Part 22

Pallasz végig járt valamennyi utczát, benézett a házakba, az udvarokba; azután felmászott a nagy fatoronyba a miben már nem voltak harangok, onnan nézett szét és onnan sem tudott se embert, se házi állatot felfedezni, a milyen messze csak elláthatott.

Emberek, barmok mind Sergievics Alexei tulajdonai voltak; s a bojár, miután Amirani egy szavára odaajándékozta a nagy darab földet a czárnőnek, a jobbágyot és a marhát jónak látta elhajtani onnan.

A palotájába visszatérő tudós a kulcsot benne találta a kapuban; tehát bezörgetés nélkül betérhetett. Embert ott sem talált, hanem a nagy lépcsőház közepén voltak lerakva nagy döbözök, deszkák és hordók, e felirattal: «Pallasznak, a tudósnak». Azok meg voltak töltve füstölt hússal és hallal, besózott turóval, kétszersülttel és pálinkával. Tehát valaki még is gondoskodott róla. Az a valaki Amirani volt. Megtudva a tudós fátumát, ki őt oly fényesen megörökíté, előre odaküldeté számára e szükséges czikkeket, hogy éhen ne veszszen; s volt rá gondja, hogy azok kellő időben kipótoltassanak, éjszaka lerakatván a palota kapuja elé; a honnan el nem hordhatták a farkasok. Mert ha az emberek nem, hát a farkasok igénybe vették a rezidencziát s az első éjjel mindjárt megették a tudósnak az egyetlen lovát. Pallasz ez időtől fogva ki nem mert mozdulni a czári palotából a farkasoktól féltében, hanem csak ott járt-kelt egyik nagy teremből a másikba, s nézegetett ki a nagy városra s időközben telefirkálta a falakat pasquilokkal. A mikről bizonyosan azt hitte, hogy azok dicsénekek a szép Amiranira. Azt állítják, hogy megőrült.

NAGY URAK BOSZÚJA.

A czár sem volt mindig az a vasból öntött, jéghideg alak, a kihez csak reszketve lehetett közelíteni halandó embernek.

Voltak, a kik látták őt a «nyári kertben» a szép O*** herczegnővel a gyepen szaladgálni, s annak gömbölyű vállai felé leszaggatott pézsmavirág-gubókkal hajigálózni.

Sőt vannak, a kik látták őt a téli palotában tartott udvari bál alkalmával ugyanazzal a bájos tündérrel egy kontratánczot eljárni, s annak legyezőjét a földről felvenni.

Pedig tudjuk, hogy az orosz udvari bálokban milyen sokat adnak az etiquettere. Talán ugyanezen bálban történt az, hogy egy katonatisztet azért, mert egy rangján felül álló úrhölgyet mert felkérni tánczra, elküldtek az Urálba s egy őrnagyot, a mért elhibázta a figurát a quadrilleban, degradáltak és várfogságba tettek.

Hanem azért a czár mégis jól mulatott a szép O*** herczegnő oldalán, a hogy ezt többen bámulva látták.

Csak az a baj, hogy azok között, a kik ezt látták, ott volt a czárnő is.

A czárnő, daczára annak, hogy maga is szenvedélyes walzertánczosnő volt, mégis mindenre tudott ügyelni. Hejh: Argusnak csak száz szeme volt; de az asszonynak ezer van.

A kulcslyukon keresztül szivárgott, hogy e miatt heves jelenetek fejlődtek ki a legmagasabb házasok között.

Pedig bizony minden alapos indok nélkül. A dolog maradt az elhajigált pézsmavirág-gubóknál s a felvett legyezőnél; több nem következett belőle.

Nem azért, mintha a hódító részéről hiányzott volna a komoly foglalási vágy, hanem mivel a vár nagyon erősen volt védve. A herczegnő erényének sánczán semmi rést nem lehetett törni. Sem a délczeg udvarló férfiui előnyei, sem a czári kegy csábító ragyogása nem birták őt meghódítani. Megközelíthetlen maradt. Gazdag ajándékok, kitüntetés, kegyosztás, mind sikertelen maradtak.

