Part 19

A halottaiból feltámadott beszélni ugyan még nem tudott; de elég volt az tőle, hogy élt. Nem is volt ez nagyon discurálni való idő; mert már ugyan ropogott a tűz odakinn. Dallos hirtelen bebugyolálta a jámbor lelket a szemfödelébe, a koporsó födelét újra helyére szegezte (még akkor is tréfán járt az esze) s azután az ölébe vett alakkal, meg Veronka kisasszonynyal keresztül tört az eszeveszett sokaságon (mert mikor égés van, minden ember elveszti az eszét). Nem ügyelt ő rájuk senki; azt sem kérdezték, mit visznek? Veronkának volt egy Manczi nénje, a Czegléd-utczában, oda vitték a jámbor teremtést, az a jó lélek aztán megértve a dolgot, levendulaszeszszel meg tárkonyeczettel addig dörzsölte a feltámadott hátát és nyaka csigolyáját, míg lement róla a bőr, ellenben visszatért beszélő életműszerének teljes használata.

Na hiszen el lehet képzelni, hogy miket beszélt ez a meg- és visszaboldogult lélek Manczinak, Veronkának, meg Ádámnak? Alig tudták visszatartani, hogy ki ne rohanjon és a tíz körmével le ne húzza a bőrt megbántói arczáról.

Ádámot pedig ugyancsak keresték ez alatt mindenfelé. – Föld nyelte el? víz nyelte el? Sehol sincsen a «nagy-botos».

– Hát hiszen csak nem mehettem a selyem-tógámban tüzet oltani; védé magát, midőn végre előkerült. Akkor aztán ki is tett magáért. Megmutatta, hogy mit tud? Úgy járt az égő háztető gerinczén, mint egy Szent Flórián, s bontotta szét az égő gerendákat s hajigálta le a földre. A fecskendővel csak őtet locsolták, hogy meg ne égjen a zsarátnok között; de nem történt semmi baja; s félóra alatt a diákság a nagy-botos lelkesítő példaadása mellett szétmorzsolta az egész tüzet, nem terjedhetett az tovább. Meg lett mentve a professorék háza.

Arra aztán a harangokat is abbahagyták félreverni s újra kezdték a halottra harangozást; a tűzoltósereg megint összealakult kántussá s azon kormosan, felgyürkőzötten folytatá, a hol elhagyta:

«Már elmégyek az örömben: Paradicsomnak kertében; Lelkemnek üdvösségében.»

A közben föltették az üres koporsót: a kik emelték, csak mondták: jaj de könnyű a jámbor! Nem csuda, hisz egyszer sem lakott jól életében!

És aztán vitték ki, folyvást biztatva útközben:

«Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe, A föld kebelébe Közanyánk ölébe.»

Az üres koporsót!

Dallos Ádinak kedve lett volna kiütni a kántus-prézes kezéből a taktusütő kottatekercset s nagyot nevetni közbe; de csak türtőztette magát! Hadd kisérje a vaskalapos levett vaskalappal az üres koporsót ki a temetőbe! Furcsa dolgok lesznek még ma itten!

VIII. A BÚCSÚPOHÁR.

A jó törkölyösiek a fölötti örömüket, hogy Dallos Ádit kaphatták meg rektornak, azzal igyekeztek kifejezni, hogy küldtek neki egy átalag hegyaljait, egy nagyszerű sonkát, egy döböz turót, meg egy embertelen nagyságú kenyeret.

Az meg már aztán minden erkölcs és vallás ellen való vétség volna, ha a diák, a ki ennyi elemozsinát kapott eltürné, hogy abból holnapra csak egy felhörpenthető korty, egy befaló falás is maradjon. Különben is ez most búcsúpohár, Dallos Ádi elmondhatja: «már engem visznek!»

Azon estére a kartársak mind meg voltak hiva Ádám szobájába egy kis kolláczióra s Nyaviga pajtás is. Nem szabad itt haragot tartani. S ha van harag, arravaló a pohár, hogy békítse ki.

De Nyaviga pajtás sehogy sem akart beleharapni a borba.

– Köszönöm alássan. Sohasem szoktam bort inni. Valójában nem veszi be a természetem.

Hasztalan szorította Dallos:

– Mind nem ember az, a ki életében egyszer le nem itta magát és szerelmes nem volt!

Nem kapaczitálta vele.

