Part 25

A bárónő kiment Spandauba, kedvencz költőjét meglátogatni. S nagyon csodálkozott, mikor azt mondták neki, hogy Poroszországban a börtönök nem arra valók, hogy abban látogatásokat fogadjanak el. Hát legalább ezt a szőnyeget vigyék be neki: jó lesz a széke elé, hogy meg ne hűtse a lábát, mikor az asztalnál ül és ir.

– Hahaha! kaczagott a Platzmajor a szeme közé, az volna még a szép! Himzett szőnyeget az árestánsnak! Kap egy prittset, meg egy asztalt. Kell is annak a széke elé szőnyeg, mikor ír; hiszen először nem kap széket, másodszor nem kap tintát. Karsamadiener, madame.

A bárónő egész felindulással hajtatott rögtön a belügyminiszter, Manteuffel úr palotájához. Nem akarták bejelenteni; ő excellentiája még az ebédnél ült. Egy pár arany a komornyik markába, meg az izenet, hogy Szentpétervárról van itt egy bárónő, a ki fontos izeneteket hoz, megtette a maga hatását, a komornyik kihivta az asztaltól a minisztert, a ki arra a szóra, hogy «Szentpétervár», egyszerre ugrott a székéről, még a diótörőt is ott feledte a kezében.

– Mit parancsol velem, méltóságos asszony?

– Hát csak azt jöttem önnek megmondani, hogy most jövök Spandauból, a hol Kinkel Gottfriedet meg akartam látogatni. Azonban be nem eresztettek hozzá, s tudtomra adták, hogy a fogolylyal a legalávalóbb módon bánnak. Még csak iró eszközt sem adnak neki, a mi egy gondolkozó teremtő lélekre nézve nagyobb kinzás, mintha a világosságot fognák el tőle. Én meg vagyok győződve, hogy ez az ön tudta nélkül történik, miniszter úr, s jó szolgálatot véltem önnek tenni az által, hogy ezt tudtára hozom.

A miniszter megrökönyödött; hát ezért kellett neki félbehagyni a giardinettot. Röviden ki akarta fizetni a kotnyeles dámát.

– Ez mind az én világos rendeletemre történik.

– Az ön saját rendeletére? fordult neki a szép asszony, s ön nem szégyenli azt előttem bevallani? Czudarság, alávalóság így bánni nemzetének díszével, egy ünnepelt költővel, a kinek neve ragyogni fog akkor is, a mikor az önét rég belepte a pókháló, pfui, excellentiás úr.

– Madame! ordított fel a miniszter.

– Igen. Ön is, látom már, hogy csak olyan gyáva porkoláb, mint a mi államférfiaink, egy lelketlen gép…

– Madame! ordított bele Manteuffel.

– A zsarnokság kezében, folytatá feltartóztathatlanul a delnő. De eljön a kor, mely itélni fog ön felett és valamennyi czinkostársa fölött, kik a nép leigázására törekszenek…

És így tovább, ebből a hangból, vége-szakadatlanul.

A dühös miniszter csak kiabált: közbe «madame!» de nem lehetett annak gátat vetni. Nagy Péter czár egyszer megpróbálta, egy fürészmalmot megállítani azzal, hogy a kerekébe belekapott; de próbált volna csak egy indulatba jött asszonyságot megállítani a beszéd rohamában! Manteuffel urat ott a saját audientiás teremében úgy megrakták, mint a szapult vásznat.

Mikor aztán elvégezte a delnő, azt mondá neki:

– Excellentiás uram, most már visszamehet: elbocsátom.

A miniszter kék-zöld lett dühében. Mit csináljon ezzel az asszonynyal? – A ki még nem is alattvalója. Sirva futott az orosz követhez, elpanaszolva neki a rajta elkövetett gyalázatot s elégtételt követelt. Úgy megmérgelődött, hogy sárgaságba esett s úgy nézett ki, mint egy czitrom.

Bruiningk bárónő azonban nem maradt ott, ebben a czitromban gyönyörködni, hanem ment rögtön a férjével együtt oda, a hol az igazi czitromok teremnek, Olaszországba s ott töltötte a telet.

