Part 20

– Hadd essék! Törjék ki a nyaka. Palacsintává lapuljon. Ahol van ni! Már szalad is! Már mászik le a háztetőn! Megállj gazember, fölmegyek hozzád! Elfoglak.

A jámbor sajtoskofa megczirógatta a nagytiszteletű urat s keresztyéni jó indulattal kérte:

– Édes drága professor úr! Ne mászszék fel arra a falra!

«Jaj, fussunk innen! Mindjárt ránk esik!» sikoltozott az asszonynép.

– Hadd essék! Ide essék! Lármázott Harangi úr. Nekem essék kapóra. Úgy elütöm, hogy a pokolra esik.

A lunátikus válláról csakugyan leesett a köpönyeg.

– Meghaltál! kiálta rá Harangi úr, agyonütve a nádsinkóval a köpönyeget. – Hah. Csak a köpönyegje volt. De megállj. Erről holnap rád ismerek, kicsapatlak, ha az apám fia vagy is.

De már most hová azzal a köpenyeggel?

Ha bemegy a kollegiumba inquirálni, az alatt ki tudja, mi történhetik odahaza? Még is csak elébb való dolog lesz haza menni: meglátni, hogy mi van a dologban?

XI. DEUS EX MACHINA.

A míg nagytiszteletű Harangi úr a tengernyi néptömegen keresztül tudott furakodni, hogy a szabad utat megtalálja hazáig: az alatt a lunátikus régen lejutott a földre a maga bámulatos nyaktörő utján, a mit, ha megmutatnának valakinek, azt mondaná, hogy nem igaz; a kutnál lemosta az ábrázatjáról a krétát s mire a prefessor úr hazakerült, már akkor ott állt az ő kapuja előtt.

S még úgy tett, mintha észre se venné a közeledőt, háttal állt feléje. Koczkáztatta, hogy jót húznak végig a hátán «servus humillimus» fejében. De hát mit nem kész az ember koczkáztatni, mikor szerelmes?

Aztán meg bizonyos volt már arról Dallos Ádám, hogy ezt a partiet ő nyeri meg: engedhetett egy-egy ütést az ellenfélnek is.

A professor úr pedig megismerte őt hátulról is. S valósággal az volt a köszöntője, hogy megragadta az ott ácsorgónak a gallérját minden teketória nélkül s betolta maga előtt az utczaajtón át a folyosóra, onnan meg a konyhába s ott magával szembeállította.

– Gyere csak, gyere! Itt vagy most, megvagy most! Állj meg itten! Hát mit ólálkodol te itten? Mit állsz te meg éjnek éjszakáján az én házam előtt?

Dallos Ádám olyan ártatlan képet csinált, mint egy birka.

– Hát kérem alássan, nem szabad én nekem a nagytiszteletű úr háza előtt megállanom?

– Szabad? Nem szabad? Nem az a kérdés. Hanem hogy minek állsz épen ide? Állhatnál a tulsó oldalra. Háromezerhatszázhetvenhét háza van Debreczennek; mindenik elé oda állhatnál, miért állsz épen az én kapumba?

– Kérem alássan: a testimoniuomért jöttem.

– Éjszaka! te!

– Hát én azt gondoltam, hogy olyankor nappal van, a mikor a professor úr az utczán sétál.

– Te! Tán te is lunátikus vagy?

– Hát a professor úr az?

– Bomolj meg! Én nem vagyok az. Mit beszélt a lunátikus, he?

– Ebből secundát kapok. Nem tudok belőle semmit.

– Köszönd! – Hát ezt a köpenyeget ismered-e?

– Nekem úgy tetszik, hogy ez a köpenyeg Nyaviga uré.

– Elmenj vele!

– Hiszen elmegyek.

– Nem mégy! Itt maradsz! Minek jöttél ide?

– Jupiter omnipotens! Professor úr beczibál galléromnál fogva, s aztán azt kérdi tőlem, hogy minek jöttem ide? Kikerget, s aztán elállja az utamat, hogy ki ne mehessek.

– Ugye? Maleferiate nebulo! pinczeablakon, padlásablakon jársz keresztül-kasul, s a szegény Nyavigát páholtatod el magad helyett; de most ki nem mégy innen, a míg meg nem fogadod, hogy a hugomra nem veted többet a szemedet.

