Part 16

(Nem állhatom meg, hogy útközben meg ne örökítsem azon festői és drámai jelenetet, a melynek magam is tanuja voltam e historiai nevezetességű piaczon. 1849-ben volt, a márcziusi napokban. A piacz tömve emberrel és asszonynyal. Egyszer a néptenger között hire futamodik, hogy itt hoznak egy hirhedett várfeladót, a kit fogolyképen szállítanak a vésztörvényszék elé. A fedett hintót egy rota huszár kisérte a városházig. A nép dühe lángra lobbant, elállták a hintó útját, félre tolták a huszárokat, kések, vasvillák erdeje villogott a hintó körül: halál az áruló fejére! ordítá az ezertorkú rém. S bizonyára ezerekre lett volna darabolva az áldozat, ha a vihar pillanatában egy hatalmas alak fel nem ugrik a fenyegetett hintó bakjára, kiben a nép kedvencz szónokát ismeré fel: Besze Jánost. Hah! Besze János! Mik vagytok ti ahhoz képest, mostani piaczbekurjantó epigonok? Mikor ez oroszláni hangját neki eresztette a viharnak s mondott olyanokat, hogy az ijedtség megfordult s vitézséggé vált, a düh meg kaczagásba csapott át: «Polgártársak! megálljatok!» mennydörgött alá a kocsibakról a hatalmas hang. «Hozzá ne érjen kezetek e hazaárulóhoz! Mert ez oly rettenetes gonosztevő, a ki nem érdemes rá, hogy a nép szent keze tépje őt szélylyel; ennek a bakó pallosa alatt kell elvérzeni!» – «Igaz a!» mondá e szóra a nép. Győzött az intelligentia; csizmaszárba visszadugattak a kések s a vádlottat bántatlanul szállíthatták a vésztörvényszék elé, – a hol föl is mentették rendén, ma is él; de ezt bizonynyal csak az intelligentia győzelmének köszönheti.)

Tehát a nevezetes piacz izgalmai közepett állunk jelenleg; azaz, hogy a század első negyedében, a mi ismét csak figurásan értendő; minthogy akkor még sem én (a szerző) sem a teljes czimű (az olvasó) még sem nem álltunk, sem nem ültünk sehol, levén még akkor nem is születve.

Tehát a gyékénytetejű sátor alatt állva, mint egy trónmennyezet árnyékában, félkezét csipőjére téve, másikban az éretturó-keverő vaslapátot használva meghosszabbított taglejtésnek, tett a forumhoz Dudásné asszonyom következő tartalmú betanulatlan beszédet:

«Hallják pedig. Ide hallgassanak. Ne legyen Dudásné a nevem, ha nem igaz. Úgy áldjon meg az Isten, mint a suhai malmot,[3] ha egy máknyi makulányit teszek hozzá. A magam két szemével láttam, mikor este, éjfél után két órakor hazamentem, a Dajkosné leányomnál voltam a Czegléd-utczában. Minden ember tudja, hogy tegnap körösztölte a kicsijét a nagy tiszteletű úr a nagytemplomban. A strázsák is megszólítottak a szegleten, pedig lámpás is volt nálam; hát mikor a collegium elébe érek, csak zeng ám valami ének onnan felyülről. Mi az? mondok. Hát a mint feltekintek, ott jár a háztetején valaki. Nem volt rajta se tóga, se a fején a csóka orrú, hanem egy fehér lepedő; fölmászott a collegium legeslegtetéjére, neki vetette a hátát a kis toronynak, a kiben a csengetyű van, belekapaszkodott a holdvilágba s csak úgy lógázta le róla a lábait, aztán elkezdett énekelni, de nem értettem, hogy mit, mert diákul volt. Utoljára bebujt a padláslyukon, a ki olyan szűk, hogy nappal egy macska se fér be rajta.»

Száz hang kiáltotta a sátorok alul, hogy úgy van: egyik látta, a másik hiteles személytől hallotta s annálfogva szentül hitte, hogy ő is látta; az egész sátoros aristocratia azon a nézeten volt, hogy «ez a lunátikus». Ellenben a Siserahad, a democrata sulyomáruló nép zsibajjal fogadta ez előadást, hazugságnak, mesebeszédnek kiáltva ki az egész látományt. Dudásné asszonyom bizonyosan jól felpálinkázott, attul látott ilyen csudát. Csudák pedig egyátaljában nem történnek; de különösen nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, a hol még a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak hogy volna még szabad?

