Part 17

A két asszonyság pedig épen az ebédfőzéssel foglalkozik a közös tűzhelynél, egyik egyfelől, másik másfelől rakván meg a tüzet a maga vaskutyájára s e közben folyton folyik a szóbeli portyázás.

– De keserű füstje van egy némely nedves fának, a mit a tűzre raknak, mondja Haranginé.

– A ki nem szereti a szagát, fogja be az orrát.

– De én szeretem. Nem is jó étel, a mi nem kozmás.

– Úgy szokták ám a tüzet szítani a köténynyel, hogy az ember a más rostélyosára hajtsa a pernyéjét.

– Nem is pernye pedig, hanem korom, a mi asszonyám lábasaiba hull; régen volt a kémény kitisztítva.

– Magam is azt gondolom. De vártam rá, hogy mikor jön be rajta menyemasszony lunátikusa.

– Be is jön az, ha akarja.

– No már azért se jön.

– Ha a kollegium tetején végig tud sétálni.

– Tud ám az öreg apja borotvájának az élén.

– A mi szolgálónk is látta.

– Melyik szolgálónk?

– Hiszen csak egy van.

– Bábi te!

– Borcsa te!

– Ne hija Borcsának, mikor ő Bábi.

– No hát legyen Borbála.

Erre a nagy meghivásra csakugyan előjött az első szobából az idézett személy, kezében a zsuroló csutak és a mosórongy, hátán pedig egy köpülő.

– Ide gyere!

– Ott maradj!

Erre aztán a közös cseléd, a kinek mind a két asszony parancsolt, azt tette, hogy az egyik lábával megállt, a másikat meg lépésre emelte.

– Mit csinálsz most?

– Az öreg nagytisztű asszony azt mondta, hogy pallót zsuroljak.

– Hát az a köpülő minek a hátadon?

– Az ifju nagytisztű asszony meg azt mondta, hogy köpüljek. Csinálom mind a kettőt.

– Láttad-e a lunátikust? – Láttad-e?

– Láttam. Nem láttam.

– Okosan felelsz mindjárt.

– Az egyik szememmel láttam, a másikat behunytam, azzal nem láttam.

– Még a cselédek is mind megbolondultak.

– Hát csak az uraságoknak szabad?

– Elmégy mindjárt, mert a fejedhez teremtem ezt a serpenyő rántást.

– De biz itt maradsz, nekem zöldséget tisztítani.

– Bábi elmenj, mert megtépázlak.

– Borcsa, ide jőjj, mert megbubozlak.

– No hát csak mentül előbb; még ma nem kaptam ki a porcziómat.

Azzal mind a két asszony neki a nyelves cselédnek! az sem volt pedig rest, iramodott ki a nyitott konyhaajtón.

Nyaviga urat pedig épen akkor hozta be a bűne ugyanazon az ajtón. Talált már valami ürügyet a bejövetelre; elfogott egy vándorló cziczát az utczán, azt hozta ölében, s ez lett volna az alkalomszerű beköszöntés: «nem idevaló ez a macska?»

Borcsa azonban úgy üté könyökkel oldalba a szegény bevezető macskát, hogy az elfelejtve szerepét, nagyot karmolt Nyaviga úr kezén, kiugrott az öléből, fel a Bábi fejére, onnan le a két harczra induló amazon közé, végre ki, az útját álló mindenféle emberlábak között, a szabadba!

– Hozta Isten, drága kedves édes Nyaviga úr: épen emlegettük.

Tóbiássyné nagytiszteletű asszony egyszerre csupa édességgé és nyájassággá változott.

– Nem ide való ez a izé?

Persze, hogy ez volt a bevezetés; de már a hozzá való «izé» rég a szederfa tetején volt.

– Oh tessék besétálni, édes kedves Nyaviga úr. Hozta Isten! fogadá nagy nyájassággal nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság, ki egyszerre csupa lépes méz lett. Tessék besétálni.

Csakhogy volna hová besétálni? De az első szobát most hagyta ott félben zsuroltan a Bábi s olyan ügyesen tolta oda az ajtóhoz a mosogató dézsát, hogy abba a látogatónak mulhatatlanul bele kellene esni, ha a fürészporral behintett szobába csakugyan be akarna jutni; a másik szoba pedig nagytiszteletű Haranginé asszonyság territoriuma, s oda olyan ellenségnek, mint Nyaviga úr, bejelentés nélkül belépni nem szabad.

