Part 2

Következik a bársony galléros úr.

– Tekintetes Torhányi úr:… nagyságos is lehet még belőle, (a bársonyos úr lekötelezetten mosolyog) amott van pedig a kisasszonya, Amália; most nyissátok aztán fel a szemeiteket.

A két gavallér egy fordulással a szép delnő előtt terem. Adorján az első tekintetre megdöbbenve szedi magát rendbe, Gábor egyet sodorint összeállni nem akaró bajusza szálain s félredörmög asszonynénjéhez:

– Kapitális leány.

– Ez már nektek való; veti ez oda hevenyén. Valjon, hogy érthette?

Amália kisasszony rögtön elfoglalta Adorjánt s most még csinosabb, még elevenebb divatkép lett belőle. Az eddig vele beszélgető ifju egyszerre háttérbe szorult s félrevette magát a többiek közé, adomákat hallgatni.

Még a legutóbb említett alacsony öreg urat fogta elő valahonnan a házi asszonyság, új vendégeit bemutatva neki és azoknak őt.

– Ez az én kis férjem; szólt mosolyogva, s erőteljes arczához olyan jól illő ellágyulással tevé hozzá: az én öreg vőlegényem; – az én ezüst vőlegényem.

A kis férfiú meghajtá magát a gavallérok előtt, s valamit, de füllel nem hallhatót, mormogott fogai között fél másodperczig tartó mosolygás mellett, a mire Gábor jónak látja azt felelni:

– Részünkről van a szerencse.

Pedig a kicsiny úr aligha olyasmit nem mormogott a fogai között, hogy tele van a keze dugóhuzóval, tehát nem nyujthatja oda.

Mikor Torhányi urat és Borcz Adorjánt egymásnak bemutatták, mikor Adorján visszafordult Amáliához, egyiknek az arczán sem lehetett észrevenni még csak annyi különbséget sem, melyből a többiek azt tudhatták volna meg, hogy «volt már egymáshoz szerencsénk»; oh a meglepetést csak a szinpadon szokták marquirozni; a közéletben sokkal jobb szinészek az emberek; ott nem a publikum kedvéért játszanak, ott az a művészet, hogy ne lásd, mit érzek most? Pedig valamit kell az olyan három embernek érezni, a kik közül kettő régóta szerelmes egymásba, s a harmadik régóta őrzi őket, hogy ez a szerelem az egyenes országúton haladjon előre. Hanem az ilyesmit nem kötik a világ orrára; s azért Torhányi úr és Amália kisasszony, és Borcz Adorján engedik magukat egymásnak bemutatni, mint tisztes idegeneket.

A mint belemelegedtek a társaság tagjai a kölcsönös ismeretségbe, idegenek megbarátkoztak egymással: megpendíték, hogy valamit játszani kellene.

Nem kártyást, hanem mulatságost, a hol egyik ember játszik a másikkal, csupán azért, hogy nevessen, vigadjon, a jó kedvet szaporítsa. A mint egy megkivánta, a többi mind készen volt rá, s találgatták, mit játszanak.

Azt mondják, hogy nincsen kedély a magyarban; láttatok volna csak bennünket a magunk fiatalságában, hogy elmulattunk napestig a hármas futóson; az volt a feladat, kinek-kinek elfogni a maga szép leányát; ha azt nem találta: elfogni helyette a másikat; ha a párok egymásra találtak, milyen nagy öröm volt akkor! A ki pár nélkül maradt, hogy nevettünk rajta olyan nagyot, másik perczben aztán mi rajtunk nevettek; utoljára aztán szépen megosztoztunk: ez az enyim, ez a tied.

Vagy a vak zenésznél, mikor egyik játszó szemét beköték, adtak kezébe főzőkalán-nyelet, a társaság többi tagja, férfi és nő összefogózva keringett körüle sebesen, a középen álló rámutatott főzőkalán-sceptrumával az eléje akadóra, az egész kör megállt rögtön s hangot kelle adni a kérdező parancsára: a nagy elfojtott nevetés miatt alig birta azt kimondani a meglepett; volt kaczaj, ha elárulta magát, volt nagyobb, ha a kérdező nem találta ki.

