Part 24

Az elcsábult embernek de nem jutott most eszébe sem a czár, sem az izenet, hanem csak az a tejfehér kar, a mit maga előtt látott. Az a gondolatja támadt (ha egyátalában szabad az ilyenkor keletkező ötleteket gondolatoknak nevezni), hogy ő neki ebből a gyönyörű szép karból ki kell egy darabot harapni.

Nem tehetünk fel róla egyebet, mint hogy meg akarta «enni» a czárnőt; mert a mint az udvaronczok Katalin sikoltozására berohantak, a czárnőt össze-vissza karmolva és harapdálva találták a dühödt emberrel való küzdelemben: a fehér hölgy vállán valósággal ott látszottak a foghelyek.

A dühödt embert aztán természetesen megkötözték s becsukták egy hideg börtönbe, a hol az rögtön elaludt, mint egy darab fa.

Mindjárt sebes futárt indítottak aztán a czárhoz, hogy jőjjön hamar haza; mert nagy veszedelem van a háznál.

Az vágtat haza Strelemoecba lóhalálában s bámulva hallja a történteket és látja saját szemeivel a szörnyű pusztítást, a mit a dühös bolond az ő legdrágább kincsén véghez vitt. Három doktor fáradt bele a merénylet nyomainak gyógyító eltakargatásába.

– Látod. Meg akart enni a futárod! nyögött a szép czárnő.

– Hozzátok elém rögtön azt a szörnyeteget! toporzékolt a czár, s új nádpálczát rendelt, mert a régit épen most törte össze a rendőrminiszternek a hátán, a ki elmulasztotta jó karban tartani a csatornán levő hidat.

A megkötözött Villeboist felczepelték a kihallgatási terembe. Még akkor is olyan kótyagos volt, hogy két felől kellett tartani, s meg kellett czibálni az üstökét, hogy fölébredjen. Akkor is csak a félszemét tudta felnyitni, mert a másik be volt dagadva, attól a hatalmas ökölcsapástól, a mit a czárnő ő felsége kegyeskedett neki osztani a tusakodás közben.

– Hát te pokolbeli gaz szörnyeteg, mit cselekedtél? ordított rá a czár, s megragadva a hős mellén a kabátot, megrázta őt kegyetlenül.

A tengerész még jobban felnyitotta azt a félszemét, a melyiket lehetett, hogy jobban meglássa, ki az, a ki vele beszél.

Mikor aztán megismerte, akkor az következett volna, hogy térdre essék s a megbántott úr lábait igyekezzék alázatos csókjaival arra a grácziára ingerelni, hogy az ő vétkes fejét megrugdalni kegyeskedjenek.

De biz az nem azt tette, hanem a mint megismerte a czárt, megint lehunyta a szemét s félrenyaklítva a fejét, azt mondta neki, hogy:

– Ne morogj, öreg!

Hűh! Ez még a valami! Ilyet vágni a tűzokádó sárkány szeme közé! Még a kik fogták is, szétugrottak mellőle, azt hitték, most itt rögtön leüt a mennykő!

A czár hideg vérrel tette le a pálczát a kezéből, s egész nyugalommal mondá:

– Hisz ez az ember részeg.

Azt már az irigységnek is el kellett ismerni, hogy az.

– Vigyétek vissza s fektessétek le, hadd aludja ki magát. Majd ha kijózanodik, akkor beszélek vele. Tisztességesen kell vele bánni: ő vitéz katona volt; nem tehet róla, ha a pálinka a fejébe ment.

A czár nagylelkű is tud lenni.

Bizony másnap reggelig tartott az Villeboisnak, a míg kialudta mámorát, akkor aztán teljes parádéba tette magát. Az egyenruháját szépen kikefélték, a kardját visszaadták s újra a czár elé vezették.

– Tudod-e, hogy mit cselekedtél harmadnapja éjjel?

– Harmadnapja? Tudom. A svédek hajóhadát szétvertem.

– Az negyednapja volt. Azután elküldtelek a győzelemhírrel a czárnőhöz.

– Az tegnap volt.

– A tegnapot átaludtad egészen. Emlékszel-e arra, a mit álmodtál?