Ott is igen jó helyen volt, az osztrák postahivatal minden levelét előbb az orosz konzulátusra vitte, ott felnyitották, elolvasták, azután adták át a czimzettnek; a rendőrség pedig mindenről referált az orosz konzulnak, ki jár a bárónőhöz, kit látogat meg, mit beszél?

Oroszország pókfonalai messze elnyúlnak. A bárónő nem is sejté, hogy őt mindenüvé kisérik. Megtudta aztán, mikor egyszer Hamburgba érkezett. Ez volt az a derék város, mely egyenesen Oroszország zsoldjában állt. A mint a bárónő leszállt a fogadóban, rajta rontottak a hamburgi hatóság fogdmegei, leveleit mind elkobozták, azok közt volt két orosz szabadelvű tanárnak is holmi levelezése, a kiket aztán éjszaka huztak ki az ágyaikból s bekötött szemmel szállítottak el, jó sötét helyekre. A bárónőnek pedig tudtára adatott, hogy Hamburgot elhagynia nem szabad, míg az orosz kormány nem fog rendelkezni iránta.

No azt előre is gondolhatta, hogy miből fog állni ez a rendelkezés? Hazavitetik Szentpétervárra; azt pedig a czár megmondta előre, hogy kaphassa csak meg ezt a refraktarius asszonyt, bizony megkorbácsoltatja rendén, a mért az ő kedvencz porosz miniszterét úgy megsértette. Ez baj volt.

Szökni nem lehetett, mert akárhová ment a bárónő, tiz lépésnyi távolban egy rendőr követte mindenüvé s strázsát állt, ha valami boltba betért, addig, míg visszajött.

A bárónő egy könyvárus boltban elpanaszolta a baját a könyvárus segédnek, hogy milyen veszedelem fenyegeti.

A könyvárus segédek pedig az egész világon mindenütt a rebellisek osztályához tartoznak.

– Oh, ha csak ez a baj, monda a bárónőnek az ifju úr, semmi sem könnyebb, mint azon segíteni. Tessék csak rám bízni magát. Azzal elindult, a bárónőt az Elba partjára kivezetni. A rendőr kisérte őket nyomban.

Mikor az Elba partjára kiértek, azt mondta a boltossegéd a bárónőnek:

– Nézze ön, ott van egy angol gőzös, indulásra készen. Én egy perczig feltartóztatom az ön emberét, azalatt madame meneküljön be a gőzösre s aztán ne féljen semmitől.

Mikor aztán a gőzös kiszálló hidjához értek, a boltossegéd visszafordult s azt mondá a kisérő rendőrnek:

– Ugyan édes emberkém, nem tudná ön megmondani, merre van az észak-nyugoti vaspályának a délkeleti indóháza?

A míg a meglepett rendőr e furcsa kérdés lehetőségét találgatta, azalatt a bárónő hirtelen befutott a hidon át az angol gőzösre s az ott sétáló kapitánynak a karjába kapaszkodva, azt mondá neki:

– Védelmezzen ön, sir; én politikai menekült vagyok!

– Valamennyi ágyúmmal! viszonzá a britt.

S a mint a rendőr jött lélekszakadva, a bárónőjét reklamálni, azt mondá neki hidegvérrel:

– Ez Nagybrittania területe, az én hajófödelem.

S ezuttal a koppantónak koppant az orra.

A boltos legény pedig sietett a hotelben maradt Bruiningk bárót felkeresni s tudatta vele, hogy siessen a felesége után, a ki Londonba utazott.

A czár dühös volt, mikor alattvalójának ez ujabb csinját megtudta. Most már nem volt szabad neki megszabadulnia.

A mint Londonban kiszállt a szép asszony, rögtön oda izent hozzá az orosz nagykövet, hogy «a czár parancsol!» Tessék haza menni azonnal.

– A czár parancsol ám! felelé a szép asszony; de én nem fogadom meg.

Hüh! Ez már sok volt! A bárónő férjét azonnal értesíték, hogy ha kedves neki a világi birtoka, rögtön vigye haza a feleségét, hadd korbácsoltassa meg a czár; különben minden vagyonát elkobozzák.