Ha meguntuk ezt is, fordítottuk másra a tréfát, férfit és lányt kiválasztánk: ez a bárány, ez a farkas; körbe fogózott a fiatalság: ez a sövény; benn a bárány, künn a farkas; farkas iparkodik áttörni a kerítésen, nem eresztik; ha átrontott, a báránykát bocsátják ki s a farkast marasztják belül; míg egyszer aztán a bárányka is azt akarja, hogy elfogják; a farkaska nem eszi meg, nem, inkább megcsókolja szépen; s lesz belőlük páros galamb, s ők is a körbe állanak; jön a többi egymásután.

Ha ebbe is elfáradtunk, leültünk egymásra kendőt hajigálni; elmondtuk: kire, mire, mért haragszunk? nagyon sok okunk is volt néha a haragra; el sem is találtuk hirtelen, hogy miért? akkor zálogot kellett adnunk; a sok zálog összegyült rakásra; akkor aztán elővett bennünket egy öreg asszonynénénk, törvényszéket tartva fölöttünk; mit érdemel az a bűnös, kinek záloga most kezébe van rejtve? hogy lestük, hogy vártuk, vajjon mire fognak elitélni? statuát állani? magát megcsókolni? háromszor hazudni? vagy koldulni menni keseredett párral, sorba koldulva férfitól magamnak egy darab kenyeret, feleségemnek egy csókot, szép leánynál magamnak egy csókot, feleségemnek egy darab kenyeret? kútba esni, ki húzzon ki? verset mondani ex templo? énekelni, vagy szavalni? vég nélküli fát találni? gyertyát meggyujtani térden? bűnösöket meggyóntatni? másodmagával prédikálni? egyik a dikcziót mondja, másik gestikulál hozzá; színműveket eljátszani sugó után? – oh, mind ez oly mulatságos volt, hogy az ember fáradttá kaczagta magát rajta s nem tudott jó kedvében hova lenni.

Hanem most már mind ennek vége van: most csak tánczolunk, kártyázunk, politizálunk és azután megint újra kezdünk tánczolni, kártyázni és politizálni; nem játszik többé senki, nem mulat senki, hanem bámul azon, hogy ilyen semmiségeken hogyan tudtak valaha mulatni?

A társaság a haragszomrádnál járt; a mulatságra már Cecil gróf kisasszony és Eszti is előkerültek, végezve dolgaikat a konyhában; a két leány összebeszélésből egyformán volt öltözve, mind a kettő rózsaszínbe, egy szál rózsabimbóval a hajukban; pedig különben úgy különböztek egymástól, mint a föld és a tenger: Eszti barnapiros, eleven, nyugtalan teremtés, elmés, beszédes gonosz lény, ki mindenkinek szórta az élczeket; Cecil grófnő pedig csöndes, szelid, ábrándos arcz, nagy figyelmes kék szemekkel, okos, hallgató ajkai többször csukva, mint beszédben, fehér-piros arczán csak a természet keze hinté el bűvész szépségeit; mosolyogni is alig tudott, mégis olyan szép volt. Esztike egy daczos méhe, mely döngve ijesztgeti a gyöngeszivűt, s ha kell, csípni is tud; Cecil pedig egy félénk pillangó, mely elrebben a közeledőtől, szárnya hamvát féltve.

A játékban Eszti is két zálogot vesztett; az egyikből elmésen kivágta magát, kútbaesésre lévén itélve, az öreg anecdotás urat idézte elő a sarokból, az húzta ki, s koppant a fiatalság szeme-szája tőle; hanem a másodiknál kávé-édesítésre kárhoztatták, s az már veszélyesebb hivatal; ha a zálog történetesen nem a kamarakulcs, még eltagadja, hogy nem az övé, így azonban kénytelen volt feladatát teljesítni, s annak, a fél társaság szemeit körülbelül kikaparva, emberül meg is felelt.

Most a törvénybiró – Borsodiné nagyasszonyság – egyszerre két zálogot szorított kezébe s kérdé, mire méltó az a két nagy bűnös, a ki azt otthagyta?

Az esküdtszék arra szavazott, hogy menjenek koldulni az istenadták.

Kié hát a zálog?