– Aztán nem bor az, hanem csak máslás; ezt még a töröknek is szabad inni.

Nem hiszi el neki.

Utóbb is a hazafiui érzelmeit kellett megtámadni.

– Ezt a poharat a hazáért!

Az egész confraternium ráhangoztatta: «Gaz, a ki nem iszik a hazáért!»

– Már ha épen muszáj, szabódék Nyaviga barátunk s nagy önfeláldozással a fejébe töltötte az első pohár bort.

«Fenékig a hazáért! Körömpróbáig a hazáért!»

– Úgy, hát, no!

Az az első pohár pedig gonosz pohár, olyan, mint az első csók: hívja maga után a másodikat.

– Ezt a poharat pedig a mi tisztelt professorainkért!

«Gaz, a ki nem iszik a professorokért!»

Nyaviga pajtásnak azt sem lehetett visszautasítani. Már azzal megjött az énekelő kedve, úgy, hogy beledalolt a kardalba: «Gyere be rózsám, gyere be! Csak magam vagyok ide be! Két czigány legény hegedül; Csak magam járom egyedül!» Pedig infámis hamis hangja volt; be sem vették soha a kántusba.

A nóta után maga tartá oda a poharát a közös kancsó elé.

– Jó bor az, pajtás! Soha sem ittam ennél jobbat.

– Hát rosszabbat ittál?

– Rendesen odahaza, mikor senki sem lát, hehehe.

(Kezdődik a részegség első állomása: az igazkimondás.)

– No barátim, indítá meg Dallos, ittunk azért, a mi legfényesebb, ittunk azért, a mi legporosabb, most igyunk azért, a mi leggyönyörűségesebb: éljenek a szép leányok!

Nyaviga pajtás bevágta a harmadik poharat s utána kiáltá:

– És a szép asszonyok!

(Következett a részegség útjának második állomása: a szerelmetesség.)

– Kiváltképen a Zsófiák! toldá Dallos Ádi.

– Csitt! Döfé őt oldalba Nyaviga pajtás. Hát te is tudod?

– Hogyne tudnám? Hiszen magad mondtad.

– Mit? hogy én a professornéba vagyok szerelmes?

– Biz igen. Hiszen tudod, mikor ott furulyáztál az ablaka alatt, én meg ott akkompanyiroztalak hegedűvel.

– Igen. Emlékszem rá.

Arra is emlékezett már, a mi meg sem történt.

– Jaj, csak meg ne tudnák!

– Csak te ki ne beszéld. Legjobb lesz, ha most pro forma iszol a hugáért: hogy elbolondítsd őket.

– Úgy van. Czimborák! kiálta fel Nyaviga pajtás. Éljen a szép Veronika!

Arra kitört belőle a nevetés teljes erővel. (Itt volt a részegség harmadik állomása: a veszett jó kedv.) Odaborult Dallos Ádi nyakába, úgy röhögött: Nézd csak! prühahihahu! De bolondok! Kötni való bolondok. Gyere: valamit súgok a füledbe. Druhahaha! Tartsd ide a füledet. Prüsztihaha! Nézd: ezek a részeg filkók mind azt hiszik, hogy én a leányt szeretem; pedig a professornét szeretem. Kukrihihihihehehő!

A czimborák rágyujtottak egy új dalra.

(Mæstuoso) Múlik, mint az árnyék, ez az élet, Észre sem veszszük, hogy semmivé lett.

(Allegro) Hej bizony esztelen a ki búsul, mikor Örömök közt mulathat és vigadhat: Észre sem is veszi, elsuhan élete, Elenyészik, mint az őszi lenge köd. Megszaporodik az életfonál A kotyogó kebelű kancsónál. Fogj nosza kulacsokat, Tölts tele finakokat, A fekete bajokat Öntsük le!

E szomorú figyelmeztetés az élet mulandóságára aztán oly mélyen hatott Nyaviga pajtás érzékeny lelkületére, hogy egészen elkeseredett bele. A veszett jó kedv után utolérte a részegség negyedik postaállomása: a siránkozás.

– Oh barátim. Oh kedves jó barátim, kezdé rá zokogva, s sorba ölelte, csókolta valamennyit. Ne itéljetek meg. A nagy indulat! Látjátok: a szív csak szív marad. Hiszen az ember nem béka, se nem tapló! hogy mikor ma temetik el a szeretőjét, a hideg földbe, aztán estére már vigadjon. – Ühühühüjejeje. Ne vigasztaljatok engem! Ne vigasztaljatok! Nem kell nekem a ti vigasztalástok. Menjetek haza. Én magam akarok sírni; bömbölni: «Oh Tihanynak riadó leánya!» Takarodjatok haza.