– Kivántam tiszteletemet tenni, monda Nyaviga úr. Lehet szerencsém a professor úrhoz?

Mindig a professor urat keresi és mindig olyankor, mikor az nincs itthon.

– Nincs itthon, édes lelkem, de mindjárt megjön. Várja meg. Jaj, nem merem bevinni a szobába, mert most zsurolták ki.

– Oh kérem alássan, el leszek én ide kinn is.

– Hová ültessem le? (Bizony hová? minden szék tele volt lábassal, petrezselyemgyökérrel, konyharongygyal.)

– Oh kérem alássan. Elállok én szivesen. Nem vagyok elfáradva.

– A kalapját tegye kérem ide – oda – hova? Majd beviszem, leteszem az ágyra.

– Oh kérem alássan, nem engedem fáradni vele, majd leteszem ide a szék alá.

– Jaj, oda ne! kis macskák vannak a háznál, még valamit csinálnak vele! inkább oda fel a polczra.

Egy széket aztán mégis csak kitudtak szabadítni a számára, a hova erőszakosan leültethették.

– Bábikám! esengett a legnyájasabb hangon Tóbiássyné asszonyság a kikergetett cseléd után.

– Tessék parancsolni.

– Eredj csak, kedves leányom, keresd meg a Veronka kisasszonyodat; mondd meg neki, hogy jőjjön be.

– De hisz az nem jöhet be most; olyan dolga van.

– Micsoda dolga van, te! féleszű satrafa!

– Hát – gerebenyez.

Akkor bizonyos, hogy nem fogadhat el látogatókat.

Fogadni mernénk, hogy a mai korbeli kisasszonyok, huszan tizenkilencz közül, nem tudják, hogy miféle hangszer az a gerebeny? Leirjuk a kedvökért.

Az egy hosszúkás kemény fadeszka, mintha egy összetett gitár volna; a minek a közepén, mint egy valóságos vas sündisznó, mered fel gömbölyű csoportban száz léczszeg hegyesen.

Ezen a zongorán úgy szokás játszani, hogy a kisasszony fog egy csomó kendert, a mi még tele van csepüvel, annak az egyik felét a keze körül csavarja, s aztán a másik felével oda csapkod a szegek közé, s aztán végig rántja köztük a kendercsomagot. Többnyire kotta nélkül szokták játszani, s a kik értenek hozzá, a legszebb operákat kiverik rajta, mind addig, a míg a kendercsomag megszabadul minden kóczos tartalmától, s csak a finom, sima, szálas motring marad a kézben.

Ezt nevezik gerebenyezésnek, a mi a régi rossz világban a kisasszonyok foglalkozásai közé tartozott.

Ehez pedig sajátszerű toilette is kivántatott. Mivelhogy a kenderből kihulló sok pozdorja és csepü a viselő ruhának nem válik díszére, annálfogva a művésznő a gerebenyezéshez rendesen a legrosszabb öltönyét szokta felvenni a legdurvább kötényt kötötte fel hozzá. A fejét, hogy a haját megvédje a portól, bebugyolálta egészen, s a finom fehér kezecskéjét befedte – nem párizsi jaquemár keztyükkel, – hanem igen is jó vastagon reá kötözött mindenféle rongyokkal, hogy ha véletlenül bele találná vágni a kezét a gerebenybe, a szegek meg ne tépjék az újjait.

Már most tudhatjuk, hogy mi jelentősége van annak a szónak, hogy a «kisasszony gerebenyez». Azzal ma nem lehet beszélni.

Ezt a művészetet nem szokták a szalonban gyakorolni, hanem oda hátul a «kis udvarban», a mi deszka kerítéssel van elkülönítve a főudvartól s egy kis ajtón járnak bele. Ott vannak a baromfiak is. Ott a félszer: az alatt van felállítva a gerebeny.

Hanem dalolni lehet a gerebenyezés alatt. S Veronka kisasszonynak igen szép hangja volt, kivált mikor azt a csodálatos szép régi dalt énekelte:

«E zöld fának á-á-árnyékában Lehajtom bús fe-e-ejemet, Én szivemnek fá-á-ájdalmában Kicsordítom kö-ö-önnyemet.»

