Part 18

– Már most csak azt szeretném tudni, mondá Tóbiássy professor úr, hogy ki veszi meg az átalag bort?

– A dolog így van, mondá Nyaviga úr: Azok, a kik látták, hogy ott volt, nem tudják, hogy mi volt? A kik pedig tudják, hogy mi volt? nem látták, hogy ott volt.

– És így mindnyájunknak igaza volt.

– És így nem iszunk bort.

– De már most feleljen meg domine Nyaviga arra, miért nem jelentette ön fel ezt az esetet a sedesnek?

Ezt a mérges kérdést Harangi professor úr intézte a bölcs Dánielhez.

Az sok huzódozás után csak kirukkolt vele.

– Hát voltaképen tulajdonképen azért, hogy a midőn reggel előhivattam az öt dárdást, mind az öt unisono azt állította, hogy ő egész éjjel aludt, az ágyából ki sem kelt, s hogy én azt az egész történetet csak úgy álmodtam.

– Hát a melyik a fogát kiütötte?

– Azt mondta, hogy csikófog volt, magátul esett ki.

– Hát a melyik a homlokát betörte?

– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.

– A saját homlokát?

– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.

– Nyaviga úr!

– Tessék parancsolni!

– Menjen haza s feküdjék le.

– De kérem alássan: ebéd előtt nem szoktam lefeküdni.

– Igyék vizet és feküdjék le. Förmedt rá Harangi professor úr. Szegény Nyagiva úr aztán, mint engedelmes alattvaló megtette, hogy hazament, előbb jól lakott, aztán lefeküdt, maga elé tétetett egy nagy vizes kancsót, hogy ha a professor úr vizitálni talál jönni, rendeleteit foganatosítva találja. Ámbátor semmit sem értett azoknak indokaiból.

Elég, ha a professzor úr értette.

Mikor egyedül maradt a két tudós férfiu, Harangi úr így szólt Tóbiássy úrhoz:

– Collega uram! kezdem elhinni a dolgot. És most már azt is kitalálom, hogy ki a lunátikus?

– Ugyan ki?

– Nem más, mint a derék jámbor Nyaviga.

– Lehetetlen!

– Ethice és logice lehetetlen, de empyrice még is lehető. Magam láttam, hogy fényes nappal a szomszéd padláslyukából ereszkedett le fejtetőre a mi kis udvarunkba. Mert a lunátikusoknak az a szokásuk, hogy mikor a hold süt, akkor fejjel fölfelé, mikor a nap süt, akkor fejjel lefelé szeretnek sétálni.

Erre Tóbiássy úr a következő tervvel állt elő.

– Hogy pedig egész bizonyosságot szerezzünk magunknak e dologról, én a következő módot ajánlanám, a mit a lunátikusok kigyógyításánál szoktak foganatba venni: Éjszakára egy dézsa hideg vizet tesznek az ágyuk elé, melybe a holdkóros, a mint ágyát el akarja hagyni, okvetlenül belelép s arra fölébred.

– Nagyon jó lesz! Ebből megtudjuk az igazat.

A szegény jámbor Nyaviga úr aztán a következő éjjel abban a kellemes meglepetésben részesült, hogy a mint egyért-másért leszállt az ágyából, térdig esett bele a hideg vizes dézsába, s mikor ezért lármát csapott, a Sisera hadai kinevették, a sedes elé hozott panaszára pedig azt mondták, hogy csak menjen a szobájába, feküdjék le s igyék még több vizet.

Hire futamodott, hogy ő lunátikus.

V. NAGY HALOTT VAN!

Kevés időre ezután nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság azt a hibát követte el, hogy meghalt.

De ne tessék komolyan venni a dolgot; nem igazán halt meg, hanem csak úgy félig-meddig. Meghűtötte magát a nagy szapuláskor s másnapra úgy megmeredtek a tagjai, hogy egyet se tudott megmozdítani. Feküdt, mint egy darab fa.

A chirurgus, a kit odahivattak, hogy aligha meg nem halt a nagytiszteletű asszony! délután «bene sonantibus» lévén, csak azt kérdezte, hogy «tudja-e mozdítani a nyelvét?» – «Nem». – «Akkor meghólt».