Bruiningk bárónak szép birtoka volt, de a felesége még szebb volt. S jobban szerette a feleségét, mint a birtokát.

Azt tette, hogy alattomban eladatta minden oroszországi birtokát egy dorpati savoyard eredetű bankárral, ki családjának nagyon sok hálával tartozott. S ugyanerre rábizta, hogy a vételáron szerezzen neki angol állampapirokat s azokat hozza el neki Londonba. Husz százalék proviziót igért neki belőle.

A czár dühös volt, mikor megtudta, hogy Bruiningk bárótól nincs mit confiskálni, mindene el van adva. Haragjában ötven százalék provisiót igért annak a bankárnak, a ki feljelenti Bruiningk papirosban eltett vagyonát.

A savoyard sok hálára volt kötelezve a báró családjának; hanem azt az olaszok nagyon jól tudják, ötven több, mint husz. Fogja hát a cassettet, melyben megbizója vagyona volt zárva s megindult vele; de nem London felé, hanem Szentpétervár felé, hogy a czárnak adja át.

A bankárnak pedig volt egy segédje, ki neki nagy hálára volt lekötelezve, annak a bankár öt perczent sápot igért a prédából, ha ez az üzlet sikerül, s magával vitte őt az útra.

A segéd hollandi volt s nagy hálára volt lekötelezve a bankárnak; hanem a hollandi is tud annyit, hogy husz több, mint öt, s az bizony útközben ellopta a princzipálisától a cassettet s elszökött vele Londonba; ott átadta a jogos tulajdonosnak s beseperte érte a maga húsz perczentjét.

És így a koppantónak megint csak koppant az orra.

A czár véghetetlenül dühös volt.

Mikor már az erőszak nem használt, végre szép cselhez folyamodott. Kiküldé egy jó barátját Bruiningknak, hogy beszélje rá: ne bolondozzanak, a czár megbocsát, nem korbácsoltatja meg a szép asszonyt, csak vesse magát térdre a lábaihoz, az orvosok majd adnak neki bizonyítványt, hogy elmeháborodott s azzal minden rendén lesz.

De biz a szép rebellis még a kegyelmi hivogatásra sem tért vissza.

S így a koppantónak mindenképen koppant az orra.

MUSZKA AJÁNDÉKOK.

Egyik herczeg Dolgorucki roppant terjedelmű uradalmakkal birt a Volga mellett, s azoknak kezelése egy sztarosztra volt bízva, a ki a jövedelmet a herczeg után küldözte a külföldre. A herczeg a telet Párisban tölté, a tavaszt Velenczében, vagy Flórenczben, nyárra a játékfürdőket gyarapítá s őszszel Németországban vadászott. Otthon soha sem lakott.

Dicsekedett is a sztaroszt az ismerőseinek, hogy micsoda szép helyeken lakik az ő herczege teljes életében! Egyszer aztán az a meglepetés érte a derék tiszttartót, hogy egy szép februáriusi napon levelet kap a herczegétől, hogy siessen le hozzá azonnal haladéktalanul – Velenczébe.

No most kellett aztán még meghallgatni a jó sztaroszt dicsekedését az ismerősök előtt. Az ő herczege őt lerendeli magához Olaszországba! A gyönyörű Olaszországba, hol már ilyenkor nyár van; ő most elindul szánon, megkerüli a földet, odaér Velenczébe; ott akkor javában érik a narancs, azzal ő megtölti a zsebeit, visszajön, s mikor hazaér, még akkor is szánút lesz idehaza és jég a Volgán.

Csakugyan úgy is lett minden, kivéve a narancsot. A sztaroszt felült a háromlovas szánkára otthon Csecsitaszékiben; az letette őt Akjermannál, odáig csúf világ volt, a farkasok kergették.

Onnantól kezdve aztán még csufabb világ keletkezett. Ott hajóra szállt s egész Velenczéig verte a zivatar, majd elpusztult. Konstantinápolyban egy csepp gyönyörűsége se telhetett, mert úgy feküdt, mint egy darab fa; az egész úton imádkozott, meg káromkodott, itta a vutkit és tette annak az ellenkezőjét, a tengeri betegségtől úgy elfogyott Velenczéig, hogy maga sem ismert magára.

