Part 21

A legelső feladat volt tehát a czárnő tiszteletére egy új várost építeni a sivatag közepén. Elég idő volt rá hagyva, hat egész hónap. Az alatt csak létre lehet hozni, orosz akarat mellett, egy derék nagy várost, tágas, egyenes utczákkal, a piaczán emeletes épületekkel. Fa és kő volt hozzá elég; ember pedig, a ki robotba dolgozzék, még elegebb. Az új várost elnevezték Vozneszenszknek. Lakosa is lett a városnak elég. Nozdrominoff birtokaiból összehajtották a jobbágyokat a városba, beköltöztették az új házakba lakóknak; a kinek a háza fölé kiakasztották a szabóczimert, az szabó lett, a kit megtettek csizmadiának, annak ahhoz a mesterséghez kellett értenie.

Paloták is emelkedtek az új városban. Egy az operai előadásra, egy a mindenható miniszternek, egy pedig a czárnő számára.

Nozdrominoffnak tudtára volt adva, hogy a czárnő azt szereti, ha a palotája körül kert van: angol kert, terepély fákkal; legkedvesebb fái a platánok, aztán meg a bignoniák és pavlovniák, a miket ez égalj alatt télire tetőtül-törzsig be szoktak kötözni pokróczczal, annak tetejébe zsupköteg jön; a töveiket pedig vastag trágyaborítékkal szokták őrizni a megfagyástól. A czárnő igen kellemesen érezné magát meglepetve, ha egy ilyen parkot találna a palotája körül, melyben három napot szándékozik eltölteni.

Hisz ez legkevesebb! Volt Nozdrominoff urnak egy édes testvére, a ki azt a bolondságot követte el, hogy a lengyel forradalom alkalmával több lengyel menekültnek vendégszerető szállást nyitott a kastélyában. Ezért azután őt magát is száműzte az orosz kormány s a birtokai kezelését a bátyjára bizta. A száműzöttnek volt egy gyönyörü parkja, mely csupa platán, pavlovnia és bignonia-fákból állt; azt ő nagy gonddal ápoltatta: az volt a legnagyobb gyönyörűsége. A bátya neki állított egy pár ezer embert a testvére parkjának, kiásatta nyár derekán a pompás virágtermő fákat s szekérháton elhordatta az új városba, Vozneszenszkbe, s ott a czári palota körül elültette, éjjel-nappal öntöztetve a töveiket, hogy üdén maradjanak, a mig a czárnő megérkezik.

Azután az egész környékből felhajtatták a gulyákat, kiszemelték közülök a legszebb teheneket s azokkal megtöltötték a város körül elszórtan épült majorságokat. A nép közül pedig kiválogatták a legszebb leányokat s azokat beállították majorosnőknek. Amirani volt valamennyinek a betanító mesternője.

A mely leánynak kicsiny lábai voltak, azt megtartotta Amirani tánczosnőnek, s a melyiknek szép hangja volt, az énekesnő lett. Betanultak szépen mindent.

Még pedig a vadparasztok, a kiket a pusztáról hoztak be, sokkal jobban betanulták a maguk szerepeit, mint Nozdrominoff Sergievics a magáét; mert ő, a kinek a czárnőt kellett fogadni az új város kapujánál s ott egy nagy ezüst tálczán sót, kenyeret és egy billikom bort adni át a felségnek: elfelejtette, hogy állványon áll, nagyot lépett, elbukott, megharapta a nyelvét, elejtette a tálczát, végig öntötte a veres borral a czárnő fehér ruháját, s azután akkor, a mint a miniszterrel egyszerre kapott a földreesett billikom után, összeütötte vele a homlokát s erre a helyett, hogy a czárnőnek szóló üdvözlethez kezdett volna, azt mondta a miniszternek, hogy «ördög bujjék az apád lelkébe, te nagy ló!»