Mert Tóbiássyné asszonyságnak a nyelve még Nemtóbiássyné korából is arról a nagy életerőről volt emlékezetes, hogy a közvélemény szerint azt még majd a holta után külön kell kivégeztetni.

El is bántak aztán vele annak szokott rendi szerint, felöltöztették, koporsóba tették s harangoztattak rá.

Annyi emberséget azonban tegyen fel rólam minden ember, hogy nem engedek egy derék kálvinista asszonyságot élve eltemettetni s hogy furcsa lesz ennek a vége.

A jó Veronka kisasszony e tekintetben egészen a kezemre működik, a mennyiben zokogva és sikoltozva borul édes anyjára s mennyre földre esküszik, hogy nem halt az meg; ő nem engedi eltemettetni, ha csak őt magát is el nem temetik vele együtt.

Ezt pedig nagyon jól esett hallani a nagytiszteletű asszonyságnak. Mert az elrejtőzés állapotában hallott ám mindent, a mit körülötte beszéltek.

Annál kevésbbé volt rá nézve épületes, a mit mások beszéltek fölötte.

A Veronkát kituszkolták a halottas szobából, azt mondták neki, hogy ilyenkor a leánynak nem az a dolga, hogy sírjon-ríjon, hanem hogy lásson a gyászruha után, hogy meglegyen holnapra.

A két nagytiszteletű úr magára maradt a szobában s következő gyászbeszédet tartott az elhunyt felett.

– Vajjon mely rejtekbe dughatta el a lelkem a pénzecskéjét? monda Tóbiássy úr. – Nem azért mintha Veronkát meg akarnám tőle fosztani, hanem hogy az ő javára fruktifikáljam. Vennék rajta szőlőt.

– És elküldenők rajta Nyaviga urat akademiákra, szólt Harangi úr, ő lenne az Úr szőlőjében pásztor.

– Az én szőlőmben?

– A Zebaoth úr szőlőjében.

– Az már más. «Nolo acerbam sumere.» De vajjon hova dughatta el a pénzecskéjét?

– Kereste atyám uram a párnazsákban? – Ott már nincsen. – Hát vajjon a tükör háta mögött? – Volt ott, de már nincs ott. – És a kályha fölött lévő urnában? – Ott is lakott egy ideig, de már kiköltözött onnan. – Vajjon a karosszék támlájában nem rejlik-e? – Megvizitáltam és semmit sem találtam. – A téli bocskor talpában? – Az is pedig lyukas. – Kitalálom már, hol vagyon? – No ha kitalálja fiam uram, akkor kérhet tőlem a megboldogult hagyatékából bármit; odaadom. – Hát megmondom. Itt van az ablakban ez a sok almamuskátli, ezeknek a cserepébe lészen eldugva.

A megboldogult csak nevette magában addig a dolgot, a míg a két tudós úr játszotta azt a játékot, a mit a gyerekek «Strinksz»-nek neveznek s mondogatta magában: «víz, víz!», de a mint a muskátlikat hallotta emlegetni, majd fölkiáltott ijedtében: «tűz, tűz!» s akkor vette észre, hogy mégis nagyon meg lehet halva, ha még arra sem bír felkiáltani, hogy az ő szép muskátliait hogy szedegetik ki a cserepekből s a virágok földe alatt hogy találják meg a hólyagba takargatott lázsiásokat és a körmöczi aranyokat.

S még Tóbiássy úr nagy szomorúan azt mondá rá: «csak ennyi volt? Azt hittem, hogy legalább két ennyi».

– De ezen való szomorúságában ne feledkezzék meg atyám uram, hogy nekem is igért valami jutalmat.

– Én? Nem is emlékezem rá. Hát mit kiván fiam uram a szegény nyomorult inséges hagyatékából?

– Azt a régi bibliáját.

No ez nem nagy kivánság.

Tóbiássy úr azonban elébb végig pörgette az újjain a vaskos könyv lapjait s kirázogatta, hogy nincs-e közé szorulva bankó? csak azután kézbesítette nagylelkűen.