A piacz véleménye egészen két táborra volt oszolva. A vásárlók, kik a jobb és baloldalon alkudoztak, kénytelenek voltak szint vallani, ha azt akarták, hogy bőrös pecsenyéhez jussanak, s Dudásné asszonyom el-kikergette az olyan vevőt a sátorából, a ki nem hitt a lunátikusban, s nem adott neki turót, ha még úgy nyögött is érte. Még a világ legflegmatikusabb népét, a kétkerekű talyigást is megmozdította kurta gubájában az általános népmozgalom, hogy a makrapipán keresztül a gyalogjárókkal feleselni kezdjen, élő tanubizonyságául a hold befolyásának a földön lakókra.

Itt csak a csengetyű parancsolhatott csendet. Nem a képviselőházi elnöki csengetyű, mert az itt nincs; hanem a collegium csengetyűje, mely hirdeti, hogy tizenegy az óra, ki van a klaszszis; most mindjárt nyitják a collegiumkaput s omlik belőle Góg és Mágog megjövendölt hada, mint a kifüstölt darázsraj s ihol jön egymást püfölve, tépászva, taszigálva, szemközt jövők hasának ütközve, útbaeső kosarakat átugrálva, könyvekkel hajgálózva, csúfolódva, kötekedve, kutyakergetve – a jövendő reménysége.

Ez intermezzo alatt tanácsos a pártoknak abbahagyni a vitát és kinek-kinek a saját kosarára, döbözére vigyázni; mert ha azt a vásott ficzkót a pajtása beletaszítja az olvasztott mézbe, azt ugyan nehéz lesz róla lenyalni Dudásné asszonyom is várhatja a rendes kosztosát, a ki sajtos sátora elé érve elővesz egy lyukas krajczárt s azt kérdi, jó-e ez a turó?

– Jó, ha hiszed a lunátikust.

– Hogyne hinném! – Azzal leveszi a sipkáját s elkezdi imádkozni az asztaláldást.

– Te! Csak nem akarsz itt nálam kóstolásból megebédelni?

– Nem. Majd sorba megyek.

S azzal megebédel, végig kóstolva az egész sajtbazárt s még a lyukas krajczárt is megmenti.

– De a pereczesekhez át ne menj, fiam, mert azok nem hiszik.

– Hiszen, mire odaérek, akkorra már majd én sem hiszem.

Az előrohant könnyű sereg után jönnek az öregebb diákok; ezek már nem szaladnak hebehurgyán, nem is engedné a sarkatverő tóga; de azért helyet követelnek a pallón a szemközt jövőtől, mert a hosszúszárú pipával nem lehet kitérni s ha négy-öt ember széltében karöltve összefogózik, az el is seper maga előtt még a nagy dobogó hídról is minden keresztyén népet.

De ime két tudós férfiu közeledik, a kik még csattos czipőben járnak, s háromszegletű kalapot viselnek; a régi jó modesztus idők maradványai: nagytiszteletű tudós Harangi Ezsaiás és szintén azon czimű Tóbiássy Mózes professor urak. (Még akkor tanárok nem voltak, csak professorok.)

Sógorság, atyafiság a feleségeik után; annálfogva egy házban is laknak, s így indikálva van, hogy egy uton járjanak, bár természetükre nézve egymásnak tökéletes ellentétei. Harangi philosophiæ professor, még pedig a régi, embertől érthető Kant-féle philosophiáé, kurtanyakú, hevesvérű ember; akármi, csak nem philosophus; Tóbiássy pedig physicæ professor, hosszú, szikár alak, a phlegma személyesítve, a kit semmi kerékkiesés ki nem vesz nyugalmas sodrából. Ki nem állhatják egymást, hanem ezért el nem tudnak lenni egymás nélkül, még utazni is együtt járnak, s az egész uton veszekednek: az egyik sangvinice, a másik phlegmatice.