– No nézd, hogy kerget ki a saját szobámból! Kötődék vele Dallos; hát micsoda szeretőd halt meg neked, te?

– Csitt: ordítá titkolózva, szája elé tett mutatóújjal Nyaviga. Nem szabad kilocsogni, hogy kedvesem volt, mert másnak a felesége volt; a professorné. Meghalt. Eltemettük.

– Vigasztalódjál pajtás. Az nem az ifjasszony volt, hanem az öreg asszony.

– Igazán? He? Nem a szebbik volt, hanem a csunyábbik? – De hát az már mindegy. Mikor én sírni akarok, akkor nekem muszáj sírni! Ha még nem halt meg, hát akkor ezután fog meghalni. Oh oh oh! Kedves barátim, ha már itt vagytok, sírjatok hát együtt velem. Sírassátok őtet! De ne kérdezzétek tőlem, hogy kit? Mondjátok meg minden embernek az utczán, hogy sírjanak, bőgjenek, ordítsanak! De ne mondjátok meg nekik, hogy miért? – Fáj, fáj, fáj; fáj a szivem; fáj! Fáj a szivem te éretted! – Fáj! Mindjárt kirugom ezt a földet alólam!

– Ugyan mit sopánkodol? Förmedt rá Dallos Ádi. Hiszen sohase szeretted azt az «asszonyi állatot!»

Ezzel az ellenmondással aztán keresztül lökte őt a részegség ötödik fokozatán, a veszekedhetnémségen.

– Micsoda? Mit mondtál! Ordíta fel dühösen, s a ki máskülönben oly szelid volt, mint a birka, most veszett lett, mint a kakas, felkapott egy széket az asztal mellől, s azzal kezdte el Dallos Ádit üldözni. – Agyonütlek! A falra mázollak! Megeszlek! Nekem mondod, hogy nem szerettem! Porrá törlek! Elfujlak!

De Ádi nem hagyta magát elfujni, elkapta a széklábat s kivette a kezéből a széket s aztán átölelve Nyaviga pajtást izmos karjaival, szép gyöngéden ártalmatlanná tette s akkor aztán elkezdett hozzá nyájasan beszélni.

– De kedves jó pajtásom. Ne haragudjál rám. Hiszen csak azért beszéltem: mert te még eddig csak titkoltad ezt. Még szerelmet sem vallottál annak a szép hölgynek; pedig ha olyan nagyon szereted, meg kellett volna neki vallanod, hogy megnyerhesd viszonszerelmét.

Nyaviga pajtás otthon volt már: a részegség utolsó állomásán, a bambaság állapotjában.

– Viszonszerelmet? Igazán? Angyal vagy! Ne egy puszi! Gyere mindjárt. Gyere velem oda. Szép holdvilág van. Előtted vallom meg neki, hogy én őt imádom.

– Hogy nem a Veronkát szereted, hanem őtet.

– Szeretem: és elveszem.

– Hát az urával mit csinálsz?

– Azt megölöm!

– De hátha nem akar az asszony a tied lenni?

– Akkor elrablom!

– Az derék lesz.

– Derék lesz. Velem jösz. Ha nem jön, viszszük. Felgyujtjuk az egész várost!

– Az lesz a legjobb. Akkor a zsákmánynyal elmenekülhetünk; de hohó, megállj. Erről a tógáról rád ismernek. Vedd fel az én jáponikámat. Tetejébe meg a köpönyegedet. Ha ebben meglát, minden asszony beléd bolondul.

Az a jáponika tudnillik tarka nagy pálmás kartonból készült, s azt odahaza Dallos Ádi pongyolának viselte, a miért Harangi professor dühös volt rá, hogy mit jár – csak otthon is – komédiás ruhában! Hát még ha az utczára veszi fel valaki!

A fiatalság engedte Ádinak végig játszani a kicsinált tréfát, a mi hogy teljesen sikerülhessen, ketten elszaladtak előre nagytiszteletű Harangi és Tóbiássy urakat értesíteni felőle, hogy a rejtélyes lunátikus már megint a házak tetején járkál.