Az egyikre az a fiatal igénytelen ember ismert rá, mint sajátjára, a kiről még nem is igen beszéltünk; szegény, nagy bűnt is tett; játék közben Cecilt nagysádnak nevezte, holott a haragszomrádban mindenki per tu van; ezért zálogolták meg. Ő csak megadta magát sorsának szerényen.

Hanem a második zálognak nem akadt gazdája.

Szép kis rubingyűrü volt az, olyan picziny kis karika, mintha gyermekek viselnék; olyan csinos kis jószág. – De hiába, a rubingyűrűnek csak nem akadt gazdája, senki sem szólalt fel: az enyim, kiváltom.

Végre Esztinek is meg kellett azt látni, ez egyszerre ráismert.

– Ah, hisz ez Cecilé! ugyan kinek az ujjára is menne ez a piczi kis gyűrű másnak?

Cecil, a mint elárulták, felszökött helyéről és el akart futni.

Eszti utána futott, elfogta és visszahozá.

– Oh kedves barátném, nem megy az ily könnyen. Azért, hogy te grófkisasszony vagy, érted sem nagyobb kár, mint más szegény ember leányáért, csak eredj koldulni, legalább megtudod te is, hogy milyen szomorú a szegény ember állapotja.

Cecil igazán meg volt rettenve, elpirult, zavarba jött; tán sírva is fakad, ha Borsodiné asszonyság nem biztatja áldott vidám szavaival.

– Lelkem, grófkisasszony, a játékban nincsen szégyen…

Remegve engedé magát a sorban ülők közé vezettetni; a fiatal bűntárs félszeg udvariassággal nyujtá neki karját. Olyan ügyetlen volt szegény. Tán ő még jobban félt, mint társnéja. Midőn meg kellett fognia Cecil kezét, csak alig merte azt ujjai hegyével érinteni, attól tartott talán, ha nagyon megfogja, ez a kis czukorkéz elolvad kezében.

Legelől a sorban a ragyogó szépség, Amália ült, mellette Adorján. A fiatal koldus szemérmetes hangon hebegé el rövid mondókáját Amália előtt: «magamnak egy csókot, társnémnak egy darab kenyeret».

A hódító szépség büszke nonchalanceszal nyujtá oda arczát, mintha azt mutatná, hogy ilyen esetben észre sem kell azt venni. A fiatal ember pirulva, tétovázva közelíte hozzá, s mindenki jól látta, hogy csak felé csókolt, csak a levegőbe: nem ért e szép arczhoz. Nevettek is rajta itt-ott háta mögött.

Most Adorján elé léptek; a fiatal ember itt összeszedte magát s egész nyugalommal ilyen változatot mondott a themáról:

– Kérek magamnak egy darab kenyeret, társnémnak pedig egy csókot – a kezére.

Azzal diadalmasan nyujtá Adorján elé azt a szép fehér kezecskét.

Ez olyan jó ötlet volt, hogy mindenki elkezdett rá tapsolni. «Bravo! Helyes! Derék fiu. Ez ugyan megtréfálta az egész társaságot!» – És azután sorban kezet csókoltatott az egész társasággal szép társnéjának; ki tudja, ki vette észre? jutalma nem volt-e érte egy soha senkinek meg nem vallott szorítás attól a kis gyöngéd kéztől?

E pillanattól az igénytelen fiu vonta magára a társaság figyelmét. Az emberek megkérdezgették egymástól: ki ő és honnan jött?

Senki sem ismerte; a háziasszony annyit mondott felőle, hogy valami Fehér Gyula, olyan közönséges név, a mit az ember a másik perczben megint elfelejt. Bizonyosan valami gazdasági irnok lesz; – olyan szerény. Hanem ez elmés ötlet volt tőle.

Most csak elmésséget láttak abban, pedig ha az ember úgy tudhatná a jövendőket, a hogy nem, láthatna abban egyebet is.

Talán bimbójából kifeslő gyöngédséget.

Talán tojásszékében megmozduló gyülöletet?

Talán csirájában feltörekvő féltést?

… Hanem hát most hagyjuk abba az okoskodást, asztalon a leves!

Ez most a legokosabb szó, – asztalon a leves.