Az elhunyt pedig szeretett volna kézzel-lábbal rugdalózni és nyelvét neki ereszteni: «oda ne add, vén bolond! Abban van a legtöbb pénzem!»

Mivel hogy a jámbor asszonyságnak, mint okos és értelmes puritán hölgynek kedvencz olvasmánya volt a biblia, azonban másfelől meg gondos anya is volt, s úgy találta, hogy ebben a szent könyvben vannak egy némely történetek, melyeket hajadon leánynak olvasgatni nem épen mulhatatlan kötelesség, annálfogva nehogy a Veronka azokba beletévedjen, az ilyen lapokat az alsó és középső szélein gondosan egymáshoz ragasztá csirizzel; a felső nyílást pedig arra használta, hogy a hozzá került bankókat az összeragasztott levelek közé csúsztatgatá. Erre a bibliára aztán el lehet mondani, hogy «duplex libelli dos est».

Harangi úr biz azt elvitte magával.

A gyászoló felek után következtek a szomszédasszonyok. No hisz azoktól hallott még sok szépet magáról a boldogult lélek, a míg testi porhüvelyét felöltöztették. Hej, hogy nem ereszthette meg rájuk a nyelvét! Dante ezt az egyet, a fődolgot, kifelejtette a «pokol»-ból: mikor a szomszédasszonyok elkezdenek sincerisálni az ember felett s az ember nem feleselhet vissza!

Ezeknek eltávozta után következtek a virrasztók.

Régi jó szokás szerint, tekintélyes halottak fölött virrasztani volt szokás. E czélra szolgáltak a kis diákok, műnyelven «dárdás»-ok, a kik egész éjjel a halottas szobában gyászénekeket énekeltek. Hogy torkuk ki ne száradjon, volt gondoskodva számukra illendő mennyiségű, gondosan megvizezett karczosról, de biz azok, mikor már vették észre, hogy mindenki alszik a háznál, többet anekdotáztak, mint énekeltek.

– Látod, hogy meghalt a professorné!

– Látom, nem is leszek professorné soha, hogy meg ne haljak.

– Élve mégy a mennyországba?

– Mint Illés próféta.

– De mint Zöld Marczi.

– Szegény asszony! pedig milyen jó asszony volt, ha az ajtóhoz nem szoríthatta a sarkamat, akkor nem ütött hátba.

– Szegény professor úr! milyen nagyon meglesz szomorodva! Három hétig folyvást borsót főzet a coquián számunkra buvában.

– Van is rá oka. Nem ő találta fel a perpetuo mobilét, mégis ő vesztette el.

– Hehehe! A Mártha asszony nyelvét!

– Irj rá epitaphiumot te.

«Itt nyugszik már Mártha asszony. De még az ura is otthon.»

– Hát a professorra mit irnál, ha meghal?

«Halált adják ingyért: Mert ha adnák pénzért; Professor most is élne.»

Erről aztán egész adomagyűjteményt mondtak el egymásnak a vásott suhanczok tréfás epitáphiumokról, s akadt közöttük olyan novitius, a kinek még újság volt a:

«Jó két nótárus volt mind a három Ége István, János, Márton és a felesége, De most már meghaltak s mind a négynek vége.»

S nagyokat röhögött rajta s aztán viszonzásul ő is elmondta, hogy Itt nyugszik Kis, kinek neve János is – A ki nem volt valami fis – Kális, hanem fis – Lederbül dolgozó csis – madia Mis – kolczon. Ezért aztán fabaraczkot kapott a fejére minden oldalról, hogy mert olyant mondani, a mit már mindenki ismer.

A boldogult pedig buzgón fohászkodott az egek urához, hogy csak még egyszer térhetne a világra vissza! nem az élet muló örömei után való bűnös vágyakodásból, de csak azért, hogy ennek a sok istentelennek az üstökét és kontyát még egyszer amúgy Istenigazában jól megczibálhassa.

Mely óhajtása hogy miként teljesedett? azt majd megtudjuk időjártával.