Tóbiássy professor úr ugyan erre a hírre nagyot vont a vállán, s azt mondta rá, hogy bánja is ő, hisz ő úgyis hiszi a lunátikus létezését, ismeri azt már könyvekből, nem szükség a természet után is meggyőződnie létezése felől; ő bizony lefekszik alunni. Első éjjel, hogy békével alhatik megint. Se feleség, se leány a háznál. Veronka is elment Manczi nénihez éjszakára.

De annál nagyobbat ugrott a székéről Harangi professor úr erre a hírre.

– Hol a botom?

Furcsa gyógyszer a somnambulismus ellen!

– Minek az a bot, lelkem? kérdé Zsófia asszony.

– Majd hire lesz annak, ne félj!

– Csak nem mégy ki éjjel a házból?

– Éjjel? nem éjjel? én megyek! S ha mindjárt ott virradok is meg; de meg akarom tudni valahára, hogy mi hát az a kisértet, a mi két hónap óta lázadásban tartja az egész békés város népességét? kinek van passiója, mint a macskának, a házak fedelén sétálni, mikor száraz az utcza?

– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint catechismust kapsz tőle.

– Catarrhust! Nem catechismust! Mikor tanulsz meg már egyszer distingválni?

– De vigyázz, hogy meg ne fogjanak.

– Ugyan ki fogna meg? hisz teli lesz bámész néppel a piacz.

– Vigyázz, hogy a sárba ne lépj!

– Hiszen poros az út, és holdvilág van. Vigyázzak-e még valamire?

– Igen, hogy hamar hazajőjj, mert én félek idehaza egyedül.

– Hát vedd elő a rokkát és nem fogsz egyedül lenni.

Professor úr nem engedte magát tovább tartóztatni, fogta nádpálczáját marokra és el-kirohant a holdvilágos éjszakába, lunátikust fogni.

IX. A VESZEDELMES IMÁDÓ.

Zsófi asszony pedig úgy tett, mint a hogy mondva volt neki. Bement a szobájába; meggyujtotta a mécsest, elővette a rokkát s hogy ne legyen egyedül, elkezdett fonni és aztán a surrogó rokkahang mellett csenndesen dudolgatta magában a leánykori fonódalt:

Leányok fonják a lenszöszt: Beszélgetnek egymást közt: «Jajh, anyám, a fonás! Nehéz a várakozás!»

Czipőt veszek szülöttem: Csak ne sirjál előttem! «Jajh, anyám, jó anyám: Nem az az én nyavalyám!»

Szoknyát veszek szülöttem: Csak ne sirjál előttem! «Jajh, anyám, jó anyám: Nem az az én nyavalyám!»

Zsófi asszonyon kívül ugyan még a Jutka is ott volt a háznál; de annak az a nyavalyája volt, hogy a mint beállt az est, ő rá nézve megszünt a világ világ lenni. Zsófi asszony odaültette őt az asztalhoz elébb tollat fosztani; de menten elaludt; Zsófi asszony tréfából tele rakta neki tollszárral a leragadt szeme pilláit: az sem zsenirozta; azután kiküldte a konyhába tengerit morzsolni; ott meg a véka előtt eldűlt, a félig lemorzsolt kukoriczacsutával a markában. Attól ugyan elhordhatnák az egész házat a feje felől, fel nem ébredne tőle.

Zsófi asszony már az utolsó versét dudolta a rokkadalnak:

Legényt hozok szülöttem: Csak ne sirjál előttem! «Jajh, anyám, jó anyám! Ez ám az én nyavalyám!»

A midőn egyszerre kopogtatás hangzik a konyha ajtaján.

A professor jött volna már haza? Az lehetetlen! hisz csak az imént távozott el.

– Júj, ha a napamasszony jött volna vissza!

No «még» nem az jött meg.

Dallos Ádi elvezette idáig Nyaviga pajtást, itt a kezébe adta az ajtó kilincsét, hogy csak rontson be bátran és egyenesen.

– Hát te nem jösz be? Ahán! Értem! Hogy a kedves ne szégyenlje magát miattad? Majd itt vársz addig az ajtóban. Ha erőszakra lesz szükség, hát majd hivlak!

Azzal bement a folyosóra, s elkezdett a konyhaajtón kopogtatni:

– Ifjasszony! Ifjasszony lelkem! hallja-e? Nyissa ki az ajtót, hallja! Letérdelek, úgy vallom meg neki a szerelmemet. – Ifjasszony, szivem! Nyissa ki kérem az ajtót.