De bár a herczege se ismert volna rá!

– No hát, sztaroszt, megérkeztél, kérdezé tőle a herczeg, a mint a hű hivatalnok egyenesen az ő szállására bukott be. – Hát milyen világ van odahaza? Nem fagyott el a rozs?

– Dehogy fagyott el, hiszen még hó alatt van.

– Úgy! Igaz! Hát a marhák között nem ütött ki vértályog, lépbaj, keleti marhavész?

– Dehogy ütött ki, uram, hiszen mondom, hogy hideg van ott még erre nagyon.

– Igaz biz az! Hát a jobbágyokat nem hordja a cholera?

– Harmadszor is mondom, hogy még most ott hideg van, senkinek sincs kedve cholerát kapni. Ahhoz tök kell, meg uborka.

Ez pedig nevezetes kérdés volt a herczegre nézve, mert ő negyvenezer léleknek volt birtokosa uradalmain. «Lélek»-nek nevezik tudniillik a tizennyolcz évestől hetvenig való férfiakat, a többi nem lélek. S a lélek pénz! (A hogy az angol mondja.)

– De hát ha cholera nem volt a tájunkon, firtatá a herczeg, mondd meg nekem, hogyan lehet az, hogy ebben az esztendőben a hivatalos összeszámítás szerint énnekem ezerhatszáz darabbal kevesebb lelkem van, mint ezelőtt öt esztendővel?

A sztaroszt ravaszul mosolygott.

– Hát azt tudod, uram, hogy a kormány minden öt esztendőben számítja össze a lelkeket, a kiktől a földes uraik azután egy rubel fejadót fizetnek. Én a legutolsó összeirás alkalmával egy esztendeig nem adtam engedélyt az újszülötteket megkeresztelni. Ilyenformán azok egy évvel későbben lettek beirva az anyakönyvbe s miután körülbelül annyi ember születik évenkint, a mennyi meghal s egyik szám a másikat kipótolja, ilyenformán nálunk egy egész esztendei halottaknak a száma fedezetlen maradt a születettek számával. Ez te neked a jövő öt esztendőre nyolczezer rubel haszon.

Ezért már csak megérdemli az ember, hogy megdicsérje a gazdája.

No szépen megdicsérte.

– Te gazember! Máskor ha lopni akarsz, lopj magadnak, de ne nekem. Hej legények!

Erre a szóra előugrott vagy négy darab markos fogdmeg. A jó sztarosztot kinyujtóztatták egy kényelmetlen padra s ketten kétfelől holmi spanyolnáddal és mogyorósarjadékkal olyan értekezést tartottak fölötte, e kettőnek előnyei fölött, hogy egészen megérthette a dolgot. A herczeg számlálta a tempókat katonai pontossággal: «raz, dva! raz, dva!»

Mikor vége volt, azt mondá a sztarosztnak:

– No csak ezért hivattalak. Már most visszamehetsz megint.

S azzal a jámbort megint belepakolták a bundájába, visszavitték a hajóra, a hajó elszállította Akjermannig. Ott csakugyan megvolt még a szánút.

Tehát a szegény sztaroszt azért ment el a Volgától a velenczei lagunákig, hogy megtudja, mi különbség van a spanyolnád, meg a mogyorófa közt?

S ezt az adatot, mint kitünő jeles nemzeti jellemvonást jegyezték fel a krónikairók a herczeg viselt dolgai közé.

* * *

Hanem a nagyapja a herczegnek, az még tréfásabb úr volt.

Ez még Nagy Péter czár idejében hatalmaskodott, a mikor erősen divatban volt az oroszoknál mindenféle gyárak felállítása.

A herczeg alattvalói közt volt egy derék, értelmes ember, a ki a maga eszétől valami hatalmas szövőgyárnak vetette meg az alapját.

Erre ugyan a herczeg mindig ráfizetett, de az nem tett semmit, azért a sajátszőtte halináját kellett viselni az egész jobbágyságának s a gyár nagy virágzásnak örvendett. A herczegnek kedvencz vállalata volt az. Meg is látogatta sokszor s elmagyaráztatta magának a gyárfelügyelővel a munka egész folyamatját. Egész heteken ellakott a gyárában s olyankor a gyárfelügyelő vendége volt, a ki ezt nagy szerencséjének tartá.