Egyszer aztán csak azon vette észre, hogy egy szép férfi mély hang elkezdi a folytatását a dalnak:

«Én tehát itt egy si-i-irt ások E zöldelő fa-a-a alatt, És míg megtudha-a-atnák mások Nyugszom is már a-a-az alatt.»

Körülnézett: honnan jön ez a dal? A padlásról?

Igen is a szomszéd padlásról. Annak a tűzfala képezte a kis udvar egyik oldalát. Azon a tűzfalon valami másfél ölnyi magasan a földtől volt egy nagy gömbölyű lyuk, a min máskor piros paprikafüzérek szoktak kilógni, most pedig egy fiatal emberi fő dugta elő magát. Melynek láttára Veronka kisasszony épen nem sikoltott fel, hanem csak a fejét csóválta:

– Ugyan, te Ádi! ha meglátnak!

– Akkor azt fogják tőlem kérdezni, a mit a paradicsomban: «hol vagy, Ádám?»

– Bizony nem is a jók hordoznak ám ilyen helyeken. Te valóságos istenkisértő vagy.

– Az már igaz. Nem tudom, hogy hányan fogják utánam csinálni, hogy éjjelenkint kimászszanak az ablakon, onnan fel a szelelő lyukon a padlásra, onnan végig a házormon a bevégzetlen falig, s aztán le az emeletből a kiálló kőpárkányokba fogózva. Ezt előttem sem sokan tették meg a szivük baja miatt.

– Hát mi baja van a te szivednek?

– Az, hogy téged szeret.

– Hát hisz én is szeretlek, tudod jól; rád várok, máshoz nem megyek. Egyszer megmondtam, minek kérdezed újra? Minek koczkáztatod érte a fejedet?

– Hiszek is neked; de azért eljárok minden éjjel hozzád, a magam mindennapi csókjáért.

– Csitt.

– No hisz ugyan veszedelmes egy csók. Az ablakon keresztül. Ajkaink között van az üveg.

– De én adom, és te megkapod. Nem elég az?

– Dehogy elég! Semmiképen sem elég. Addig nem hiszem el, hogy szeretsz, a míg nekem egy igazi eleven csókot nem adsz.

– Bizony nem sajnálnám tőled. Kivált ha megigérnéd, hogy aztán felhagysz azokkal a nyaktörő látogatásokkal.

– No hát itt vagyok most: add meg a csókomat, s aztán békén várok az idők beteltéig.

– Eredj, golyhó! Hiszen nincsen nekem zsiráff-nyakam, hogy oda felérjek, a hol most vagy.

– De van nekem!

– De ide lejönnöd nem szabad. Azt tudod, hogy ezzel csak nekem szereznél igen nagy bajt.

– Nem is megyek; csak a fejemet küldöm le.

– Ah, te bolond!

– No hátha megtudom azt tenni, hogy leadom a fejemet oda hozzád, a nélkül, hogy magam lemennék, megadod az igért csókot?

Veronka nevetett; a mi azt teszi, hogy: «próbáld meg».

Megint nem tudom, hogy hány mai világbeli gavallér csinálná ezt utána Dallos Ádámnak, hogy egy szűk padláslyukon fejjel alá keresztül csuszszék, míg annyira lejut, hogy csak a lábaival tartja magát a nyilás párkányzatán, s a fejével eléri azt a magasságot, a hol az imádottjának a szemébe nézhet; csakhogy megfordítva.

– Nos, hát megkapom a csókomat?

De már ebben a helyzetben csakugyan szívtelenség lett volna őt sokáig hagyni epekedni s meg nem váltani azzal, a mit ilyen nagyon kért.

Mikor aztán megkapta, a mit kért, akkor megelégedett s szépen visszatornázta magát azon a szűk lyukon, a melyiken kijött.

III. AZ ELTÉVEDT ÜTLEG.

Harangi professor úr az alatt jött nagy dühvel hazafelé. A Sisera hadai elől kénytelen volt egy mellékutczára menekülni, a hová nem üldözte a fertelmes lárma.

A közös lakóháznak a hátulja erre a mellékutczára dűlt ki s errefelé semmiféle ajtaja nem volt, hanem egy hat láb magas téglakerítése; az is szegekkel kiverve, minden betörési merénylet ellen.

