Part 15

Ekkor aztán fölkelt; elgondolta magában, hogy a kerek földön nincsen olyan nyomorú ember, mint ő; s azzal a selyemkendőből kötelet csavart, hurkot csinált rá, keresett egy nagy szeget a falon, a mi egy embert meg fog birni; a selyemkendő egyik végét hozzá kötötte, azután kezével belekapaszkodva megpróbálta, elég erősen tart-e? Azután meggondolta magát: ez rút halál, s csendesen ismét lebontotta a kendőt a szegről.

Az ember nemes ember és pisztolyai vannak. És ez sokkal szebb halál. Egy kettős csövű fegyver, egyszerre mind a két ravaszát elrántva, bizonyosan öl. Csupán az a kérdés: a szívbe-e, vagy a homlokba? A szívbe lőni érdekesebb; az arcz épen marad; de nem eléggé bizonyos. Ha a kéz rosszúl irányoz, nem lesz rögtön halál; sokáig lehet vele kinlódni; a golyó a bordákban megakadhat és félremegy. A főbelövés biztosabb, csakhogy ez elékteleníti az arczot; könnyen széthordja a koponyát s ez rút látvány lesz.

És azután sokáig elnézegetett a pisztoly kettős üregébe, e két fekete barlangba, a mikben a halál madarai laknak, felhuzta a sárkányokat, a cső végét a szájába fogta és elgondolta, hogy milyen különös az, most csak egy nyomás a mutatóujjal és nincs többé körülötte világ, és azután megint kivette szájából a pisztoly végét, leeresztette a sárkányait s visszatette a tokjába.

Nem volt ennek bátorsága se magát, se mást megölni soha.

MÁLAI MÁTÉ URAM PERPLEXITÁSA.

A jámbor tiszttartó azok után, a miket a hajnal kelő fényénél látott, nem gondola egyebet, mint hogy ebben ime ő is megnyugodjék s visszatérjen Somlyóházára.

Mert, hogy mielőtt a grófot az esetről tudósítaná, elébb okvetlenül szükséges az eljárás módszerei fölött nejével értekezni, azt már csak mindenki meg fogja engedni, a kiben egy szikrája az alkotmányos érzületnek s a parlamentáris kormányzat iránti tiszteletnek világít.

Mit hágy helyben az asszony?

E végre tehát elébb haza utazott; a családi konferenczia azt állapítá meg, hogy Máté úrnak elébb levélben foglalva kell előadni az eseményeket egész odáig, a hol Serena grófné útra indul, ő pedig kiséretére incognito vállalkozik.

Ez a levél hadd menjen el elébb a postán.

Rögtön utána másnap üljön kocsira Máté úr s igyekezzék le Kolozsvárra. Ott ejtse úgy a dolgot, hogy külön találkozhassék a gróffal, s annak szép óvatosan mondja el, a miket élő szemeivel látott.

Így legjobb lesz.

Tehát Málai még az nap és másnap otthon maradt s csak a következő hajnalban indult útra Erdély fővárosa felé.

Tiszttartó úr nem szokott lóhalálában utazni; ezuttal elég ideje levén estig helybe érkezni, csendesen koczogott két mokány lovacskájával, ekhós szekerével s nem törődött vele, ha az utána jövők akárhányszor elkerülik is.

Szamosujváron innen, a fürdőház előtt van egy csárda, ott szokott rendesen megetetni. Ismerték már, mintha otthon volna.

Az örmény csapláros nem is teríttetett neki külön asztalt, hanem szokás szerint csak a családi terítékhez ülteté, a mi igen jó szokás. A vendégre nézve nagyon megnyugtató az, ha látja, hogy a vendéglős is abból a borból iszik, a miből neki töltött.

– Mo nogy járás van ezen az uton. Szólt a komoly örmény úr, azzal a sajátságos kiejtéssel, mely a nyelvnek csaknem tréfás lágyságot kölcsönöz. Csak az imént jöve egy ári hintó, abban öle egy fiatol ór, a ki megrendele neki magának négy friss lovat és meg azonkivül megparancsolá, hogy másik négy ló álljon a szerszámban, mojd megjön nemsokára egy másik hintó annak megkell.