Leves bizony, tisztelt barátim. De levesen kezdtük ám a vacsorát, nem is herbatén, a hogy ti kezditek. Aztán milyen leves volt az! Sárga a beléfőtt tyukoknak zsirjától; illatos, éltető még a párája is, csak épen annyi só, annyi bors benne, a mennyi kell, hogy a zeller és petrezselyemgyökér édes járulékát kedvesen ellensulyozza: a kinek így nem jó, ott van a paprika, úgy megmérgezheti vele magának, a hogy csak kivánja; hát a mi benne van: nyulánk rétes-szakaszocskák, ki tudná, mivel megtöltve, a mi csak úgy omlik az ember szájában. Bizony megettük azt, édes barátaim, még repetáltuk is, hanem azért csak ti maradjatok annál a herbaténál.

A vendégek hozzáültek. Nagy bajba telt, míg meg tudtak benne egyezni, hogy ki hol üljön; már ezen nálunk hajdanában mindig birkózní volt szokás. Végre megalkudtak abban, hogy az asztalfő egyik végét a két jubilált házastárs, másik végét a két házikisasszony foglalja el, így azután complicált «populeam virgam etc.» számítás szerint valahogy helyéhez lehetett kötni minden embert.

Akkor jó étvágyat kivántak egymásnak s egy pár pillanatig elcsendesült minden ember, hogy a ki elébb imádkozni akar magában, azt végezhesse halkan; akkor azután megszólalt a kanálcsörömpölés.

A következő tálnál már azután készen volt az az amabilis confusio a társalgásban, a mi nélkül a mulatság nem is mulatság, mikor minden ember beszélhet a szomszédjával, a mit akar, nem kénytelen valamennyi hallgatni, míg egy viszi a szót, itt kaczagnak, amott suttogva beszélnek s egymást nem zavarják vele; legfölebb a háziasszony, meg a vén hajdu zavarja meg néha az embert a körülhordott tállal, disputálva mindenkivel, hogy de biz ebből a pulykából, de biz ebből a bélesből venni kell. Csak ezt a kis darabot, ezt a piritottját, az ő kedveért, mert majd megharagszik! Egyszer-másszor valami élczes áldomás vonja magára a figyelmet: uram, uram! szállok az úrnak! a megszólított felijed, míg észreveszi, hogy csak a poharához száll valami, nem a fejére; azután éljeneznek, összeverik a poharat s még nagyobb lesz utána a vidám zajgás. Az öreg urak kaczagnak, néha érzékenyen megszorongatják egymás kezét az asztalon keresztül; Borsodiné asszonyság éles nevetése keresztülcseng minden kaczagáson. A fiatalokat is érdekes elnézni: Eszti és Cecil alattomban hogy szakítják el a csirke sarkantyuját, persze, hogy Eszti felé szakadt a nagyobb rész, de azt senkinek sem szabad tudni. Amália duzzog egy kissé; szomszédai elhanyagolják. Fehér Gyula szórakozott, szemei mindig valahol másutt tévedeznek, szinte maga is látszik érezni, hogy Amáliát túl a rendén elhanyagolja, mert mikor észreveszi magát, mindig olyasmivel kinálja, a mi annak nem kell; Adorján pedig egészen egykedvű, szép szemei alig mozdulnak meg néha; nem látszik őt érdekelni semmi csak a midőn toasztot isznak, emeli fel ő is poharát s kiiszsza fenékig; nincs rá semmi hatása annak. Amália annyira rosszkedvű a miatt, hogy már egyszer megtette figyelmetlen szomszédjain azt a szégyent, hogy a harmadik szomszédjában ülő apjától kért vizet, a mikor aztán egyszerre négyen siettek azt tölteni a poharába, hogy mind szétömlött az asztalon. Gyulát a vacsora vége felé mégis megszállta annyira a felebaráti szeretet, hogy fogván egy tányér czukros mogyorót, megkinálta vele a szép Amáliát s diskurzust akart vele kezdeni azon tárgy fölött, hogy olvasta-e már Jósika legujabb regényét; a minek azonban a szép Amália egyszerre véget vetett azzal a válaszszal, hogy soha sem olvasott semmi magyar könyvet. Gyula nem is kinálta őt többet czukros mogyoróval.