Már a collegium-ajtóban elkezdték a disputát. Harangi professor úr, ha tűzbe jött, megállítá a pallón collegáját, annak pedig meg kellett állni, ha nem akart a vízbe menni: levén a palló két oldalán bokáig érő latyak.

– Nem lehet ezzel a perversus haddal boldogulni! Ha rajtam állna, megtizedeltetném őket, mint a szökevény katonákat! Egész tribust kiirtanék közülök, mint hajdan a Benjaminitákat.

– Mink se voltunk jobbak deákkorunkban.

– Ez lehet anthropologiai felfogás, de nem ethikai és logikai. Ha most saját magunk kerülnénk, mint diákok, a saját magunk keze alá, mint professorok keze alá, mink saját magunk, mint professorok, becsukatnók saját magunkat, mint diákokat, kenyérre, vízre.

– Az physikai lehetetlenség!

– De logikai lehetőség! – Este nyolcz órakor minden kapú zárva van, magam megvizsgálom. A vigilatorokat előre sorba csapatom, hogy el ne aludjanak. Mégis minden éjjel tele a város diákkal. Az utczákon végig dalolnak, a lányos házakhoz bekukucsálnak, a lakzikban reggelig tánczolnak, isznak, dorbézolnak, a strázsákat megkergetik, a kútágasokat ellopják, a kapukat végig döngetik, sőt még annyira viszik a vakmerőséget, hogy az ablakom alá eljönnek s ott kiáltják el, hogy «éjfél után óra kettő!» bolondos verseket toldva hozzá. Ezt csak diák teszi, mert mesterlegény, csizmadia, szabó nem tud cadentiákat csinálni.

– A jurátusokat kell megdorgálni, mért nem vizitálják a szobákat pontosabban.

– Hiszen minden este vizitálják: akkor ott van valamennyi s úgy tesz, mintha alváshoz készülne s nevének felolvasásakor siet kiáltani a «hic sum»-ot, nehogy úgy járjon, mint a minap humanissime Naszályi, a ki aludt már, mikor a vizitator jött, ki is ezért távollévőnek jegyzé őt fel, mondván: a ki aluszik, az nem él; – a ki nem él, az nincsen; – a ki nincsen, az jelen sincsen. De a mint a vizitator lefeküdt, nosza rajta, felmásznak a kéményen, azon kibujnak a padlás tetejére, ott végig sétálnak a ház gerinczén, a tűzfalig, onnan a félbehagyott fal kiálló tégláin lehágnak a szomszédház tetejére, – onnan az eperfára s onnan le a földre. Tegnap is láttak egyet, teljes holdvilágnál, a mint con amore végig sétált a ház tetején s még olyan impertinens volt, hogy a «dungót» dalolta. Csak megkaphatnám ezt a virginálót!

– Juridicus felfogása a somnambulismusnak.

– Micsoda somnambulismus? Tán biz álomjáró volt? holdkóros? lunátikus? Hogy valaki éjjel felmászszék a ház tetejére s ott elkezdjen virginálni: az logice lehetetlen.

– De physice lehetséges.

A két vitatkozó úr oly fenhangon értekezett, hogy a két oldalt székelő közönség figyelmét okvetlenül magára vonta. Jobb és baloldal kezdett buzdító szavakat közbekiáltozni s mentül jobban belehevültek a tudósok a maguk thesisének két külömböző szempontból való illusztrálásába, annál nagyobb kofaközönség csoportosult köröttük, a zsivaj nagyranőtt: az egyik ad captum megmagyarázta, a másik ad absurdum deducálta a lunátikus létezését; a pro és contra vitatkozás már-már a zendülés mérveit kezdte felölteni, a midőn Tóbiássy professor úrnak az a jó ötlete támadt, hogy fel kellene ülni egyikére ama népszerű vehiculumoknak, melyek azon időben kiváló közlekedési eszközét képezték a nagy kálvinista Rómának: állván egy szekérből, melynek csak két kereke van, mint a római curriculumnak, azon igen helyes számításból, hogy két kerék nem akad el olyan véglegesen a sárban, mint négy. Az ülésbe tanácsos volt hátulról felkapaszkodni, s a ki értette a módját, háttal fordult az ülésben a ló felé, kiszámítván, hogy mikor a jármű hirtelen elakad, vagy önkényt megállíttatik, sokkal kényelmesebb lesz róla előre lebukni, mint hátrafelé. A járműt vezérlő egyéniség, a télen-nyáron elválhatatlan gubával a nyakában, él azzal az elővigyázattal, hogy maga nem ül a kocsijába, hanem a lovára, sajátszerű, utánozhatatlan lötyögtetési modorban lovagolva paripáját, míg a sokkal rosszabbul elhelyezett pasasér két oldalt a szekéroldalba fogózik.