– Vajjon ki lehet, a ki úgy siet?

– Bizony, ki lehet?

Arra aztán neki állt a két férfiú találgatni, vajjon ki lehet?

– Talán staféta jön, ő felsegitül a ki a kormányzót hivatja?

– Talán beteg valaki Kolozsváron, s Bécsbül hoznak neki doktort?

– Talán a török követ megy Bukaresztbe, az siet olyan nagyon?

– Vagy talán szökik valaki, valahonnan, valami elől.

– Én bizony nem bánom, szólt stoikus nyugalommal a vendéglős; csak fizesse meg az árát a hajtásnak.

– Én sem sokat törődöm vele.

Alig egyeztek meg abban, hogy kölcsönösen nem fognak azon bánkódni, ki és mi utazik ilyen nagy sietséggel? midőn ostorpattogás, trombitaszó, kocsirobaj jelenté, hogy valaki érkezett a vendéglő elé. A kocsi azonban kivül maradt a kapu előtt, nem hajtatott be. Csak azt várták, míg a lovakat kifogják s ujakat fognak elé.

Az érkezett hintó csupa sár volt, mert egész nap esett az eső, s ezzel összefüggésben az oldalait védő oldalbőrök is mind le voltak csatolva, nem lehetett bele látni.

Pedig mind a vendéglős, mind vendége, daczára a neutrálitási fogadalomnak, az ablakhoz sietének, hátha lehetne valamit kitudni abból a hintóból?

A bőrfüggönyök azonban meg sem mozdultak.

A vendéglős diplomatiai fogáshoz folyamodott.

– Te Jutka! szólt tányérváltogató szolgálójának; elmenj ahhoz a hintóhoz és szólj be neki: hogy ha nem parancsol-e valamit ő excellentiája?

Jutka futott ki a parancscsal; körülkerülgeté a hintót, sehol bele nem tudott nézni, utoljára aztán csak úgy találomra interpellálta. A választ megkapta és visszajött.

– Nos, mit parancsol ő excellentiája?

– Lovakat mentül előbb, meg egy pohár vizet.

– No azt miért ne adnál neki. Milyen az az ór?

– Nem láttam én.

– Milyen a hangja?

– Hát vékony.

– Jól van, hát itasd meg.

Azzal ismét az ablakhoz álltak: most már csak ki fogja legalább a kezét nyujtani, hogy a poharat elvegye; arról majd megláthatni, van-e rajta arany paszománt, zsinór, hajtóka vagy prém? generális-e, vagy basa, vagy doktor, vagy pedig muszka herczeg.

A szolgáló megjelent a pohár vízzel az egyik kezében, meg egy fekete korsóval a másikban, hogyha talán még egy pohárral tetszenék. Erre aztán a bőrfüggöny egyik hajlása kissé fölemelkedett s kinyult egy kéz a pohár után, mely pedig nem volt semmi katonatiszt, sem török úr, sem doktor, sem muszka herczeg keze, mert az a legfinomabb fehérebb hölgykéz volt.

– Hiszen az az ór kisasszony. Dörmögé a vendéglős lehangoltan. S azzal mindaketten visszaültek az asztalhoz, a hol azután sokáig eltanakodtak még azon a rendkivüliségen, hogy egy úri dáma mi oknál fogva siethet ilyen nagyon. Abban aztán megállapodtak, hogy bizonyosan haldoklik valaki a familiájából, azt akarja még életben találni.

Néhány percz mulva be voltak a hintó elé fogva a pihent lovak, trombitaszó, ostorpattogás, kerék- és patkórobogás hirdeté, hogy az utazás tovább foly és többet nem törődött vele senki.

Málai uram időt szokott adni a lovainak utazás közben; maga szokott utána nézni, hogy kellő korszakokban legyen neki szolgáltatva előbb a széna, azután az abrak, utoljára a víz, azután még egy kis széna, mert a ló ebédje ugyan kevés szakácsművészetet kiván, de a tálaláshoz nagyon kell érteni.

