Part 26

A megtisztelt ezt a jó hirt semmiképen nem vette tréfára, hanem elkezdett birkózni a két deputatussal; elmondta, hogy mennyire nem érdemes ő erre a megtiszteltetésre, hivatkozva hajlott életkorára, talentumának csekélységére, a hogy ez mindenütt szokás. A deputatusok csak kapaczitálták egy darab ideig, utoljára megharagudtak, az egyik tarkón csapta, a másik kecsketúrót adott neki: «Heh te kutya fia! jösz mindjárt, mikor hivunk? Ha mi megválasztottunk tégedet urunknak és fejedelmünknek, alló!» Azzal piff-puff, agybafőbe! a többi deputatus is berohant, a megválasztottat két kezénél, két lábánál fogva felkapták a levegőbe s úgy vitték le a gyülekezet közé, a hol aztán talpra állítva, a kozákság vénjei kezébe nyomták az uralkodás jelvényeit, a bunkós botot, a korbácsot és a zászlót, s ha hó volt, hóval, ha sár volt, sárral bemázolták az egész képét, annak a jelképeül, hogy «e földből vétettél s e földhöz kell hűnek maradnod».

Arra aztán ittak nagyot.

E nagyon különös szertartásnak azonban kellő magyarázatául szolgál az a másik, a mikor a kosevoi attamánt hivatalából letevék.

Azt ugyanis tudjuk, igen közel levő példákból, hogy egy kormánynyal sokáig megelégedve lenni nem lehet. A mint tehát az elégedetlenek száma annyira szaporodott, hogy saját pártot képezhettek: akkor összegyűltek és elhatározták (nem azt, hogy külön napilapot fognak kiadni, hanem olyanformát), hogy megkisérlik a kosevoi attamán letételét. Elébb nagyot ittak. Azután elhozták a piaczról a nagy dobokat, (még is csak van valami eszmetársulás a hirlapkiadással!), a mik ott a pellengérre voltak kiakasztva s azokkal a templom előtt irgalmatlan nagy reklamot csináltak. Erre nagy népség futott össze (egy ötödrésze előfizetési, a többi tiszteletpéldány), s a nagy lármára megjelent a piaczon a kosevoi attamán.

– Hát fiacskáim, mi bajotok? kérdé a kosevoi attamán.

– Hát atyuska, le akarunk tenni a fejedelemségből, mondának neki a vezérszónokok.

– Hát fiacskáim, mit vétettem ellenetek?

Arra aztán elkezdték neki sorba számlálni a bűnlajstromát s mikor vége volt, ezzel a parlamentáris kifejezéssel adák tudtára a kivánatukat: «eleget etted már a kenyerünket, kutya fia! pusztulj innen!»

Hanem elébb szavazatra megy az indítvány. Elnök fölteszi a kérdést. De nem fölállással és ülvemaradással, mert az nagy együgyűség; hanem úgy tétetik fel a kérdés, hogy melyik fél tudja kiverni a másikat a piaczról? Mert mint mindenütt, úgy itt is van kormánypárt, a mely a maga elveihez hiven ragaszkodik.

Egyik végre csakugyan elverte a másikat.

Akkor ellenpróbát kérnek. A melyik fél elszaladt, hivattassék vissza s próbálja meg újra hajbamenni az ellenpárttal.

Végre helyreáll a rend: a tér közepén tágas kör képződik s akkor felhivatnak minden pártárnyalatok, hogy ha tehát nincsenek megelégedve a régi kosevoi attamánnal: hozzák oda a jelöltjeiket, ebbe a körülkerített térbe s mutassák be a notabilitásoknak.