Szerencséjére ott állt a háta mögött Amirani, a ki nagy hirtelen felvette, a mit ő elejtett, még a beszédet is s azt a saját magáéval összerakva, olyan kellemes módon prezentálta a czárnőnek, hogy azt egészen kiengesztelé. A czárnő csak a leöntött fehér ruhájáért látszott még kedvetlennek lenni. Amirani ezt észrevette, s minthogy ő is, valamint a vele jött majoros leányok mind tiszta fehérbe voltak öltözve, fogott egy kupa vörös bort s azzal mind a saját öltözetét, mind a társnőiét ugyanazon az oldalon, a hol a czárnő ruhája foltot kapott, végig önté, úgy hogy egyszerre divattá vált Vozneszenszk városában a szerencsétlenségből támadt veresbor-folt a ruhán, a mi ő felségének annyira megtetszett, hogy a szép Amiraninak megcsippenté érte az orczáját.

Ugyanezt a kitüntetést a miniszter is ismételé, a mit egyébiránt Sergievics elengedett volna.

Sergievics számára ekképen már biztosítva volt a Szent-Anna-rend negyedik osztályú keresztje.

Amirani aztán körülvezette a czárnőt az egész udvari kisérettel együtt a pompás majorságokon, melyek e tartomány gazdagságát és kulturáját hirdetik; megkóstoltatta ő felségével a frissen fejt tejet s a tiszteletére készült sajtot (a mit, köztünk mondva, Svájczból hozattak), s oly okosan beszélt, mintha teljes életében mindig a tehenek között forgott volna.

Ő felsége meggyőződhetett saját szemeivel, hogy tudósai egy cseppet sem hazudnak, a mikor azt állítják, hogy Dél-Oroszország kultura tekintetében messze előtte van Normandiának.

– S kinek a birtokához tartozik ez a gyönyörü telepítvény? kérdezé a czárnő elragadtatva a látottak által.

Sergievicsnek már a nyelvén volt a dicsekedés, hogy «ez biz az enyim!» Szerencséjére Amirani gyors esze és még gyorsabb nyelve megelőzte.

– Ez fölséged saját birtokában fekszik. Vozneszenszk korona-uradalom, melynek az én uram Nozdrominoff Sergievics Alexei a kormányzója.

Ez már nagyobb dicsekedés volt.

Egy kormányzó, a ki a czárnő számára igy gazdálkodik! A ki a korona javait ilyen karban tartja, ritka madár Oroszországban.

De már a Szent-Anna-rend harmadik osztályú keresztjére is lehetett igényt tartani!

Ez a nap aztán katonai paradéval telt el.

A második napon következett ismét egy nagyszerű katonai parádé, mely alkalommal tisztek és közlegénység egyhangulag fejezék ki megelégedésüket a Vozneszenszk városában élvezett pompás ellátással.

Este szini előadás volt. A szép Amirani ezuttal tündérkisasszonynak volt öltözve s gyönyörü énekével ragadta el a válogatott közönséget, melynek tapsaitól csak ugy rengett a pompás vozneszenszki operaház. Az opera végén ballet jött. Amirani, mint ballerina assoluta tánczolt a ballet-corps élén. Az operában olasz neve volt és fekete haja, a balletben angol neve és szőke haja.

A czárnő azt kérdezte, hogy rendes «staggione» van-e Vozneszenszkben? A mire Sergievics elég arczátlan volt azt mondani, hogy «ühüm». A miniszter hozzátette a magyarázatot:

– A tömérdek ide csoportosuló idegen kedveért kell azt tartani, Vozneszenszknek iszonyú nagy export kereskedése van.

Csak az az egy nem tetszett Sergievicsnek, hogy a szini előadás után egész reggelig nem jutott hozzá, hogy Amiranit meglássa. Egyrészt azért, mert az a magas szerencse jutott ő neki magának, hogy azon az éjszakán ő felségével játszhatott l’hombret, melyen, nem értvén hozzá, tömérdek pénzt volt alkalma hódolatteljesen elveszíthetni; de másrészt meg azért, hogy Amirani, – ezuttal már a negyedik átöltözésben, – a díszes udvari társaság mulattatásával volt elfoglalva.

Feltette magában Alexei, hogy ha holnap reggel hazakerül Amirani, megveri.