A rejtélyes kaparásra előjött Zsófi asszony s elállt a szeme-szája, a mint ott látta térden állva a pálmavirágos japonikában Nyaviga urat. Összecsapta a tenyereit.

– Nyaviga úr! Mi a mente! Hát magát mi lelte?

– Semmi sem; csak egy kis bort ittam.

– De azt látom.

– Hanem én magát azért szeretem.

– Ne mondja!

– Osztén én magát elveszem.

– De már nekem van ám uram.

– Azt majd kegyes engedelmével megfojtom, kérem alássan.

– Hát aztán mi lesz belőlünk?

– Magát meg elszöktetem.

– Hová az ördögbe?

– A paradicsomba.

– De hátha én nem megyek magával?

– Akkor elrablom. Erőszakkal elragadom.

– De hátha nem bir velem?

Nyaviga úr meg akarta mutatni, hogy bir s megragadta Zsófi asszony kezét.

Persze, hogy a helyéből se tudta őt megmozdítani. Három olyan legény, mint ő, sem birt volna az igazi debreczeni fajta menyecskével. Nem szokták azokat elrabolni.

Ezen aztán végképen kétségbeesett a szerencsétlen szerelmes.

– Akkor én felakasztom magamat ide a kéménybe.

– Tudja mit, Nyaviga úr, most menjen haza és feküdjék le szépen, aztán majd holnap többet beszéljünk erről a dologról.

– Nem! Ma, vagy soha! Jön? Nem jön? Ha nem jön, – mindjárt felakasztom magamat. Itt erre a japonikazsinórra ni! Már itt a nyakamon a zsinór. Már megyek, már a kéményben vagyok; – most mindjárt lógok.

Szegény Zsófi asszony igazán megijedt: még felakasztja magát itten valósággal! Mit csináljon vele?

Azt tette, hogy kifutott az utczára; hátha valaki erre megy, a kit segítségül hivhatna.

Épen a kapuban találta Dallos Ádit. Mintha csak hitták volna.

– Oh az Isten áldja meg! Jőjjön csak, nézze micsoda nagy bajom van.

– Mi baj van, nagytiszteletű asszony? kérdezé Ádi, az ártatlanság semmit nem tudásával.

De meghallá ám a mély gordonkahangot Nyaviga úr is a konyhában s kikiáltott.

– Gyere, pajtás, segíts!

– Jőjjön! siessen! vonszolá őt Zsófi asszony.

– Mit segítsek? kérdé Ádi tétovázva.

– Vagy elrabolni ezt a nymphát, vagy engem felakasztani.

Ádám hidegvérrel jegyzé meg erre:

– Furcsa állapotban van, Nyaviga úr.

– Gyere hát! Segíts! hiszen megigérted.

– Mit igértem én a dominenak? Hiszen van egy hete, hogy nem is szóltunk egymáshoz.

– Hát a tanyán? A te tanyádon!

– Az én tanyámon? Én most jövök a correpetitióról.

– Hisz ott ittunk együtt, te goromba!

– Ittunk? Én egészen józan vagyok.

– A hol megvallottam neked, hogy én ezt a nymphát szeretem.

– Bizonyos lehetsz felőle, hogy ha előttem ily tiszteletlenül beszéltél volna a professorné asszonyság felől, kidobtalak volna a szobámból, mint a hogy ki foglak dobni most mindjárt innen.

– Engemet te? A te testi lelki jó pajtásodat? Hát nem azt igérted, hogy segítesz az én Helenámat elrabolni Menelaustól?

– Vigyázz a szádra, vakmerő! vagy velem gyűlik meg a bajod.

– Oh édes jó Dallos úr, szólítá őt a nagy tiszteletű asszony. Az Isten áldja meg érte, hogy védelmez. De csak ne csináljon magának galibát miattam. Hiszen azt sem tudja ez most, hogy miről beszél.

– De azt veszem észre! Még csak az volna hátra, hogy azt is rám fogja, hogy én vezettem idáig.

– Hát persze, hogy te vezettél ide.

– No, nem mondtam?

– Mered tagadni? Hol van egy ágyú, hogy meglőjelek vele?