Lehet, hogy nagyon jó emlékében volt még O*** herczegnőnek Lapukin herczegnő tragédiája, a ki mivel bátorkodott ott járni szemeivel, a hová csak a czárnő tekintetének volt szabad járni, ezért a piaczon megkancsukáztatott, nyelve kivágatott s maga Szibériába száműzetett. Lehet azonban, hogy egyéb okai voltak.

De ne fáraszszuk mi magunkat titokfürkészéssel, mikor ez a rendőrség dolga.

Egy napon így szólt a czár B** úrhoz, a rendőrminiszterhez:

– No mondhatom, hogy hiába eszed a kenyeremet; még maig sem tudtál rájönni, hogy ki hát O*** herczegasszonynak a titkos szeretője.

– Honnan gondolja azt, felség, hogy kell ilyennek lenni a világon?

– Igen egyszerű a kombináczió. Először a herczegnő férje egy ostoba tökfilkó, a kivel varjukat lehetne ijeszteni. Ezt lehetetlen, hogy szeresse.

– Kérem, felség, vannak éltes urak, a kik szeretetreméltóságukat a késő korig megtudják tartani.

– No ti ketten nem tartoztok azok közé.

A rendőrminiszter maga is hatvanhét éves volt már.

– A második gyanujel az, hogy a herczegnő szertelen nagy fényt űz; ruháit Párisból hozatja s toilettje feltünést gerjeszt, brilliántjai túltesznek Demidoff és Trubeczkói herczegnőkéin, fogatai gyönyörűek. Ez nem kerül ki férjétől. Azt ismerem jól. Zsugori, fösvény ember. Igy csak egy őrült szerető pazarolhat. – Üldözd ezt a nyomot.

A rendőrfőnök fogadta, hogy mindent el fog követni, hogy ennek a titoknak nyomába jőjjön.

– Nos, tudtál-e ki már valamit? kérdé tőle egy idő mulva a czár türelmetlenül.

– Semmit se, felség; épen semmit.

– Élhetetlen vagy; elcsaplak.

– Azt nem érdemlem meg. Én minden rendszabályt elkövettem. Kémeim ott ülnek éjjel-nappal azokban a házakban, a mikből a herczegnő palotájára lehet látni; átöltözött butesnikok járnak alá s fel a kapuja előtt szünetlenül, a földalatti csatorna alagútján rendőr van felállítva; a herczegnő levelei számára külön titkár van szegődtetve a cabinet noirban, minden cselédje az én zsoldomban áll, s mikor kikocsikázik valahová, egy lovas butesnikom mindenütt nyomában nyargal; de mind hasztalan; a herczegnő nem fogad el férje honnemlétében senkit; ha egyedül kocsizik ki, sehol nem találkozik senkivel, úgy tér vissza, a hogy elment; semmi gyanús helyen nem időzik, valódi ascetai életet él és nekem egyetlen egy fonál nem akad a kezembe, a miről a gyanút tovább fűzhetném.

– Mert nem értesz hozzá. Ott kellene kezdened, hogy kinek a megbizásából küldetnek számára Párisból az öltönyök? Ez nem történhetik meg a vámőrség tudta nélkül.

– Felség! Ezt sem mulasztottam el. A herczegnő küldeményei azonban olyan pecsét alatt küldetnek, a mit még nekem is respektálnom kell. Szólt a rendőrfőnök és furcsán mosolygott hozzá.

– Áh, áh! kapott rajta a czár. Tehát valaki a magas diplomácziából! Ezt mindjárt gondoltam. Melyik? Melyik! Kinek a pecsétje őrzi a küldeményt? Ha a franczia követre sütöd ki, akkor nagy ember vagy; de ha az angolra sütöd ki, akkor két akkora vagy.

– Felség! Sem az angol, sem a franczia követ.

– Hát ki az ördög? Csak nem az osztrák? Szegény!

– Egyátalában nem követ.

– Hát micsoda?

– Azok a küldemények a czári titkos pecsét alatt érkeznek.

– Micsoda? Még rám fogod, hogy én hozatom azokat a herczegnőnek; hogy én magam vagyok a titkos imádója, a kit boldogít, s csak azért hajszollak, hogy elfordítsam magamról a gyanút.

– Felség. Én nem tudok többet.

– De hiszesz többet.