Csak úgy délután felé vett azután bucsút gazdájától, kifizetve neki ételt és italt, abban az árban, a mibe annak magában került, mert hisz az örmény kocsmáros nem a vendégei falatján gazdagszik meg; s azután elhelyezé magát szekerébe s úgy engedvén az égiek, egész Kolozsvárig békén szunnyadozott.

Kolozsvárott az urasági majorba volt megszállás, ott volt a tisztség számára is leszálló szoba, a hol átöltözködhetett s nagy szívdobogással ballagott az úri lak felé, mely a főpiaczon vala.

Valakinek rossz hírt vinni, soha sem tartozott a kellemetes missiók közé; de rossz hírt vinni azzal a szándékkal, hogy azt úgy kell előadni, mint jót, és meg lenni felőle győződve, hogy rossz: erre csakugyan præcedens eset nem jutott eszébe Máté úrnak az ó és új testamentomból.

Mert ha veszi az ember Éli esetét, a hirnök annak sem mondá: uram örülj, nem kell már őrizned a frigyládát, mert elvették a filiszteusok; hasonlóképen Jób pátriárkának sem mondá a cseléd: bizzál uram, nem kell már szénáról gondoskodnod, mert tevéidet agyoncsapta az akol; szent Dávidot sem biztatá a követ, ki Absolon lázadását tudtára adá: bizzál uram, mert a fiadat ugyan szereti a te néped; egyedül ő az a szerencsétlen, a ki mint valami kedves eseményt kénytelen előadni azt a dolgot, hogy Kalondai Serena grófnő Borcz Adorján gróffal itt meg itt találkozott, csalhatatlan körülményei között a találkozni akarásnak, s hogy itt már most nincs egyéb hátra, mint az esetet örvendetes tudomásul venni.

Tiszttartó úr előbb saját lakosztályában keresé a grófot, ott azonban csak a pitvarnokot találta, kitől megtudta, hogy a gróf odaát van nejénél s hogy Máté úr jöveteléről értesülve van már, rendeletbe is adta, hogy a mint megjön, utasítsák a grófnő lakosztályába.

Ez kellemetes lesz; gondolá magában Máté úr, tehát a grófné is én tőlem tudjon meg mindent. No ha most innen ki nem vernek, hát akkor sehonnan sem.

Egészen más lépcső vezetett fel a grófnő szobáiba; Máté úr aggodalmasan számlálá meg a lépcsőket, a míg felment, s nevelte rossz előérzetét, hogy minden lépcsőszakasz páratlan számban ment ki. De csak mégis felment.

Az előszobában felkérte a szolgálattevő inast, hogy szólítsa ki egy szóra a grófot. Az visszajött azzal az izenettel, hogy csak tessék besétálni.

– Mások is vannak odabenn?

– Mind együtt vannak, s egy pár idegen úr is.

– Jó kedvük van-e?

– Nagyon jó kedvük van.

– No, gondolá magában Málai Máté, már ez aztán csak Isten ellen való vétek lesz, egy ilyen szép jó kedvet elrontani. Pedig hát csak el kell azt rontani.

A grófnő szobáin nem voltak ajtószárnyak, csak hosszú nehéz függönyök, két három terem lakói hallhatták egymás beszédét s ha nem látták is egymást, úgy vehették, mintha egy szobában volnának.

A grófon és nején kivül Rajcsovics, a bánáti ismerős volt az első teremben; kit mindjárt az első üdvözlés után úgy mutatott be a gróf, mint leendő vejét.

Málai Máté forró szavakban gratulált a derék úrnak; igazán angyalt kap nőül a szelíd grófkisasszonyban.

A szelíd epithetonnál mindenki mosolygott: Málai Máté el nem tudta gondolni, miért?

De mind a mellett is nem volt szándéka idejövetele indokairól beszélni; sokkal érdekesebbnek vélte azt tudakolni, hogy nem fognak-e ma ő nagyságaik elmenni a szinházba?

