybe fel voltak jegyezve a művészet pártolóinak nevei, az utánuk jegyzett összegekkel: ebből rögtön és világosan megtudhatá Kutajcsoff úr, kik azok, a kik legérdemesebbek magas államhivatalokra és hadvezéri állásokra?

Korzakoff herczeg ezekben az időkben császári biztos volt Condé herczeg hadseregénél s unta ezt a hivatalt. Nemes ambitiója volt magának is hadvezetővé lehetni, ami a legkönnyebb feladat a világon; nem kell hozzá egyéb, mint egy ló, a min az ember vezényel, meg egy csoport szamár, a ki a vezényletére hallgat.

Korzakoff ismerte már a dicsőség útját. Szerét ejtette, hogy Chevalier kisasszony egy-egy jutalomjátéka alkalmával hazakerülhessen Szent-Pétervárra. Mindjárt megbízta a titkárját, egy Proud’homme nevű elszászi fiatal embert, hogy siessen Chevalier kisasszony szállására s vegyen tőle egy zártszéket s azt herczegileg fizesse meg.

Az ostoba franczia, a ki, mint minden franczia, soha sem tanulmányozta az idegen nemzetek szokásait, hanem mindent a franczia mintára akart szabni, így okoskodott: «ha én otthon egy ilyen actricenak, mint ez a Chevalier, adok egy zártszékért száz rubelt, hát az mindjárt tudni fogja, hogy muszka herczeggel van dolga». S nyomott a művésznő markába száz rubelt.

S bár legalább annyi esze lett volna az ostoba francziának, hogy ha már csakugyan száz rubelt hagyott a művésznő tenyerében és nem többet, a gazdájának számított volna ötszázat, a hogy ezt felvilágosodott orosz bizonyosan tette volna, de az ostoba franczia egész őszintén megmondta az urának s még szepegett is, hogy hátha megszidják a pazarlásért, hogy biz ez a billét drága volt, a száz rubelesből egy kopeket sem adtak vissza.

– Száz rubel! ordíta fel dühösen Korzakoff. Te szerencsétlen. Koldussá tettél a száz rubeleddel! Végem van! Szibériába küldenek. Megöltél! Degradálva vagyok közkatonának! Száz rubelt adni Chevalier kisasszonynak! Oh! te franczia barbár!

Azzal nyargalt ki a palotájából; egyenesen a leghiresebb ékszerárushoz, annál kiválogatott ezerkétszáz rubel áru brilliántokat s úgy vágtatott vissza Chevalier kisasszonyhoz; bocsánatot kérve titkárja feledékenységeért, ki az imént elfelejtette a művésznő jutalomjátékára küldött im ez ajándékocskákat is átadni, a mit a herczeg im ezennel személyesen rak le a nagy művésznő picziny lábaihoz.

A művésznő el volt ragadtatva e figyelem által. Kinyilatkoztatá, hogy mindjárt tudta, miszerint a titkár úr azt a zártszékjegyet saját maga számára vette csupán; ő a herczegnek a saját páholyában ajánl fel egy helyet – ingyen! és azonkívül az előadás után meghivja magához thea-estélyre.

A thea-estélyben válogatott társaság volt együtt; Korzakoff herczeg abban a szerencsében részesült, hogy a czár főkomornyikjának, Kutajcsoff úrnak is bemutattatott s annak irányában egész szeretetreméltóságát kifejtheté.

Meg is kapta néhány nap mulva az óhajtott hadparancsnoki állást s valószinű, hogy ő sem lőtt nagyobb bakokat, mint a többi tábornokok, s ha a katonái jól verekedtek, azt mondta, hogy «ő» győzött.

* * *

Ugyanezen czár (I. Pál) uralkodása alatt, egy sikerteljes békekötés által berekesztett hadjárat után hazatérőben volt az orosz birodalom legnagyobb hősi hírre emelkedett fővezére: Szuvarov. Az ősz vezér a fájáról tépte a babért, t. i. Olaszországban és Napoleon keze közül. Ezért bizonynyal megérdemlé, hogy országos pompával fogadják hazatértében.

Nagyszerü volt az előkészület, melylyel Szent-Pétervárott a hős hadvezért fogadni szándékoztak.