– Nem álmos ön? kérdé Amália szúrósan, másik szomszédjához fordulva, ki villájával az üres tányérra irogatott mindenfélét.

– Nem biz én, felelt Adorján, s egykedvűen hátraveté magát székében: hanem egy kicsit megeléglettem már a jót. Úgy vagyok, hogy nem is szeretek már szép hölgyre nézni, mint a jóllakott ember az ételre.

E gorombaság után zsebre dugta kezeit s a szemközt ülő öreg anecdotás urnak piros orczájára olyan hidegen tudott nézni, mint egy álomjáró; pedig máskor legalább is mosolyogni szokott rá.

E perczben megzendült odakinn a pitvarban az utánuk vergődött czigányok zenéje. Adorján arczát egyszerre valami rángatag élvsugár rezgette keresztül; ennek volt még rá hatása. Szemei villogva nyiltak fel; ajkain mosoly vonult át; termete nekidélczegült; egészen más ember lett belőle. Ah, ez a zene volt az ő lelkének kiegészítő része. – Olyan kiegészítő része, mint az arab rajongóénak a mákonyfüst. Arcza gyönyörtől kezdett ragyogni s hallani lehetett, a mint sarkantyúit összeveri az asztal alatt.

Gábor Endre is kirugta e hangra maga alul a széket, engedelmet kért a gorombaságért; kezet csókolt a háziasszonynak, kivánt neki még ötven esztendőt az eddigiek után; hanem azontúl nem is lehetett őket tovább tartani, rohantak ki mind a ketten a czigányok elé.

Ah, a czigány! a szegény czigány; az volt a legfőbb gond! Talán egész vacsora alatt az nyugtalanítá őket, nem lett-e valami bajuk? nem tört-e hegedü vagy bőgő-borda? nem ficzamodott-e ki a primás keze? nem szöktek-e el másfelé? Ah, a hűséges jó fiuk! Megérdemlik, hogy összecsókolják őket, s úgy vigyék be diadallal a terembe, mint győztes hadvezérek sebhelyes bajnokaikat; a czigánynak nincs más kottája, mint annak az arcza, a ki zenéjét hallgatja, arról játsza le a vígat, a szomorút, míg aztán úgy belecsalja lelkét a hegedűjébe, hogy viszont, mikor ő akarja, akkor lesz az hol víg, hol szomorú.

A két ifju egészen átváltozott. Most voltak azok, a kiknek őket a hír festé. Gábor Endre a daliás, hősi alak; Borcz Adorján a szívrabló.

Egyedül járták el ketten azt a most már divatból kiment tánczot, a mi olyan szép volt, a toborzót; a mit férfi férfival szemközt állva szokott lejteni, délczeg, daliás léptekkel. Az egész test mozog abban, s minden mozdulat egy plastikai szobor mintaképe. Az arcz mosolygása, a szem villogása játszik abban főszerepet; nem is való az minden hánytvetett legénynek; mert az még azon időkből maradt ránk, a mikor a magyar ember tánczolt azért, hogy nem tudta, hova legyen szive-lelke erejétől, tánczolt vitézi büszkeségből hírneves csaták végével. Én is csak egy párszor láttam már ezt az ősi tánczot, de még most is úgy látom azt magam előtt.

Képzelet nem éri utól azt a bűbájos délczeg járást, a mit a vidék legszebb ifja ott a bámuló társaság előtt tett; minden szem tüze az ő arczán látszott összegyülni, úgy ragyogott az, olyan szép volt; minden mozdulatából báj, erő és kellem tünt ki. És ő azt tudta jól; úgy tudott szemeivel a szép hölgyek szemeibe vágni, úgy tudott a kedvükért lelkesülni; egészen más ember volt, mint félóra előtt. Minden arczon lehetett látni, hogy mennyire tetszik neki – csak Amáliáén nem. Ő szerelmes volt belé.

* * *

Míg odabenn hangosabbra válik a vigalom, künn a pusztán szállingózik a hó; beszürkült az ég egészen; nincs holdvilág, csak a hófény derengeti az éjszakát. Alig látszik a sík mezőn, merre van a nyomás, a mit a legutóbbi szán hagyott maga után a hóval behordott uton.