A felügyelő is csak olyan jobbágya volt egyébiránt a herczegnek, miként a többi.

Egyszer azt mondta a felügyelő az urának:

– Gyémántos herczegecském, olyan szépen megcsináltam a gyáradat, hogy bizony megérdemelnék érte egy kis megjutalmaztatást.

– Hát nem loptál eleget?

– Az más kérdés. Én szeretnék tőled valami kis emléket kapni, a miről megemlegesselek holtom napjáig. Talán valami kitüntetést a czártól.

– Hogy én neked valami kitüntetést szerezzek a czártól? No jól van, gyere velem, majd elviszlek hozzá.

A gyárfelügyelő boldogsága tökéletes volt, hogy őt a herczege maga vezeti be a fölséges czárhoz.

Dolgorucky kihallgatást kért a czárnál s hozzájutva, előadta a dolgát.

– Fölséges úr, elhoztam a szövőgyáram felügyelőjét.

– Hát aztán mi baja van velem a te szövőgyárad felügyelőjének?

– Borzasztóan fáj szegénynek a két első foga, egész éjjel nem tud tőle aludni.

– Úgy hozd ide!

Mert Nagy Péternek az a különös szenvedélye volt, hogy szeretett fogat húzni. Általában különös hajlama volt az operatiókhoz. A hűtlen alattvalóknak maga amputálta a fejeit, a hű alattvalóknak pedig a fogait huzogatta ki. Senki nagyobb örömöt nem csinálhatott neki az udvarnál, mint ha egy fogfájós embert vitt eléje, a kit megsegíthetett.

A jámbor gyárfelügyelő oda volt a nagy dicsőségtől, mikor azt mondták neki, hogy csak menjen be a czárhoz, szivesen látja, de tetőpontra hágott a dicsősége, mikor a czár még le is ültette a szobájában. Ez már nagy tisztesség!

– No most tátsd el a szádat!

Hisz az a nélkül is tátva volt.

A czár megfogta az egyik markával az üstökét, a másikban már készen volt tartva a «pelikán»: rippsz-ruppsz, kinn volt a két fog.

Azzal vége volt az audiencziának.

Mikor aztán a jámbor gyárfelügyelő kijött a czártól a herczege elé, markában a két első fogával, a kegyelmes patronus tréfás kedélylyel mondá neki:

– No látod, már most kaptál olyan emléket a czártól, a miről holtodig megemlegethetsz.

A JÉGPALOTA.

Galiczin Feodor herczeg Párisban léte alatt a legnanagyobb bűn elkövetésére engedte magát elcsábíttatni, a mit csak egy orosz alattvaló a trón, az állam, az egyház, a jó erkölcs, egyszóval minden isteni és emberi törvények ellen elkövethet. S valóban azt kell mondani, hogy elcsábíttatott e rettenetes vétek elkövetésére; dæmoni machinatiók és cselszövények által vétetett rá, mert hogy igaz hitben neveltetett, előkelő állású orosz főúr, saját eszével, ily égre és hétországra kiáltó gonosztettet kigondolhasson, az a chimærák országába tartozik.

De mondjuk meg már, hogy mi volt Galiczin herczegnek ez a borzasztó nagy bűne.

Hát az volt, hogy áttért a római katholikus hitre!

Mert hogy Oroszországban a legtökéletesebb vallásszabadság van. Ha egy pápista lutheránussá akar lenni, senki sem gátolja benne; ha egy zsidó ki akar keresztelkedni, ahhoz is jussa van; ha a csuvaszok el akarják hagyni a shamán vallást s a budha hitre áttérni, semmi nehézségbe nem ütköznek s ha a Perzsiától elvett tartományok sziita lakói össze akarnak verekedni a Törökországtól elvett tartományok szunnita lakosaival Mohamed testamentoma fölött, hát az is egészen az ő dolguk, sőt ha egész lengyel községek át akarnak térni az orthodox keleti egyházba, még ez is szabad. Hanem, hogy megfordítva valaki az egy igaz és egyedül üdvözítő strarovecsnyi hitközség kebeléből át akarjon lépni az «eretnek» római katholikus egyházba: «hja paraszt, az megint más!» ez már egy olyan hallatlan merénylet, hogy ennek a számára még csak paragrafus sincs a muszka törvénykönyvben, mint a spartaiakéban az apagyilkosságról.