De az ám már most a szép mesterség: odáig elvinni a kosevoi attamán-jelöltet addig a körig. A míg az odáig eljut, addig az annyi ütleget kap az ellenpárttól, a mennyi csak rá fér; a ruháit lehasogatják, a haját kitépik; két lábánál fogva kétfelé húzzák s csak ha egyszer agyontépve, megkarmolva, marczangolva, vérbefagyba hagyva oda jutott a kör közepébe, akkor ismerik el, hogy valóban ő a megválasztott új kosevoi attamán, a mikor aztán a régi fejedelem nem késik egész engedelmességgel letenni a kezeibe fejedelmi insignáit, a botot, zászlót, korbácsot és paizst, a mikor aztán igazság kedveért azt verik meg épen olyan jól, mint az újon választottat, míg emennek mindenki kezet csókol szépen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak azt szeretném már most tudni, hogy ha a «seregeknek» (!) ura (milyen blasfemia!) meghallgatja az orthodox-egyház imáit, pan Rieger manifestumát s a horvát diákok orosz hymnuszát: esztendő ilyenkorra kit választunk meg itt nálunk «kosevoi attamánnak» s kit küldünk érte deputatióba?

A CZÁRFIAK SZINDARABOT JÁTSZANAK.

Ha már czár kell, akkor az én ideálom a czárok között csak Pál.

Az nem csak otthon tudott rendet tartani, a katonának a haját czopfba fonatta s behajporoztatta, s ha kocsival találkozott az utczán, a benne ülőnek le kellett szállnia előtte (úgy is illik); hanem a külhatalmakat is ránczba tudta szedni. Mikor egyszer megharagudott Angliára, felhivta a többi európai hatalmakat, hogy kössenek vele Anglia ellen szövetséget, s hogy azok nem álltak rá az indítványára elég gyorsan, mind valamennyi császárját és királyát Európának kihivta egyenként egy szál kardra! S szent igaz, hogy serpenyőbe aprította volna valamennyit, ha az oroszok maguk meg nem akadályozták volna e hősi szándékát. Deputatiót küldtek fel hozzá a három Subow testvér vezetése alatt s azok olyan szépen kapacitálták a czárt, hogy Subow Miklós megfogta a torkát, Subow Valerián és Subow Plato pedig nyakára hurkolták a saját övét s ilyen módon mennyei lakost csináltak belőle. Lelki üdveért fogadalmi templom emeltetett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miklós czárról mindenki tudja, hogy igen jó családapa volt. Ezt azok a népek is bizonyíthatják, a melyek szerencsések voltak magukat az ő gyermekeinek nevezhetni.

Palotájában gyermekeinek szobája oly közel volt az ő dolgozó szobájához, hogy maga ellenőrizhette azoknak a magaviseletét. Sokszor kellett neki közöttük igazságot tenni. Sándor, a trónörökös szelid fiu volt, Konstantin annál vadabb. Az öccs mindig megtépázta a bátyját. Nem is csinált belőle titkot, hogy nem szereti az első szülöttet. Egyszer azon kapta az apja, hogy Oroszország mappáján veres krétával vonalakat huzogatott a gyerek.

– Mit csinálsz?

– Osztom az országot. Idáig elég lesz a bátyámnak; a többi meg nekem.

Máskor meg azt kérdezte az apjától:

– Ugy-e, engem azért hínak Konstantinnak, hogy Konstantinápoly az én városom legyen.

Mikor tíz esztendős korában a czár Konstantint kinevezte «főadmirálnak», bátyja is meglátogatta őt az admirálhajón, hogy gratuláljon neki.

A kis admirál pedig azzal fogadta a bátyját, a trónörököst, hogy becsukatta az áristomba, hogy mert az ő admiráli engedélyének kikérése nélkül az ő hajójára lépni.

Mikor még kis gyerekek voltak mind a ketten, egy napon irtóztató lármát, kiáltozást hall a czár a gyermekszobából.

Ijedten rohan át, el nem tudta gondolni, mi baj van? De még jobban megdöbbent, a mint az ajtót kinyitotta s maga előtt látta a következő jelenetet.

Sándor, a trónörökös a földön hevert. Konstantin pedig a mellére térdelt és a kezeit összefogta, a míg a két játszó pajtás egy övet Sándor nyakára hurkolva, azt fojtogatni látszott. Sándor ezalatt kétségbeesett hangon kiáltozott: «kegyelem! kegyelem!»

– Mit csinálnak önök itt? rivalt rájuk a czár.

Azok elkezdtek nevetni.

– Szindarabot játszunk, magyarázta Konstantin.

– Miféle szindarabot?

– Hát – Pál czár meggyilkoltatását.