– Ma nem, felelt a gróf, mert mindenféle családi ünnepélyünk van, a mire ön is hivatalos lesz.

(Családi ünnepély. Ezt gonosz munka lesz egy rossz hirrel megzavarni. Ha a gróf nem fog tudakozódni Serena grófnő felől, ő ugyan egy szóval sem hozza elő ma. Bár csak a levelét ne kapta volna!)

Mily nagy volt azonban ijedelme, midőn a gróf tárczájába nyul s onnan az említett levelet vonja elő.

– Kedves Mátém; öntől ma reggel egy levelet kaptam.

Málai Máté úgy kezdé érezni, mintha annak a karszéknek, melyen ül, valami titkos gépezete volna, mely azt felfelé emelgetné. Hogy felelhessen e kérdésre itt ezen a helyen?

– Igen is, kérem alássan. Egy levelet? Mi van abban a levélben?

– Hát hiszen ön tudja; mert maga irta.

– Igazság, hogy én irtam. Az valóban igaz.

– Azt irta ön benne, hogy Serena leányom utazik.

– Igaz, igaz, ezt irtam, hogy Pozsonyba utazik. Emlékszem már rá, felelt a jó öreg úr, mintha valami olyan történt volna vele.

– Már most én szeretném tudni, hogy mi történt tovább?

– Hogy mi történt? (Valamit mégis csak kell vallani.) Igen is. Tehát másnap csakugyan befogatott a hintóba és elhajtatott a kastélyból.

– Látta ön elmenni?

– Igen is láttam; sőt, a mint el méltóztatott hajtani, én készen tartott szekeremen rögtön utána ügettem és azontul egész reggelig nyomában maradtam; nehogy éjszaka valami baj érhesse.

– És azután?

– Azután?

– Hol hagyta el?

– Hogy én hol hagytam el? (No most jön a haddelhadd!) Egy helyen megméltóztatott állni a hintóval az erdőben.

– Az nem rendkivüli eset.

– És ott letetszett szállni a hintóból.

– Még azt is hajlandó vagyok föltenni róla.

(No de most?) Máté úr hallotta, hogy a mellékteremben is vannak, vidám hölgybeszéd hangzott ki onnan, közelgő öltönysuhogás figyelmezteté, hogy olyan hallgatók támadnak, a kiknek talán nem is kellene mindent hallaniok, ez aggodalmas helyzetében a mint megfordítá fejét, hogy hátra tekintsen, csaknem úgy maradt a feje. A kit maga előtt látott, az nem volt más, mint Serena, ki vidám mosolylyal támaszkodott Cecil vállára; a két hölgy mögött láthatta még Gyula ismerős arczát.

– S hát aztán, mikor leszállt? sürgeté Málait a gróf tréfás kegyetlenkedéssel.

Máté úr egy ravasz fordulatot tett szorultságában.

– Hát azután megint felült a hintóba, – megfordult, – és visszahajtatott Kolozsvárra.

Csaknem leszédült a székről, míg annyi roppant hazugságot ily hirtelen kigondolt, elmondott – és maga is elhitt.

A mire aztán a legáltalánosabb kaczaj tört ki egyszerre minden oldalról.

A kisded férfiu ajkai és szemei nyitva maradtak bámulatukban.

Mi nevetni való van itt?

A zavarból Serena segíté ki.

– Ne mondjon ön érettem több históriai falsumot, kedves Máté bácsi. Én már megvallottam mindent. Ha ön volt az, ki az ekhós szekéren mindig nyomomban járt, akkor azt is látta, hogy egy hintó jött velünk szemközt, abban pedig egy fiatal ember ült; – nem: aludt. Azt a fiatal embert én felébresztettem pisztolylövéssel. Ugy-e igy volt?

– Valóban igaz, szólt Máté úr, lábait maga alá kapva.