AZ AKADÉMIKA PROMOCZIÓ.

Azért azonban, hogy gyász van a háznál, a hivatalos teendőket csak el kell mégis végezni.

Az esperes (mivelhogy a püspökség jelenleg «vacat») mára hívta össze a consistoriumot az akadémika promocziók elintézése végett.

Mi az az akadémika promoczió?

Az magyarul: akadémiára való promoveáltatás.

Tudniillik, az levén a rendszer, hogy az iskoláit jól végzett theologusnak alkalom nyujtassék külföldi akadémiák látogatására s azokban hittudorrá, vagy tanárrá kiképeztetésére: e végből az illető felruháztatik három évre népnevelői állomással. Tehát a czél: az, hogy valaki pénzt szerezzen; az eszköz: a népnevelés.

Az illető aztán az első esztendőben azt teszi, hogy a kollégiumban csinált adósságait fizeti; – (hát akkor hogy volna kedve tanítani?) a másodikban próbálgatja, hogy hogyan kellene tanítani? a harmadikban meg már úgy is kifelé áll a rudja; hát de bolond volna, ha tanítana! Mikor aztán elvégezte, akkor jön utána a másik s az három esztendeig megint így tesz.

S aztán dehogy megy akadémiákra! Vagy szerzett pénzt a három év alatt, vagy nem szerzett. Ha nem szerzett, akkor nincs neki mivel; ha pedig szerzett, akkor már többet tud, mint az a külföldi professor, s inkább beáll prókátornak s lesz belőle: Isten szolgája helyett, embereknek ura.

Épen egy ily jó kövér ekklézsia volt üresedésben, a mi igazán megérdemli az akadémika promoczió nevet: a törkölyösi.

Két competitor volt rá: az egyik Dallos Ádám, a másik Nyaviga Lőrincz.

Amazt a törkölyösiek maguk kivánták maguknak, emezt pedig a vaskalaposok óhajtották nekik adni.

Nyaviga Lőrinczet ajánlotta szerénysége, kedvessége, alázatossága, de különösen azon felőle táplált elővélemény, hogy valószinüleg ő fogja Tóbiássy úr leányát elvenni.

Ellenben Dallos Ádám hibái ezek voltak: eszes, jókedvű ficzkó volt, mindig első eminens; és fejét fennyen hordozó ember.

Azonban elvitázhatlan előnyei megint ezek voltak:

Először is ő volt a «nagy-botos».

Másodszor ő volt az «első bassista».

Tudjuk jól, hogy mi az a «nagy botos?» A hajdani tűzoltó diáksereg vezére, ki a «gerundiummal» tűzvész esetén elől rohant s előjoggal birt minden sövényen, palánkon keresztül utat törni a tűzvész színhelye felé, a fecskendők számára.

Az ilyen tizenöttel elébb eligált.

Az első bassista pedig a kántus büszkesége szokott lenni, s hangjában bírta a biztosítékát annak, hogy vagy a debreczeni, vagy a halasi, vagy a nádudvari lelkipásztorság elébb-utóbb reá szálljon.

Az ilyen húszszal elébb eligált.

Az az eligálás megint azt teszi, hogy ünnepek alkalmával a theologusok a legátiók közt anciennitás és classificatio sorozata szerint szoktak válogatni. A ki elébb volt, az jobbat kaphatott. Már most tehát a ki nagy-botos is volt, meg első bassista is, az harminczöt előtte következőn ugrott keresztül egyszerre, s előttük eligált. Volt az ilyennek aztán elég irigye.

Már az pedig el volt határozva, hogy Dallos Ádám semmi esetre ne kapja meg a törkölyösi rektoriát. Miért? Azért. Mivelhogy a törkölyösiek mindig azt mondták, hogy ha egyszer egy kedvük szerint való rektort kaphatnának, a néptanítói állomást rögtön állandósítanák, annak a kedveért új iskolaházat építenének, a templomba orgonát hozatnának, a fizetést megdupláznák. A mi így abstract véve mind igen jó volna; de akkor megszünnék az akadémika promoczió, több diák nem mehetne Törkölyösre utiköltséget szerezni, a mi főczél – s annálfogva szükségképen úgy intézendő az állapot, bölcs előrelátás mellett, hogy a törkölyösiek mindig olyan rektort kapjanak, a ki mellett a szivük örvendezzen, ha már a harmadik esztendő a vége felé közeledik, hogy újat kérhetnek helyette.