– Felség! Egy rendőrfőnöknek kötelessége a gyanakodás.

– De én megtiltom neked, hogy rám gyanakodjál! Ártatlan vagyok, mint szent Antal a pusztában; s valami gazember még az én firmám alatt űzi gonosz tetteit; de ezért meglakol! Elmehetsz az ördögbe!

* * *

Az O*** palota figyelemmel tartására kirendelt butesnik egykedvűen bandukolt a Nyefszki-prospekt széles járdáján, a kemény tüzelő kánikulai napon. Melege lehetett abban a nagy szakállban, a miből csak a szeme látszott ki.

Egyszer alkonyat felé, mikor már hűsülni kezd a lég, az O*** herczegi palota kapuja alatt kocsizörgés hallik. Ez azt jelenti, hogy a herczegnő sétakocsizásra készül. Erre a butesnik eltünik az átelleni ház kapuján át. Nehány percz mulva elégördül a könnyű kabriolet, melybe egy pompás trakéni mén van fogva. Az egy lovas fogatok Szentpétervár előkelő köreinek kedvenczei. A hátulsó ülésben foglal helyet a fehér parókás inas, buzavirágszín, ezüst vállzsinóros bérruhában; a lovat a herczegnő maga hajtja, veleszületett elegancziával.

A mint a kocsi tova gördül, nyomban előjön a butesnik, most már lóháton. Lova jó ukrániai mén, a mely nem enged a trakéninak semmi előnyt. Könnyen utoléri a herczegnő fogatát s aztán kimért távolban maradva, poroszkál utána.

A herczegnő a nyári kertbe hajt. A kapu-bejáratnál leszállítja inasát s egy virágáruló leánytól egy csomó nyári ibolyát vesz s azt keblére tűzi s aztán tovább hajt, ügyesen kerülgetve, előzgetve szemközt jövő és elmaradó hintókat. Lovat hajtó urak nem szokták egymást üdvözölni. Megkerüli a khinai pavillonokat s aztán elvégre megáll a japán kioszk előtt s ott leszállítja az inast, hogy hozzon az ő számára egy pohár jeges barbarast, a mit a japániak ismeretlen gyümölcseik nedvéből oly kitünően tudnak készíteni.

A míg azt elkölti finom kis csigahéj kanálkával, az alatt az inas a ló zabláját tartja.

(A mese kezd unalmas lenni.)

Addig a butesnik is ráér a lova hevederén igazgatni valót keresni.

Azután az inas visszaviszi a japáni pinczegádorba az üres poharat s kis idő mulva megint visszajön s elfoglalja helyét a kabriolet hátulsó ülésében. A herczegnő megfordul s szépen hazahajtat, a nélkül, hogy valakivel egy szót váltott volna. A lovas butesnik a nyomában.

Mikor a kabriolet begördül az O*** herczegi palota udvarcsarnokába, a butesnik leugrik lováról s egy készenálló társának odaveti a kantárt.

A herczegnő inasa is leugrik az ülésből s siet úrnőjét lesegíteni a bakról.

De abban a pillanatban odaugrik hozzá a butesnik s megragadja a markával a gallérját:

– Hát te, országos gazember, hogy tudtál így megvénülni ötvenhat percz alatt? Fiatal ficzkó voltál, mikor kimentél s vén ránczos pofa vagy, mikor visszajössz.

… Igy csempészik hát be a titkos szeretőt!

A japáni kioszkba bemegy az inas, az ott marad s kijön helyette az ál-inas szerető.

A herczegnő nagyot sikoltott s futott fel a lépcsőkön, ott hagyva prédára nyakonfogott titkos imádóját.

A megragadott ál-inas most egyszerre előkelő büszke arczot csinált s megkapva a butesnik kezét, melylyel az a gallérjába kapaszkodott, haragosan dörmögé a fülébe:

– Szerencsétlen! Nem tudod, hogy «kit» fogtál meg? Én vagyok a rendőrminiszter.

Erre a szóra azonban a butesnik a másik markával most már a torkát fogta meg a tettenkapottnak, szemébe dörmögve:

– De te, még szerencsétlenebb! Nem tudod, hogy «ki» fogott meg? Én vagyok a czár!

