Part 23

A barátságos Kopál vára egy kellemetes sziklagerincz zugában fekszik Közép-Ázsiában, olyan szép kilátással, hogy onnan hat ágyúval egy egész kirgiz hordát el lehet söpreni. Egyéb előnyei, hogy a közelében tíz mérföldnyire egy szál fa nem található, ezután pedig következik egy olyan pusztaság, a melyen három tevejáró napig nem lehet találni vizet.

Legközelebbi szomszédja a barátságos szövetségben élő Karakalp szultán, Emrisz; a kinek a felesége igen jó családanya, minthogy a gyermekei öltönyeit saját maga készíti el, még pedig olyan egyszerűen, hogy valami jó sűrű veres agyagba bemártja őket nyakig, s a márgaköntöst aztán meghagyja rajtuk száradni; így nem csiphetik őket a legyek, meg a szunyogok. Felséges férje télen egész öltözetet visel, nyáron azonban csak övön alul s a szent Wladimir-rendet csak úgy a meztelen bőrére akasztja.

Magában Kopál várában nem lakik más, mint az orosz várparancsnok és katonái, a hűséges kirgiz szolgák s ezeknek az uraknak a feleségei.

Minden esztendőben kétszer megindul Jekaterin várból egy repülő hadoszlop, mely a kopálváriaknak lisztet, pálinkát és egyéb, az élet gyönyörűségeire megkivántató szereket szállít s a leveleket kézbesíti. Nincsenek elmaradva a világtól. Ezzel a szép vidékkel lett megajándékozva Anna Petrowna. Hanem elébb ki kellett állni a száz korbácsot, mert Kopál várát nem adják ingyen.

Az ütésekbe is meg lehet halni egy nőnek, hát még abba, mikor a porkoláb leszakítja a válláról az inget s a legközelebb álló kozáknak int, hogy ragadja meg a nő kezét, fordítson rajta egyet s rántsa fel a hátára, hogy kényelmesen essék neki az ütés. Azt hiszem, abba még jobban meg lehet halni.

Anna Petrowna az iszonyattól térdre roskadt, arczát eltakarta kezeivel és reszketett, mint a kit a láz tör.

A porkoláb a szép leány nyakkendőjéhez nyult, a mitől az úgy felsikoltott, mintha tüzes vas érte volna, pedig hiszen az nem is fáj.

– Tarboga! kiálta a porkoláb, mire a megszólított kozák kilépett a hadsorból.

Az elitélt leány tíz körmével készült védeni keble takaróját s harapott.

– Fogd meg a kezét és vigyázz, hogy meg ne harapjon! mondá a porkoláb.

Erre Tarboga megfogta Anna Petrowna két kezét, hogy az nem mozdulhatott. Nem is harapott. Hanem a helyett odanézett azzal a két nagy szemével a kozák szeme közé. S abban a tekintetben valami oly fenevadszelidítő varázs volt, valami olyan észbontó fájdalom, néma könyörgés, hogy a mikor a porkoláb a mozdulni nem tudó leány öltönyéhez nyult ismét, hogy azt lefoszsza róla, Tarboga azt mondá neki:

– Ne bántsd! Én kiállom helyette a büntetés felét.

– Micsoda jusson, fiacskám?

– Azon a jusson, hogy elveszem őt feleségül. S a férjnek szabad felesége büntetését megosztani.

– Ez már igaz! Hát csak vetkőzz neki! Hanem aztán csak meg ne bánd.

Tarboga levetkőzött övig s felhagyta magát két kezénél fogva húzni a gerendára, míg a két lábára egy huszonnégy fontos golyót akasztottak.

A porkoláb dühös volt rá. Két kézzel suhogtatta a korbácsot s teljes erejével vágott, minden csapásnál kérdezve:

– No hát fiam! Kell szép leány? Kell szép feleség? Hát a lakodalmadon nem tánczolsz? De kiválasztottad a szépét!

Tarboga a foga közé harapta a szakállát és nem ordított.

Anna Petrowna pedig félőrülten nézte, hogy csorog a vére annak az áldozatnak, a ki az ő büntetése felét elvette, most mindjárt ő rajta lesz a sor!

Az ötven le volt számlálva.