Dallos Ádám pedig épen az az ember, a ki már eddig is nagyon tetszik nekik; pedig még csak énekelni hallották, hátha még egyszer a búcsúztatóját megtalálják kóstolni!

Ezen a keserves napon tehát mind a két jelölt szigorú vizsgálat alá vétetett, s minden embertől kivánható tudományból kegyetlenül kiexamináltatott.

Nyaviga úr természetes, hogy igen könnyen átesett a vallatáson, annál nagyobb erővel ment az végbe Dallos úrnál, de végre is diadalmasan kiállotta. Olyan feje volt annak, hogy még azt is megmondta, hogy mely lapján van a könyvnek, a mit kérdeznek tőle!

Úgy kellett neki megfeszíteni az eszét, hogy a felelettől függ: kié legyen Törkölyös? s Törkölyöstül függ, hogy kié legyen Veronka?

– Hát édes fiaim, ti mind a ketten egyformán jól feleltetek, mondá, bevégeztetvén az examinatio, az esperes, ki ő maga is nagyon tudós férfiu volt, s beszédre csak a félszáját használta, a másik felét mindig befogva tartotta. Csak te öcsém, hogy is hínak? ne volnál olyan fiatal. Hát megtudod-e nekem mondani, mikor lesz a vén emberből fiatal?

– Igen is. Mikor a vén káplán ekklézsiához jut. Akkor lesz belőle fiatal pap.

– Ad hominem szóltál. De hát most feleljetek meg még egy pár kérdésemre, édes fiaim, a mikre ugyan még eddigelé senki sem felelt meg, de hiszen ti nem is lehettek olyan tudósok, mint én magam, a ki ezen kérdéseket alkottam. Ezeket csupán azért szoktam nektek feltenni, hogy az elbízakodottságot távol tartsam tőletek. Tehát legelébb is hány font füstöt lehet nyerni egy mázsa fából?

(Ezek és a következők mind olyan régi élczek, hogy a humor világában a kőkorszakot képviselik.)

Előbb Nyaviga úr felelt, szerényen és okosan.

– A füst voltaképen megfoghatatlan anyag lévén, s a mérőserpenyőt lefelé fordítani nem lehetvén, e kérdés a megoldhatatlanok közé tartozik.

– Jól van, fiam. A szerénység így szokta rendesen elismerni, a mit föl nem foghat; hát te, hogy is hívnak? mit felelsz rá?

Dallos vállvonva mondá: meg kell mérni a hátra maradt hamut, le kell vonni a fa súlyából, a mi hiányzik, az a füst.

– Ita est, felelt az esperes, egy negyedrész szájjal. No de most. Mi a legbecsesebb drágakő?

(Csakugyan a kőkorszakból szedi az élczeit!)

– Legbecsesebb drágakő a gyémánt, felelt meg Nyaviga úr, mely találtatik Braziliában.

– Sic, sic. Ezt szokták mondani valamennyien. Jól van, fiam. De nem úgy van. Hát te másik, hogy is hívnak?

– Engem Dallos Ádámnak hínak; a legbecsesebb követ pedig malomkőnek híják; mert ez a gazdájának hasznot hajt, a gyémánt pedig semmit.

– Accurate. De most adok fel nektek egy megoldhatlan feladatot: hol van egy kréta?

S ezzel az esperes úr, hogy egy czölöpépítészet korszakából való rúna-élczet is hozzon napvilágra, mely mint archæologiai lelemény nagy becscsel fog bírni mindenkor, ezt irá fel a táblára:

o quid tua te b bis? bia abit!

aaa s et in amamam a a!

– Ez az én epitaphiumom, édes fiaim. Melyet rajtam kívül el nem tud olvasni senki. Pedig ennek a jutalma a legjobb akadémika promoczió a Tiszán túl.