– Úgy rémlik, mintha jeges medvének képzeltem volna magamat s aztán egy szép nőstény jeges medvének udvaroltam volna, a ki kegyetlenül összepofozott.

– Ostoba! az a czárnő volt. Te meg akartad őt enni.

– Az lehetetlen.

– Összekarmoltad és harapdáltad. No nem tehetsz róla. Részeg voltál: nem tudod, hogy mit cselekedtél. Az izenetet azonban még mindig nem adtad át neki. Most jer oda, kérj tőle bocsánatot, s mondd el előtte az át nem adott diadaltudósítást.

Akként történt. Villeboist ismét bevezették a czárnő hálótermébe. Úgy rémlett neki, mintha lett volna már itt egyszer. A czárnő még akkor is ágyban feküdt, flastromokkal beraggatva. A bűnös térdre és arczra borult előtte s esküvel állítá, hogy ő kész azt az embert, a ki e gonosz tettet elkövette, a legmagasabb árboczára sajátkezűleg felakasztani, ha a czárnő megengedi. A czárnő azonban kegyelmes volt: nem engedte meg; bocsánatot adott. Végre is egy hölgyre nézve hizelkedő az, ha bájai ily őrjöngésbe tudnak hozni egy másképen okos embert. S mikor aztán Villebois elmondta a hőstetteket, a miknek oroszlánrésze az övé volt, egészen kiengesztelődött iránta, kezét nyujtá a bűnbánó hősnek, a mit az ez alkalommal nem hogy megharapni, de még csak megcsókolni sem mert.

– No már most fiam, mondá a czár a tengerésznek, elvégezted a dolgodat, minden ki van engesztelve; már most csak eredj vissza a gályádra!

Villebois egészen megnyugtatva, s a czári kegyelem végtelenségétől áthatva, sietett vissza commodori hajójára.

Ott azután, a mint a födélzetre tette a lábát: nyakon csipték, elvették a kardját, lehuzták az aranyos egyenruháját; adtak fel rá darócz gunyát s odavasalták a lábánál fogva a gályarabok padjához. S még az nap volt módja benne ismét üldözhetni a svédeket, ugyanazon a gályán, a melyen negyednapja diadalmasan verte őket; csakhogy nem a hajó emelvényén, a commodori bottal a kezében, parancsokat osztva; hanem a hajó fenekén, az evező lapát rudjával a kezében, a porkoláb korbácsára ügyelve. S ott maradt öt esztendeig!

Igy tesz a czár akkor, a mikor megbocsát.

Hát még akkor hogyan tehet, a mikor bosszút áll?

Hát még mikor boszút áll a czár! Minő antropomorphismus! Az isteninek emberi kaptafára vonása.

Azt nem úgy hijják, hogy «boszúállás». Ha a czár haddal pusztít el egy szomszéd országot, akkor a czár nem boszút áll, hanem diadalt diadalra halmoz. – Mikor a czár a fellázadt streliczeket felhozatja a börtönből ahhoz a díszlakomához, mely a külföldi diplomatia tiszteletére rendeztetett, s aztán valahányszor új tál ételt felhoznak, mindannyiszor saját legmagasabb kezeivel egy fogolynak leüti a fejét, hasonló szertartást követve minden pohárköszöntésnél, hogy a pezsgődugók és az emberfejek egymáson keresztül-kasul ugrálnak az asztal fölött, akkor a czár nem boszút áll, hanem igazságot szolgáltat. – Mikor a czár egy egész várost földig leromboltat, s annak a saját jó orosz népéből egy csecsszopót sem hagy élve, akkor a czár nem áll boszút, hanem kiirtja a mételyt a népéből; s mikor a czár százezer lengyel gyermeket erővel kitép szülői karja közül s elhurczolja őket muszka városokba, Szibériába: akkor a czár nem áll boszút, hanem organizál és missiót tölt be.

Mivelhogy a czár nem más, mint földi Isten.

Hanem egy eset még is fordul elé, mikor a czár is kénytelen megtudni azt, hogy ő is ember; s a mely esetben mégis csak elkövetkezik az a minden emberrel közös indulat, a minek a diplomatiai műszótárban sincsen más neve: mint «boszúállás».