– No még tizet a leány helyett, dörmögé Tarboga a kötélről.

– Ah! hiszen te derék legény vagy! No várj, majd most a javából adok!

És adott neki a javából.

Anna Petrownának a szivét hasogatta minden ütés, a mit látnia, hallania kellett.

Hatvan volt már.

– No még tíz! dörmögött a kozák.

A porkoláb most már dühbe jött. Egész vadállati boszúval vágta az áldozatát, a ki jajgatás nélküli állta a kínzást, más helyett.

Csak harmincz maradt már Anna Petrownának.

A kozák letekintett rá a kínzó oszlopról s látta őt a rémülettől félőrülten maga elé bámulni:

– No még tízet! hörgé lihegő mellel.

Azt is megadták neki.

De még a forró lélekzetvétel is arra való volt, hogy ismételje:

– No még tízet!

A kilenczvenediknél már nem tudott szólni. Elhagyta ereje, szemei lecsukódtak.

– No fiam, kell-e még az utolsó tíz a szép leányért?

Szólni nem tudott már, de a fejével intett: «igen».

Ekkor Anna Petrowna felszökött a földről, letépte saját kezével kebléről a takarót s oda vetve azt Tarboga vérző hátára, betakarta őt a saját testével, odatartva hófehér vállait a kínzónak s vad indulattal kiálta hozzá:

– Nem hagyom a férjemet halálra veretni! A többi az enyém!…

És azután férj és feleség lettek s bizonyára nagyon megszerették egymást s most is élnek még Kopál barátságos várában.

BÖLCS SALAMON MUSZKA KIADÁSBAN.

Grodisko jámbor «muzsik» volt Podoliában, a mi a «jövő nyelvén» nem valami zenekedvelőt jelent, hanem parasztot. Hát egyszer, a mint Grodisko épen úr dolgára sietett, azaz, hogy lassan ment, sőt nem is ment, hanem megállt kicsiholni, mert sürgős volt az útja: levéllel küldék valahová, annálfogva nagyon ráért; hát épen csakhogy benyomhatta a hüvelykujja körmével a taplót a pipájába, a mint egyszerre csak egy dzsidás tiszt, azt se mondja neki, hogy «holc» vagy «prosz» (Monosszesz műszavak), hanem plén parád, teljes uniformisban a nyaka közé repül a magas égből s azzal a jámbor Grodiskót úgy sújtja földhöz, hogy annak a szájába ütött pipa csutorája épen a nyaka csigolyáján jött ki.

Történt pedig ez az eset Kamenyikban a főpiaczon, fényes nappal, épen a gazdag Christofor örmény kereskedő emeletes háza előtt.

Grodisko nem halt ebbe bele, hanem azért mégis szivére vette a dolgot s bepörölte a törvényszék előtt a nyakába esett tisztet, a ki gróf volt, névszerint Balabin Alexievics Plátó.

A bölcs kamenyiki törvényszék megidézteté a gróf urat s számon kérte tőle, hogy mi jogon követte el a körülirt bűntényt, mivelhogy sem abban a nemesi előjogokat megállapító ukázban, melyet II. Katalin czárnő kiadott s mely 113 §-t tartalmaz, sem abban a pótukázban, mely I. Sándor czár által kiadatva, ezt még 73 §-sal kiegészíti, egy sem szól arról, hogy az orosz nemesség tizennégy osztályából bármelyiknek meg volna engedve a levegőben repülni s az égből potyogni a szegény muzsikoknak nyakába.

A megidézett Balabin gróf azt hozta fel alapos mentségül, hogy nem a maga jószántából vállalkozott a repülésre, hanem egyenesen kényszeríttetett rá a házi gazdája, az örmény Christofor úr által, a ki őt a házából, az emeletről az ablakon kidobta. E szerint ez tartozik fizetni Grodiskónak és kancsukát kapni azért, hogy egy grófot kidobott az ablakon.

A dolog bonyolódni kezdett. Most már megidézték Christofor urat is. Igaz-e, hogy ő dobta ki Balabin gróf urat az ablakon?

Christofor úr aztán elmondta, hogy volt, mint volt?