… A saját dédapjuk meggyilkoltatását választották ki szinműtárgynak!

Ilyen nagyszerű gondolat csak orosz agyban születhetik!

Miklós megszidta az egész truppot s mindjárt ki is adta nekik a tantièmet is, meg a játékdíjat is.

– Önök hárman, a miért ilyen gyászeseményt választottak komédia-tárgyul s a trónörökös személye ellen felemelték kezeiket, három napi börtönt kapnak kenyéren, vízen.

És aztán a trónörököshöz fordult.

– Ön pedig, a miért annyira megalázta magát, hogy kegyelemért ordított, hét napi börtönt kap! Egy orosz uralkodónak soha sem szabad azt a szót kiejteni: «kegyelem!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem is ejtették azt ki azóta.

Se kérve – se adva.

EGY KIS FÉLREÉRTÉS.

II. Katalin czárnőnek volt egy bankárja Szent-Pétervárott, Souderland, ki a czárnő magánpénztárát példátlan becsületességgel tartotta rendben. Az egész udvari személyzet pedig ezt a bankárt ki nem állhatta. (Nem «pedig», hanem «azért». Olvasó.) A bankár egy szép new-foundlandit ajándékozott a czárnőnek, mely azt minden sétájában hűségesen kisérte. A czárnő oly kegyes volt, hogy a hű ebet ajándékozójáról nevezte el. Egyszerre a kutya megdöglött. Nem kért rá engedelmet, a mit a czárnő semmi esetre sem adott volna meg neki. A minthogy még holta után is meg akarta őt tartani s felhivá főudvarmesterét, kiadá neki a parancsot, hogy «Souderlandot, a kutyát, ki kell tömetni».

Az udvarmester világosan hallott, nem lehetett semmi kétsége.

Ehhez azonban assistentia kell. Futott a rendőrfőnökhöz.

– A czárnő azt parancsolta, hogy a kutya Souderlandot ki kell tömetni.

– Ha parancsolta, akkor meg kell történni. A rendőrfőnök feltette a csókaorruját s ellátva magát kellő segédszemélyzettel, sietett a bankár lakására.

– Kedves Souderland, meggyónt ön már?

– Nem én.

– Hát a testamentoma készen van-e?

– Nincs az.

– No hát csak rögtön hivasson papot és jegyzőt, gyónjék meg és tegyen végrendeletet, mert a czárnő parancsára ki fog tömetni!

– Miért?

– Azt a czárnő tudja és senki más. Ő parancsolta, nekünk engedelmeskednünk kell.

– No de az képtelenség! engem kitömetni.

– Nincs benne semmi képtelenség. A hires rablóvezért Krotinust szintén kitömték, mikor kézre került, valamint a kozák lázadó főnököt Tárász Bujbát. Az egyiket most is mutogatják a vilnai városházánál, a másikat a kazáni templom sekrestyéjében. Ez nálunk különös megtiszteltetés.

– De az lehetetlen! protestált a bankár. Itt tévedésnek kell lenni. Ereszszenek a czárnő elé, vagy engedjenek neki egy sort irnom.

– Az nem szabad! Az elitélt dolga sorsában megnyugodni s a mi dolgunk azt végrehajtani.

– No de ez valami szójáték lesz, a czárnő szokott metaphorákban beszélni. Az a kérdés, hogy mivel parancsolta, hogy kitömjenek?

Ez iránt csakugyan nem volt semmi utasítás. Az udvarmester visszament a czárnőhöz, megkérdezni, hogy mivel paracsolja Souderlandot kitömetni.

– No hát mivel? Gyapottal meg tengeri fűvel, a hogy szokás.

Most már semmi kétség sem volt. Souderlandnak tudtára adták, hogy szabad választania: a gyapotot szereti-e jobban, vagy a tengeri füvet?

– No de az lehetetlen, hogy ő felsége azt parancsolta volna, hogy elevenen tömjenek ki! Ez műszakilag is kivihetetlen. Elébb meg kell hogy öljenek. Azt pedig ő felsége határozza meg, hogy micsoda halál nemével kell valakit kivégezni!

Ez az ötlet szabadította meg. Mert már hozták a gyapotot meg a tengeri füvet a számára.