A czár férfinak nem volt kellemetes ember. Szertelenül ivott, még pedig pálinkát; káromkodott, verekedett és szerelmeskedett, s mindegy volt neki, hogy czárnő, vagy konyhaszolgáló?

Egy cseppet sem lehet rajta csodálkozni, ha Katalinnak egész másforma volt az eszményképe.

Szép legyen, deli, karcsú termetű; tüzes szemei legyenek, mikor kell, epedésre borongók, göndör fekete szakálla, kunkora bajusza, tojásdad piros arcza, finom fehér kezei és mosolygó szája; tudjon szépen énekelni és tánczolni, élczeket mondani és franczia verseket szavalni; legyen engedelmes és szolgálatra kész, s ha néha a franczia pezsgőtől átszellemül, a mi nem megvetendő ital, akkor egészen más virtusok ébredjenek benne, mint a verekedési vágy.

Egészen a véletlen és a fátum dolga, hogy ezt az eszményképet a sors élő alakban is eléje hozta a czárnőnek a szép udvarmester, Moens személyében.

Az ismét a rossz csillagok hibája, hogy a főudvarmester teendői az udvarló hódolatnyilvánulásával annyira összekeverhetők, hogy a czárnő nem tudta az egyiket a másiktól megkülönböztetni. S már-már kezdettek suttogni a rossz nyelvek e dologról.

Péter és Katalin életében nagy szerepet játszottak az álomlátások.

Péternek az ágya fölé volt akasztva egy nagy palatábla: arra a czár, mikor álomból fölébredt, fel szokta irni, hogy mit álmodott, hogy reggelig el ne felejtse.

Ezt nem azért tette, hogy lutriba rakja, a mit álmodott, mert ha a czár rakná a pénzét a lutriba, az annyi volna, mintha a fináncz-miniszternek segítene lopni a saját zsebéből; hanem azért tette, hogy azután komornyikjával, meg a miniszterével összeült és találgatta velük, hogy mit jelent ez az álom?

Ez éjjel azt álmodta a czár, hogy kedvencz kutyája, a mely rendesen ott szokott aludni az ágya előtti medvebőrön, egyszerre csak felhúzta a hátulsó lábaira a czár lovagcsizmáit, s elszaladt velük, a czár pedig utána, kergetve a perduellis komondort mezitláb.

Átkozott egy álom! Elől egy kuvasz sarkantyús csizmában, utána meg a czár – mezitláb!

– Te! Jakusovszki! kiáltá a mindig szolgálatkész udvaronczhoz, mit jelent ez a bolond álom?

– Ez bizony azt jelenti fölség, hogy kutya van a kertben! s fölséged jól teszi, ha éjszakára nem húzza ki a lábát a csizmából, a kedvencz kutyájára pedig nagyon jól vigyázzon.

Ugyanezen az éjszakán pedig Katalin is látott egy álmot. Az ágya tele volt kigyókkal, s az undorító csúszó-mászó fajzat minden tagjait összeszorította, körülfonta, s kettős nyelvével az arczába sziszegett. Az ő álommagyarázói nem tudták e látványt olyan jól megfejteni, hogy vigyázott volna magára jobban.

– Megüthetné a mennykő! Monda a czár, de szivében már benne volt a horog.

Egy este azt mondta Katalinnak, hogy elmegy dupkai mulató kastélyába, s hosszabb ideig ott fog maradni. – E helyett azonban azt tette, hogy elbujt a téli palotában, a hol a czárnő lakott s egy apródnak nagy borravalót igért, ha elárulja neki, mikor megy a fiatal Moens Katalint meglátogatni. Jó borravalóért pedig Oroszországban a czárnőt magát is eladják: az apród úgy éjféltájon jött a czár rejtekajtaján kopogtatni, hogy ha valami szépet akar látni, hát itt az ideje.

A czár, a nádpálczával kezében, rohant a czárnő szobáiba; annak a legelső szobája előtt találta madame Blaskot, a czárnő legbizalmasabb udvarhölgyét s történetesen a szép Moens lovagnak a testvérét; ez a hölgy a hálószoba ajtaja elé gördített karszéken aludt.