A gazdag örmény szép fiatal feleséget hozott Georgiából s a mellett olyan vigyázatlan volt, hogy egy fiatal dzsidás tisztet fogadott kvártélyba házához. Egy napon szokatlan időben menvén haza a boltjából, ott találta felesége szobájában a kapitányt. Az örmény markos legény volt, azt se mondta a tiszt úrnak, hogy «zdravtvujtye!» hanem derekon kapta, s a hol a kőmíves lyukat hagyott a falon, legrövidebb úton kiröpíté. És most ő követel még elégtételt Balabin gróf és a felesége ellen házasságtörés miatt.

Nem hogy ő fizessen a pórul járt Grodiskónak, hanem még ő neki tartozik fizetni Balabin gróf, a miért a feleségét elszerette.

Balabin Plátó gróf azt állította, hogy az csak plátói szerelem volt.

– No akkor azt a Plátót is be kell csukni, mert az is gazember! mondá Christofor Miklós.

A birák meg voltak akadva. Ki itt hát voltaképen a bűnös?

Christofor látva, hogy ez az ügy nagyon bonyolódott, ügyvédet hozott a segítségére, az aztán segített még azt bonyolódottabbá tenni.

Előkereste I. Pál czárnak 1799-ben kiadott ukázát, melynek rendelete szerint minden házi gazdának megengedtetik a szobájából bármely butort, a mi neki nem tetszik, kidobni az útczára, s minthogy napnál világosabb az, hogy Balabin gróf Christofor háló-szobájában egy olyan butor volt, mely annak nem tetszhetett, annálfogva teljes joga volt neki Balabin grófot, mint kelletlen butort, kidobni az utczára ablakán.

Most azonban Balabin gróf is prókátort hozott magával s az aztán tökéletesen összebonyolította az ügyet, ugyanazon idézett ukázból kiderítve, hogy az, a ki valamely butort az utczára akar kidobni, elébb háromszor tartozik kiáltani az alant levőknek: «vigyázz!» Ezt pedig Christofor Miklós elmulasztá.

Az itélet tehát ekként mondatott ki:

«Mink stb. stb. Kamenyik birái:

tekintettel arra, hogy a fölséges urunk I. Pál czár 1799-iki ukázában kimondotta, miszerint minden házi gazdának joga van bármely fölösleges butort kidobni az ablakon át az utczára;

tekintettel arra, hogy egy dzsidástiszt csakugyan fölösleges butor egy férjnek a szobájában, a kinek fiatal felesége van:

felmentjük Christofor Miklóst az emberölési szándék vádja alul, mivelhogy Balabin Alexievics Plátó grófot, nem mint grófot, de mint fölösleges butort dobta ki az utczára,

azonban

tekintettel arra, hogy ugyanazon legmagasabb ukáz rendelete szerint kutyakötelessége a gazdának, minek előtte a fölösleges butort kidobná az ablakon, elébb háromszor elkiáltani magát, hogy «vigyázz», elmulasztás esetében huszonöt rubel birság s a történhető szerencsétlenségért teljes felelősség terhelvén az elmulasztót;

annálfogva Christofor Miklóst, ki elmulasztá nem csak háromszor, nem csak kétszer, de sőt egyszer is kiáltani: elmarasztaljuk huszonöt rubel birságban, a leütött muzsiknak fizetendő 2000 rubel fájdalom-díjban s az összes perköltségekben.

A mi a házasságtörést illeti, az nem ránk tartozik, hanem a papi székre.»

… Azt mondják, hogy mikor a czár olvasta ezt az itéletet, a két oldalát tartotta nevettében.

A SZÉP FEBRONIA MULATSÁGAI.

A szép Febronia hirhedett hölgy volt Oroszországban.

Ő volt Arakcsejeff grófnak a kedvese.

Arakcsejeff gróf pedig volt I. Sándor czárnak a kegyencze.

Se nem miniszter, se nem hadvezér, hanem mindenható kegyencz.

A mi rossz csak történt I. Sándor uralkodása alatt a Balti-öböltől a Fekete-tengerig, azt mind Arakcsejeff gondolta ki. Ő uralkodott a czáron.