Ezt azonban a programm miatt nem hajthatá végre, mert harmadnapra volt tervezve a népünnepély s azon Amiraninak mint az erény példányképének kellett szerepelni, a ki az egész vidék leányainak egyhangú kijelentése folytán mint a rózsakoszorura legérdemesebb ártatlan hajadon fog a czárnő szine előtt megkoronáztatni. Mely szerepét ismét a legnagyobb remekléssel hajtotta végre és soha belőle ki nem esett. Úgy tudott szégyenkedni, szerénykedni, elpirulni, sirva fakadni és arczát társnői keblére elrejtegetni, hogy senki az udvarból még csak annyit sem mondott rá, hogy «én már ezt az arczot mintha láttam volna valahol».

Maga Sergievics is kezdett kételkedni benne, hogy vajjon csakugyan az ő rabnője-e az, a kit tizezer rubelen vett a szukumkalei vásáron?

A czárnő meg volt hatva a rózsakirálynő szende ártatlansága által. Meg akarta őt jutalmazni és kitüntetni. Előhivatta a legderekabb testőrét, s azt mondá Amiraninak:

– Ime ezt te neked vőlegényül adom. Kiházasitásodról gondoskodom. S ezentul is ki fog reád terjedni kegyelmem!

Sergievicsnek már a torkán volt a kiáltás, hogy «hohó! nem oda Buda! Az az én rabszolganőm, a kit én vettem tizezer rubelen, a szukumkalei vásáron; – az nem ebfogra való!»

De Amirani titokban intett neki a szemével, hogy csak hallgasson; hát csak inkább nagyot nyögött s várta, hogy mi lesz hát ebből utoljára.

A mulatság tökéletessé tétele végett még Nozdrominoffnak magának kellett násznagyául előállni.

A czárnő pedig oly kegyes volt, hogy az ez ünnepélyt követő lakománál az ifjú testőr vőlegénynek és menyasszonynak juttatá azt a kitüntetést, hogy az asztal felett a főuri vendégeknek felszolgáljanak.

A miniszter úr odasugott a mellette ülő Nozdrominoffnak:

– Biztosítva van számodra a másodosztályú Szent-Anna-rend-kereszt.

– Köszönöm szépen, dörmögé magában Nozdrominoff, de elcsakliztátok a szép rabszolganőmet, Amiranit; szurok ragadjon a talpatok alá!

A czárnő pedig rendkivül kegyelmes volt az asztal felett Nozdrominoffhoz. Az kérdezte tőle:

– Hát a feleségedet mért nem hoztad ide magaddal, Nozdrominoff Sergievics Alexei?

No most mit mondjon erre az ember?

Megmondja az igazat, hogy «én nekem bizony nincsen, nem is volt feleségem soha; csak úgy szoktam egyet-egyet hazahozni a szukumkalei vásárból».

No ezzel bizonyosan megbántotta volna ő felségét, a ki a jó erkölcsökre igen sokat adott az alattvalóinál.

Ha tehát az igazmondással megsértené az alattvaló az ő uralkodónéját, akkor annak jobbágyi kötelessége hazudni.

Nozdrominoff azt hitte, hogy ő ehhez tud, s hogy az valami könnyü dolog. Pedig tudomány az.

Azt mondta ő felségének:

– Nem hozhattam el a feleségemet, mert nagyon beteges szegény, nem tudta volna kiállani a kocsirázást a kastélyomtól idáig.

– Ah, tehát beteges a feleséged? Mi a baja?

Nozdrominoff gondolkozott, hogy mit mondjon? Nem messze terjedt az orvosi tudománya. Valami ragadós betegséget nem mondhat, mert azzal megijeszti a czárnőt.

– Magam se tudom biz én. Csak úgy gornyadozik mindig.

– Ah, az bizonyosan nervosa lesz.

– Igen is az, felséges asszonyom.

– De hisz elhozathattad volna őt egy jó ruganyos, salugáderes hintóban, bundák közé jól bepakolva. Miért nem tetted?

– Maga sem akart jönni szegény; mivelhogy, megvallva az igazat: nem tud más nyelven, csak németül.

(Gondolta magában, ha már hazudik az ember, hát legyen az szarvas!)

– Ah, hisz az nagyon derék! szólt a czárnő, hát nem tudod, hogy én is német születésű vagyok?

Hát biz azt Nozdrominoff nem tudta.