A mint nagy dérdúrral végig robog a padlón a nagytiszteletű úr, s felpillant a szomszédház tűzfalára, ime mit lát meg ottan? a padláslyukban két lábszárat, azon lefüggve egy diákot.

Hogy diák: azt láthatta a tógáról; hanem hogy mit csinál odalenn? azt már nem láthatta, mert magas volt a fal; s a milyen könnyű valakire a fejéről, olyan nehéz a lábáról ráismerni. A delinquens feje pedig lenn volt a láthatár alatt. Hogy ez a fej nem jóban töri magát, annyi bizonyos. Hogy az ott nem egy lábánál fogva felakasztott ember, az is bizonyos, mert hallik, hogy beszél; még pedig duettben. No ehhez a duetthez majd mindjárt jön, a ki a taktust üsse.

Harangi professor úrnak a markában volt egy jó vadszőlővenyige pálcza, pásztorbot módjára meggörbített fogantyuval. Nagyot suhintott vele a levegőben.

«Exspectas tantum» dörmögé magában, s minthogy a falon keresztül nem mászhatott, az utcza végére kerülni pedig félórába került volna; mert a debreczeni utcza egy egész fél választó kerület: tehát rohant a hetedik szomszéd telkéig, a ki becsületes kötélverő lévén, mind a két utczára nyitva volt az udvara, azon tört keresztül, így rohant a saját lakása ajtajáig, hogy el ne szalaszsza a gyilkos betörőt. S csakugyan! a mint az utczaajtón belépett, ime ott látta azt a kisudvar ajtajában állva, két kézzel az ajtófélbe fogózva: semmi kétség, hogy ő a tettenkapott bűnös; mert még a háta is meszes.

Nyaviga úr az alatt ült a számára szolgált konyhaszéken s dehogy engedte a kalapját kivétetni a kezéből: szüksége volt neki arra. Olyan volt rá nézve az a szék, mintha az volna a gerebeny. Bánta nagyon, hogy ráült. Mivelhogy mind a két asszonyság azzal ostromolta, hogy mit tud a lunátikusról? Neki már csak hivatalosan értesülve kell lennie felőle, mert egyike a collegium esküdt felügyelőinek. De egyuttal azt is megmondta neki mind a két asszonyság, hogy mi véleménye van e tárgyról? Az egyik híszi, a másik nem hiszi. Épen, mint a közvélemény odakinn a piaczon. S annyit tudott Nyaviga úr a philosophiából, hogy két egymással ellentétben álló véleménynek, egy időben és egy helyen, egyszerre igazat adni nem lehet.

Ilyenkor nagy kincs a hallgatás. A biró kihallgatja mind a két perlekedő felet, s miután mind a kettő kibeszélte magát, akkor haza küldi őket, hogy hozzanak újabb bizonyítékokat.

Nyaviga úr ez esetben saját magát küldé haza.

Felállt a székről, behúzta a nyakát a két válla közé; kebléhez szorítá a sabbeszdeklit s azt mondta, hogy nem várhat már a professor urra; haza kell sietnie.

– Maradjon még egy kicsit, kedves Nyaviga úr: marasztalá őt Tóbiássyné asszony.

– Nem lehet, kérem alássan. Haza kell mennem. A multkor is megloptak, mikor otthon nem voltam.

– Szegény Nyaviga úr! sajnálkozék Tóbiássyné asszonyság.

– A bezárt fiókomból elvitték valamennyi alkalmi verseimet.

– Szegény tolvaj! sajnálkozék Haranginé asszonyság.

Nyaviga úr aztán búcsút vett és olyan modorban kotródott ki a konyhából, mint a ki valamit ellopott odabenn, s siet vele odább állni, míg nyakon nem kapják.

A mint azonban az utcza-ajtóba érve, megüté füleit az a már szakértőleg leirt zene, a mit a gerebeny hallat, mikor a kendert tépi, az a gondolatja támadt, hogy meg kellene lesni, milyen lehet egy szép kisasszony, mikor gerebenyez?

Nyaviga úrnak vannak bátor ötletei, mikor tudja, hogy nem látják.

Visszafordult az ajtóból, s lábújjhegyen, a falhoz lapulva, hogy csupa mész lett a háta, visszalopózott. A konyhaajtó előtt, melynek csak alsó fele volt csukva, lekuporodott s négykézláb osont végig; a két asszonyság nem vevé észre, mert azok nagy vitában voltak akkor egymással s a futni készülő levessel s a megégett rántással. Szerencsésen áthaladt e veszélyes ponton.