S minthogy a szép Febronia meg Arakcsejeffen uralkodott, annálfogva a legfelsőbb hatalom Oroszországban a szép Febronia volt. A kinek hivatal, érdemrend, előléptetés kellett; a ki szolgálatait uradalmakkal kivánta megjutalmaztatni; a ki az útjában levő embereket el akarta küldetni – zabot hegyezni, az csak egyenesen Febroniához fordult a kérelmével s föltéve, hogy az instantia megfelelő arany fenéksúlylyal volt megterhelve, bizonyos lehetett felőle, hogy óhajtása teljesül.

Febroniának férje is volt, egy közönségés matróz, azt megtette grófnak s aztán elküldette Kamcsatkába. Ez a leggyakorlatibb haszonvétele a szent házasságnak.

Mikor Febronia nyilvános orgiákat rendezett, a politzeiminiszternek meg volt hagyva, hogy ügyeljen rá, nehogy a mulatság valahogy megzavartassék.

Febroniának Gruzinóban volt pompás kéjlaka s ott, mikor egyéb mulatsága nem volt, a szolgái és szolgálói kínzásával töltötte az idejét.

Egyszer az jutott eszébe, hogy a férfi szolgáit elküldi egy kartonfestő gyárba; ott beledugatja őket mindenféle színű lugokba, a mikből azok aztán maradandó színekkel ellátva kerülnek elő. Ilyenformán lettek neki sárga, zöld, rózsaszín, tulipiros, lilaszín, hupikék szerecsenjei s mikor azokat sorba állította, hát az egész szivárványt képviselték. Nem is hítta őket más néven, mint színeikről. Nagyon sok nevetségre adott ez alkalmat.

A szolgálóival meg más mulatságot talált ki.

Igen szépen tudott gyöngygyel és selyemmel hímezni.

Aztán egy-egy fiatal leányt elővett s annak a meztelen karjára, hátára és keblére hímzett szebbnél-szebb virágokat, nagy ügyességgel öltögetve a bőr alá. A kihímzett «tárgynak» természetesen e műtét alatt szisszenni, vagy épen rángatódzni nem volt szabad.

Volt azonban egy kedvencz rabnője, Jermola; maga a szelidség és engedékenység. Ezt nagyon szerette.

Ennek jutott az a feladat, hogy a míg a bájos Febronia valamelyik rabnő bőrét tűszúrásokkal tüzdelgeté, ő az alatt fogta annak a kezeit, hogy csendesen tartsa magát. A háttérben pedig fel volt állítva a szivárvány, tudniillik a hétféle színű rabszolga, korbácscsal a kezében. Ezeknek az volt a nemes hivatásuk, hogy ha valamelyik leány az acupunctio mulatságát a saját testén nem akarja eltűrni, azt a sokkal hatályosabb operátióval ismertették meg. Azok hát inkább tűrték a tűszúrásokat.

Egyszer azonban egy szegény rableánynak e kínzás alatt, akárhogy harapta össze az ajkait, a köny kicsordult a szeméből.

Febronia épen bevégezte a leány vállára hímzett napraforgó virágot s kedélyesen kaczagott rajta.

– Nézd: milyen szép, Jermola!

Jermolára pedig nem az úrnőjének a kaczagása ragadt el, hanem annak a rabnőnek a sírása. Az ő szeme is tele lett könynyel.

– Micsoda, te sirsz? rivallt rá Febronia. Sirsz, mikor semmi bajod sincs? Hej «Hupikék!» «Delivörös!» «Lilaszín»: Ide jertek! Korbácsoljátok meg, hogy legyen neki oka sírni!

Jermola odaborult a lábaihoz s összetett kézzel könyörgött neki.

– Ne veress meg, asszonyom!

– Ejh! vesd le a ruhádat! Engedelmeskedjél!

Jermola átölelte a térdeit, úgy könyörgött neki.

– Ne szégyeníts meg, asszonyom!

Febronia elrugta magától s dühösen rikácsolt:

– Szolgák! Tépjétek le ruháit, s korbácsoljátok félholtra!

Ekkor felsikoltott a leány kétségbeejtve:

– Bátyám! Ne hagyj!

– Ah! Igaz! Hiszen te neked bátyád is van itten! Hej «Aranysárga!» Te lépj elő. Te magad fogod megkorbácsolni hugodat!