És hát mégis megtörtént egyszer egy ezer esztendőben ez a lehetetlenség is. Galiczin herczeg pápistává lett.

Már most mit csináljanak ezzel az emberrel?

Abban az időben Anna czárnő ült a trónon. Valamennyi orosz czárnők között a legkegyelmesebb, a kinek uralkodása alatt a legkevesebb kancsuka és Szibéria lett felszolgáltatva. A mikor csak lehetett, kerülte a tragikus büntetéseket.

Pedig Galiczint meg kellett büntetni fényesen.

Anna czárnő idejében nagy divatja volt az udvari bolondoknak; minden előkelő úr tartott magának legalább egyet. A czárnőnek hat volt. Azok mindenféle fajtát képviseltek. Egyik udvari bolond csak a bukfenczhányásban tüntette ki magát s kedves volt, mikor a felemelt lábaujjával megvakarta a fülét; a másik grimászokat tudott csinálni, a mik megnevetteték a társaságot, a harmadik a hasából tudott beszélni, a negyedik utánozni tudott mindenféle állathangokat, az ötödik bolondos dalokat tudott énekelni, s a hatodik goromba tréfákat mondogatott az udvari bojár uraknak, a miken a társaság jót nevetett s a mikért a kinevetett főúr jól megpüfölte a bohóczot. Ez is benne volt a konvencziójában.

Anna czárnő kinevezte a haza érkezett Galiczin Feodor herczeget – a hetedik udvari bolondjának.

Azért a királygyilkos tettért, azért a szentkáromló vakmerőségért, hogy pápistává lett, elvették a herczegi czimét, az érdemrendjeit, az ezredesi rangját és degradálták az udvaronczok legutolsó osztályába, a bohóczokéba: adtak neki harlekin-ruhát, csörgő sapkát s rá lett bizva – a czárnő agarainak gondviselése.

Galiczin Feodornak a felesége nem élhette túl férjének ezt a szégyenét s egy hétre rá meghalt.

Ez a véletlen egy igen jó ötletnek szolgált alapul.

Ha Galiczin, a bohócz, özvegygyé lett, meg kell őt házasítani.

Rangjához illőn.

Kerestek elő a számára egy konyhaszolgálót, elég szépet és fiatalt s azzal a czárnő legújabb bohóczának meg kellett esküdni.

S nem lehetett a felől panasza, hogy esküvője nem méltó pompával és fénynyel lett volna megünnepelve.

Az évkönyvekben európaszerte fel van jegyezve az 1740-iki tél, mint a legkegyetlenebb hideg évszak, a mire ember emlékezik.

A czárnő a maga kiházasított kegyencz párjának pompás palotát építtetett – jégből.

Átlátszó kristály hasábokból voltak összerakva a falak. Jégoszlopok tartották a jégboltozatokat s jéglépcsők vezettek fel a jégtornáczokba. Az ablakok, a tetőzet, a szobrok a homlokzaton mind jégből voltak készítve s a tágas feljárat előtt két jégágyú volt felállítva. A jégpalota dísztermében pedig remekben készített jégnyoszolya volt összerakva, mennyezetének függönyzetét gyönyörű jégcsapok képezték.

A birodalom minden tartománya kormányzóinak ki volt adva a rendelet, hogy erre az ünnepélyre az általuk kormányzott népből egy-egy párt, saját nemzeti viseletében felküldjenek. Háromszázra ment az ekként meghivott vendégek száma. Fényes társaság! Eszkimók, csuvaszok, baskirok, kirgizek, kalmukok, karakalpok!

Az esküvői szertartás után a nászmenet a czárnő palotája előtt vonult végig.