– Nem értettem; kérem alássan.

– Addig innen el nem mégy, a míg Veronkáról végképen ünnepélyesen le nem mondasz.

– Hát akkor kivánok nyugodalmas jó éjszakát. Majd lefekszem ide a tűzhelyre s reggel megizenem a dárdásnak, hogy hozza ide az ebédemet. Szivesen itt maradok én akár itéletnapig.

– Ember! Homuncule! Még annyira viszesz, hogy káromkodni fogok.

S már morzsolta a nagytiszteletű úr a fogai között a rettentő átokformulát a prosodiából.

«Sic dropax, anthrax, corax, cum smilace climax!» (A mi oly irtóztató káromkodás, hogy lefordítani nem is lehet.)

A nagy lármára azonban előjött a szobából a nagytiszteletű asszony.

– No, az Istenért! Mi történt?

– – Mi történt? Rivallt rá a felbőszített férj, odatartva eléje a nyakánál fogva összeszorított corpus delictit. Kié ez a köpönyeg? asszony!

– Ez a köpönyeg? Hát Nyavigáé. Ki az ördög viselne már ilyen hétgallérú köpönyeget más?

– Akkor bizonyosan ellopta tőle valaki.

– Az a valaki úgy látszik, hogy te vagy. Mert nálad van.

– Ne beszélj! Ne konfundálj még jobban! úgy is fenékkel felfordultan áll a világ az agyamban.

– Úgy látszik ám.

– Hát te még is itt állsz? rivallt a nagytiszteletű úr Dallosra.

– Hiszen azt tetszett mondani, hogy addig el ne menjek, míg Veronka kisasszonyról le nem mondok. Én marasztalásnak vettem.

– Nem azt mondtam! Azt mondtam, hogy mondj le róla s aztán vigyen a garabonczás.

– De ugyan, nagytiszteletű uram, miért haragszik én rám olyan nagyon?

– Ha tudni akarod, hát pro primo azért, mert iszol.

– Ha szomjazom.

– De bort iszol.

– Ha bort szomjazom.

– De sokat iszol.

– Ha sokat szomjazom.

– Sileas! – Pro secundo: mert éjjel kijársz a kollegiumból.

– Ha nem tudok aludni.

– Silentium! Pro tertio: Tarka ruhában jársz, a tógát nem viseled.

– Megbecsülöm, hogy ne szakadjon.

– Pro quarto: Mert pipázol.

– Csak fogfájás ellen teszem. A doktor narcoticumot præscribált.

– Pro quinto: Leányok után jársz.

– Csak egy után járok.

– No hát: ezeknek az összesége az, a miért én tégedet nem szeretlek és elvesztenélek egy kanál vízben.

Most aztán a nagytiszteletű asszony is beleszólt a perbe.

– Miért van tehát, hogy ugyanezen hibákat meg a te különösen pártfogolt kegyenczedben nem tudod észrevenni?

– Kicsodában?

– A szépséges Nyaviga úrban.

– Nem értek semmit. Az egészen más ember. Az nem iszik soha.

– Nem többet a soknál.

– Nem jár ki a kollegiumból éjszakára.

– Csak haza se megy éjszakára.

– Nem visel papagáj uniformist a szobájában.

– Hanem az utczán.

– Nem jár senki lánya után.

– Csak a felesége után.

– Most mindjárt káromkodni kezdek: «quadrupedante putrem strepitu quatit ungula campum!»

– Jaj, csak olyan csunyákat ne mondjon előttem!

– Hát te is az eszemet akarod elvesztetni velem? Vagytok-e még többen, a kik ellene tanubizonyságot tesznek?

A pinczeajtón türelmetlen dörömbözés hangzott s Nyaviga úr fojtott hangja.

– Ereszszenek ki! Hallja! Ki van itt? Ereszszen ki.

– Úgy látszik, hogy még többen is leszünk, monda gonoszkodva Dallos Ádi.

– Mi az itt? Ki az itt? A pinczében? Átkozott lunátikus! Megmondta! Gyere elő malefice!

A nagytiszteletű a botjával verte a pinczeajtót, Nyaviga úr meg alulról az öklével: a mi igen szép muzsika volt.