– No már most Nozdrominoff Sergievics Alexei ezt tudva, azt mondom, hogy én fogom meglátogatni a te feleségedet a te kastélyodban. Ebéd után mindjárt indulok.

No szegény Nozdrominoffnak még csak erre a dicsőségre volt szüksége! Hogy a czárnő az ő kastélyát meglátogassa s a feleségét előkérje, – mikor nincs!

Ettől a percztől se étele, se itala nem volt, pedig a bájos rózsakirálynő eleget kinálta mindenféle jókkal.

– Dejszen jól laktam én már!

A szép Amirani odasugta a fülébe:

– Ne félj semmit, Alexei!

– Könnyen beszélsz te, mert te már férjhez mentél; de hogy házasodom én meg sebes kutyafuttában?

A czárnő pedig egészen komolyan vette a dolgot, s ebédután rendeletet adott, hogy az egész udvari kiséret induljon el vele együtt Nozdrominoff Sergievics Alexei látogatására.

Nozdrominoff most aztán nem tudta már, hogy melyik szenthez imádkozzék, hogy törjön ki valakinek a nyaka ebben az útban, nem bánja, ha a saját magáé lesz is az.

Az pedig megtörténhetett volna minden mennyei segítség nélkül is, mert Nozdrominoff ősi kastélya nem esvén az előre kicsinált legmagasabb útvonalba, az odáig vezető út csak olyan volt, a milyennek az ökrös szekerek megteremtették. Úgy, hogy a miniszter, a ki egy kocsiban utazott Nozdrominoffal, nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:

– Ej ej, Nozdrominoff Sergievics Alexei, te ezekért a rossz útakért iszonyú nagy orrot fogsz kapni ő felségétől.

Az pedig nagyot sóhajtott s gondolta magában:

– Hej nem azon aggódom én, a mit az ábrázatom elejére fogok kapni! Hanem mi lesz még akkor, ha majd nem tudom előadni a feleségemet?

Csak legalább egy félórával hamarább előre mehetett volna, hogy ott hirtelen egyik rabnőjét felöltöztethette volna halottnak, hogy úgy feküdt volna a koporsóban kiterítve, mikor a czárnő megérkezik. Ez lett volna az egyedüli menekülés. De hát a czárnő nem eresztette őt előre, azt mondta, a hol asszony van a háznál, az tud az ellátásról gondoskodni. – A császári fullajtárok előtte nyargaltak, utánuk vágtatott nyolcz lóval a czárnő hintaja s csak azután következett Nozdrominoffé.

Az a kivánsága sem teljesedett, hogy bárcsak elnyelné a kastélyát a föld, mielőtt odaérnének. Tehette volna ugyan, mert elég lágy volt; de csak még sem tette. A kastély egyre közelebb jött, már látszott a kapu is; már hallatszott a lánczrakötött medvék bömbölése az udvaron; már kitünt a nagy boltozatos korridor, melyről tágas lépcsőzet vezetett le az udvarra. S ime mit látnak Nozdrominoff szemei? A korridor tornáczában nagy asszonycsoport van összegyülekezve s annak a környezetében járul elé egy halvány, roskatag nőalak, pompás ó-német divatú öltözetben, haja egészen eltakarva az à la Boleyn Anna gyöngyös főkötő alá; a hölgy csak egy társalgónőjének vállára támaszkodva képes a lépcsőkön alászállani s egész alakja olyan reszketeg, hogy csak egy szellőre vár, mely azt elfujja.

Ilyen alakot hazudott ő épen a czárnőnek!

De hát hogyan lesz a hazugságból valóság? Ez megfoghatatlan.

Arra már volt eset Oroszországban (talán még másutt is), hogy az ember azt hazudja valamiről, hogy van, aztán nincs; de hogy valamire azt hazudják, hogy van, aztán valósággal meg is legyen, ez a legelső eset.

Ugyan ki lehet ez a dáma? Hogy kerül ez ide? Melyik szent könyörült az ő árva fején, hogy ezt ide küldje?

A bágyatag hölgy, a mint a hintóból leszálló czárnő elé ért, elfogultan rogyott térdeire s megcsókolta ruhája szegélyét s e szót rebegé: «Willkommen!»