«Aranysárga» kilépett a sorból a parancsszóra s odament, a hova hivták; hanem aztán a helyett, hogy Jermolát ragadta volna meg, odaszökött Febroniához s megkapva annak a karját, kirántotta az úrnő övéből a saját tőrét s egy döfést adott neki vele.

Febronia erős nő volt, küzdeni kezdett a gyilkos rabszolgával, s azalatt a többi szolgáit kiáltá segélyül:

– Héj «Rózsaszín», «Kobálkék», «Császárzöld» segítsetek.

Hanem a szivárvány többi hat színe mozdulatlanul állt a helyén, s mind a hat szolga és a hét szolgáló elnézte hidegvérrel, hogy üt döfést döfés után a fellázadt rabszolga a zsarnok nő testébe, míg az sebektől elhalmozva összerogyik. Sikoltozására senki se mozdult a palotában.

Akkor a gyilkos felemelte testvérét a földről és annak a szívébe döfte a kést, hanem elébb letörülte róla a szörnyeteg vérét, hogy még halálában se keveredjék össze az övével.

Akkor aztán magát ölte meg.

Arakcsejeff csak a rémhírre érkezett meg Gruzinóba. Már akkor Febronia el is volt temetve. A hatalmas embert annyira lesújtotta ez a csapás, hogy egészen elveszté minden lélekerejét. Kiment Febronia sírjához s ott lefeküdt és sírt napestig; nem beszélt senkihez s nem vett magához se ételt, se italt; nem bánta, akármi történik az orosz birodalommal, nem törődött se a katonai koloniák fellázadásával, se a czár búskomorságával: semmivé volt téve.

A czár pedig sehogy sem tudta nélkülözni ezt a kedves emberét. Miután semmi vigasztalás nem fogott rajta, odaküldé hozzá a szent életéről hirhedett szentgyörgy-kolostori archimandritát, Photiust, a ki többek között azzal tette magát nevezetessé, hogy mikor Galitzin herczeg miniszter korában az orosz nép felvilágosodásának nagy művét megindítá: ő a czár előtt tiltakozott ez istentelen kisérlet ellen; s tiltakozására Galitzin herczeg el lett bocsátva s az orosz nép megmaradt jámbor butaságában.

Tehát ez az istenfélő kegyes férfiu mene el a czár kivánatára a fejét hamuval hintő Arakcsejeff grófhoz s azt elvonva a szeretett Febronia sírjától, elvivé magával kolostorába s heteken át addig csepegteté szivébe a hitnek malasztját, a míg a nagy vezeklések után visszatéríté az Istennek tetsző életre s visszaadta őt nemzetének és czárjának. Arakcsejeff letett arról a sötét eszméről, hogy magát éhséggel, lelkét a kétségbeesés sötétségével elpusztítsa: megbánta bűneit, megtért a kegyes életre… S aztán visszatérve Gruzinóba, minthogy a gyilkost már meg nem kaphatta, előhozatta azokat a rabszolgákat, a kik nézték azt a gyilkosságot vagy hallották a sikoltozást a palotában s Febroniának segítségére nem siettek, s azokat elébb lábaiknál fogva felakasztatá, azután felváltva forró vízbe és jeges vízbe mártogattatá, azután félszemüket kiszuratá, továbbá megkancsukáztatá, végezetül örök gályarabokul hajó fenekébe levasaltatá: szám szerint huszonegyet!

Ezt nevezik Oroszországban a kegyes életre való megtérésnek.

A CZÁR, A KI BOSZÚT ÁLL.

A czár, kit a historia Péternek, a Nagynak nevez, beleszeretett egy szép leányba s olyan szerelmes lett, mint akármi más Péter.

Csakhogy mindenféle akadályok álltak az útban. Először is a leánynak már volt vőlegénye, Péternek pedig már volt felesége.

A szép leány vőlegénye volt Kaiserling, burkus követ, a czár felesége pedig volt Lapukhin Eudoxia, egy derék ezredesnek a leánya. (Még akkor az orosz czároknak nem igen adogattak európai uralkodó házakból feleséget.) Eudoxia czárnőnek két gyermeke is volt, egyik Alexis, az úgyremélt trónörökös.

Holmi Kis Péternek ez elég akadály volna, hogy a szerelméről végképen letegyen; de Nagy Péter nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen».