– Hát nyisd ki neki a pinczeajtót, mert bezártad! Figyelmezteté férjét Zsófi asszony.

– Vagy úgy? – Professor úr kinyitotta a zárt a pinczeajtón.

Arra a felemelkedő csapóajtóval együtt egy rémalak nyomult fel eléje a mélységből, a kinek kalap helyett egy üres hordó volt a fejére húzva.

– Quis hominum? Ki vagy ember? rivallt rá a professor úr, türelmetlenül kopogtatva botjával a furcsa fafövegre.

Arra a sajátságos látogató leemelé a fejéről a hordót, mint valami kalapot s köszönt vele:

– Alászolgája.

– Ah. Per Deos immortales! hőkölt vissza a professor úr. Ne izéljen Nyaviga úr. Mi lelte az urat?

– Semmi sem kérem; magyarázott Nyaviga úr engedetlen nyelvvel; csak egy kis máslást ittam.

– Domine bort ivott?

– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.

– Hogy jött domine ebbe a hordóba?

– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenes.

– A lunátikus tudta, hogy itt van s ő maga nem tudja, hogy hol van! Nyaviga úr! Ismer az úr engemet?

– Oh igen is: nagyon örülök, hogy van szerencsém szegény házamnál.

– Legyen esze az úrnak! Ez nem az úr háza!

– Nem-e? Hát akkor senkié sem! Akkor vad ház!

– Nyaviga úr! Az úr részeg! – Nem. Az úr nem részeg; meg van mérgezve. Intoxicálva alcohollal! Valaki megétette, sőt megitatta, hogy félrebeszéljen. Ismerjen rám! Én vagyok a professor! ez meg itt a feleségem.

– Úgy? Maga a professor, a kit én meg akarok gyilkolni; a meg a felesége, a kit el akarok rabolni.

– Jupiter bicornis Ammon! Ez az ember megbolondult.

– Csak megrészegedett. Igazítá ki Zsófi asszony.

– Igazán? monda a prefessor úr, haragját lecsillapítva. No úgy fektessétek le szegényt: hadd aludja ki a krapuláját. Az emberi gyarlóságok iránt elnézőknek kell lennünk. Errare humanum est. Nihil humani a me alienum puto.

– S ilyen embernek akarod te a mi Veronkánkat adni?

– Oh az nem tesz semmit. Az ilyen dolgon minden embernek át kell egyszer esni. Mentül elébb, annál jobb. Én is voltam… vagy mit mondok: – lehettem volna. Azért türelmesnek kell lenni mások iránt. Úgy. Édes Nyaviga úr. Csak ide tessék a hárságyra. Így ni. Tegyek egy vánkost a feje alá? Be ne keverjük ezt a szép tarka ruhát.

Nyaviga urat csakugyan lehúzta a feje a hárságyra.

– Itt a köpönyegje. Takarózzék be vele. Ezt is a lunátikus ejtette le.

– Vigyék el innen azt a dézsát! mormogá Nyaviga úr; a «lunátikus» szóról az jutván eszébe, nehogy talántán megint egy dézsa vizet állítsanak holdkóros csapdául az ágya elé, mint a minap.

– Azért Veronka mégis az ő felesége lesz! végzé a nagytiszteletű úr, nagyot toppantva a lábával és a nádpálczával nyomatékul.

– Hát fogadjunk, hogy nem lesz; ungorkodék Dallos Ádi.

– Nem hallgatsz? Az lesz, ha mondom. Megeszlek, ha még egyet szólsz!

– Hát már most mért haragszik rám professor úr? Hiszen nem csak én iszom bort; (csakhogy én győzöm), nem csak én éjszakázom a kollegiumon kívül; (pedig bizony sehova sem jártam, mint ide, az alá az ablak alá). Tarka ruhája is van másnak is: s még is amazt akarja boldoggá tenni?

– Miért? Hát azért. Mert! Semmi gondja rá kendnek.

(Már mikor «kend»-nek nevezett valakit, akkor nagyon haragudott.)

Zsófi asszony pedig kezdett sírva fakadni.

– Annak az embernek, a ki engem így meggyalázott, akarod te Veronkát adni?