Az indítvány Harangi professor úr részéről is helyeslőleg fogadtatott, s már-már utánzandó vala collegája példáját, ki a talyiga ülésébe eleve felkapaszkodott, a midőn a sajtok nagyasszonya pártszenvedélyből arra vetemedék, hogy lekiáltson erős várából az egy ló urának:

– János bátya! Fel ne vegye kend azt a másikat a szekérre; mert az nem hiszi a lunátikust!

– Nem hiszi-e? Monda hátrafordítva fejét az igazhivő férfiu, végig czélozva a hitetlenen a szeme elé tartott pipa kupakján keresztül. No akkor hát csak jöjjön gyalog. Gyüh te fakó.

Azzal belevágott az ostorral a lóba, meg a vendégbe egyet hátra, másikat előre, s meglódult a sár közepébe, s ott hagyta a hitetlenek prófétáját, a kinek e megszégyenítés miatt csak annál nagyobb lett azután a haragja a lunátikus ellen.

II. A KÖZÖS KONYHA.

A ki azt kigondolta, hogy két asszony főzzön egy konyhán, az igen tréfás ember lehetett: szerette a vígjátékokat.

Pedig a régi időkben erre számtalan eset fordult elő. Akkor még nem építették a házat úgy, hogy tíz ember lakjék tíz külön barlangban, minden szobához legyen egy odú, a mibe oda legyen szorítva egy vas takaréktűzhely; hanem megépítették a házat örök időkre, erős boltozatokkal, hogy tűzveszély idején be ne égjen: jó tágas szobákat csináltak, hogy egyben elférjen az egész család, az hálószoba, fonószoba, dolgozószoba lehessen, hogy ne kelljen télen annyi kályhát fűteni; vendégeket is lehessen benne elfogadni, meg a rétes-tésztát kinyujtani, a gyerekeknek, ha lesznek, a leczkéjöket megtanulni, helye legyen négy ágynak, pamlagnak, tizenkét bőrszéknek, az üveges pohárszéknek, a ruhás almáriomnak, a tetejébe rakott eczetágyas üvegekkel, meg az úr iróasztalának, melynek alsó fiókja levéltár, a hátmöge könyvtár, meg az asszony s kisasszony varróasztalának, meg a két leánycseléd rokkáinak, időközönkint a bölcsőnek, időjártával a hinta lónak; s vendégség esetén még azt a középső diófa-asztalt is ki lehessen húzni, megnyujtva tizenhat ember számára.

Az ilyen becsületes szobához aztán hasonló tisztességes konyha is kellett. Annak hatalmas tűzhely volt a közepén, téglából megrakva, alul a sütőkemencze, azelőtt volt egy szinpadi sülyesztő, rendesen betakarva deszkafödéllel, melyet csak akkor emeltek le róla, mikor kenyérsütés napja volt. A szolgáló abba a lyukba ült bele, a míg a kemenczét befütötte, a parazsat kikaparta, a kenyeret bevetette, s aztán időközönkint kibontotta az agyag «tévőt», a mi D betűre volt formálva s sütés idejében nedves mosogató ruhával légmentesen elzárva, hogy benézzen a tűzverembe, vajjon pirulnak-e már a czipók s jól felemelkedtek-e a kenyerek?