A fővárostól hat werstnyire lovas ezredek mennek eléje: huszárok, vértesek, kozákok csengő tábori zenével, a Trebián, az út két felén huszezer gyalog képez sorfalat, száz ágyú bömböl eléje s megérkezése estéjén minden ház ki lesz világítva, a palotákon transparentek, a Néva hidjain tűzijáték. Őt magát pedig a czár saját díszhintaja hozza be a fővárosba s egyenesen a czári palotához állít be vele; ott lesz a leszállója a hadvezérnek, egy egész lakosztály lesz berendezve a számára oly pompával, mint mikor külország uralkodója jő látogatóba.

Mindezeken felül el lett rendelve, hogy Szent-Pétervár legfényesebb piaczán nagyszerű márványemlék emeltessék Szuvarov megörökítésére. Fenn a vitéz érczben öntött lovagszobra; a márványtalapon pedig diadalmas hadjáratának művészi vésű által kiemelt domborművei.

Ennél nagyobb dicsőség még közönséges anyától született orosz jobbágy számára nem lett fentartva.

S a mi furcsább, az, – hogy ezt meg is érdemelte.

De a mi legfurcsább, az, hogy még sem kapta meg.

A hazatérő fővezérnek azt az utasítást küldte a czár, hogy a hadsereg hazavezetése alatt minden nap más meg más tábornokra bizza rá a napi vezérséget. Szuvarov erre azt az észrevételt tette, hogy ez tiszta képtelenség; ha minden nap más meg más tábornok hajtja végre a parancsokat, az egyik nem fogja tudni, hogy mi intézkedést tett a másik? Ebből olyan zűrzavar lesz, hogy a hadsereg minden ellenség nélkül meg lesz verve. Ő csak egy alkalmas embert ismer e feladatra: az Bagration; annálfogva a napi vezérséget jónak látja állandóul annál hagyni.

Ezzel a «tettével» minden érdemét egyszerre lerontotta. A pompát, díszmenetet betiltották, a szobormintát összetörték s a nemzet legnagyobb hőse diadalmas hadjárata után egyes-egyedül hajtatott be egy rongyos kibitkán a fővárosba, betegen, elcsigázva, megtörve. Senki sem fogadta; a ki megismerte, sietett elfordulni tőle; félreeső utczákon át, mély csendben érkezett meg öreg anyja alacsony házikójába valamelyik szurtos külvárosban s ott pár hét mulva, kapott sebeinek kiujulása, de még inkább a szégyen, a kétségbeesés kioltá életét. Temetési kiséretét képezte egy öreg asszony, meg egy kutya.

Mikor a czár meghallá, hogy kimult, azt kegyeskedett róla megjegyezni:

– Nagy ember volt, kár, hogy dicsőségét beszennyezte engedetlenségével.

S az udvaronczok chorusa utána énekelte:

– Nagy ember volt, kár, hogy dicsőségét beszennyezte engedetlenségével!

S aztán ugyan őrizkedtek, hogy engedelmességüket be ne szennyezzék valamiféle dicsőséggel.

ÖRDÖGSÁNCZ.

I. A RÓZSAKERT.

«Gül-Bagdzse» (Rózsakert) volt a neve egy kis helységnek a Csipka-Balkán hegyei között, északra a Kezanlik felé vezető út mellett. A meredek sziklaszorosból egy folyvást lefelé lejtőző ösvény vezetett odáig, sűrű gyertyánfaerdők között, a miknek sötétzöld szőnyege köröskörül átölelte azt a kerek völgyet, hol a két sor utczából álló falu fehér házikói látszottak elszórva, egy patak mentén, mely kigyótekervényben keresett magának útat a ruméli lapály felé.

Azért mégis világszerte ismeretes volt ez a kis helység. Emlegették a nevét, a hol csak igazi urak laktak, igazi palotákban s finom idegzetű úrhölgyek: a Dolmabagdzsében, vagy a Csiragán-Köskben, akár a Palazzo-Pittiben, vagy a Palais-Royalban és a Louvreban, akár a Sans-Souciban, vagy az Apsleyhouseban. Mindenütt voltak, a kik, ha azt olvasták (azaz, hogy csak legfeljebb a külső etiquettejéről felismerték), hogy «Gül-Bagdzse», igaz lelkesedéssel tágíták ki orrczimpáikat s azt mondák: «Ohó, Gül-Bagdzse!»