– Épen azért, hogy többet meg ne gyalázzon. Ha magának lesz felesége, lesz vele baja elég, hogy nem ér rá a másé után járni. Similia similibus.

– Igen. Simia simiabus! Mit tudom én, hogy mit tesz az?

– Én pedíglen appellálok! monda hatalmaskodva Dallos Ádi.

– Te appellálsz? Hová appellálsz? Én vagyok itt biró, hóhér és pap egy személyben: elitéllek, felakasztlak, el is temetlek!

– Nem engem, professor úr.

– Nem téged? Hát ki szabadít meg téged? Ki parancsol még ennél a háznál?

– Hallgassa csak! Mi csoszog odakinn a folyosón? Csisz-csosz, csisz-csosz!

A rejtelmes csoszogás egyre közelebb jött: csisz-csosz, csisz-csosz.

Mindenki elnémult s várakozva tekintett a nyitott konyhaajtó felé, melyen besütött a tele holdvilág.

A holdfényben a megboldogult Tóbiássyné alakja jelent meg, halotti köntösben s felemelt mutatóújjával megfenyegeté a konyhában levőket. A másik kezével pedig Veronka leányát tartá magához ölelve.

– Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak Istene! ne hagyj el! rebegé megrémülve a professor úr.

– Jaj! a napamasszony lelke! sikolta Zsófi asszony, s a kötényét az arczára takarta, hogy ne lásson.

A rémalak pedig megszólalt sírbolti hangon.

«Emberek! Halandók! Visszajöttem hozzátok egy szóra. Ide hallgassatok rám. Ezt a leányt nem adjátok máshoz, mint Dallos Ádámhoz; vagy elviszem őt magammal. – Te vőm uram, add vissza azt a bibliát, úgy, a mint elvetted; mert különben harmadnapra meghalsz.»

– Jaj, már adom! Benne van minden!

«Te nagy hypocrita, Nyaviga, eltakarodj innen s többet be ne tedd a lábadat ezen a küszöbön!» folytatá kisérteties hangon a hazajáró lélek. «Te pedig Zsófi leányom, ne rettegj tőlem, hanem gyere közelebb hozzám: nagy dolgot mondok tenéked.»

Zsófi asszony reszketve engedelmeskedett a túlvilági parancsnak. Elment az ajtóig, nagy remegés közt.

Ott azután a maga természetes hangján szólalt meg a megdicsőült lélek:

– Hát azt mondom neked, hogy rakj tüzet és főzz vacsorát, mert két nap óta nem ettem.

Ez a fölfedezés, hogy a más világon nem adnak enni, egyszerre megfordítá az egész kedélyállapotot. Zsófi asszony sikoltva borult napaasszonya nyakába, s össze-vissza csókolta, a hol érte; Harangi úr szaladt a bibliáért, s nagyon szeliden kinálta meg vele; hogy ő csak biztosság kedvéért vette magához; Dallos Ádi sietett neki kezet csókolni s tévedésből a Veronka kezét csókolta meg; még a Böske is előmászott a sutból, s a mint szemét két ököllel életre dörzsölve, megpillantá a feltámadottat, rohant a csehpampuska-sütőhöz s elkezdte azt hamuval dörzsölni: az jutott eszébe, hogy a nagytiszteletű asszony a halála előtti napon épen azért bubolta meg, hogy a csehpampuska-sütő piszkos volt.

A feltámadottat aztán bevezették nagy örömmel; a Manczi néni is előkerült s megkisérté érthetővé tenni a Harangi-család előtt a történteket; azonban nagy hamar kivette a szájából a szót a megdicsőült, s többet vissza se adta neki; hanem elmondta maga a vele és körülötte történteket, bebizonyítva, hogy a nyelve tökéletesen életre tért; a mikre Harangi professor úr fejcsóválva mondá: hogy mind ez logice ugyan lehetetlen, de physice úgy látszik, hogy mégis lehetséges. Meg nem fogható; de kézzel fogható.

Egyszer aztán kinyilt az első szoba ajtaja, s ott állt Tóbiássy úr a porköpönyegben, a mit hálókabátnak használt.

– Meddig fog még ez a nagy lárma tartani idekívül?

Már az igaz, hogy mikor három asszony egyszerre beszél: az valami.