– Akkor az megismert, leszállt; a kocsis kezéből kivette a gyeplőt, s maga hajtotta lovaimat. Egész Szathmárig jött velem. Ott az éjszaka utolért; én szállást nyittaték, három egymásba nyiló szobát. A középsőt elfoglaltam én, a balfelőlit szobalányom, a jobbrólvalót ő. Én egy perczre bezártam őt, hogy átöltözzem. E percz alatt felkeresett leendő sógorom.

Máté úr karikaszemekkel nézett Rajcsovicsra, s meghajtá magát.

– Nem az! szólt Serena; hanem Gyula, Cecil mátkája.

Máté urat egyre nagyobb csodák környékeztek. Hát ez a másik akkor…?

– Gyula azt kérdezte tőlem, miért hivattam? És én akkor elmondtam neki, hogy vezessen szülőimhez vissza. Én azt az embert, a kit fölvettem a sárból, ismét visszadobom oda, a nélkül, hogy kezemhez ragadt volna a szennye. És ez az ember hallgatta azt mind az ajtón keresztül. És haza jöttem, keresztbe tettem a két kezemet, hogy ime verjék rá a vasat.

– A mit azonnal meg is tettünk, szólt meghajtottan a gróf, Serena kezét megfogva s Rajcsovicséba téve. Itt van a te lánczod; s ez, mondhatom, erős láncz lesz. Ezt nem hagyod ott az oltárnál.

– Csak «az ásó, kapa választ el», szólt Serena, érzéstől ragyogó szemekkel.

Most már aztán Málai Máté uram is értett mindent.

– Hát ugy-e, hogy van okunk családi ünnepélynek nevezni ezt az estét?

– Valóban.

Serena bűnbánólag odatérdelt anyja lába elé, arczát annak kezére nyugtatva. A grófné lehajolt hozzá, megsimítá fejét és megcsókolá leánya homlokát.

… Talán először évek óta!

A KI NEM TUD HOVÁ LENNI A PÉNZÉVEL.

Borcz uram, azóta, hogy Adorján fiát gróffá tette, arra a hitre tért, hogy most már egy gróf apjának nem illik birkásnak lenni többé.

A rózsaligeti kastélyt, a szerzett uradalommal együtt egyenesen Adorján nevére iratta, hogy a tömérdek örökségi adót megtakarítsa vele.

Még a vételár kifizetése után is egész százezer forint készpénze maradt. Ezt magának reserválta.

Adorján az uradalomból rangjához illően élhet, a grófi feleség is hoz a házhoz valamit, apai öröksége rögtön kiadatik, Adorján első úr lehet azon a környéken.

Legyen is az. Legyenek neki is agaras paripái, a mik futtatáskor az ujságban kijönnek, czifra cselédjei és hivatalnokai, a kik méltóságos úrnak czimezik, mert ez őt mind megilleti.

Adorján grófilag el van látva, s a mellett Borcz uram is úr maradt.

A százezer forintjával letelepedett egy tiszamelléki városba.

Százezer forint! Készpénz!

Ki látott ebben a városban valaha annyi pénzt egy rakáson? Senki! Még az adószedő sem.

Ez annyi pénz, a mennyit elkölteni teljes lehetetlenség.

Borcz uram, mikor Rózsaligeten regnált, felszámított minden garast, a mit saját szükségeire kiadott. Mind fel volt az jegyezve a kalendáriumba. Az sem telt meg vele. S mikor esztendő végén összeadta, kisült, hogy soha sem haladta az meg a száz rénes forintokat.

S ha már most elgondolta Borcz uram, hogy ezentúl neki minden évben, törvényes hatos kamatu jövedelem mellett tizenötezer váltó forintot kell valamire elköltenie, akkor egészen meg volt elméjében zavarodva.

Mire lehetne ilyen iszonyú pénzt elkölteni? Jó bor, jó étel, jó élet. Erre el lehet költeni, tegyük fel, tiz forintot. Legyen kerek summa négyezer forint. Még tizenegyezer marad. Szabóra, csizmadiára, üsse kő! menjen el kétszáz forint; – koldusnak, iskolának s más afféle tribulatiókra, legyen az ember generosus! számítson megint kétszáz forintot; még ez is csak négyszáz; – kocsit lovat tartson az ember, kerüljön az hatszáz forintba. Marad még tizezer forint.