Erre a czárnő lehajolt hozzá s kegyteljesen megcsókolá homlokát és kezeit nyujtá neki, hogy felemelje.

E rendkivüli kegy annyira meghatotta az ideggyönge hölgyet, hogy szemei elfordultak pilláik alá, ajkai szétnyiltak, karjai leestek az oldalára s elájult. Hölgyeinek karjai fogták fel.

Ilyen az igazi előkelő úrhölgy, a ki magas nevelésű és német születésű.

A czárnő készséggel járult az elalélt úrnő életrehozásához, a mi azonban nehezen akart sikerülni. – Az ájulás a makacsabbak közé tartozott.

– Hozzátok a flaçonomat! kiáltá a czárnő.

Nem találták.

A miniszter dühösen kiáltott a komornyikokra:

«Den Flaschen!»

Erre felnyitá szempilláit az alélt hölgy s halkan rebegé:

«Die Flasche!»

A grammatikai hiba csodát mivelt: felélesztette.

A czárnő el volt ragadtatva e jelenet által.

Nozdrominoff pedig csak állt ott, mint egy hájbálvány s tátotta a száját.

– No hát, nem mégy oda megcsókolni a feleségedet? szól a czárnő, oldalba taszítva a főurat lovagostora gombjával.

Alexei kétfelé törülte a bajuszát s neki fogott, hogy egy teleszájú férfi-csókot czuppantson a felesége arczára.

Az azonban félre fordítá a fejét előle ez ölelkezés alatt s odasugott neki:

– Le ne csókold az arczomról a fehér festéket!

– Mi az ördög! Te vagy az Amirani? Hát megszöktél a vőlegényedtől?

– Fogd be a század, mamlasz!

Nozdrominoff bámulva szemlélte, hogy tudja Amirani az előkelő házi asszonyt adni. Az affectantiában a nonplusultrát mivelte s kényeskedésével rövid időn megfájdította valamennyi udvarhölgynek a fejét.

Estebédet olyan németet adott az egész társaságnak, hogy attól minden igaz orosz gyomor felháborodott, egyedül a czárnő volt kellemesen meglepve általa. Régi kedvencz «Leibspeisaival» találkozott valahára s ez őt nagyon elérzékenyítette.

Végkép elnyerte azonban kegyei legmagasabb fokát, a midőn vacsora után a sentimentális német úr asszony előhozatta a hárfáját, ezt a kedvencz hangszerét a czárnőnek s annak melancholicus hangjai mellett elénekelt előtte egy románczot, a mi mellett német diákok és kisasszonyok keseregtek valaha.

Ő felsége könyezett.

Ő maga volt elég kegyes tolmácsolni a gyenge compactiójú úrhölgynek, hogy távozzék el hálószobájába s parancsot adott, hogy senki ne háborgassa őt nyugalmában.

Ez a parancsolat Alexeinek is szólt.

Ő pedig nagyon szeretett volna már négyszem között találkozni a szép Amiranival, s megtudni tőle, hogy mi módon szabadult meg a férjhezmenetel dicsőségétől?

Azonban ott kellett maradnia és teljesíteni a háziúri kötelességeit s elfogadni a magasztalásokat, a mikkel magas miveltségű feleségét elhalmozták.

Csak másnap reggel, mikor már az asszonyság toilettejét elvégezte, engedtetett meg neki, hogy felesége szobájába beléphessen.

– No te, átkozott boszorkány! monda Amiraninak, mikor látta, hogy egyedül vannak. Ezt már ugyan fainul adtad; enném a zúzádat. Hát már most ide hallgass. Azt mondta a miniszter, hogy ő felségének annyira megnyertem a kegyeit a tapasztaltak által, hogy kérhetek tőle akármit, nem tagadja meg. Már most csak az a kérdés hát, hogy mit kérjek. Minthogy pedig ezt a nagy dicsőséget egyedül te neked köszönhetem, annálfogva te rád bizom, hogy válaszsz. Mit kérjek? A Nyefszki Sándor gyémántokkal kirakott első osztályú érdemkeresztjét-e, vagy pedig a száműzött testvéremnek a megkegyelmeztetését? Mit választasz?