Mert olvasni kevesen tudták ezt a nevet, a mi szattyánborítékra volt irva utánozhatatlan színű piros festékkel, török betüjegyekben; a felvágott szattyán alatt előtünt a vastag, fehér szőrnemez burkolat, melyen semmi varrás nem volt. Ki sem lehet találni, hogyan került abba bele az ólompecséttel lezárt csutoraalakú czinkedény, a mit csak tüzesített késsel lehet felnyitni s akkor aztán a harmadik burkolat alól előkerült az a finom kis lapos kristályüveg-palaczk, a miben valami, az aranynál ragyogóbb nedv tündökölt, a palaczk fenekén jellemző sóforma fehér kristályokkal. Ez a gül-bagdzsei rózsaolaj.

A mi a kövek között a gyémánt, az a gül-bagdzsei rózsaolaj a nedvek között. Egy csepp belőle egy termet eláraszt paradicsomi illattal. Halálirtó gyógyszer és szerelemköltő bűv-ír egy cseppben!

Nem tudták azt másutt úgy készíteni, mint Gül-Bagdzséban. A hogy az igazi műértő megismeri a golkondai gyémántot a capgyémánttól, úgy megismeri a gyönyörök tudósa a gül-bagdzsei rózsaolajat a franczia provenceitól, az angol walesitől s az ind gazipuritól: hát még a hamisítványoktól, a mik nem is rózsákból készülnek!

Meg is érdemli a rózsakert nevet e kis völgyvidék. Körülfogva három oldalról erdős hegyektől s csak dél felé nyitva a meleg napsugárnak, úgy fekszik ott, mint egy kis paradicsom. A meddig csak mívelhető föld takarja a völgyet, az egész tele van ültetve rózsaligetekkel. Szigorú tele soha sincs e völgynek, az év minden szakában virágoznak a rózsák egyes fajai, s ha megesik néha, hogy a kianun-i-evvel (deczember) hófergeteget hoz a vidékre, az első napsütés után másnap elolvad a hó s akkor az a faja a rózsáknak, a miknek «fényrózsa» a neve, egész télen át zöldülő lombozatát egyszerre átváltoztatja karmazsinszínűre.

Mikor aztán az első tavasznyilás jön, lángba borul az egész völgy a virágok királynéjának pompájától. Utak, sövények nevetnek a dicsekedő fénytől, a lángrózsák biborszőnyeggel vonják be a házak falait s keresztül hajolnak a lapos tetőzeten. A bársonyrózsák feketébe menő csoportjai rikító ellentétet mutatnak az «aranygolyók» telepével szemközt, a százlevelű, az ezerlevelű hajnalszín tengere között a damaskusi fehér s a «szűz» rózsa bozótjai, mint virágoltárok emelkednek elő s a mint dél felé a verőfény odább-odább foglalja el a tért az árnyékfedte völgyben, akkép elevenül meg az erdők széle. Ott a tulfinom «alvó rózsa» telepei vannak, melynek kelyhe össze van csukódva, míg a nap rá nem süt, s mikor a verőfény elhagyja, ismét becsukódik s aludni megy szépen.

S ez így tart egész nyáron át. Még a késő ősz is ott találja az «örök» rózsákat, a mindignyiló kétszínűeket, s a völgy egész népe nem foglalkozik egyébbel, mint rózsaszüreteléssel. Ez neki a kenyere és bora. Ez a vetése és bányája. Ez az aranya és az ezüstje. Ebben van gazdagsága, megelégedése. Ez a hazája és mennyországa.

Férfi és gyermek egész évszakon át rózsalevelet szed, s a nők, leányok hagyományos műértelemmel készítik a rózsalevélből a gyémántbecsű rózsaolajat. Mert az óriási fáradság! Egy millió rózsából csak száz lat olaj lesz. S ha derült időben szedik a rózsát, erős napfénynél, akkor csak hét harmadrészt ád: egy harmada szétillan a levegőben. A gül-bagdzsei völgy, mikor erős napsütés van, folytonosan kincseket érő illatszer árjával van elborítva.