Mindenki sietett neki mondani egyszerre, hogy ime jőjjön és csodálkozzék: eltemetettnek hitt felesége feltámadott és hazajött.

– Ez physice lehetséges; de azért logice nem következik belőle, hogy engem is fellármazzanak, mikor alszom.

– Hát te nem is örülsz, hogy feltámadtam?

– Jó, hogy siettél vele; mert ha késel, még megházasodom.

– Hát meg sem csókolsz?

– Nem szoktam a konyhában csókolódni.

Azzal visszahuzta a fejét a szobába s betette maga után az ajtót, nem bánva akármit adnak is enni a szegény más világról hazatértnek.

– Jaj, édes napamasszony, monda Zsófi asszony; de örülök, hogy hiába sirtam.

– Hallják! menjenek már a pokolba, hadd aluszom!

Ez a goromba szó Nyaviga úrtól jött onnan a hárságyról.

Ezt aztán Harangi professor úr nagyon megrestelte.

– Cape lectisternium! kiálta oda Dallosnak. Annak se kellett kétszer mondani. Megkapták ketten kétfelől a hársnyoszolyát s vendégestül együtt úgy kitették az udvarra, hogy a lába sem érte a földet.

No már most csakugyan Dallos Ádié maradt a világ.

– No fiam, Ádi, monda Tobiássyné asszony; már most ha egy esztendeig jól viseled magadat, semmi szavam ellene, hogy Veronkát elvehesd.

– Nem lehetne annak az esztendőnek felét Veronkára átruházni? alkudozék Ádi, a mibe Veronka is beleegyezett volna.

– Nem, gyermekim. A gyász esztendőt ki kell töltenetek.

– Meg a törkölyösi próbaesztendőt. Tevé hozzá Harangi professor úr. A míg a törkölyösiek a rectoriát állandosítják: a mit meg kell érdemelni.

– Meg lesz érdemelve! ütötte mellét Ádi.

– Már most csak azt szeretném tudni, hogy ki volt az a lunátikus? scrupulosuskodék a professor úr. Mert ha physikai szempontból veszem a dolgot, a ki első bassista, az discantot nem énekelhet; a ki itt az én kapum előtt ácsorog, az a kollegium tetején ugyanakkor nem sétálhat, akkor nem te voltál a lunátikus. De ha logikai szempontból veszem a dolgot, a ki a biblia történetét megénekelte, az nem lehetett más, mint a ki azt napamasszonytól meghallotta, s a ki a Nyaviga casusát megénekelte, az nem lehetett más, mint a ki őt idehozta: akkor mégis te voltál a lunátikus.

– Akárki volt, akármi volt, biztosítá Dallos Ádi; mán túl nem lesz Debreczenben lunátikus.

– Aztán te se járj ide többet a padlásablakon keresztül. S azzal temessük el az egész lunátikus historiát.

El is temették egy kis jó friss vacsorával, mely különösen a szegény megboldogult léleknek nagyon jól esett.

Azzal mindenki meg levén elégedve, kiki nyugalomra tére.

Tóbiássyné asszonyság is megtért a maga jogos birodalmába.

Mi előtt azonban hitvesi nyoszolyájába le tenné vala fejét, a másik társnyoszolyából felemelé a magáét a nagytiszteletű élettárs ez üdvözlő szóval:

– Lelkem! A temetési költségeket, minthogy hiába tétettek, aztán nekem meg fogod téríteni.

– De majd beszéljünk holnap az almamuskátlik történetéről: felelt neki Jutka asszony.

Erre aztán hirtelen fejére rántá a dunnát a nagytiszteletű úr s dehogy szólt többet.

ÉSZAK HONÁBÓL

MUSZKA RAJZOK

AMIRANI.

Tizezer rubel volt az ára Amiraninak, a mit valósággal lefizetett érte a szukumkalei bazárban ő kegyelmessége, Nozdrominoff Sergievics Alexei; s azt az árt testvérek között is megérte. S akárki megtekintette légyen, azt meg kellett vallania, hogy nem volt értékén túl fizetve, – ha szakértő volt.

Amirani azonban nem volt valami telivér arabs versenyparipa, hanem igen is a legszebb telivér georgiai rabnő, a minővel csak valaha a szukumkalei leánybörzén hausse-ra speculáltak.