Még is meg kellett pedig azt ismernie, mert a szép Moussen Anna nem akart neki más feleletet adni. Minden ostromát ezzel a szóval verte vissza. Itt nem használtak még a hirhedett arany ágyúgolyók se; a szép Anna szivének gránit burkolata volt: a becsület; visszapattogtak róla.

Egyszer aztán azzal a szóval lépett eléje a czár, hogy «nézd, most már szabad vagyok, a feleségemet bezárattam a kolostorba, a papok elválasztottak tőle, már most gyere hozzám feleségül».

A szép Moussen Anna csak azt felelte megint: «lehetetlen!»

– Mi tart még vissza?

– Az, hogy szeretem a vőlegényemet.

A czár erre fejedelmi dühbe jött; káromkodott, mint a jégeső, összetört egy pár gyönge bordájú butort s megragadva erővel a szép Annát, felnyalábolta s minden sikoltozás és hajkitépés daczára levitte a lépcsőkön a szánkójába s hazahajtott vele diadalmasan a palotájába. Ott azután három napig napvilágot sem engedett hozzá jutni.

Negyednap aztán, mikor a szép leány össze volt törve és tépve, s mint egy elgázolt Lengyelország hevert hódítója lábainál, ki őt akarata ellen erőszakolta a boldogságra, akkor a czár felöltözteté az áldozatát pompás biborba, nyusztba és aranyba s egész udvari kisérettel vitte el őt a szent Izsák templomba, jobb felől ültetve maga mellé s úgy vezette be kézen fogva a sekrestyébe, az egész világ szemeláttára.

Itt azután fejedelmi nagylelkűséggel így szólt hozzá:

– Látod, a mit én akarok, az megtörténik. Érezted hatalmamat. Hajadoni koszorúdat letéptem. Most az egész világ tudja, hogy kedvesem vagy. Kicsufolnak, kinevetnek, megvetnek. Akarod-e, hogy ezek mind most egyszerre a lábadhoz boruljanak, tiszteljenek, imádjanak? Akarsz-e hát most czárnő lenni?

És a leány megint azt felelte neki rá: «lehetetlen».

– Miért lehetetlen?

– Azért, mert én így meggyalázva, összetépve, elgázolva is csak a vőlegényemet szeretem.

– No hát eredj hozzá a pokolba! ordítá a czár, s kirugta a templomajtóból, hogy az arczra esett a hóban, s senki sem mert odamenni, hogy őt onnan felemelje, csak épen a vőlegénye: a jó, becsületes Kaiserling. Az odament, felkarolta. Letörülte arczáról a hónedvet; talán még a szemek nedvét is. Sőt még a szégyenpirt is letörülte róla. E meggyaláztatás után sem szünt meg aráját szeretni. Fátyolt vetett a kényszerített hűtlenségre, nőül vette a szép Mousson Annát s hazavitte Burkusországba s szerette és megbecsülte holtig.

Péter a Nagy pedig keresett magának kárpótlást s addig-addig keresett, míg meg is találta, egy szép liflandi istennő személyében, ki minekutána egy lutheránus papnak pesztonkája, egy dragonyos káplárnak felesége, egy orosz tábornoknak rabszolgálója s egy miniszternek szeretője lett volna, megérte azt a dicsőséget, hogy Nagy Péter még Nagyobb Katalin czárnőt csináljon belőle.

A czárnak sajátságos szenvedélyei voltak. Erőnek erejével be akarta bizonyítani, hogy ő két dologhoz ért: asszonyt kormányozni, meg hajót kormányozni. Pedig egyik nehezebb, mint a másik.

A hajókormányzással majd meg is járta. Egyszer valamennyi külföldi hatalmasság követeit meghívta a hajójára egy kis kéjkirándulásra a tengeren. Ő maga kormányozta a hajót. Megtette azt is, hogy oda fenn az árboczkosárban osztogatta az audencziát s a meghitelesítését átadó porosz követnek azt kiáltotta le, hogy mászszék fel utána a kötéllajtorján. Ezúttal azonban rosszul ütött ki a kisérlet. A hajót roppant zivatar fogta elő a tengeren, a hullámok keresztül csapkodtak a hajón, minden tekintet nélkül a felséges kormányosra. Az egész diplomatiai testület tengeri betegséget kapott. Az angol követ testamentumot írt, s azt palaczkba zárta, a spanyol követ imádkozott, s szentelt mézeskalácsot rágott, a burkus követ káromkodott, az osztrák követ segítségért kiabált s a franczia követ fenyegetőzött.