Az udvarmesternek még egyszer vissza kellett menni a czárnőhöz ezzel a kérdéssel:

– Hogyan parancsolja felséged Souderlandot kitömetni: élve, vagy halva?

– Hiszen megdöglött már!

– Én épen most beszéltem vele.

– Kivel, te?

– Hát Souderland bankárral.

– Oh te rettenetes borjufóka! Hiszen Souderland, a kutyáról van szó.

– Majd eltévesztettük.

Azzal ment vissza a bankár palotájába, felvilágosítani a rendőrfőnököt. Akkor aztán meg annak állt feljebb.

Ő förmedt rá a bankárra:

– Hát miért nem mondta az úr, hogy nem kutya!

A HACHÉE-FACHÉE.

De Bruce gróf II. Katalin idejében Szentpétervár kormányzója volt. Naturalizált franczia, a kinek nagyon megtetszett Muszkaországban.

Csak egy dologgal nem volt megelégedve: a konyhájával. Orosz volt a szakácsa, a ki rosszul főzött; de annál jobban lopott. A kormányzónak tele volt a szája e miatt panaszszal. Kivált mikor a franczia követnél volt ebéden, a kinek a szakácsa pompásan tudta csinálni a «hachèe-fachèet», a miért De Bruce gróf rajongott.

Egy napon nagyon elrontott minden ételt a muszka szakács; a kormányzó dühös volt. Hanem a szakács megérezte a pecsenyeillatot s mielőtt ő maga a tráncsirtálra került volna, elinalt s nyakába vette a nagy világot. A kormányzó utána iramított minden rendőrt, hogy csipjék meg, hozzák vissza; de biz azt nem találták meg, úgy, hogy másnap a kormányzónak, ha ebédelni akart, be kellett magát invitálni a franczia nagykövethez, a kinek aztán elpanaszolta a maga nagy baját, hozzá téve azon baráti kérelmét, hogy hozasson neki a nagykövet egy jó szakácsot Francziaországból, a ki ilyen jól tudja csinálni a hachèe-fachèet; biz olyan fizetést ád neki, mint egy generálisnak.

A franczia nagykövet pedig nem csak udvarias ember volt, de nagy diplomata is. De Brucenek nagy befolyása volt az udvarnál. Azt érdemes volt bármily áldozattal megnyerni. Még az nap felhivatta a saját szakácsát s így szólt neki:

– Monsieur. Nem volna önnek kedve tábornoki fizetésbe lépni?

– A fizetés jó volna; de én csak kappanöléshez értek.

– Nem ellenségaprításról, csupán hachèe-fachèe-vágásról van szó.

Erre meg mért ne állt volna rá a monsieur?

A nagykövet tehát mindjárt irt egy nyájasságtól mézédes levelet a kormányzónak, felajánlva neki saját szakácsát s azt a monsieur kezébe nyomva, elküldé őt De Bruce úrhoz.

Nagyon rövid időn visszajön a monsieur, szikrázó szemekkel s kegyetlenül szakkermentirozva s a két markában tartva megnevezhetlen orczáját.

– Nos? Mi az? Hát nem volt elég a fizetés?

– De f–t nem volt! Olyan száz botot kaptam, hogy nincs az az orosz generális, a ki meg ne elégedjék vele.

– Száz botot? Ez félreértés!

– De köszönöm szépen. Ezt nálunk bastonnadenak hiják, nem félreértésnek.

A nagykövet rögtön hajtatott a kormányzóhoz, e felfoghatlan megsértésért elégtételt követelni.

Kiderült aztán, hogy csakugyan félreértés volt: a kormányzónak a komornyikja azt jelenté, hogy «itt van a szakács».

Az nem képzelhette, hogy tegnap óta már meg is jött Francziaországból a megrendelt szakács; szentül azt hitte, hogy a szökött szakács került kézre.

– Verjetek rá száz botot s dobjátok ki.

Ekkép történt.

A mentség tökéletes volt: a muszkának, mint mindig, úgy most is igaza volt.

A monsieurnek pedig megmaradt a «hachèe» is, meg a «fachèe» is.