A tűzhelyen pedig lobogott a tűz; egész hasábfák voltak felrakva ama sajátszerű vasfogasra, a mit vaskutyának neveztek elődeink; körülrakva fazekakkal, a mikből, ha kifutott is valami, nem gerjesztett mindjárt olyan bűzt, mint a mostani takaréktűzhelyek, a mik rögtön elárulják az egész szomszédságnak, hogy tejet, zsírt, vagy káposztalevet futtatott-e ki a szomszédasszony? A háromlábú sybillaszékek arra valók voltak, hogy azokra tették a lábasokat, a mikben a rétes sült, azt betakarták vasfedővel; alája is tüzet raktak, tetejébe is. A doromboló czicza odaült a tűz mellé a meleg hamuba s segített főzni. No szeretném látni, hogy ülne a mostani tűzhelyre?

Még azonkívül helye volt az ilyen szép konyhában egy katlannak, a réz kondérral, a cselédek tolóágyának, a konyhaszekrénynek; nagy szapuláskor mosóteknőnek, szapulónak, lúgos dézsának; rózsavíz, levendulavíz főzéskor az üstnek, disznóöléskor vágótőkének, besózó teknőnek, káposztataposáskor a hordónak, vasaláskor a vasalódeszkának, meg az élesztő-szárító lapos kosárnak, meg a csiramálé előkészítő teknőnek, meg a szilvaaszaló rámás deszkáknak s mindezek mellett még elég szabad térnek, hogy mikor a kutya bejön a konyhába s a gazdasszony ráhúz a csipővassal, szaladtában a míg a konyhaajtón kiugrik, fel ne döntsön valamit. Mert az ilyen emberséges konyhának két fél ajtaja volt: a felső fele arra való volt, hogy azon világosság jőjjön be és friss levegő télen-nyáron; az alsó fele pedig mindig csukva volt, s arra a czélra szolgált, hogy a házi komondornak alkalmat szolgáltasson magát a gymnastikában gyakorolni.

Hely tehát bizonynyal volt itt két asszony számára is elég. A konyha nem lett volna két asszony számára kevés; hanem a két asszony volt annak a konyhának sok!

Az pedig rendesen így szokott bekövetkezni, hogy mikor azok, a kik a házat építették, megérték azt az időt, hogy egy fiuk megházasodott, vagy egy leányuk férjhez ment, hát bizony azért nem építettek ám az új pár számára mindjárt új házat, hisz úgy is rájuk marad majd a régi; azok se vették a nyakokba a várost szállást keresni, – nem is tudom, hol kaptak volna? tisztességes városban minden embernek arravaló a háza, hogy maga akar benne lakni s nem azért, hogy a más baját is nézze; – hanem ott maradt szépen az új pár is az ősi háznál: elfértek azok is szépen. Ott volt a számukra a másik szoba; az épen oly nagy volt, mint az első; igaz, hogy az udvarra nyilt; de szebb volt oda kinézni, mint az utczára s különösen irással, tudománynyal foglalkozó emberre nézve nyugodalmasabb.

A konyhát pedig birta aztán a két asszony közösen.

Hogy milyen kifogyhatatlan törökmontenegrói határvillongás származott az ilyen atyafiságos együttfőzésből, azt majd mindjárt meglátjuk nagytiszteletű Tóbiássyné nagyasszony, és nagytiszteletű Haranginé nagyasszony példájából.

Az ő viszonyuk is ilyenformán származott.

Nagytiszteletű Tóbiássy professor úr emelteté azt a derék házat a Czegléd-utcza mentében; ő volt a családfő. Első nejét korán elveszté s egyetlen leányát korán férjhez adta, nagytiszteletű Harangi professor úrhoz, s ekként kollégájának ipává lőn, miután éveken át volt neki veszekedő társa. Itt aztán közel találták egymást s mindennap vitatkozhattak. A menyecske csak nevette a két tudóst, s nem bánta, akármelyiknek van igaza. Az egyik apja volt, a másik férje, mind a kettőnek engedelmességgel tartozott.

Egyszer aztán azt gondolta magában n. t. Tóbiássy professor úr: ha már nekem van mindennapos veszekedő társam, hát Harangi kollegám feleségének miért ne legyen? Hozzunk egy napaasszonyt a házhoz.

Tóbiássy professor úr özvegy asszonyt vett el második feleségül; mint természetes, néhai tanártársának, nagytiszteletű tudós Bársonyi professor úrnak hátra maradt özvegyét, a ki abban a hirben állt, hogy igen jó gazdasszony, és pénzecskéje is van.