Innen aztán könnyű volt eljutni a kis udvarig, melyet deszkakerítés választott el a főudvartól. Azon volt egy alacsony kis ajtó, melyen ha bedugta Nyaviga úr a fejét, azt épen eltakarta az ajtó szemöldökfája, a két karjával pedig megfogózkodott az ajtóban és a küszöbfában, úgy, hogy se kinn, se benn nem volt.

A kis leány egyedül volt már, dalolt a munka mellett.

– Alázatos szolgája Veronika kisasszony, szólt Nyaviga úr selyemszál hangon.

– Nini: Nyaviga úr! Most majd beleütöttem a kezemet a szegbe ijedtemben.

– Mivel tetszik magát mulatni?

– Nem látja, hogy zongorázok?

– Hogy tudta megtanulni?

– Bizony sokszor belevágtam addig a kezemet.

– Jaj, csak én akkor ott lettem volna, hogy meggyógyíthattam volna.

– S megtudta volna gyógyítani?

– Vannak fájdalmak, a miket egyszerre meglehet orvosolni.

– Én olyanokat nem tartok.

– Annál inkább bővölködöm én azokban.

– Hát miért nem gyógyíttatja, édes Nyaviga úr?

– Mert azokat egyedül csak Veronika kisasszony képes megorvosolni.

– Lám még azt sem tudtam. Hát mije fáj, édes Nyaviga úr?

– Jaj, ha azt megmerném mondani.

– Tán biz a foga fáj?

– Sokkal több annál.

– Tán csak az egész feje fáj?

– Ha csak még a fejem volna.

– Hát ugyan mije fáj?

– Aujajaj a hátam!!!

Persze hogy a háta fájt, mert Harangi professor úr akkorát húzott rajta végig a szőlővenyigével, hogy porfelleget vert a tóga.

Mikor aztán Nyaviga úr visszafordult felköszöntője felé, mind a ketten sóbálványnyá változának a bámulat miatt. Különösen Harangi professor úr, a ki ugyan nem Nyaviga úr hátának szánta ezt az irgalmatlan köszöntőt.

– Hát domine Nyaviga «az»?

– Én vagyok kérem alássan professor úr, szabódék siránkozó hangon Nyaviga úr. Nem beszéltem én semmi rosszat a kisasszonynak. Megmondhatja.

– Trifurcifer! Azt úgy is tudom. De mit jár a domine olyan furcsa, furcsa, furcsa úton a házhoz, mikor egyenes úton is bejárhat?

Professor úr értette: a padláslyukon. Nyaviga úr pedig érezte magát bűnösnek annyiban, hogy ő már elment egyszer, úgy lopózott vissza, a konyhaajtó előtt bukva ment keresztül: ez mind igaz; de azért nem érdemelte meg, hogy ekkorát huzzanak a hátára.

– Kérem alássan: én azt gondoltam, hogy én nekem szabad.

– Szabad! szabad! szabad! Hiszen én nekem is szabad a kürtőbe felmásznom s a kéménylyukon kidugnom a fejemet, de azért nem teszem meg. – No már most ez megtörtént; nem tehetünk róla: ne szóljunk felőle senkinek. Felejtsük el az egész dolgot.

(Könnyű professor uramnak, gondolá magában Nyaviga úr, mert csak a botja szenvedett; de hogy felejtse el az én hátam?)

– Jól van, jól van: már most gyerünk be hozzám; de az asszonyok előtt elhallgassuk az egész casust. Veronka! Én se szólok az anyádnak, de te se szólj! De csak azt mondja meg a domine, hogy jutott eszébe, fejjel lefelé jönni be a házhoz?

Hát tudott erre Nyaviga úr felelni?

IV. IGAZSÁGOS DÁNIEL.

Épen akkorra érkezett meg nagytiszteletű Tóbiássy professor úr is. A mi igen természetes. Harangi úr gyalog jött, ő pedig talyigán; tehát amannak hamarább kellett hazaérni, mint neki.

Azonfelül egy kis processusa is volt még a kapuban az érdemes szállítójával. Tóbiássy professor úr igen fösvény volt s nem szerette a pénzt vándoroltatni. A ki pedig azt hiszi, hogy a debreczeni talyigás csak úgy barátságból lötyögteti magát a nyeregben, az nem ismeri a természethistóriát.