… Ebben a tündéri illatkörben csak boldog embereknek lehet lakni.

II. HADZSI AKIM ÉS HORA MIRKÓ.

Hadzsi Akim és Hora Mirkó két átelleni házban lakó szomszédok voltak. A patak választotta el őket egymástól, hanem egy gyaloghid megint összekötötte.

Az egyik oszmán volt, a másik bolgár.

A mióta ebben a völgyben rózsabokrok nyilnak, mindig együtt lakott a két faj egymás mellett békében s beszélte egymás nyelvét, tisztelte egymás vallását. A házaik úgy voltak építve, hogy a patak egyik oldalát foglalták el a mohamedánok, a másikat a keresztyének. A mecset és templom a legtágasabb téren a völgynek egymással szemben nyilt, s ott sem fordított egymásnak hátat, miután a keresztyének szokása azt tartja, hogy a templom ajtaja Jeruzsálem felé, a mohamedán szokása pedig azt, hogy a mecset ajtaja Mekka felé legyen fordulva. Azután az ünnepeik sem zavarták egymást, a keresztyének pazárgünje (vasárnap), a mohamedánok dzsumagurijével (péntek) nem esik össze.

Aztán mi alapja is lett volna közöttük akárminő összeveszésnek?

A haza? Hisz ez a völgy mind a kettőjük számára elég volt.

A paradicsom? Hát nem laktak-e már eddig is benne?

A dicsőség? Hát nem volt-e az egész világ Gül-Bagdzse nevével is tele?

A keresztyén időszámlálás 1876-ik évének junius havában, vagyis a hedzsira 1254-iki hazirán hónapjában, az első rózsaszüret legterhesebb munkáját bevégezve, künn üldögélt a kapuja előtt mind a két szomszéd és dohányozott. Azaz, hogy ez nem helyes kifejezés. Csak pipázott. Mert a gül-bagdzsei völgy rózsaillattól átfült levegőjét bódító, maró dohány füstjével bekeverni szentségtörés volna. Itt dohány helyett az «eczetrózsa» (rosa gallica) hirtelen szárított bimbóiból készült gyurmát pipázzák fel, a mi hasonlatos az Istenek ambroziájához, s thea helyett is a «czukorrózsa» finom, gyönge illatú bimbóit használják. A rózsa ád mindent.

Pipáztak és nem beszéltek semmit.

Este volt az idő. A kis görög templom tornyában vecsernyére harangoztak; a mecset minaretjében megvárta a muezzim, míg vége lesz az angelus csengetésnek is, s csak azután kezdte rá a maga «Lá illáh ill alláh»-ját, melynek végeztével mind a két szomszéd letette a pipát szájából s a Hora Mirkó elmondta fenhangon a maga Miatyánkját, Hadzsi Akim pedig a maga «Elhemdu lilláhi rabbi l-alaminá»-ját, a nélkül, hogy egymást konfundálták volna, s aztán megint szájba vették a csibukot és szíták odább.

A Kezanlik felé vezető utról egy öszvér csengetyűhangja kezdett hallatszani.

A kanyargó hegyi ösvényen kikitünt a közeledő lovag alakja, magas örmény kalapjával. Mögötte tiszteletteljes távolban üget szamárháton négy barna ficzkó, két kézben tartva hosszú puskáját.

Hadzsi Akim megszólal, csibukjával a közeledőre mutatva:

– Cselebi!

– Az ám: Cselebi, hagyja rá a szomszédja.

– De ugyan minek hoz magával négy fegyveres kisérőt?

– Azt magam is szeretném tudni.

– Holott azon a helyen, a hol a rózsák teremnek, soha se termettek se rablók, se gyilkosok.

– Se semmiféle gonosztevők.

Cselebi volt a sztambuli kalmár, a ki a rózsaszüret után el szokott jönni a gül-bagdzsei völgybe, összevásárlani az idei rózsaolajat, a mit gyorsan el kell zárni, mert különben a java elpárolog s csak ez első szüretelésből készül a rózsaolaj, a későbbi szedés már csak rózsavíznek való, a legkésőbbit pedig összemorzsolják s azokból meg a görög barátok készítenek olvasóhoz való gyöngyszemeket s a török dervisek a «teshbit».