Az a pénzecske a régi boldog időkben, mikor még takarékpénztárak nem voltak, otthon hevert aranyban és ezüstben, harisnyaszárba bekötve, s úgy származott anyáról leányra. Kölcsön sem igen adták azt, mert azért a nyomoruságos hat perczentért nem volt érdemes felvenni azt a mindennapi aggodalmat, hogy hátha az adós nem fizet meg s pörölni kell érte.

Mennyi lehetett az a pénzecske, azt soha senki sem tudta meg, mert az válogatott furfanggal volt elrejtve olyan helyekre, a hol senkinek sem jutott eszébe pénzt keresni s ha tulajdonosnője gyanút fogott, hogy valaki kitalálta pénze rejtekhelyét, rögtön vándorolt az máshová; a mit arról lehetett megtudni, hogy olyankor a nagytiszteletű asszony mindenkit kizárt a szobából, még az egyetlenegy leányát is.

Mert egy leánya is volt Tóbiássy úr második feleségének, a kiről azt mondták, hogy épen olyan szép és jámbor, mint anyja volt fiatal korában. Isten őrizz, hogy olyan perlekedő legyen vénségére, mint az anyja. Veronka volt biz annak a neve.

E két tárgy fölött volt a legtöbb eszmecsere a férj és feleség között; közönséges nyelven ezt veszekedésnek neveznék, de diplomatiai stylusban csak eszmecsere.

Tulajdonképen egy volt a nézet a férj és a feleség között az iránt, hogy az egyik tárgy kiadni, a másik pedig otthon tartani való. Csakhogy a tárgyak megválasztásában volt meg a kiegyenlíthetlen eltérés közöttük.

Nagytiszteletű asszony ugyanis azt tartotta, hogy a pénz örökké otthon tartandó, mert ott van legjobb helyen, ellenben a leány minélelébb férjhez adandó, mihelyt kérik. Nagytiszteletű úr ellenben azon a nézeten volt, hogy a pénzt jobb volna kamatra kiadni, vagy szőlőt venni rajta, vagy (ki tudja mennyi lehet?) talán tanyát is s oda milyen jó volna délutánonkint kitalyigázni. Ellenben a leány, a mig csak lehet, otthon tartandó; mert igen jó leány és mert egy cseléd helyét pótolja.

Ezen aztán sokat vitatkoztak. Mártha asszonynak nem kellettek azok a szőlők, a miket a professor úr ajánlott neki, a professor úrnak meg nem kellettek azok a kérők, a kiket Mártha asszony ajánlott.

Pedig voltak közöttük igen szép és jeles fiuk.

Csakhogy mit ér az a «fiu»? Fiu! Mikor lesz abból még ember? Házasulható ember. Professor leányának minden diák kurizál, aztán mikor vége a semestrisnek, úgy elmegy, hogy soha hirét sem hallják többet.

Egészen más, ha egy olyan ritka talentum akad, a kinek az emlékező tehetsége annyira ki van mívelve, hogy mikor már végzett kenyérkereső ember lett belőle, még akkor is eszébe jut, hogy itt meg itt hagyott ő valakinek az ujján egy sajátmaga készítette lószőr gyűrűt: utána kellene nézni, hogy meg van-e még?

Hanem hát ennek is meg van a maga módja.

Vannak szerény, jámbor életű fiatal emberek, kikből az anyai gondos szem már messziről kinézi azt a hajlékony fát, a melyikből jó férjet lehet faragni. Jó tanulónak kell lenni és istenes magaviseletűnek, a ki nem iszik, nem kártyázik és nem kacsingat a lányokra.

Az ilyet aztán ottmarasztják egyszer-egyszer egy kis ozsonnára. Egy kis lépes méz, mandulás aszalt szilva nem vész kárba. Megengedik neki, hogy a kisasszonynak a verses könyvébe költeményeket irjon, s szárított virágokkal kedveskedjék neki. A névnapra meg is hiják s szabad neki az ártatlan zálogosdi játékban azt kivánni, hogy a házi kisasszony húzza ki a kútból, vagy hogy az menjen el vele koldulni, s a zsebkendőt annak az ölébe dobhassa, a «haragszom rád» kedélyes mulatsága alkalmával.