Az udvarhölgy megragadta a dühösen berontó czárnak a kezét, s addig huzalkodott vele, és türte annak ökölcsapásait, a mennyi idő épen elég volt arra, hogy mire a czár betör a czárnő hálószobájába, már akkor minden rendbe legyen hozva, s arra a kérdésre, hogy mit keres itt e lovag? azt mondhassa a czárnő, hogy «semmit, csak épen czérnát segít gombolyítani».

Nagy Péter azonban dühös volt; az őrtálló asszony ellenállása meggyőzte arról, hogy férji becsületében valami kár esett; azonfelül ő saját maga olyan lármát csapott, hogy minden ember összeszaladt rá a palotában, s még az őrtálló silbak is megtudta, hogy a czárnő hálószobájában egy fölösleges cavaliert találtak.

Moens lovagot természetesen rögtön lánczraverték s vitték a törvényszék elé, melynek Usakoff tábornok volt az elnöke.

Péter, a Nagy, maga kivánt vizsgálóbiró lenni, maga kérdezte ki a rettenetes bűnnel vádlott udvaronczot.

– Ki vagy? Mi vagy? Hol születtél? – s a többi.

Az ifju lovag pedig, nehéz lánczai közt is felegyenesedve, így felelt meg neki:

– Ha meg akarod tudni, hogy ki vagyok? hogy hívnak? hát megmondom. Az én nevem Mousson lovag: testvére vagyok annak a Mousson Annának, a kit te erővel elraboltál, meggyaláztál. Most én visszaadtam neked a kölcsönt. A mi gyalázatot te az én családom nevére halmoztál, én visszavágtam a te homlokodra. Viselheted holtig, s várhatod, hogy történetiróid ezt az esetet is fel fogják jegyezni a neved után. Én megboszultam testvéremet. Egyéb szándékom nem volt. A czárnő ártatlan.

Ennél többet nem beszélhetett Moens, mert betömték a száját s vitték egyenesen a vesztőhelyre; csak ott engedték meg neki, hogy meggyónjon.

Mikor letérdepelt a vágótőke elé, azt sugá a hóhérnak:

– A dolmányom bélésébe van bevarrva egy arczkép, gyémántos foglalványban. Keresd meg, ha levágtál. A gyémántokat tartsd meg, az arczképet égesd el.

A hóhér úgy tett. Mit tudta, ki lehet az a szép asszony, a kit az ifju a szivén viselt arczképben. Az pedig Katalin volt, nem más.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt aztán már az az eset, a mikor a czár is ember és boszút áll.

Nem Moens lovag lenyakaztatásáról van szó: ez csak tréfa. Még az sem megemlíteni való, hogy Balks grófnőre a törvényszék kimondta a kancsukás büntetést, s ezt Nagy Péter saját kezeivel hajtá végre; mert ez még megtiszteltetés, s aztán a hetediknél már abbanhagyta! tehát ez még kegyelem; hanem szó van arról a boszúról, a mit a czár feleségén állt.

A kivégeztetés napján a czár berontott a czárnő szobájába. Egész arcza ki volt kelve a dühtől. Az egyik kezében volt egy buzogányos fejű nádbot, a másikban egy meztelen vadászkés. Nem szólt semmit; csak oda lépett vérben forgó szemekkel a czárnőhöz, s összecsikorgatta a fogait. Azután felrugott két karszéket. Akkor felemelte a vadászkést s markolatig döfte a czárnő – karszékének a támlányába. Aztán neki indult a szőnyegeket összehasogatni. A czárnő udvarhölgyei ijedtükben bujtak ágy alá, kanapé alá, kandallóba, hová? senki se mert egyet mukkanni. Utoljára egy hatalmas ütéssel olyat mért a buzogányával a czárnő feje, fölé hogy a mögötte levő velenczei tükröt ezer milliom darabra zúzta vele. A czárnő meg sem rezzent.

Erre azt mondta neki Nagy Péter:

– Látod, kezemnek egy ütése elég volt ezt a pompás tükröt összetörni.

Katalin nyugodtan felelt neki arra:

– De hát már most szebb lett-e a palotád az által, hogy legszebb ékességét összetörted?

Ekkor azt mondá neki Nagy Péter:

– Gyere velem!

Azzal levezette a czárnőt a hintajához s elvitte őt magával – a vesztőhelyre.