A tűzhely mellett állt a máktörő famozsár; azt kapta fel Nyaviga, Dallosnak irányozva az üreg száját, hogy mindjárt leágyúzza vele.

– Csitt! kiálta közbe Zsófi asszony. A professort hallom köhögni az utczán! Mindig itthon felejt valamit.

– A professor! kiálta ijedten Nyaviga úr s erre a szóra egyszerre nyaka szakadt minden vitézségének, eldobta a vont csövű faágyút s rohant ajtónak, ablaknak: «Jaj, hova bújjak el?» A százgallérú köpönyeget is ledobta nyakából.

– Fel a padlásra! Tuszkolá őt Dallos.

– De nem tudok mászni.

– Hát pusztulj le a pinczébe!

Padlás, pincze mind a konyhából nyilt. Dallos leterelte a rémült pajtást a pinczetorokba, maga meg felkapta a köpönyeget s egy percz alatt fenn volt vele a padláson; mire a professor betoppant, már hült helye volt mind a kettőnek.

– Trifurcifer! zsörtölődék a nagytiszteletű úr. Itthon felejtettem a perspektivát; pedig az a fődolog. Nem feküdtél még le, kincsem? No hát hozd ki: ott van a thékában, az a hosszú!

S a míg az asszony beszaladt a szobába a távcsövet keresni, az alatt, mint a féle gondos házigazda, széttekintett a konyhában, a hol világos volt a holdfénytől.

– Ihol van ni! a pincze és a padlás megint nyitva! Oh ez a gondatlan asszonynép. Mindent nyitva felejtenek. Minden tolvaj bejöhet rajta, meg még rosszabb emberek is.

Azzal nem restelte a fáradtságot, bezárta a padlást, pinczét, s nagyobb biztosság okáért még a kulcsaikat is eltette a zsebébe.

– Itt van kincsem a respectiva; szólt Zsófi asszony, kihozva azt a hosszút.

– Perspectiva! Mikor tanulod már meg. No most servus. Sietek. Teli van a nép piaczczal. Akarom mondani: a piaczczal tele van a nép! – (Aztán még egyszer visszatér a kapuból.) Még sem jól mondtam: a népet egészen megtöltötte a piacz!

«No most már ereszszük ki foglyainkat.» Gondolá magában Zsófi asszony, s felkiáltott a padlásra: No Dallos úr, lejöhet már!

– Mehetnék ám; de bezárt a professor úr s elvitte a kulcsot. Hanem majd kimászom én a padlásablakon.

– De ki ne törje a lábát!

– Nem most próbálom először.

Egy zuhanás s utána egy iramodás jelezé, hogy Dallos csakugyan szerencsésen megmenekült.

– Hát azt valjon nem csukta-e be? kérdé magában Zsófi asszony, a pinczeajtóhoz sietve s úgy tapasztalá, hogy az is be van zárva.

Nyaviga úr onnan alulról beszélt fel, mint Hamlet atyjának a lelke.

– Elvitte már a tatár az öreget?

– Elvitte biz a professor a kulcsot.

– Hát már én hol megyek ki akkor?

– Ha csak a kulcslyukon nem.

– Fölemelem a fejemmel a házat!

– Tudja mit? Feküdjék bele valami üres kádba s aludja ki magát.

Nyaviga úr látta, hogy jó lesz szót fogadni, s miután több feleletet nem kapott a kérdéseire, lebotorkázott valahogy a sötétben, ott megkapott egy üres hordót, abba beledugta a fejét, hogy le ne rágják az egerek és elaludt, de nem békével.

X. A HOLDDAL JÁRÓ.

A diákok elhiresztelték az egész városban, hogy ma megint sétálni fog a lunátikus a kollegium tetején, mert épen holdtölte van. Meg is telt piacz és utcza bámuló népséggel. Minden ember sugdosta egymásnak, hogy csendesen kell lenni, mert ha lármát hall, felébred, s leesik.

Mikor tizenkettőt kondított a nagy templom óraütője, a suttogás élénkülni kezdett: minden ember felnézett a magasba.

«Ni! Ahol jön, ni! Csitt! Csendesség! Nem kell beszélni! Nem látja kend? Az ott ni! Látom! Jaj, ha leesik. Pszt. Most megáll. Ni, milyen fehér a képe! (Persze, hogy fehér; mert be van kenve krétával, hogy rá ne ismerjenek.) Hogy tud végig menni azon a keskeny párkányon? – Most mindjárt énekelni fog!