Volt azután kölcsönösen nagy elbámulás.

A czár jött legelébb is szóhoz.

– Hát te vagy a herczegnő erényeinek az alapköve, vén gonosztevő! Te? Hát ezt a te ránczos pofádat szereti az istennő jobban, mint az én hódolatomat? Valld meg, mi a talizmánod; mivel tudtad előlem megnyerni? ha azt nem akarod, hogy szétzuzzam a fejedet.

A megszorított udvaroncz válaszolni volt kénytelen.

– Az, hogy én jobban ajándékozok és kevesebbet veszekszem.

– Hallatlan gonosztevő! Hát erre költöd te el azt a tömérdek dispositionsfondot, a mit tőlem kicsikarsz! Hát ezért kell neked minden lépten-nyomon új összeesküvéseket felfedezned? Hát ezért tartasz te Párisban ágenseket? Hogy ezen a réven a saját pénzem árán légy az első seladon az országban; s még a tulajdon pecsétem alatt hordatod neki a piperét s gonoszságodat még velem takargatod! Most mondd meg, hogy mi van még Szibérián túl, hogy oda küldhesselek!

– Mást mondok én, felség. Én nem szólok erről a dologról senkinek, felséged se szóljon senkinek. Legjobb lesz, ha titokban tartjuk.

– Igazad van, gonosztevő! No hát, lódulj, ha komornyik vagy, siess az úrnőd után, kinyitni az ablakot!

… De biz ott nem sokáig nyitogathatta az ablakot a szerencsés vén vetélytárs, mert a czár előtt e percztől fogva az ostoba, zsugori O*** herczeg egyszerre olyan okos és kellemes ember lett, hogy kiválasztotta őt svédországi követjének s elküldte a herczegasszonyával együtt Stockholmba. A rendőrminiszterrel pedig azután is megmaradt jó egyetértésben. Hanem (nem volt szokása a megbocsátás) azért folyvást azon törte a fejét, hogy mint állhasson oly raffinált boszút a vétkesen, mint a milyen furfangos volt annak az elkövetett csintalansága.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Közbe-közbe pedig levert egy-egy kis Lengyelországot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor az utolsó (de nem a legutolsó) és épen nem a legeslegutolsó lengyel leverés után meglátogatta a czár Varsót, hát akkor nagy parádét csaptak a tiszteletére. Szinházi előadás is volt, még pedig egy világhirű művésznő érkezett meg a magas vendégek gyönyörködtetésére: Lola Montez.

No – természetes. A művésznő is arról volt hires, hogy igen bőkezűleg tudja osztogatni a korbácsokat. – Itt nagyon otthon érezhette magát.

A czárt kisérő orosz jeunesse dorée el volt ragadtatva az exotikus művésznő minden szabálylyal daczoló mutatványai által. S azok között maga a «vén» rendőrminiszter is.

Hja, a míg az embernek sok pénze van, addig mindig az «arany fiatalsághoz» tartozik.

Rendőrminiszterre pedig nagy szükség van ott, a hol a czár mulat, kiváltképen ha a mulatság helye Varsó.

Ő excellencziája nem is volt rest mindenféle komplottok és titkos társulatok felfedezésében, a miknek nyomozása, kiderítése természetesen tömérdek pénzbe kerül s arra a titkos alapból kell utalványozni.

A czár sokalta a kontót. Pörölt miatta a miniszterrel.

– Redukáld a titkos kiadásokat. Törüld ki belőle a Lola Monteznek hozatott bukétokat, karpereczeket, garderobokat.

– Felség! szabódott a miniszter, ez, igazán mondom, meg nem érdemlett szatira. Ezuttal én oly ártatlan vagyok, mint páduai Szent Antal a pusztában. A sátáni szépség közelíteni sem enged magához. Szemem közé nevet. Ajándékaimat visszaküldi. Már vagy kevesli az ajándékaimat, vagy van valaki, a ki jobban győzi az ajándékot, mint én. E két eset közül kell az egyiknek állni.

S hogy egészen bizonyos legyen a gyanuja felől (a mint illik is egy rendőrfőnöknek), még egy kisérletet tőn ő exczellentiája: egy óriási kamélia-csokrot küldve a hirhedett művésznőnek, melynek fogantyúja egy tizezer rubelt érő gyémántos karpereczczel volt átszorítva.