Ott volt egy bitófa felállítva, s annak a gerendájára volt kiszegezve a szép Moens lovag feje.

Nagy Péter megfogta Katalin kezét s odahurczolta őt a bitófa alá s kényszeríté arra a helyre állani, a hova még a szép lovag vére csepegett.

– Tekints oda! Ismered ezt az embert?

A czárnő arcza még most sem mozdult meg.

Hideg vérrel felelé:

– Sajnos, hogy a romlottság oly nagy az udvaronczok között.

A nagy czár tehetetlennek érzé magát egy asszonynyal szemközt, a kin nem tudott boszút állani.

Azt mondta neki, hogy megbocsát s ismét hazavezette.

És aztán igen nyájas volt hozzá.

A czárnő azonban megvesztegette a czár egyik apródját, hogy hozza el neki azt a palatáblát, a mire Péter az álmait és gondolatjait fel szokta jegyezni, hogy el ne felejtse. S jó borravalóért bizonyára még a czárt is eladják.

Egy napon ezt olvasá Katalin a tábláról:

– Egy czárnőnek már lenyirattam a haját, még a másikét is lenyiratom.

(Azoknak a nőknek a haját szokták lenyirni, a kiket kolostorba száműznek.)

Katalinnak pedig igen szép haja volt, sajnálta volna.

Másnap a czár rosszul érezte magát; czitromos vizet adtak neki. A czitrom pedig nagyon ártalmas az orosz czároknak.

Mikor Péter érezte, hogy ez volt az utolsó itala, nem ellenmérget kért, hanem mérget: tintát. Végakaratát készült leirni. De csak odáig birta, hogy «rendelem, hogy Katalin czárnő»… ha tovább irhatta volna, ez a szó következett volna: «megfojtassék». – Igy aztán azt olvasták ki belőle: «uralkodjék!» S a czár nem végezhette be boszúját.

Hanem Mousson bevégezte a magáét.

OROSZ NEMEZIS.

Valahány ház, annyi szokás.

Már mi nálunk az a szokás, hogy ha valami nem tetszik a magyarnak, kiáll a középre s megmondja a királynak szive szerint: «Fölséges uram, ez mi nekünk nem tetszik, ez nem jól van, ebből baj lesz, majd meglássa!» A mire a fölség azt feleli rendén: «Hát fiaim, ha nem tetszik valami állapot, ott van nektek az országgyüléstek, csináljatok magatoknak többséget, szavazzátok le a miniszteriumot: én bizony adok nektek olyan miniszteriumot, a milyent a többség kiván. Azért nem kell haragudnunk.» Mi aztán akként cselekszünk, a mihez jogunk is van, jól leattateremtettézzük a kormányunkat, azután szavazunk s ha megbuktattuk a kormányt, megyünk a Szikszaiba s iszunk egyet, de nagyot; ha pedig nem buktattuk meg, akkor is megyünk a Szikszaiba s iszunk nagyot, de kettőt.

Oroszországban ez másként van, ott azon kezdődik az ukáz, hogy «Cár kazal» (a czár parancsolja); a többinek pedig csak arra való a szája, hogy mikor nem eszik, vagy iszik, akkor fogja be.

Mikor aztán nagyon sokat parancsolgatott össze-vissza a czár, a mi a hiveinek nem tetszett, akkor egy szép napon odamennek a hivei s ők fogják be a száját a czárnak; még pedig úgy, hogy többet ki nem nyitja. Akkor az excellentiás gyilkosok alattvalói hódolattal berontanak a czárné szobájába s azt mondják neki, hogy van szerencsénk belőled özvegyasszonyt és czárnőt csinálni; az azután megköszöni nekik azt az őszinte hű ragaszkodást magas személyéhez s megteszi őket első tanácsosainak.

Ez olyan rendes eljárás Oroszországban, hogy egyszer már Talleyrand megsokalta s azt mondta, hogy «ideje volna már, hogy az oroszok czárjai változtatnák meg a meghalálozási módjukat».

Mondanunk sem kell, hogy e nézethez mi is csatlakozunk és az egész eljárást nem helyeseljük.