A LELEMÉNYES RENDŐRFŐNÖK.

Azimkoff Iván csak kazáni rendőrfőnök volt, mikor Sándor czár élete vége felé tartományait beutazta. A fizetése nem ment többre ezer rubelnél. S bizony elképzelheti minden ember, mennyit kell egy szegény rendőrfőnöknek ehhez az ezer rubelhez még hozzá lopni és csalni, ha tisztességesen meg akar élni belőle. Szerencséjére a czár odavetődött a városba s Azimkoffnak mindjárt a megérkezés utáni napon az a szerencse jutott, hogy a czár legmagasabb szine elé idézteték.

Sándor czár a szokott rossz humorában volt ekkor is.

– No mondhatom, hogy gratulálhatok neked! Ezzel fogadta a rendőrfőnököt. Sok szép zsiványt van szerencsém országomban elláthatni: Rigában kilopják az arsenalomból az ágyúimat; Moszkvában ellopják a Kremlnek a toronytetejéről az aranykeresztet; Szentpétervárott ellopják a kutyámnak a nyakáról az örvet; hanem olyan tolvajok, mind a tiéid, nincsenek sehol. Tegnap, azalatt, a mig a kocsimról leszálltam s bementem a templomba, meg visszajöttem, kilopták a zsebemből a tárczámat.

– Milyen volt az a tárcza? kérdé Azimkoff.

A czár leirta neki. Veres maroquin, selyem béléssel, volt benne kétezer rubel százas bankjegyekben.

– A mi embertől kitelik, azt megkisérlem, monda a rendőrfőnök és elsietett.

Másnap már megkerült a tárcza. Benne volt a kétezer rubel felváltatlanul.

– Ember vagy a talpadon! mondá a czár Azimkoffnak; az pedig ravaszul hunyorított a szemével s azt mondá:

– Volnék csak én szentpétervári rendőrfőnök, majd nem lopnák el felséged kutyájának a nyakáról a lánczot!

– Azonban, ha a tárcza megkerült, a tolvajnak is kézre kellett kerülni.

– Nagyon természetes!

A zsebmetsző, a ki bevallá, hogy ő lopta el a czár tárczáját, abban a kitüntetésben részesült, hogy a megillető adag kancsukán kivül a nyelvkivágatás büntetését is elnyeré, a mi nem is nagyon szigorú bünhődés egy ily vakmerő gonosztettért.

Azimkoffot pedig a czár rögtön kinevezte ez erélyes és gyors eljárásáért szentpétervári rendőrfőnöknek, ott pedig csak a puszta fizetése tizenkétezer rubelre rugott. Képzelhetni, hogy mennyit kell még ehhez csalni és lopni egy szentpétervári rendőrfőnöknek, ha azt akarja, hogy tisztességesen megéljen.

Mert hogyha egy úrféle lop, különösen ha az államtól, vagy a publikumtól lop, arra azt mondják az oroszok: «meleg helyre talált», «kövér legelőhöz segítette az Isten», «jól gondoskodik a családjáról», «félre tesz egy kopeket a fekete napokra». Hanem ha a paraszt lop, arra azt mondják: «embervért iszik», «özvegyek könyeit iszsza», «halottakat ás fel».

… Nagy sokára, mikor egyszer a czár megint ugyanazt a kabátját vette fel, a melyiket akkor viselt, mikor a kazáni templomot meglátogatta, érzi, hogy valami kemény tárgy ütögeti a térdeit. Tapogatni kezdi s megtalálja a béllésben alá csuszva az ellopottnak hitt tárczát. Sohasem lopták azt el.

Hiszen hogy mint talált mégis Azimkoff lopott tárczát kétezer rubellel megbéllelve? azt halandó észszel is ki lehet találni, de hol vette a tolvajt, ez a nagyobb talány.

Hát annak meg ez a magyarázata. A börtönben volt épen egy hires zsivány, a ki megérdemlette a lenyakaztatást, ezt maga elé hivatta Azimkoff s azt mondta neki:

– No nézd, itt most két Rusikóról van nálam tudósítás; az egyiket azzal vádolják, hogy kirabolt egy templomot s meggyilkolt az úton három kereskedőt, a másikat meg azzal vádolják, hogy kilopta a czár zsebéből a Szent-Mihály templom előtt a tárczát. Már most melyik vagy te a kettő közül? Ha az első vagy, akkor a fejedet vágatom le, ha a második vagy, akkor csak a nyelvedet vágatom ki; no meg persze kancsukát kapsz.