Lola Montez teljes felháborodással utasítá vissza az ajándékot.

– Mit gondol ön, uram? irt vissza neki, kinek néz engem? Én erényes, jámbor hajadon vagyok!

Most aztán már dühös lett rá az elutasított imádó. Meg akarta neki mutatni, mit tesz az, egy orosz rendőrminiszter kaméliáit visszautasítani, mikor az ember Varsóban van? A legközelebbi fölléptére a művésznőnek rendeztetett egy óriási skandalumot.

Ő maga, a miniszter ott ült a proscenium páholyban, hogy közelről gyönyörködhessék áldozata megsemmisülésében.

A kilebbenő ballerinát az első pirouettjénél a várt taps helyett egész tintamarréja a fütyülésnek fogadta s azzal egyidejűleg egy hatalmas hagymakoszorú repült lábaihoz a szinpadra.

Lola Montez szikrázó szemekkel, vonagló tagokkal, mint egy sebzett párducz ugrott a lámpák elé s torreadori állásba téve magát, lekiáltott a közönség közé:

– Tudom jól, kinek a munkája ez? Ezé a vén gonosztevőé itt ni. (S azzal rámutatott az előszini páholyban ülő rendőrminiszterre.) Azért, mert nem hallgattam meg az udvarlását, mert visszadobtam a kaméliáit, mint a hogy visszadobom neki a hagymakoszorúját!

S azzal felkapva gyors kézzel a hagymakoszorút, úgy vágta a rendőrminiszter fejéhez, hogy az egészen meg lehetett az előadás sikerével elégedve.

Erre azután lett olyan zsivaj, hogy ki kellett üríteni a szinházat.

Lola Montez azonban alig ért az öltöző szobájába, már rohantak utána a rendőrbiztosok, tudtára adva, hogy három óra alatt elhagyja Varsót s huszonnégy óra alatt a birodalom határát.

– Ezt ni! kiálta Lola Montez, fittyet vetve az orruk alá s azzal kihuzott a vállfüzője alól valamit, a mi előtt Oroszország valamennyi rendőrbiztosa hasra tartozik esni.

Az a czárnak egy kegylevele volt, melyben a világhirű művésznő felhatalmaztatik a szent orosz birodalomban, ott a hol neki tetszik utazni, a nélkül, hogy útjáért, szavaiért, tetteiért bármiféle rendőrség által feleletre vonatnék. Hasonló kegylevelet a halandók közül csak Taglioni kapott még a czártól.

A rendőrminiszter most kapta már meg a büntetését. Maga ment bele a kelepczébe.

Hogy jutott Lola Montez ily irathoz s mire volt az neki jó, azt majd meséljük el máskor, mikor nem lesznek itt körülöttünk gyermekek, a kiknek azt nem kell meghallani.

HOGY BECSÜLIK MEG A POÉTÁKAT OROSZORSZÁGBAN?

Mikor Miklós czárnak a trónörököse annyira megnőtt, hogy nevelőre volt szüksége, hát akkor a minden oroszok czárja kikeresett a számára – egy poétát, arra bizta.

Igenis, nem valami tábornokra, nem valami érsekre, hanem egy egyszerű poétára, a ki semmiről se nevezetes, csak arról, hogy szép verseket irt.

Sukovszkinak hítták, a kit az oroszok Schillerjének neveznek. Schiller volt az eszménye, a mintaképe; annak az összes műveit fordította le orosz nyelvre, s maga is annak a szellemében irt, s utána egy egész Schiller-iskola támadt az új orosz nemzedékben.

A költő úgy nevelhette a trónörököst, a hogy neki tetszett, azt taníthatott neki, a mit akart; a czár egészen ráruházta szülői hatalmát. Sukovszkit még csak abban sem akadályozta senki, hogy Európa legnagyobb katonai államának leendő uralkodóját ne katonának, ne deszpotának, hanem egészen magához hasonló érzelgő költőnek nevelje. Hatalmas ember, szabad ember csak egy volt az egész Oroszországban s az Sukovszki volt, a költő!