– Ne sajnálná azt a tíz garast megadni; mondá a lóvezér, a makrapipát az agyarára szorítva s csak félszájjal szónokolva.

– Micsoda tíz garast? kérdé a nagytiszteletű úr, szétnézve a földön, mintha leejtett volna valaki tiz garast s azt kérné, hogy adják fel neki.

– A miért ide hoztam vala.

– Atyámfia. Az nagyon sok.

– Más bolond is csak annyit fizet; válaszolt a talyigás, az orráig nyomva fel a makrapipát.

– Meg merne kend rá esküdni, hogy más is annyit fizet?

– Meg én! kiálta az, a szája szegletébe nyomva a pipa csutoráját, hogy utjában ne legyen az eskünek.

– Tartsa fel a három ujját és mondja utánam: «Én».

– Én.

– A maga nevét mondja.

– Tarisznya Gergő.

– Esküszöm: hogy minden embert tiz garasért hordok haza. Úgy segéljen.

A talyigás megtette, hogy utána mondta.

– No jól van, barátom; monda Tóbiássy úr, becsapva a könyvet, a miből a tisztelt polgártárst eskette. Azt tudja kend, hogy én pap vagyok. Nekem az esketésért nyolcz garas szokott járni; e szerint jár még kendnek vissza a tizből két garas.

Azt oda nyomta a markába.

A talyigás megcsóválta a fejét, a fogai közül egy hegyeset köpött a professor úr két csizmaja közé, azzal nagy dohogva eloldalgott, folyvást nézegetve a tenyerében a vargatallért: de bizony csak két garas maradt az mindig.

A három úr a konyhaajtó előtt találkozván, levett kalappal tartott a fölött tanácsot, hogy ki menjen be előbb? Harangi úr ért elébb oda; de Tóbiássy úr volt az idősebb, de Nyaviga úr volt a vendég, minél fogva egyik a másikat instálta az elsőbbségért.

– Be tetszik mindjárt! kiáltott végre Harangi úr mérgesen Nyaviga urra, mire az ijedtében bebotlott a konyhába. Ott azután egyszerre igen nyájas képet csinált az asszonyságok előtt.

– Bátorkodtam visszakerülni ismét. A nagytiszteletű urral véletlenül összetalálkozám, s ő oly nyájasan invitált meg, hogy ismét visszatértem.

A nagytiszteletű úr ez alatt titokban a zsebkendőjével igyekezett letörülgetni annak a nyájas meginvitálásnak a nyomait Nyaviga úr hátáról, mert a venyige a poros tógán valóban nagyon látható nyomot hagyott hátra.

– Trifurcifer! dörgött Harangi professor úr, miután feleségét megcsókolta. Majd szétszedett a tudatlan nép a piaczon a miatt a fatalis lunátikus miatt. Egész polgárháború támadt abból az ártatlan disputából, a mit a collega urammal folytattunk az utczán.

– Ah! hát ti is a lunatikus felett vitatkoztatok. Épen, mint mi idehaza asszonyámmal.

– Bölcs Salamon, ne hagyj! Még idehaza is foly a perpatvar fölötte? Hisz akkor eső elől a csorgó alá menekültem. Itt is lunátikus háború van.

Nagytiszteletű Tóbiássy professorné asszonyság kenetteljesen jegyzé meg:

– Nincs itt, lelkem fiam, semminemű háború; csak hogy egyikünk azt állítja, hogy van; másikunk meg, hogy nincs.

– Épen, mint mi! mondá Tóbiássy professor úr. Én híszem, ő nem hiszi.

– No, ez nincs Isten hirével; pattogott Harangi professor úr. Ezt a veszedelmet nem hagyom megöröködni. Itthon a háznál békesség legyen. Elég ha külön-külön mi is összekaptunk, az asszonyok is összekaptak a lunátikus miatt; de trójai háborút nem csinálunk belőle. Collega uram, menjen szépen asszonyánkkal a maga szobájába; én is megyek az én feleségemmel az én szobámba, akkor nem veszhetünk össze.

– Az ám! világosítá fel Haranginé asszonyság. De úgy vagyunk ám lelkem galambom, hogy én uramatyámmal vagyok egy véleményen, nem te veled; asszonyánk meg te veled tart, nem uramatyámmal.