Nyaviga úr tudta, mit kell felelni.

– Én valójában sokkal csekélyebbnek érezem tehetségeimet, minthogy ily mélységes titok fölfedezéséhez csak hozzá is merjek fogni.

– Derék, emberséges ifju. Erroris agnitio est dimidia emendatio. A hibának elismerése fél megjavulás. No te másik; hogy is hívnak? Most állj elő! Ubi nota pernicitas?

Dallos hebehurgya ember volt, szeles észszel rögtön leolvasta a tábláról az epitaphiumot.

O (super) be! quid (super) bis? Tua (super) bia Te (super) abit!

(Ter) a es et in (ter) am a(bis).

– Mit is tetszett igérni a megfejtésért?

Az esperes úr az egész száját befogta a szájába.

Ez vakmerőség volt.

Nyaviga csak mosolygott magában. Hiszen ő is ki tudta volna mind ezeket találni; de tudta jól, hogy az esperes úr boszankodni fog arra, a ki az ő klepsidráit fel tudja állítani s a saisi titkait és sphynx-feladványait megfejteni merészkedik.

– Hm, hm, fiam, nem szeretem benned azt a túlságos nagy bölcseséget és confidentiát. Egyébiránt én a legjobb akadémika promocziót igértem a megfejtőnek, de az most nem üres; a törkölyösi pedig nem a legjobb.

– Elég jó lesz az nekem azért a kis charádáért.

– (S még ócsárolja az epitaphiumomat!) Tudjátok fiaim. Ketten vagytok, a kik egy conditióra competáltok; s nekem nem szabad személyválogatónak lennem. Mind a ketten præstanter feleltetek. Te, hogy is hívnak? több versatussággal, de te a másik nagyobb modestiával s mind a kettő egyenlő virtus. Azért mi elhatározók, hogy veletek sorsot fogunk huzatni. Itt ime a kalapban van betéve két czédula. Az egyik üres. A melyitek az üreset húzza: az itt marad, a másik megy Törkölyösre. No fiam, hogy is hívnak? te nyulsz bele elébb.

Ezúttal mégis csak Ádámnak az esze járt túl a vaskalapén. Élt a gyanúperrel, hogy mind a két czédula üres, a mi abban a tiszteletreméltó háromszegletű kalapban rejlik, s ha ő a kihuzottat megnézi, akkor aztán mehet el hosszú orral. Nyavigának nem kell húzni.

Hirtelen bekapta a czédulát a szájába s lenyelte.

– Quid fecisti!

– Lenyeltem a czédulát. Nem akartam magam látni, mit húztam, már most húzza ki a társam a magáét, abból megtudjuk, hogy mi volt az enyim?

– Perversus natio! szörnyedt föl az egész coetus.

– Világos! Ha az üreset húztam ki, akkor okvetlenül a czímes maradt benn. Ha az üres maradt benn, akkor a czímest húztam ki.

Megbukott a stratagema. Elő kellett adni a benmaradt czédulát s az is üres volt.

Így azután nollevelle oda kellett adni Ádámnak az akadémika promocziót, a mi soha sem fog többé disponibilissé lenni, mert azt a törkölyösiek rögtön állandó rektoriává fogják átalakítani, megházasítják a rektort, s akkor aztán az övék marad örökre.

– Ez veszedelmes egy ember; rebegé az esperes úr. Ez még valaha azon egyszarvú lészen, a ki mindnyájunkat megöklel.

Nyaviga úr azonban hosszú orral távozott el.

– Azért ne búsuljon domine: vigasztalá őt Harangi professor úr, utolérve a grádicson; ha elveszett is Törkölyös, de azért Veronka megmaradt.

Nyaviga úr vakarta a fejét, a mi napkeleti virágnyelven annyit tesz, hogy «én pedig jobb szerettem volna Törkölyöst a leány nélkül, mint a leányt Törkölyös nélkül».