Nem tudom, hogy Európa melyik uralkodója csinálná ezt utána?

Egy másik nevezetes költője is élt ekkor Oroszországnak, Puskin, a kinek Jevgen Anyeginjét magyar fordításban is ismerjük. Ez meg az orosz nemzet Byronje volt. Már tizenhárom éves korában hiressé lett egy költeménye: «Czarszkoje Zelo emléke» által. Huszonegy éves korában egy lángoló ódát irt a «szabadsághoz». Valóságos Petőfi-dal. Petőfi dalait nem méltatták semmi figyelemre országunk nagyjai, azok a kunyhók között elhangzottak; senkinek sem jutott eszébe költőjüket megjutalmazni, még életében. Nem úgy Oroszországban. Puskin szabadságdala felhangzott a trónig, egész a hatalmas czár füléig. S a czár rendelt neki jutalmul – huszonöt botot.

Igenis, nem a hogy a tisztelt olvasó várta, nem a nagy muszka akadémiai jutalmat: a kétszáz kancsukát, hanem csak a muszka Marczibányi-jutalmat: a huszonöt botot.

S a koszorúzott költőnek szépen fel is kellett venni a számára utalványozott jutalmat s a «Kaukázusi fogoly», a «Bakcsi-szerályi könyforrás» halhatatlan költőjének hasra kellett feküdni a czár káplárpálczája előtt. Ezuttal Marsyas nyúzta meg Apollót!

A büszke huszonegy éves lángész nem akarta engedni, hogy ez megtörténjék vele, mikor a czár utalványának megértésére a tábornokhoz hívták: sírt, dühöngött. Hanem aztán a derék Popotoff elkezdte kérlelni, biztatni, mint a fogorvos a betegét, a ki nem akarja engedni, hogy a rossz fogát kirántsák: «ugyan Puskin, nem szégyenled magad? Ilyen lármát csapni huszonöt bot miatt? Hisz ez gyerekeknek való tréfa. Magam is kiálltam egyszer, pedig verset se irtam. Nézd csak, milyen kényelmesen elnyulhatsz ezen a balzakon. Látod: az is hires poéta, mint te, még sem protestál. Pedig ő is huszonötöt kap. Nem is fáj az! Az ember nagyot ugrik utána! Aztán hazai mogyorófával. A Czarszkoje Zelo kertjében vágott mogyorófával. Hát kivánhatsz többet? Ugyan dűlj meg hát s ne instáltasd magadat!»

S a dicső Puskinnak fel kellett venni a huszonöt botot, a mit a czár diktált birodalma legnagyobb költőjére.

Ezt se tudom, melyik uralkodója Európának csinálná utána?[4]

Tizenhét esztendővel később egy testőr-tiszt párbajban lelőtte Puskint.

Az egész orosz közvélemény, az egész Európa mívelt világa felháborodott e barbár tettre. Hisz egy ilyen lánglelket megölni: egyenlő gonosztett az ephesusi Diána templomának felgyujtásával.

Volt Puskinnak egy fiatal barátja, Lermontoff. Maga is lelkesült költő s a szentpétervári szalonok kegyencze, testőr-tiszt azonkívül.

Ez egy verset írt Puskin halálára. Abban a versben hallható egy igazi orosznak a fájdalom-ordítása, a ki elfelejti, hogy láncz van a kezén s szabadnak képzeli magát, s beszél szemtül-szemben a czárhoz, a kiről azt hiszi, hogy az is olyan ember, mint ő; és magáról azt, hogy az ő szelleme is olyan magas, mint a czáré; s még mikor hódolatában odaveti is magát a trón elé, ezt oly indulattal teszi, hogy megrendül belé az egész állvány.

Lermontoffnak ez a költeménye is remekmű.

Jutalma az lett, hogy elküldték a Kaukázusba cserkeszt vadászni.

Ő azonban, a helyett, hogy a csecsenczeket pusztította volna, ott is verseket írt.

Egyszer költői kóborlásaiban a regényes bérczek között elfogták a cserkeszek. A költő elszavalta nekik gyönyörű költeményét, «A cserkesz fiu»-t, s a barbár hegylakó nép, az irástudatlan pogány azt mondá: «oh ez nem olyan fej, a minőt le szokás vágni! Ebben Isten lakik». S szabadon bocsáták.