A zsiványnak volt annyi esze, hogy azt felelje, hogy ő az a második s a nyelve árán megmentse a fejét. Utóljára is hát a nyelv egészen felesleges szerszám az embernél, a ki se nem szinész, se nem pap, se nem bakter, egyszóval, a ki nem a nyelvével keresi a kenyerét.

A czár – jót nevetett a tréfának.

OROSZ CANONISATIO.

Nagy Péter czár idejében történt, hogy az ocsakoffi kalugyer-kolostor annyira roskatag állapotba került már, hogy a tatarozgatás helyett tanácsosabb volt újat építeni. A régit a czár rendeletére lebontották, mikor már az új lakható állapotban volt.

A hajdani orosz módra épült nagy zárdának tömérdek apróbb-nagyobb tornya volt, megfelelő nagyságú harangokkal ellátva; csupán egy szögletbe épített toronynak nem volt harangja, sőt ajtók és ablakok is úgy be voltak rajta falazva, hogy a belsejébe is csak faltöréssel lehetett bejutni. Mikor ezt a tornyot is elkezdték lebontani, a sok szúette porhadt gerendát lehányva a tetejéről, egy boltozatra akadtak s a mint azt feltörték, találtak alatta egy fülkét. Abban a szűk odúban volt egy emberi csontváz, a minek még akkor is a derekán volt a szeges cingulum és homlokát körülfogta egy vaskorona, melynek hegyes tövisei a csontba behatoltak. Kezében egy hosszú olvasót tartott. A homlokán levő vaskoronára arany betűkkel volt felirva a neve: «Nikeforosz».

– Martyr! Ereklye! kiáltának a felfedezők s vitték a czárnak a nevezetes kincs hirét.

Az meg kapott rajta: az orosz egyedül idvezítő egyház kebelében a főpásztor egyedül a czár maga és így az ő jogai közé tartozik a canonisálás is.

Péter czár a feltalált Nikeforosz vértanu szentté tételének egészen megadta az ünnepélyes pompát. A csontereklyéket, a hozzájuk tartozó vasakkal együtt egy üvegkoporsóba tették s ünnepélyes proczesszióval hordozták városról-városra, utoljára visszavitték az új kolostorba, ott az oltár melletti kriptába elhelyezték s pompás márványemlékre irták fel a nevét s hogy a canonisatio actusa annál emlékezetesebb legyen, Péter czár száz vilnai deákot, a kik ott tilos társulatokban részvétellel vádoltattak, kényszerített a Nikeforosz tiszteletére emelt új kolostorba Nikeforista-barátokká átalakulni.

S nagy öröm volt átalában az egész birodalomban, hogy ime egy orosz szenttel megint több van.

A régi kolostort aztán csak bontották alább. Egyszer végre a fundamentomára kerültek az említett harangtalan toronynak s ott találtak egy kis rézládát, melyet ismét nagy ünnepélyességgel felnyitva, meglelték benne Nikeforosz atyának a történetét, a mi pergamenre irva sok száz év előtt eltétetett s alá volt irva az akkori rendfőnök és valamennyi zárdatag által.

No szép dolgok sültek ki abból a protokollumból Nikeforosz atyára. Ő bizony olyan szent volt, a ki nagyon szerette a szép asszonyokat; a mi hát még nem volna olyan nagy hiba, hogy azért az embert mindjárt befalazzák; hanem még azt is tette, hogy azokat a szép asszonyokat, a kiket elcsábított, nehogy elárulják, elküldte a másvilágra, a mi már épen nem volt tőle keresztyéni cselekedet. E botrányos életért és sokszoros gyilkosságaiért végre a szentszék elé állíttatott s ott azon büntetés lett rá kimondva, hogy állása magasságához és bűne nagyságához képest egy külön az ő számára épített toronyban, szeges vaskoronával megszorított fejjel befalaztassék.