Mit kezdjen az ember ennyi fölösleggel, ha csakugyan nem akarja magát többé a vagyonszaporításra adni?

Egy napon a Tiszaparton sétálgatott Borcz uram s nézegette az épen érkező gőzhajót, mely akkor kötött ki a kiszálló hidnál.

Borcz uramnak rettentőmód megtetszett ez a magában járó alkotmány. Abban a perczben elhatározta magát, hogy ilyet ő is fog készíteni.

Jól megtessék érteni a dolgot: – nem készíttetni, hanem készíteni.

Mert ha az jutott volna Borcz uramnak eszébe, hogy kiadjon egy kis százezer forintot, azon vegyen magának egy gőzhajót, azt valami olyan vizen elereszsze, a hova a szabadalmazott gőzhajózási társulat előjogai ki nem terjednek; vagy pedig tartsa dugaszban addig, a míg amannak kiváltsága letel, s addig használja kukoriczamorzsolásra; hát akkor azt mondanák, hogy vállalkozó szellemü férfi; de nem azt cselekedte; ő maga akarta kitalálni, hogyan lehet egy hajóval két kerékkel megindulni a vizen, a nélkül, hogy valami állat huzná.

Ebbe a vállalatba úgy ölte bele az ezereket, mintha csak az ablakán hullottak volna be.

Egy ember, a ki soha a mathesis szabályait nem tanulta, most rávetette magát, hogy saját fejéből kitaláljon egy olyan csudát, mely magától mozog. Kovács, lakatos, bádogos, ács, molnár, kerékgyártó fát faragott, szegezett, kalapácsolt megrendelésére csodával határos egyenes, görbe rudakat, lemezeket, kerekeket, korongokat, gerendélyeket; de azt egyik sem tudta, hogy mire való lesz az, a mit csinál. A szörnyű hajó ott állt az öbölben, belemenni senkinek sem volt szabad; csak a készítő mestereknek, azoknak sem látni mindent, csak épen a mi rájuk volt bizva.

A hajó természetesen nem mozdult helyéből soha, de megmozdult a helyett Borcz uramnak a háza, még pedig úgy kimozdult a lába alól, hogy ott is hagyta.

Úgy történt ez, hogy nagy gépészeti mániájában egyszer másszor Borcz uram annyira kifogyott a költő pénzéből, hogy az ácsoknak nem fizethetett: ekkor aztán arra a felfedezésére jött, hogy pénzt könnyü kapni, ha az ember váltót ir alá. Azt azonban ismét elmulasztá megtanulni, hogy a váltó napjára úgy kell ügyelni, mint a sátoros ünnepre, mert azt nem lehet husz esztendeig elhuzni, mint a zálogos pert. Egyszer aztán odajutott, hogy beperelték. Ekkor látta át végre, hogy vannak emberek a világon, a kikkel nem lehet tréfálni.

Nagy szorultságában, mikor már épen arról volt szó, hogy a nagy háza mindjárt odahagyja és más gazdához költözik: kap egy levelet a fiától, a melyben az tudósítja, hogy ma tartotta menyegzőjét egy baronessel, s nagyon örülne, ha apját minél előbb láthatná.

Az öreg mindjárt kocsira ült; sietett Rózsapallagra. Ott a kastélyban lakó fia bizonyosan hatalmasan ranzsirozta magát egy bárónőveli házassággal; ettől most vissza lehet kérni valamit azokból a százezrekből, miket grófi méltóságának fenntartása végett rávesztegetett.

Az öreget elegáns inasok emelték le kocsijából, s vezették fel a kastélyba. Adorján maga lejött eléje, s nagyon örült, hogy újra ölelhette, sok évi távollét után, míg a külföldön utazott. Azután, hogy az öreg kimosdózott az úti porból, bevezette a baronessehez, hogy bemutassa.