De a szakértő nem csak a külszín után itél; mert hiszen a milyen különbség van ló és ló között, olyan van leány és leány között is. Még a formás ábrázat, a sűrű tömött haj, a deli termet nem teszi meg; hasonlatost két három ezer rubelért is lehet kapni, a ki csak erre néz. Amirani, a mellett, hogy nagyon szép volt, mindenféle tudományhoz értett, a mi csak a fehérnépet kellemessé teszi. Tudott énekelni, csábtánczot járni, mesélni, hizelkedni, s a mi a legfőbb dolog, tudott sütni, főzni, a hogy semmi hires szakács nem volt képes. A mióta őt megvette Nozdrominoff Sergievics Alexei, még egyszer olyan vastagra hizott, pedig azelőtt is elég kövér volt. – Különösen fölséges valami volt az az ital, a mit a szép rabnő destillált, s a mit a görögök ugy hínak, hogy «galacton papadon» (paptej), csakhogy ebből a paptejből nem jó egyszerre sokat inni, mert az ember könnyen a «papzsák»-ba juthat tőle.

Ennélfogva soha se is bánta meg Nozdrominoff, hogy Amiranit megvette, s dobroveliskovkai kastélyában olyan hatalmat adott neki, mintha ő lett volna ott az igazi urasszony.

Mert a sokszor említett főurnak a Bug és Dnyeper között volt a birtoka, iszonyú nagy terjedelmű föld, tele gulyával, ménessel, meg valami negyvenezer lélekkel, a kik az ő sajátjai voltak. Ott lakott ő mindig a jószágán és egész életében nem tett mást, csak vadászott.

Egyszer a szép Amirani azt kezdi észrevenni, hogy az ő urának nem izlik sem étel, sem ital. Hiába kinálja a drága jó galacton papadonnal; még csak hozzá se szagol; vadászni sem megy; hanem csak fekszik nagy búsan a medvebőrön és keserveseket sóhajt.

– Mi lelt, édes jó uram? kérdi tőle a szép Amirani; tán bizony valami bajod van? Nem iszol egy kis paptejet?

– Dehogy iszom én paptejet! Aztán hogy ne volna bajom, mikor az átkozott «pereczes legény», a ki most herczeg Mencsikoffnak hivatja magát, azt a bolondot álmodta, hogy ő idehozza a czárnőt erre a mi vidékünkre kéjutazásra; aztán csak ide ir rám egy levelet, hogy hirtelen csináltassak utakat a birtokomon keresztül, s aztán gondoskodjam mindenféle ünnepélyekről, hogy a czárnő jól mulassa magát; s aztán mindjárt el is rendeli, hogy miféle ünnepélyek legyenek azok. Legyen egy gazdasági kiállítás, egy operai előadás, meg egy rózsakirályné-ünnep. Megüt a guta! Hiszen utat még csak tudok csináltatni, ha neki állítok tizezer parasztot. Erdőm is van elég, hogy kész terebély fákkal végig ültessem alléenak az uj csinált utat. Ácsot is találok annyit, hogy szinházat, bazárt nagy hirtelen összeüttessek: de honnan a pokolból vegyem a belevalót?

– No csak ne epeszd magadat olyan nagyon, édes uram; mondá a szép Amirani; lássuk csak, minek kell hát megtörténni a czárnő tiszteletére? hát ha én tudnék rajta segíteni.

– Hát legelőször is kell egy gazdasági kiállítás. A czárnő nagyon szereti a majorságot. Be kell mutatni, milyen nagyszerű tehenészet van berendezve a Bug és Dnyeper között. Hát hiszen gulyám van elég, de én még soha se hallottam hirét, hogy a tehenet egyébre tartanák, mint hogy borjut neveljen s a mi turót a mi pásztoraink csinálnak, ha abba ő felsége belekóstol, soha többet erre a vidékre nem jön. Én magam Angliából hozatom a sajtot az asztalomra. Aztán még ez nem elég; hanem azt kivánja tőlem a «péklegény», hogy egy ügyes, csinos majorosnő álljon ő felsége elé s köszöntse fel őt az egész parasztság nevében s aztán ő felsége előtt süssön-főzzön nemzeti ételeket s azokból ő felségét hódolatteljesen kinálja meg. No már azt csakugyan szeretném látni. Hogy az én ancsáim közül melyik teszi azt meg, hogy ha hat ökörrel oda birom vontatni a czárnő elé, ott megálljon s az első szónál el ne nevesse magát, s aztán világgá ne szaladjon. Azt a stsilevest pedig, meg azt a málé-pogácsát, a mit az én ancsáim kotyvasztanak, dagasztanak, ugyan ne kivánja ő felsége megizlelni: ha csak szent fogadása nem tartja a kazani boldogságos szűznek penitenczia fejében.