A szegény Péter czár is így járt. Tudniillik Péter a kicsiny, a kinek legnagyobb bűne az volt, hogy a czárnő is kicsinynek találta. Ő excellentiáik egy szalvétával fojtották meg.

Nem is csináltak belőle prédikácziós halottat. Minden szertartás nélkül bedugták az Alexander Newsky kolostornak egyik pinczéjébe, ott befalazták a koporsóját s még csak sírkövet se tettek eléje. Egyedül a barátok tartogatták az emlékét, hogy hol van eltemetve.

A gyilkosokból pedig mind előkelő államférfiak, hires hadvezetők s még hiresebb czárnői kegyenczek lettek. Orloff Alexis, Razumofsky Kyrilla, Orloff Nikitits, Bariatinszky Knyezs és a főczinkos Paszszek késő vénségükig melegedtek a czárnő kegyelmes arczának ragyogásában.

Maradt pedig a megölt Péternek egy fia, Pál. Ez anyjának egész hosszú uralkodása alatt folyvást azzal a gondolattal évődött: «kerüljek csak egyszer én a trónra, s kapjalak titeket életben!»

Ez is bekövetkezett.

II. Katalin meghalt. Pál lépett a trónra.

A mint az anyja halálának hirét vette Pál, azonnal megparancsolta, hogy nyissák fel a pinczeboltot, a hová atyja el van dugva s hozzák elő a koporsót. Felnyitották azt. Az egykori czárból volt még ott egy koponya, egy csomó hajfürt, egy pár keztyü és saru és egy halom por, a mely közt csillámlott az egykori paszomántokról szétomlott aranypor.

Pál czár először letérdelt a koporsó mellé, feleségével és gyermekeivel együtt, azután megcsókolta a jobb kézre való keztyüjét a por-embernek. Végre előhozatta a czári koronát s rátette azt a csontkoponyára. Életében nem koronáztatta meg magát III. Péter: a fia halála után hozta helyre ezt a mulasztást, harminczöt esztendei porráválás után.

Ez volt a kiengesztelő Nemezis.

Következett a boszuállás.

Péter gyilkosai még éltek. Katalin herczegekké tette őket. Orloff Alexis diadalai által önmagát nemzete hősévé, Csezminszky mellékneve egy győzelmes hadjáratról maradt rá. Pál felhozatta őket apja temetésére, a kik gyilkosai voltak.

A fiu és a gyilkosok közötti találkozás rettenetes volt: hanem a boszú még rettenetesebb; Pál azt parancsolta, hogy mikor atyja koporsóját ideiglenes kriptájából átviszik nagy pompával a téli palotába, a két gyilkos főúr vigye a koronákat a koporsó előtt.

Orloff, a hajdani délczeg kegyencz, már ekkor hetven esztendős volt s bal lábára sántított a köszvény miatt; Bariatinszky meg nyolczvan éves volt s minden tagja, a feje is egyre reszketett szélhüdés miatt.

Nem volt számukra irgalom.

Napokig készültek a pompás diadalmenethez, a minek Szentpétervár főutczáin végig kellett vonulni. Katonaság, hivatalnoksereg, zászlóerdő követte a halotti szekeret, csupán pap volt ötszáz a kiséretben; a koporsó fölötti mennyezetet csupa tábornokok emelték s mögötte mentek gyalog, levett föveggel a czár és fiai.

De legnagyszerűbb látvány volt a két gyilkos főúr, a kik a halottvivő szekér előtt bandukoltak. Bariatinszky vitte az asztrakáni koronát, Orloff Alexis a császári koronát. Az egyik reszketett, a másik sántított.

Harminczöt éven át ünnepelt hősei, rettegett főurai voltak az országnak, mely most őket gúnyordítással fogadja, mikor látja jönni a két koronával sántítva és tántorogva. Bariatinszkyt két orvos támogatja, hogy el ne essék s moschust szagoltat vele, ha el akar ájulni.

Ez volt a boszuálló Nemezis. Igazi orosz gondolat. Sulyosabb a kancsukánál, fájóbb a palloscsapásnál.

A téli palotában azután a pazar pompáju ravatalra egymás mellé helyezteté Pál atyja és anyja koporsóit.

Kényszeríté a két halottat egymással kibékülni.