Legelől, bundába takart elefánton ülve, a vőlegény és menyasszony, egy nagy rézkalitkába zárva, utána a csodanépek, nemzeti viseleteikben, teve- és dromedárháton, szánokban, a miket iramszarvasok, bivalyok, kutyák, bakkecskék és sertések húztak s innen a díszmenet körüljárta Szentpétervár utczáit a nép üdvrivallása mellett.

A nászlakoma a czárnő kegyencz minisztere Biron lovardájában tartatott meg, a hol minden nemzetbeli vendégnek a maga nemzeti kedvencz eledele szolgáltatott fel. Halporczogó posajtott tejben áfonyabogyóval az eszkimóknak, sáskatojás-rántotta a kalmuknak, faggyuba főtt medvetalpak a szamojédnak, nyereg alatt sült csikó-kármonádli a kirgiznek; a vőlegénynek pedig adtak egy ostyát, lakjék azzal jól.

Azután minden nemzet hangszerei megzendülének egyszerre: csimpolya, fahéjkürt, tambura és balalajka s e jeles harmonia mellett kiséré a díszes násznép a boldog ifju párt (Galiczin negyvenöt éves volt) a fejedelmi nászpalotába.

Az ünnepelt pár megérkeztekor a jégágyúkból, jégmozsarakból üdvlövések dördültek el s oly nagy volt a hideg, hogy a jégágyúkat nem repeszté szét a lőpor.

Akkor azután a vőlegényt és menyasszonyt, ősi szokás szerint, lefektették a jégnyoszolyába, melynek mennyezetén jéggalambok csókolództak s hogy el ne szökhessenek a jégparadicsomból, őrt állítottak eléjük, a ki vigyázzon rájuk reggelig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gyöngébb szivű olvasók megnyugtatására azonban nem késünk feljegyezni a történelmi hűség kedveért is, miszerint a jégágy ki volt bélelve jó dunnákkal s az őrt minden tíz perczben felváltották. Senki sem fagyhatott meg.

A KOSEVOI ATTAMÁN.

«Attamán» annyit jelent, mint «vezér» a kozákok között. «Kosevoi attamán» pedig annyit tesz, hogy fejedelem a vezérek között. Olyanforma, mint egy király; vagy még helyesebben, mint egy képviselőházi elnök.

Mert az attamánok épen úgy szavazat útján választattak, mint másutt a képviselők. Az egész zaporogi kozáknemzet fel volt osztva harmincznyolcz «kurényára». Választó volt mindenki, a kinek fegyvere és lova van. A ló volt a census. Ujságirónak lenni nem volt elég: a pegasus nem megy lószámba. Minden kurénya választott egy attamánt. S valamennyi kurénya egy kosevoi attamánt. Annak a czivillistája pedig volt: szabad evés-ivás az egész országban, a merre csak jár. Külön nem főztek a számára.

Hogy mennyi időre legyen megválasztva a kosevoi attamán, az igen szabatosan van körülirva a kozák alkotmányban. A meddig jól viseli magát. Mikor eljön az idő, hogy nem jól viseli magát, akkor leteszik; elveszik tőle a rangját jelképező nagy botot, a tollas süveget és a zászlót s megmondják neki, hogy hazamehet a kurényájába. Azután összegyűlnek a kurényák s elébb megvitatják, hogy melyikből választassék meg az új kosevoi attamán. A minek a modalitását majd később előadandjuk.

Mikor a jegyzők összeszámították a szavazatokat (lásd alább) s a választás eredménye kihirdettetett, hogy Tárász Griszenkoff nyerte el a közbizalmat: akkor a választó közönség kiküld két markos legényt a javából és hármat assistentiának, hogy menjenek és hozzák el a megválasztottat.

A deputatió, kellő spiritussal ellátva, körülveszi a megválasztott házát, hogy ha netalán az meg akarna ugrani az ablakon keresztül, a lesben állók menten elcsipjék; s azzal a két legbátrabb küldött berontott hozzá s mielőtt védelmi állásba helyezhette volna magát, megragadták s tudtára adták, hogy a nemzet bizodalma ő benne összpontosult, megválasztván őt mai napság kosevoi attamánnak.