A baronesse látása által csakugyan nagyon meg volt lepetve az öreg úr. A baronesse nem igen akart másképen beszélni, mint francziául. Ő pedig így nem értett.

– Te Adi! sugá a fiának az öreg, nekem úgy tetszik, hogy a te baronessed szörnyű módon hasonlít Torhányi Amáliához.

Adorján nagyot nevetett.

– Ördöngös szemed van atyus. Hát hiszen ő maga az. Mindig egymásnak szántál bennünket, végtére is összekerültünk.

– De hát hogyan lett ez baronesse?

– No, tudod, Ludvéghy után.

– Elvette volna a báró?

– No csak úgy.

– Hát most meg te vetted el?

– Én is – csak úgy.

– Hát mért hittál most engemet e miatt ide oly heventén?

– Tudod öreg, néhány apró zsenánt adósság üldöz, szeretnék tőled kölcsönözni.

– Üm. Hiszen magam is azért jöttem hozzád oly készséggel, mert én meg tőled akartam kapni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem sok évnek kellett elmulni, hogy Amália, ki tökéletesen tönkre tette Ludvéghy bárót, Borcz Adorjánt is a kapczáira juttassa. A kereskedő leánya remekül értett gazdaságok elpusztításához.

Az öreg Borczot is látták a Tiszaparton, mint gabnasensált ácsorogni, foltos téli kabátban, más szolgálatában. A mit épített, házai, hajói, mint használhatlan építési anyag jutottak kótyavetyére. A mit uzsorán nyert, uzsorán elveszté.

És az alatt a táblabiró fia és a gróf leánya, mint szerény gazda, mint szorgalmas gazdasszony, ha kincseket nem is, de független, senkinek nem bókoló állást tudtak kivívni maguknak.

Ime, ez a «felfordult világ».

A DEBRECZENI LUNÁTIKUS

I. A NAGY PIACZON.

A nagy piaczon szokatlan izgalom élénkíté a különben is mozgalmas képet.

Párt, mint szabad észjáráshoz, önkormányzathoz szokott néphez illik, a debreczeni piaczon is mindenha létezett. A piacznak is van aristocratiája és democratiája.

A ki szalonnát, disznóhúst árul, a ki óriási döbözökben az illatozó túrót bocsátja az emberiség rendelkezése alá, azt a viszonyok hatalma aristokratikus hajlamokra kényszeríti. Ahoz bizonyos fekvő tőke szükséges, és házbirtok, és kukoriczaföld, gyári készülékek és tanulmány, tehát pénz és intelligentia. A ki fontot és serpenyőt kezel, egy nemét gyakorolja a földesuri hatalomnak, midőn sátorában igazságot szolgáltat, minden apelláta nélkül.

Míg ellenben a ki csak súlymot, sárgakását, sült tököt árul, s legfeljebb fonatosig, fűzött pereczig és mézkenyérig viszi az industriát, az önkénytelen a democratia táborába sodortatik, s igen természetes, hogy egészen más programmbeszédet kell tartani annak, a ki pattogatott kukoriczát osztogat kupával egy krajczárért, mint annak, ki a drága jó paprikás szalonnáért engedi kéretni magát, s egy sustákon alul hozzá sem nyul, s midőn a forgalomban levő pénzek minden nemeit avatott szemmel felismeri, s megtudja itélni a különbséget a fekete bankó, meg a schein forint között, s azoknak viszonylatait a huszashoz, tizeshez, az öt és három conventiós krajczárhoz; közben egy téveteg máriás belbecsét meghatározni, a régi kétgarasost az ujak közül visszautasítni, mikre harmincz krajczár van verve: a három krajczárt két krajczárra devalválni, mindezekhez, valljuk meg, sokkal több financialis capacitás kivántatik, mint a vámszövetségről perorálni. Ide már intelligentia kell.

Szerencsére, ha voltak is pártok a debreczeni piaczon, de az intelligentia mindig többségben volt és mindig győzött. Engedte a democratiát harsogni kedve szerint s aztán nyugodt majestással leszavazta.