S azután irta még legszebb műveit, mik nemzete kegyenczévé tették. Az asszonyok imádták verseit és prózáját. Regényét, «a Korunk hősé»-t minden nagy nemzet nyelvére lefordítva, olvasta az egész világ. Neve nagyobb fényt vetett Oroszországra, mint Paskievicsé.

Ott kellett maradnia a Kaukazusban.

Az a gyűlhelye mindazoknak, a kik Oroszországban a «lángész», a «forradalmár» és a «gonosztevő» gyanújába keverik magukat.

Lermontoff gunyoros természetű volt. Keserű, mint az orosz irók mind.

Tiszttársai között volt egy, a ki cserkesz egyenruhában járt s öve mellett roppant nagy handzsárt viselt, a minek a nyele gyémántokkal volt kirakva.

Ezt a bizarr embert Lermontoff úgy hítta, hogy a «handzsáros» úr.

Ez fülébe ment ennek. Kérdőre vonta a költőt.

– Ön engem sérteget.

– Eszemben sincsen ön.

– Ön engem úgy hív, hogy «a handzsáros úr!»

– Én csak önnek legkitünőbb tulajdonáról veszem az elnevezést.

– Ez meg egyenes megsértés. Ez bosszút kiván.

S a «handzsáros úr» rögtön küldte a segédeit Lermontoffhoz, elégtételt követelni.

Másnap reggel kimentek a hegyek közé.

Lermontoff a párbaj színhelyén ismételte, hogy ő nem akarta ellenfelét megsérteni. Az nem fogadott el semmi mentséget. Vérnek kell folyni.

Mikor szembeállították őket, még akkor is azt mondta Lermontoff:

– Én egy ilyen ostobaságért nem ölök meg egy embert. – S azzal a pisztolyával fellőtt a levegőbe.

Hanem a handzsáros úr más véleményen volt. Ő fogta a mordályt, neki irányozta Lermontoffnak s azt a csillagot hazája egén, melynek ragyogását három világrész bámulta, úgy lelőtte, mint a tököt.

S azzal szétfutottak: a győztes és a segédek.

S a fiatal költő: Iván czár dalnoka, Izmail Bej szerzője, nemzetének büszkesége, a kiért az asszonyok rajongtak, a ki után az idegenek Oroszországot megismerték, a fiatalság vezére, koronája, a kioltott lángész… ott feküdt két nap, két éjjel a jávorfa alatt megsiratatlan. Mire a kozák favágók ráakadtak, már a sasok megették az arczát!

Ezt sem tudom, melyik nemzet csinálná utána az orosznak?[5]

OROSZ IDYLL.

Derenowna Anna Petrowna igen szép leány volt és megérdemlette, hogy magához méltó férjet találjon.

Ezt meg is találta, csakhogy nem azon az uton, a melyen elindult.

Udvarolt neki egy deli dragonyos kapitány, a kinek nevét már mindenki elfelejtette.

A kapitány megcsalta a kisasszonyt s a nélkül, hogy nőül vette volna, elment nagy messze földre. De olyan messze még sem mehetett, hogy a megcsalt szép hölgy utána ne talált volna. Fölkereste a hűtelent magában a czári fővárosban s ott fényes nappal, a legnépesebb utcza közepén úgy lőtte mellbe, hogy az rögtön összerogyott.

A kapitány nem halt meg, felgyógyult. Ez egy kis enyhítő körülményül szolgált Anna Petrowna elitéltetésénél. Csak száz korbácsütésre lett méltatva. Gyilkosság sikerülte esetén legalább kétszázra lett volna itélve.

A kit egyszer a szent országban megkorbácsoltak, az Európára nézve megszünt élő ember lenni. Kiküldik Ázsiába: ott azután folytathatja ezt a szép életet, a míg benne tart.

A szép Anna Petrownára kimondatott, hogy ha kiállja a száz korbácsütést, a mi nagy kérdés, akkor el fog utazni a barátságos Kopálba és ott fog maradni életfogytig. Szabad lesz neki ugyanott férjhez is menni. Férfiban ott nincs hiány. Az ellen nem lesz panasza.