Később aztán, mikor a sarjú fa érni kezd, s beválik termést igérő csemetének, a mibe érdemes a kertésznek beleojtani; ha a kiszemelt ifjuból eminens theologus, esküdt, contrascriba, vagy épen senior lesz: akkor komolyan is lehet vele beszélni.

Most már előtte az egyenes pálya. Itt az ideje, hogy kimenjen külföldi akadémiákra, legalább is Göttingába, kitanulni a philosophiát, physicát, theologiát: már a szerint, a melyikre legtöbb kilátás van, hogy üres lesz a kathedrája. Ahoz azonban pénz kell. Még pedig ezüst, arany pénz; mert a német mást nem vesz el. Az ilyen pénz aztán a vetőmag. Kikel az, ha háladatos földbe vettetik. S fel kell jegyeznünk a közmorál érdekében, hogy még eddig nem volt rá eset, hogy az ily módon kiadott pénz meg ne hozta volna gazdag kamatját; sőt a kamat hozta meg a tőkét. A lefoglalózott ifju, mikor visszatért s csakugyan kathedrához jutott, mindig megemlékezett az anyáról, kihez a hála, s a leányról, kihez a szeretet csatolta s jól járt, ha csak az egyiket kellett neki elvenni, nem mind a kettőt.

No hát ilyen szent czélra volt Mártha asszony pénze eldugdosva.

E reményteljes választott ifjunak, ki a jelen esetben Veronka élettársaul vala kiszemelve nagytiszteletű Tóbiássy professorné asszonyság által, az a neve volt, hogy «Nyaviga Vincze», csillagzatára nézve: jurátus diák.

Némely embernek szerencsétlensége a neve. Vannak, a kiket Erősnek, Bátornak hínak; azok előtt már látatlanban is kalapot emel minden ember; a Kemény névvel egész a fejedelmi trónig emelkedett valaki; míg például az olyan szelid névvel, mint Szende, legfeljebb honvédelmi miniszterségig lehet vinni, a mi a legártatlanabb állapot.

Annak a jámbor juratus diáknak valamelyik őse termetben rosszul sikerülhetett, a miért polgártársai elnevezték Nyavigának, s a juratus diák örökölte az ősétől a nevet is, meg a termetet is. Karcsú volt, de nem egyenes, mint a nádszál; úgy tartotta a hátát, mint a macska, mikor kutyát lát meg; a szemei kegyesen forogtak felfelé, s a szája szüntelen hízelkedésre volt félrehúzva s a belőle kijövő hang mindig engedelmet kérni tetszett, a miért bátorkodik mozgásba hozni a levegőt. Még diáktársai irányában is mézes-mázos, édeskedves volt; a miért azok féltek is tőle, mint a tűztől. A leggonoszabb besúgó volt.

A mamáknak azonban megvan ama sajátszerű lélektani rendkívüliségük, hogy mikor a leányuk számára választanak férjet, akkor egészen másforma az ideáljuk, mint ha saját maguknak választanának. Tóbiássy úr sem volt pedig valami nagyon nagy gavallér; de azért kötve hiszszük, hogy a nagytiszteletű asszony elfogadta volna cserébe Nyaviga urat. Hanem azért jó lesz az Veronkának. Az ilyen férj mellett van nyugodalmas élete az asszonynak s az a főczél.

Voltak e kitüzött czélnak természetes szövetségesei és természetes ellenségei.

Nem szerette Nyaviga urat legelőször is a neki szánt menyasszony, Veronka kisasszony; azután meg nagytiszteletű Harangi professorné asszonyság; az meg épen ki nem állhatta szegényt. Ellenben Harangi professor úr épen olyan hő pártolója volt, mint napaasszonya. Tóbiássy professor úr pedig nem bánta, akármi lesz is Nyaviga úrból, csak azt bánta, ha nagyon sokszor ott marasztották ebédre, természeténél fogva igen fösvény lévén.

Nyaviga úr most is ott jár alá s fel a ház előtt; már harmadszor ment el a kis kapunál, de nem mert bejönni, mert még nem főzte ki magában jól azt az ürügyet, a melylyel látogatását indokolja.