– Finis Poloniæ! Hisz akkor én más országba költözöm!

A másik oldalon meg Tóbiássyné asszonyság csapta össze a kezét, megtudva a nagy dissidentiát, mely a szerencsétlen családot ily felekezetekre osztotta.

– No ebből nem jó lesz; monda nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság. Ily háborúnak nem szabad kitörni. Egyik férj felesége és veje ellen, a másik ipa és felesége ellen, egyik asszony férje és leánya ellen, a másik férje és mostohája ellen. Adjuk biró eleibe a dolgot s legyen az itélet bírsággal összekötve. A melyik fél elveszti a pert: megnyugszik és fizet egy átalag máslást; a melyik nyer, igaza lesz és megiszsza a máslást. Én Nyaviga urat választom birónak.

– Hát hisz én is compromittálok benne; mondá Tóbiássy úr.

– Valóban okosabb emberre nem lehetne bizni az ügy eldöntését; járult hozzá Harangi úr.

– Én se bánom; tevé hozzá felesége.

– Ilyen nagytudományú, olvasott férfiu! – Magasztalá őt Tóbiássyné asszonyság.

– És ilyen nagy physicus! Dicsérte őt a professor élettárs.

– S ilyen philosophus! monda a második professor.

És sorban valamennyien: «a kiről példát vehet az egész fiatalság!» – «A ki ártatlanabb egy leányzónál.» – «A ki görögül és zsidóul tud.» – «A ki soha bálba nem jár.»

Ez mind magasztalás volt s a választott biró megvesztegetésére intézett kisérlet.

Végre közbevágott az ifju nagytiszteletű asszony.

– Édes Nyaviga úr: én csak azt mondom, hogy nem szükség magának sem szépnek, sem jónak, sem bölcsnek lenni ezuttal; hanem csak rövideden megmondani, hogy látta-e hát a lunátikust, vagy nem látta?

Nyaviga úr vette észre, hogy vesztére visszakerült abba a kelepczébe, a honnan már egyszer kiszabadult. Azelőtt csak kettős kereszttűzben volt, most már négyesbe fogták; kinek adjon most igazat? Megbántani egyik félt sem illik, nem is tanácsos; pedig kötelesség. Hivatalos kötelesség.

– No hát halljuk az itéletet!

– Tehát kérem alássan, annyi van a dologban, hogy – izé.

– M – izé?

– A mult éjszaka felköltenek, azt mondják, hogy a lunátikus most jár épen a padláson.

– Ahán! kiálta Tóbiássy professor úr.

Én azonban azt mondtam rá, hogy – mini milyen nagy pók mászik a professor úr kabátján!

– Hagyjon békét az úr az én pókomnak! Azt mondja, hogy mit mondott?

– Azt mondtam, hogy az absurdum.

– Nesze neked, szólt most Harangi professor úr örömmel.

– Kimegyek azonban. S látom a hold fényes világánál, hogy egy emberi alak járkál a kollegium tetején.

– Úgy-e mondtam! erősíté Tóbiássy és Haranginé.

– Mondám azonban: ez bizonyosan valami diák, a ki éjszakán ki akar szökni a kollegiumból.

– Hát persze! biztatá Harangi és Tóbiássyné.

– Nem mertem azonban egész bizonysággal állítani, mert tudom a physikából, hogy vannak oly szerencsétlen emberek, a kik a holdba szerelmesek.

– Most szólt igazat.

– Meg akartam azonban győződni felőle, hogy csakugyan voltaképen holdas-e az odafenn, avagy pedig szökevény? vettem a lámpást és felmentem szépen a padlásra. Három dárdás jött utánam. Kettő pedig ment előttem, hatalmas gerundiumokkal.

– No most mindjárt megtudjuk hát, mi volt?

Hát, a mint a padlásablakhoz érünk, az egyik dárdás elordítja magát mögöttem, hogy ő valamit látott, a másik kettő előttem megijed, megfordul, engem feltaszít, a lámpást összetöri s rohan le a grádicson, egymás hegyin-hátán. Egyik a homlokát is betörte, másik egy fogát ütötte ki.

– És azután?

– Azután sötét lett s én négykézláb másztam le a padlásról a szobámig, hogy valami kárt ne tegyek magamban.