– Én azt választom, szólt a szép Amirani, hogy kérjed a testvéred megkegyelmeztetését.

– No hát akkor az Alexander Nyefszki gyémántos érdemkeresztjét fogom kérni.

Nozdrominoff Sergievics Alexei meg is kapta, a mit kivánt, a gyémántokkal kirakott Alexander Nyefszki-rendet.

– Látod, mondá neki Amirani; ha a testvéred megkegyelmeztetését kérted volna, azért senki se irigykednék rád; azt mondanák, ha karonfogva látnának vele sétálni: «ej de nagy bolond volt ez a Sergievics Alexei, hogy nem tudott okosabbat kérni a czárnőtől, mikor jókedvében találta, mint hogy egy osztozó és veszekedő társat hazakerítsen magának! Bárcsak jól megdöngetné az öcscse! hanem ha te egyszer azt a te gyémántos érdemrendedet fel mered tenni a kabátodra s így jelensz meg a többi bojárok között, azért egyszerre valamennyi irigy lesz reád, s menten sietnek elárulni a czárnő előtt, hogy őt milyen rútul megcsaltad. S akkor aztán majd meglátod, hogy mit kapsz?

– De hát erről én már mit tehetek?

– Hiszen, hogy a vozneszenszki ünnepélyekkel hogyan szedted rá ő felségét és udvarát, a miatt ne fájjon neked a te fejed: az a miniszter ötlete volt, te csak a kivitelben remekeltél; azért senki sem fog kérdőre vonni. Hanem hogy idehaza a feleség-bemutatással hogy hintettél port a czárnő szemébe, ez már a saját hazugságod volt: ezt magad találtad ki; ezért ha kisül, meglakolsz!

– Hát mit tegyek?

– Hát most én mondok neked két dolgot, a mik között választhatsz. Az egyik az, hogy a gyémántos érdemrendet elteszed a fiókod mélységes fenekére, hallgatsz felőle, mint a nagypénteki harang s nem teszed fel elébb, mint mikor temetni visznek.

– Ohó!

– Vagy pedig elveszesz engem rögtön feleségül.

– Hohó!

– Már egyik a kettő közül. A melyiket jobban megemésztheted. De valamelyiket, kincsem, be kell venned.

– De hiszen te neked már van urad s az majd lármát csap, ha nem mégy hozzá.

– Bedugod a száját, hogy ne lármázzon. Megteszed sztarosztnak a birtokodban.

– No ezt meg kell gondolnom.

– Hát gondold meg!

Mert bizony az nem tréfa dolog, hogy az ember a tulajdon rabnőjének, a kit vett a szukumkalei vásáron tizezer rubelen, most eladja saját magát – ingyen! De viszont az is valami emberi erőt felül muló feladat, hogy az embernek legyen egy elsőrendű gyémántokkal kirakott Nyefszki Sándor érdemrendje s azt ne viselhesse, csak sötétben, bezárt ajtóknál, mikor egyedül van, s viszont nagy sokadalmaknál minden ismerősét szánakozó képpel lássa maga elé kerülni: «Hát semmit se kaptál? Még csak egy hatodrendű Anna-fityegőt sem? Ez szörnyűség! Szegény Sergievics Alexei, oh de nehezen sajnállak!»

E felett Alexeinek elébb tanácsot kellett tartani. Volt neki két igazi jó barátja, a kik soha el nem hagyták, mindig együtt jártak vele; néha egy ágyon is háltak. Az egyik volt Rostopsin, a másik volt Benedictin; de nem a herczeg és nem a benczés barát, hanem becsületes szalmába kötött pálinkás butykosok. Ezekkel szokott ő tanácsot tartani.

Éjfélig Rostopsinnal értekezett, az annyira feldühítette, hogy fogta a gyémántos érdemrendet, bevágta az ágy alá s azzal leakasztotta a szegről a nogajkát, átment Amiranihoz s olyan sort vert neki a hátára vele, hogy azt még egy igazi nervosa is megsokalta volna.