A holddal járó végig sétált a tetőzeten, mintha csak a sík földön járna. Köpönyeg volt a vállán s gitár volt a kezében.

Lesétált egész a háztető széléig, hogy azt borzalom volt nézni, ott azután leült s a lábait lelógázta a levegőbe.

– No hiszi-e már kend, hitetlen? szólt a sajtoskofa az almáshoz.

– Jaj, inkább hiszem, csak a fejemre ne essék!

A rejtélyes alak hátravetette a köpönyegét és elővette a gitárját, és először is igen szépen elénekelt egy verset a «földiekkel játszóból!»

Hamis volt a zuzája; nem a maga hangján énekelt: azon a szép bassus hangon, mert arról mindjárt ráismertek volna; hanem valami vékony falsett hangon, a hogy a maskarák beszélnek.

No ez szép volt. Csakhogy mindenki ismeri.

Hanem aztán jött egy másik dal. Ez már új volt.

«Egyszer volt Valahol, akárhol, Egy holt, – A ki szép volt, jó volt, vén volt; Még is megholt. Pedig sohse danolt. Annak egy bibliája volt, A mely bankóval tele volt, És egy veje volt, Kinek nagy potroha volt.»

– Trifurcifer! Ez rólam szól! dörmögött nagytiszteletű Harangi úr s ugyancsak nekifeszíté a perspectivát, ha a kréta alatt meg tudná ismerni az emberét.

Az pedig egyre-másra torzképeket fintorgatott, hogy lehetetlen volt ráakadni az igazi ábrázatjára. Folytatá pedig eképen:

«Tehát valamit megszagolt, S vevé a bibliát s eképen szólt, A mint napa kiterítve volt: Napamnak már e könyv úgy se kell, Elvigyem-e emlékül? úgy-e el? Magának így felel. Mert a holt Egy szót sem szólt. Csupán a fényes hold A szobába világolt. Meglátta a hold, Elmondta a hold, Úgy volt: úgy volt: a hold!»

(– Canis tota mater! Dörmögött magában Harangi. Hogy tudhatta ez azt meg, a mit csak én magam tudtam a megboldogulton kívül; én pedig el nem mondtam senkinek.)

«Csitt! Silentium! Még többet is fog énekelni!»

A lunátikus onnan a magasból új nótát kezdett.

«Két szeme van az égnek: Egyik a nap, másik a hold. Az egyiket behunyja, A másikat kinyitja; Csak úgy pislog a földre, Mint cyclops félszemével. Én nem tudom, minek néz Nappal Arkádiára, A sült tökök honára? Mit lát rajta, ugyan mit? De éjjel! ah az éjjel Boldog szerelmesek napja. Testvérem, oh ezüst hold Tekints Arkádiára, S mondd el, mit látsz te most ott?»

– No halljuk, mi bolondot fog most megint kigondolni? dörmögé Harangi úr.

A holddal járó felhangozta a gitárját s felállt a háztető szélére s rákezdé az ismeretes nótára az új szöveget:

«Kedves urambátyám, meg ne haragudjon, Azért, a mit mondok, engem meg ne szóljon; Mert én megbántani nem akarom: Csak a mi igaz, azt én megmondom.»

«Kedves urambátyámnak van egy szép hugája, Azt egy alamuszi vőlegénynek szánja; De mig magát az utczán hordja a kánya Otthon kutyára bízva a hája.»

«Kedves urambátyám most is azt képzeli, Hogy a kamasz, huga iránti szerelemmel vagyon teli. Pedig azt az alatt a szép menyecskéért a hideg majd kileli Az igaz, hogy az éh koppot nyeli.»

Harangi urat elöntötte az epe. Ez ő róla szól. Pedig még hátra volt a negyedik vers – s ez volt a legszebb.

«Kedves urambátyám most is itt kóriczáz, Pedig jobban tenné, hogyha otthon vigyáz; Mert míg gazda nélkül marad a ház: Padláson, pinczén a tolvaj bemász!»

De már az több volt az elégnél.

– Megállj semmirekellő Kákusz! ordítá el magát Harangi úr a néptömeg közül. Akárki vagy odafenn! s rohant botját suhogtatva a kollegium felé.

«Csitt! Mi az? Nem kell kiabálni!» csitíták minden oldalról. «Mindjárt leesik, ha hozzászólnak!»