VII. A NAGY-BOTOS.

A délután azonban arra volt szentelendő, hogy az elhunyt nagytiszteletű asszonyságnak a végső nagy tisztelet megadassék. Ez alkalommal esperes úr volt maga tartandó a halotti beszédet, Nyaviga úr pedig egy búcsúz tatót, melyet valamikor egy nálánál nagyobb poéta egy fiatal lánykára írt volt, s melyet ő azután átfordított élemedett asszonyságra; Ádámnak pedig még ez alkalommal harsogatni kellett ablakreszkettető hangját a szép harmóniás énekben.

Biz ennek már fele sem volt tréfa, a nagytiszteletű asszonyra. Mindenki, a ki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így rendelve; különösen az esperes úr kifogyhatatlan volt a másvilági gyönyörűségek magasztalásában, az e földi jóknak pedig oly legyalázását vitte véghez, hogy még az élő, szuszogó embernek is kedvet csinált hozzá, itthagyni tanyát és kollegiumot s elmenni Földvárra deszkát árulni; s bizony belebeszélte volna még abba a szegény halottba is, hogy jó lesz neki magát eltemettetni, ha szerencséjére a véletlen, – vagy mondjuk, hogy a gondviselés, – vagy mondjuk, hogy egy macska, segítségére nem jön.

Hiszen mindnyájan ismerjük azt az adomát, a midőn Gallina püspök épen így tetszhalottá levén, nosza rajta minden titkárja, cselédje, hozzá látott, hogy a míg nem jönnek az inventariummal, «dugd el, vedd el» a mit közel talál, elkaparinthassa. Volt pedig a püspöknek egy kedvencz majma is; hát ez a mint meglátta, hogy mindenki siet elcsízelni valamit a gazdájától, hogy ő se maradjon el a többitől, kapta a püspöksüveget, felrántotta a fejére, úgy iramodott tova. A tetszhalott pedig merev szemeivel látta ezt a furcsa figurát s a felett oly nagyon elővette a nevetési inger, hogy felszakadt az idegeit lekötő merevség; felkaczagta magát az innenső világra.

Épen egy ilyen nagy felindulás kellett a nagytiszteletű asszonynak, s ezt neki is megszerezte a macska.

Tudniillik, hogy a szomszédban kenyeret sütöttek. A temetési pompára aztán mind ott hagyták a befűtött kemenczét: a macska ott kastankodott; egy parázs ráragadt a farkára, azzal ijedtében felszaladt a padlásra; ott volt a sok száraz kukoriczahaj; az egy percz alatt lobbot vetett s mikor épen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség elordítja magát: «tűz van!»

De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak itélet napján! Hagyd el kántus! «Ad arma!» a jelszó. Fusson oltani, a ki csak bir! mert ide ég a ház is.

El is futott az mind, diák, professor, esperes, s ott hagyta valamennyi a halottat, a ki a koporsó fedelén keresztül jól hallhatá a tűzi lármát, hogy milyen nagy égés van a szomszédban! Ha az ide átcsap, akkor ő háromszoros halált szenved.

De bizony két jó léleknek mégis eszébe jutott a halott is. Az egyik volt Veronka, a másik volt Ádám.

Veronka nem akarta elhagyni az anyját, Ádám pedig Veronkát.

– Oh, édes Ádám, gyere, mentsük meg szegény anyámat. Vegyük ki a koporsóból, vigyük el biztos helyre, a hol nem ég meg.

– Megteszem azt Veronkám kedves, a te jó szivedért.

De a mint odahajolt Ádám a megboldogultra, hogy kiemelje a koporsóból, a minek hirtelen lefeszítette a tetejét, hát az csak egyszerre a nyaka körül fonta a karjait, hogy a szegény Ádám majd nyavalyássá lett ijedtében s ő kiáltotta most már igazán, hogy «tűz van!»

De annál nagyobb volt az örömsikoltozás Veronka részéről, a mint a halottat feléledni látta; nem ijedt ő meg attól, hanem odarohant hozzá, s a míg a lábait kiemelte a koporsóból, százszor is összecsókolta azokat: «oh én édes jó anyám! feltámadtál az én imádságomra!»