– Ne busulj semmit, édes uram, mondá a szép Amirani; – bizd te ezt egészen én rám, majd berendezem én az egész majorságot, hogy azt gyönyörüség lesz látni, s aztán magam leszek benne a majorosnő. Felköszöntöm én a czárnőt igen szépen, s a mit én sütök-főzök a számára, tudom, hogy még a körmét is megnyalja utána.

Nozdrominoff Sergievics Alexei nagyot könnyebbült erre a biztatásra, s keble tágulása végett egyet eresztett a sziján.

– No de következik a nagyobb baj, folytatá tovább. Azt parancsolja a «zsemlyesütő», hogy én itt a czárnő tiszteletére operát, balletet rendezzek: hadd lássa, mily magas fokon állanak a Bug és Dnyeper között a művészi igények. Teringettét is: az én muzsikjaim még nem vitték tovább a zenészetet a dudánál, a balletet pedig a medvetánczoltatásnál: lehetetlen, hogy ezekben ő felsége teljes megelégedését találja. Összeszedetem a kántorokat, hogy tanuljanak be valami éneket; a khorus csak kikerül, kiválogatom a leányok közül a tenyeres-talpasokat, azok majd megtanulnak tán féllábon állni s meglesz a ballet-corps; de hol veszek hozzájuk primadonnát, meg ballerina assolutát?

– Hát nem vagyok-e én itten? szólt mosolyogva a szép Amirani. Nem tudok én énekelni és tánczolni?

– A már igaz, mond Alexei Sergievics; csakhogy te már másra ajánlkoztál. Azt mondtad, hogy majorosnőnek állasz be.

– No az lesz az egyik nap. Másnap már nem lesz a majorosnőre szükség; akkor fölveszem az énekesnői, meg a tánczosnői jelmezt, s meglátod, hogy kiteszek magamért.

– De hátha a czárnő rád ismer?

– Csak bizd te azt rám, édes uram, az én mesterségem az, s meglátod, hogy nem sülök bele. Tudom én, hogy hogyan kell valakit elbolonditani!

– Azt tapasztalom! – sóhajta Sergievics Alexei; – hanem csak megnyugodott a biztatásban s még egyet eresztett a sziján. Gondold meg azonban, hogy a czárnő kiséretében nagyszámú udvaronczok is jönnek, a kik különösen a komédiásnők irányában rendkivül szemtelenek és tolakodók.

– Ne félts te engem! Száz udvaroncztól sem ijedek én meg… Olyan leszek, mint egy ördög.

– No azt elhiszem. Hanem hát most jön a legkeményebb dió! Ez a kalácsvesztegető legény, a kit most Mencsikoff herczegnek titulálnak, végül azt követeli tőlem, hogy rendezzek egy népünnepélyt, a hol a környékbeli legszebb és legerényesebb hajadon, mint rózsakirálynő megkoronáztassék. Soha sem hallottam ilyen bolondot! Hiszen a mely hajadont én már ismerek, az már nem lehet erényes; a melyeket pedig nem ismerek, azokról hogy tudom, hogy ki milyen erényes? Hol vegyek én a czárnőnek rózsakirálynőt?

– Kisegítelek én, – mondá a szép Amirani; – leszek én rózsakirálynő.

Nozdrominoff elbámulva kiálta fel:

– Te! Az erény mintaképe! Az ártatlanság bálványa! Egyik nap ördög, a másik nap angyal! Este komédiásnő, reggel rózsakirálynő? De ha megtudja a czárnő, hogy igy bolonddá tettük, lehuzatja a bőrömet.

– Ne félj semmit, Sergievics Alexei. Asszonyi tudomány ez, s én értek hozzá.