– Sire! ha minket itt elvisz az ördög, az én királyom ezért felségedet felelősségre fogja vonni!

A czár nagyot nevetett.

– Hiszen, ha téged elvisz az ördög, velem együtt visz el. Együtt fúlunk a vízbe s aztán jöhet utánam a királyod a pokolba, téged reclamálni!

A szélvész pedig nőttön-nőtt, a vihar a hajót szétrombolással fenyegette.

Ekkor egy merész férfi kivált a jajgató tömegből s azt mondta a czárnak: «majd én kormányozni fogom a hajót!»

S ez szerencsésen bevitte a hajót a háborgó tengerből a kronstadti kikötőbe.

Ennek a férfinak a neve volt Villebois: bretagnei nemes; egykor tengeri kalóz, kalandor és csempész; most pedig altiszt a czár hajóhadánál.

A czárnak annyira megtetszett a merész franczia, hogy rögtön megtette őt a kormányzott hajó kapitányává; mely minőségben a svédek ellen folytatott hadjáratban annyira kitüntette magát, hogy fregatt-kapitánynyá és egy egész hajóhadosztály commodorjává lett kinevezve.

Mikor a svéd sereg utolsó veszedelmes kisérletét tette a keletkező Szentpétervár elpusztítására, s hajóhadával hatalmas hadsereget tett ki a finn partra, mely hirtelen átkelt a Néván s az új fővárost ostrom alá vette, az volt a legválságosabb időpont az orosz birodalomra nézve.

Az ultima ratio «regum»: az ágyú, az oroszok ellen dönté el a csatát; hanem az ultima ratio «czárum»: a gyujtogatás, kicsikarta a svédek kezéből a győzelmet. Az oroszok felégettek körülöttük egy egész tartományt s a svédeket az éhség visszakergette Ankerstierna hajóira, azokat meg aztán a vakmerő Villebois támadta meg, s nagy károkat tett bennük.

A czár azzal jutalmazta meg a merész hajóst, hogy őt bizta meg a győzelemhír megvitelével a czárnéhoz, ki akkor, mint új menyecske, strelemoeci várkastélyában lakott egész udvarával, tizenkét werstnyire Szentpétervártól.

Villebois lóra ült, a mi már magában is elég nagy veszedelem egy tengerészre nézve, a ki nincs szokva a nyereghez. Azonkívül kegyetlen hideg volt, hó és fagy elcsigázta. Valahány csárda van Szentpétervártól Strelemoecig, mindegyik előtt megállt, egy korty pálinkával megerősíteni a szivét, s addig erősítgette, míg Strelemoecbe érve, tökéletesen lecsipte magát. Ott még az őrszobában felhörpentett egy pohár forró puncsot, a míg a czárnőnél megérkeztét bejelenték; mert már akkor késő éjszaka volt s a czárnő rég hálószobájába vonult és lefeküdt.

Mikor aztán Villebois a lépcsőkön felment, káromkodott magában, hogy ez a csunya nagy szél még ezt a palotát is hogy mozgatja ide meg amoda.

A tengerészt langymeleg, illatos termeken keresztül vezették, egész a czárnő hálóterméig, melynek falai drága prémekkel voltak kiszőnyegezve, s még a padlat pokrócza is csupa puha angoragyapju volt. A hálószobát mámorító chinai füstölők illata töltötte be; s a hírmondónak már a nélkül is mámor volt a fejében, mit a rögtöni meleg légkör egyszerre felfokozott s épen csak az kellett neki, hogy a fejét tökéletesen elveszítse: hogy még egy elragadó szép asszonyt lásson maga előtt, ott heverve a dunnapehely hullámai és a brokat függönyök fellegei között, igéző pongyolában; s hogy ez alak még kinyujtsa a habok közül feléje vakító fehér karját, azt mondva: «no hát add ide a czár izenetét».