Ez a felfedezés természetesen egészen más színben tünteté fel Nikeforoszt, a ki elég indiskretus volt, még csontvázkorában is így feltréfálni a czárt és a püspöki kart. De nem is maradt neki Nagy Péter adósa. Már más országban elhallgattak volna az ilyen botránynyal s a szentet hagyták volna szentnek: hanem Oroszországban még a csontváznak is meg kell bűnhödni azért, a mit holt ember korában vétett. A czár egy újabb ukázt bocsátott ki, melyben elrendelé, hogy Nikeforosz nem lesz többé szent, hanem kidobatik a kolostor kriptájából, csontja elásatik a vesztőhely alá, neve kitörültetik a kalendáriumból és levakartatik a sírkőről. Azt a száz deákot pedig, a kikből Nikeforista-barátokat csinált, bedugta a zöldmonduros granátosok ezredébe katonáknak.

Ilyen igazságszerető tudott lenni a nagy czár.

A HÁROM KARÁCSONYFA.

I.

A téli palota előtt hatalmasan fújta valaki a streliczek indulóját trombitáján, mely hangra egyszerre kiugrott az őrszobából valamennyi granátos, tökmagalakú aranyos süvegével, paszomántos dolmányával, a korlát elé, a hol a szuronyos fegyverek sorba fel voltak állítva.

Pedig hát az, a ki jött olyan nagy trombitaszóval, nem volt valami tábornok, sem a szentpétervári kormányzó, sem a miniszter, hanem volt a pereczes fiu, hátán a puttonykosárral, kezében a hosszú póznára felfűzött pereczekkel s a trombitája csak az a recsegő péklegény-síp volt, a mi úgy fujta azt a harczi riadót, mint mikor valaki az orrán keresztül énekel.

– Hát te, gazficzkó, a mi indulónkat recsegteted? rivallt rá tréfás szigorral a káplár, egy ölnyi óriás, simára borotvált arczu, kifent bajuszu legény.

– No és úgy látom, hogy az én trombitaszavamra jobban elő tudtok ugrani, mint ha arra trombitálnának, hogy itt jönnek a svédek! felelt vissza a siheder.

– Ejnye! te tacskó! Mindjárt összezúzlak!

– Te vagy az a legény, a ki valakit összetörsz! Hiszen fogadok rá, hogy még ezt a pereczet sem tudnád a markodban egy roppantással öt darabra törni.

– Én? Te! Mibe fogadjunk?

– A hányat öt darabra törsz, annyi pereczet adok ingyen, a hányat kevesebbre törsz, annyinak az árát fizeted duplán.

– Ide azzal a rúddal!

A suhancz oda nyújtá az óriásnak a pereczes rudat, s az markába kapva róla egy gömbölyű süteményt, a minek igen nagy hasonlatossága van azokhoz a lánczszemekhez, melyeket a nehéz fogságra itélt rabok csörgetnek a bokáikon, odaszorítá azt a markába s összeroppantotta nagy könnyedén.

Biz az csak négy darabra törött.

Aztán fogta a másodikat, harmadikat, sorba az egész füzért, erősködött, káromkodott, a fogait is csikorgatta, toporzékolt; de csak nem tudott négy darabnál többre eltörni egy pereczet.

Az egész őrcsapat nevetett. A kaczaj minden ujabb meghiusult kisérletnél növekedett; utoljára annyira ment, hogy felhangzott a czár szobájáig.

Péter czár kinyitá az ablakát, hogy meghallja, mi az?

Azt már hallotta, hogy az egész csapat hogy felel meg a kommandószó szerint arra a kérdésre: jó volt-e a káposztás leves?

Discant

Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.

Tenor

Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.

Bassus

Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.

Hanem hogy kommandószóra hogyan lehet az ő granátosait, még pedig a téli palota bejárata előtt, ily rendszeres röhögésbe hozni? ez új dolog volt előtte.

S a ki vezényel, az egy pereczes fiu.

– Mi történik oda lenn? kiálta le a czár az ablakból.

– Ez a gazficzkó itten! mondá mérgesen a káplár, s megfogta a pereczes fiu fülét.