És azután a Péter-Pál templomában egymás mellé helyezteté el mind a kettőt, a síremléken emelt rézkoporsókra felvésetve mind a kettőnek a nevét, a napot, a melyen született s azt a napot, melyen együtt eltemettettek, de azt nem, a melyen meghaltak. Tehát kényszeríté a történetirás muzsáját, harminczöt esztendőt letörülni a historia táblájáról, hogy azt higyje mindenki, hogy Péter és Katalin egy napon haltak meg, mint igaz, egymást szerető, egymás nélkül élni nem tudó házastársak.

Ez az eltörlő Nemezis Oroszországban.

* * *

Vége felé természetesen, hogy Pál is arra a sorsra jutott, a mire Péter, csakhogy nála szalvéta helyett egy övszalagot használtak.

AZ OROSZ KOPPANTÓ.

Hogy mi az a koppantó?

Ifjabb olvasóink alig fogják tudni, az öregebbek még talán emlékezni fognak rá, hogy az egy ollóforma vaseszköz, a mi arra szolgált, hogy a hajdani faggyugyertyák idejében az égő kanóczot megkurtítsa, s esetleg, ha nagyon alant vette, a gyertyát eloltsa.

Oroszországban nagyszerűen tudták kezelni ezt a koppantót a világosság eloltogatására.

Az egyetemeken, a sok diák között, el kezdtek terjengni a szabadelvű eszmék: jött a koppantó; egy czári ukáz elrendelé, hogy háromszáz diáknál többnek nem szabad egy univerzitásba fölvétetni; azoknak is csak magas hivatalnokok, vagy nemes urak fiainak szabad lenni; és különösen jámboroknak és vallásosaknak. Moszkvában volt ezernégyszáz egyetemi tanuló, azokból a koppantó ilyenformán egyszerre kioltott ezeregyszázat.

Hanem a meghagyott háromszáz között is oly igen el volt terjedve a gonosz felvilágosodás szelleme, hogy 1848-ban mind valamennyit halálra itélték lázadási szándék miatt s csak a czár kegyelme menté meg őket a szibériai ólombányák számára.

Ez az esztendő sok világgyujtogatással járt. Az orosz kormány nem győzött utána járni a koppantóval.

Elvégre meg lett tiltva orosz alattvalónak a külföldre való utazás. Csak nagyon előkelő urhölgyeknek osztatott kegyelemképen engedély arra, hogy külföldi fürdőkre elmehessenek.

Báró Bruiningkné, született Lieven grófnő, e protegált úrhölgyek közé tartozott, a ki per sundambundam ilyen utazási engedélyhez jutott.

Bizony nagy fáradságába került! Először orvosi consiliummal kellett bebizonyítani, hogy beteg, hogy betegségét csak Nizza enyhe levegője gyógyíthatja meg. Ez nem volt elég. Orloff gróf, a rendőrminiszter azt mondta neki, hogy Krimia levegője épen olyan, mint Nizzáé, tökéletesen olyan jó Krimia a betegeknek, mint Olaszország. Erre a bárónő orvosainak be kellett bizonyítani, hogy Krimia levegője nagyon is jó! tiz perczenttel több benne az ozon, mint Nizzáéban (ha azt mondták volna, hogy kevesebb, mind Szibériába sétáltak volna), de épen azért kerülni kell azt a grófnőnek, a ki szív-viszér-szellentyűtágulásban szenved. Ettől a tudós replikától (meg a markába nyomott imperiálcsomótól) annyira kapaczitálva lett a derék miniszter, hogy kiadta az utazási engedélyt a bárónőnek, a czár helybenhagyásával.

Bruiningk bárónő pedig épen egyike volt azoknak a veszedelmes asszonyoknak, a kik idegen irók munkáit olvassák.

Kedvencz irója volt neki Kinkel Gottfried, berlini költő. Föltette magában, hogy azt meglátogatja; s tisztelete emlékjeléül sajátkezűleg himzett a számára egy szép szőnyeget, hogy majd azzal meglepi.

Mikor Berlinbe ért s kérdezősködött kedvencz irója után, azt mondták neki, hogy az Spandauban ül, igen jó helyen, az állambörtönben.