Ezen a kétséges uton, melyet az éj s a hóesés mindig jobban eltakargat, megy két utas egymásután. Az egyik egy lovag, vagy lovagnő, a másik egy ordas farkas.

A lovagnőt bő köpenyeg fedi; fején prémes süveg, csak szaváról ismerni meg, hogy nő.

Lovával beszélget, mely fel-felemeli okos fejét, füleit hegyezve, orrával szaglálva s nyugtalanul vihog s fejét szügyébe vagdalja. Érzi a közelgő farkas szagát.

– Ne félj semmit, kedves Dryászom; csak egy farkas az, nem jön több. Voltál te velem már nagyobb veszélyben is. Tudod, a medvevadászaton Gyergyóban.

A ló visszanyerít, mintha tudná, hogy mit beszélnek hozzá.

– No ne siess. Csak halkan menjünk poroszkálva, mert különben elveszítjük az utat. – Ellenségünk nem mer közelebb jönni. S ha jő, majd kárát vallja. Lásd, mind a két pisztolyt elhoztam. S tudod, hogy én nem hibázok.

A paripa hátra nézett, mintha csakugyan látni akarná a pisztolyokat s a mint a sárkányokat egyenkint pattogni hallá, büszkén emelte föl fejét, most már nem fél.

Most erdőbe ért az út, a hol nem lehetett róla letévedni többé, itt galoppba ereszté paripáját a lovagnő, olyan bizton ülve rajta, mint egy férfi.

A farkas, mely addig szintén poroszkálva ügetett a lovag után, a mint az galoppban indult, egyszerre elkezdett száguldozva rohanni utána; eddig csak kerítette, most már üldözőbe fogta.

A lovagnő visszanézett, s látta, hogy a tér fogy közöttük, az erdő sötét volt, a táj elhagyott és lakatlan, a paripa ösztönszerűleg nyargalt mindig sebesebben.

Végre a fák között kerülőt csinált az út; a lovagnő kénytelen volt azt követni, mialatt az ordas az egyenes iránynak rohanva, keresztül törtetett berken és bozóton s eléje került.

– Most csendesen állj, Dryászom, szólt lovához az amazon, megállítva azt az eléje siető vaddal szemközt. Félre ne szökjél. Szép csendesen állj. Itt vagyok én. Ne félj semmit.

A farkas üvöltve szökött elő a zuzmarás csalitból, zölden villogó szemekkel rohanva a paripa felé, mely reszketés nélkül állt előtte. Öt lépésnyi távolban érte a lövés; a roppant fenevad, derék ordaskan volt! hengerbuczkát vetve bukott a ló lábai közé. A paripa hozzá fújt haraggal, azzal átugrott rajta és ügetett tovább; olyan büszkén rázva fejét!

Néhány percz mulva kiértek az erdőből s a kibontakozó táj sarkában meglátszott a lovagnő előtt a kivilágított ablaku kastély.

– Ah, még várnak ránk, Dryász; látod, még jókor is jövünk: mindjárt megpihenhetsz otthon. Te is jobb szeretsz itt, mint Kolozsvárott. Régen voltál itten úgy-e? Odatalálnál már most bekötött szemmel is innen?

A mén bókolt rá fejével s valóban nem kellett őt kormányozni többé, oly szépen kitalálta maga, merre tér el az út a kastély felé, pedig három ösvény is szelte azt keresztül.

Egy óranegyed múlva a kastély udvarán állt meg a paripa. Dráva csodálkozva vihogott körüle, mintha sehogy sem tudná felfogni, mit keresnek ezek most itten, kikre épen nem vár senki.

A tiszttartó ablakain keresztül a czimbalom víg pengése hangzott a brúgó haragos mordulásai közől. Odabenn most vígan vannak; a cselédség is kényén-kedvén mulat, senki sincs a tornáczon.

A lovagnő leszáll nyergéből s a paripája nyakára vetve a kantárt, gyöngéden rá üt kezével és azt mondja neki: «eredj szállásodra».

A mén azzal egyenesen megindúl az istállók felé; az ajtó, melyen be akar menni, tolózárral van becsukva, pedig a többi nyitva levő ajtókon, tudta jól, hogy neki nem illik bemenni. Nagy okosan megfogja szájával a tolózár nyelét s kinyitja maga előtt az ajtót, s belépeget saját lakába.