Azután visszament a gondolkozó szobájába s értekezni kezdett Benedictinnel. Az pedig úgy elérzékenyíté és meglágyítá a szivét, hogy aztán csak előkaparta az ágy alól az érdemrendet, megtörülgette, megcsókolgatá; és aztán átment Amiranihoz s a korbácsütéseknek nyomait beragasztá ezer rubeles bankjegyekkel: «itt van a moringod, holnap hivatom a papot».

És másnap is ráemlékezett, a mit mondott, megesküdött szépen jobb kézre a szép Amiranival, feltűzte érdemrendét s aztán viselte mind a kettőt nagy büszkeséggel, s senki sem mondhatta, hogy érdemetlenül jutott hozzá.

Azt a bizonyos testőrt pedig megtette a birtokán sztarosztjává s aztán még igen hosszú életet élt, mint boldog, nagyszámú családapa.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Volt pedig a czárnő kiséretében egy nevezetes tudós és udvari poéta: Pallasz.

Együtt tette meg az utat uralkodónőjével a déli orosz tartományokba, s hazaérkezvén, addig meg sem pihent, míg meg nem irta a vozneszenszki nagy ünnepélyek történetét igen szép versekben, holott ragyogó színekkel örökíttetnek meg a szemmel látott jólét és gazdagság jelenetei. A költő előadását kiegészíték a rajzoló művészek, kik szintén saját szemléletük után gyönyörű képeket alkottak a főbb jelenetekről; Amirani alakja ott pompázott valamennyiben, mint fürge majorosnő, mint olasz énekesnő, mint angol tánczosnő, mint szende rózsakirálynő s mint finom, érzékeny úrhölgy. Költők és művészek versenyeztek egymással, hogy mindannyit megkülönböztessék. E magasztos ethnographico-national-oeconomisticus költeményt lefordították angolra, francziára, németre s a pompás illusztrátiókkal ellátva, megküldték minden európai udvarnak, minden fejedelmi és országos könyvtárnak és a nagyköveteknek. Ez a mű egész hadjárat volt a szellemi hódítás mezején. Egy példányt kapott belőle maga Amirani is.

Szerzőjét, Pallaszt, a tudóst, a czárnő legfényesebben megjutalmazá.

– Te tudtad legjobban megitélni Vozneszenszk becsét. Jutalmul neked ajándékozom azt. Tied legyen élted fogytáig a város, minden benne lakó jobbágyokkal, a körülvevő uradalmakkal s az azokon található majorságokkal és gulyákkal együtt. Tied legyen a kereskedelmi raktárak vámbevétele és a piaczi jövedék és a bérletösszeg, a mit az impressariók az operaszinháztól fizetnek. És a czímed legyen «Vozneszenszk kormányzója» és lakhelyed élethossziglan a czári palota Vozneszenszkben.

E tuláradó kegy terhei alatt roskadozva érkezett meg a megjutalmazott tudós másodszor is az «igéret földére».

De már az alatt bizony nagyon elrontották a tavaszi vízáradások a mult alkalommal hevenyészett útakat: úgy, hogy minden telegája összetörött odáig. Az utolsó állomáson még a jemsikje is megszökött; mert két nap óta nem kapott már enni s Pallasznak, a tudósnak, miután a telegát feldöntötte az árokba s az összetört, nem maradt más választása, mint kifogni az egyik lovat, felülni a szőrére s így baktatni be a rezidencziájába.

És aztán talált maga előtt egy várost, a miben nem lakik senki.

A házakon se ajtók, se ablakok, az utczák benőve fűvel, a piacz közepén mély pocséta, az üres házak ablakain kinéz a seprűlaboda, meg a keserű lapu. Egy-egy sort végig hosszában ledöntött a szél, mint a kártyavárat. Hát még a fényes nagy épületek. Az operaháznak leomlott a homlokzata s szépen belátni a szinpadára az utczáról. A nagy kereskedelmi bazárban a békák alkudoznak a verebekkel s a pompás czári palotáról, a mint a téli kemény fagy levedlesztette a márvány utánzatot, kisötétlenek a dísztelen vályog falak, gerendákkal összetákolva, s veszedelmes repedések félelmessé teszik a belépést.

És sehol egy emberi lélek, a kitől meg lehetne kérdezni, hogy hová lett a többi?