A lovagnő pedig egy földszinti sötét ablakon koczogtat be; ott a vén kulcsár lakik, a ki bizonyosan nem tart a mulatókkal, mert nyolcz órán túl soha senki kedveért életében ébren nem volt. Csakugyan most is álmából kel föl; kijő a várakozó hölgy elé, kinek jelenléte egy cseppet sem látszik őt megdöbbenteni. Le akarta ugyan venni előtte tiszteletből a bagósüveget, de a lovagnő látta, hogy az nagyon a fejébe van nyomva, nehezen fog kijönni, s kérte, hogy hagyja abba; inkább siessen felnyitni a másik szárny szobáit, azután menjen az istállóba, nyergeltesse le a lovát, jártassa meg egy kicsinyt, s azután adasson neki szénát; ő neki pedig azután hagyjon békét, mert semmire sem lesz szüksége.

A kulcsár szótlan ember volt; tette a mit mondtak neki, kinyitogatta a grófi lakosztály szobáit; meggyújtotta a gyertyákat; tüzet rakott a kandallóban és jóéjszakát kivánt, valószinűleg gondolt magában rá, hogy egyéb szükséges foglalkozást majd teljesít a tiszttartó szobaleánya; az nem a kulcsár dolga.

– Micsoda vigasság van ma a tiszttartónál? kérdé a delnő az eltávozót.

– Ezüstlakodalmát üli; felelt ez, egy nagy ásítást nyomva el markában.

– No hát nem kell őket háborítani. Ne szóljon felőle senkinek, hogy itt vagyok, hadd mulassanak; hozzon egy üveg friss vizet, egyébre nincsen szükségem.

A kulcsár szót is fogadott, behozta a vizet, ellátta a lovat, azután szobájába ment és aludt tovább; – a másik lakosztályban semmit sem tudtak meg az új vendég ittlétéről.

Az új vendég egy fiatal, szőke hölgy volt, nagy, eleven, nyilt kék szemekkel, miket vékony barna szemöldök rajzoltak körül, elől csaknem összeérve, mi oly különös merész kifejezést adott az egész arcznak. Ha oly finomak nem lettek volna e szemöldök, tán félni is lehetett volna tőlük.

Vékony ajkai s keskeny tojásdad álla valami olyan szeszélyes tekintetet adtak e minden vonásaiban szellemdús arcznak, mely az első tekintetre meglep, míg az apró szőke fürtök, mik a félredobott kalap alól kiszabadultak, valami csendes melanchóliát iparkodtak arra árnyékolni, ha úgy egyszer megállt és lehajtotta fejét.

Csakhogy az egy perczig tartott; a fiatal hölgy a szobában végig járva, hirtelen egy tükör elé ért, s a mint abba véletlen belepillantott, egyszerre elnevette magát, összecsapta a kezeit, szemébe kaczagott saját képmásának, mintha kaczagnának azon mind a ketten, hogy most épen itt találják egymást, a hol épen nem gondolták a találkozást. Aztán megcsóválta fejét, s megfenyegeté ujjával a tükörbeli alakot, az is megcsóválta fejét s visszafenyegetett. Azzal hátat fordítottak egymásnak.

A hölgy ajkain még azután is vonaglott át majd a gúny, majd a jó kedv mosolygása. Míg a tűz pattogva éledt a kandallóban, odatartá picziny csizmácskákba szorított lábait melegedni, azután elkezdett a teremben fel s alá járkálni, lovagvesszejével suhogtatva; néha épen úgy tett, mintha valami idealis alaknak a hátára huzgálna vele jó nagyokat, s ilyenkor úgy szikráztak sötétkék szemei; arcza olyan kegyetlen volt; utoljára akkorát csapott vele az asztalra, hogy még az is nagyot szólt rá, pedig nem is érezte; azután, mintha el volna fáradva, egy karszékbe veté magát, fejét tenyerébe hajtá s csendesen elbámult a kandalló tüzébe, oly mozdulatlanul, mint egy szobor.

Az épület második felében pedig tánczoltak és muzsikáltak.