Part 14

A mint legelébb a borotválkozással készen volt, ez nem sokáig tartott, épen csak az álla közepét kellett journal szerint kiszabadítania; letette borotváját s ujra a kulcslyukhoz ment. Serena akkor épen levelet pecsételt.

Bizonyosan most ír szülőinek gyors elhatározása felől.

Adorján visszatért mosdani.

Most Serena csengetett: a szobaleány bejött. Serena halkan beszélt vele.

Ah, bizonyosan nincs még meleg vize a mosdáshoz, azt hozat elébb. A szobaleány eltávozott, s viszont a maga részéről odakinn csengetett, s az elősiető háziszolgának egy levelet adott át; azután visszatért a szobába.

Adorján ismét a kulcslyuknál volt, Serena inte a szobaleánynak, hogy távozzék a maga szobájába, s feküdjék le, mert korán fel fogja költeni.

Tehát végre! – De mikor kezd az átöltözéshez?

Adorján bizony ráért még a haját is felbodorítani; s bár az alatt kétszer is odalopózott a «trou Judas»-hoz, a hogy a vendéglői keresztajtók kulcslyukait hiják, az nem mutatott neki egyebet egy néma hölgyalaknál, ki szép fejét szomoruan tenyerébe hajtva, az asztalra könyököl, s a lobogó gyertya fényébe bámul.

Ugyan mire várhat oly sokáig?

Adorján azután még a körmeit is elmetélhette, a bajuszát is kifenhette, új mellényt, otthonkát vehetett magára, zsebkendőjét beparfümözhette, s megnézhette haját a kézi és faltükör összeműködő segélyével, ha jól áll-e hátul? Serena még mindig nem mozdult meg azon helyzetből, hogy magát előtte érdekesebbé tegye.

Végre férfi-léptek hangzottak a folyosón végig; valaki koczogtatott az ajtón, Serena felkelt, kinyitotta előtte; Adorján a kulcslyuknál volt már és látta belépni a szobába – Fehér Gyulát.

Serena, a mint meglátta a belépőt, azzal a villanyozott kedélylyel sietett eléje, a mivel régen és őszintén óhajtott ismerősöket szokás fogadni.

– Hozta Isten! Köszönöm önnek, hogy egy bohókás nő szavára kegyed nem restelt ide fáradni.

Gyula engedé kezét a grófné két kicsi kezébe szoríttatni.

– Kötelességemnek tartottam Szathmáron lenni, miután a grófnő azt irta, hogy igen komoly ügyben kivánja szolgálatomat.

– Nem «szolgálatot» irtam: «samaritanus segély» áll levelemben. Jól emlékezem a kifejezésre. Önnek egy elveszett gyermeket kell apjához visszavezetni.

Gyula mosolygott e kifejezésre, azt hitte, szivéig lát ennek a nőnek.

– Ez az elveszett gyermek?…

– Ön tudja jól, hogy én magam vagyok.

– S mi czélra kivánja nagysád közbenjárásomat?

– Mint sejtheti: ki akarok atyámmal és anyámmal békülni.

– Engedjen meg a grófnő egy magamforma iparvállalkozóhoz illő gyakorlati kérdést: mi czélja van e kibékülésnek? A grófot kell-e rábirni, hogy adja megegyezését nagysád házasságához, vagy pedig a grófnét, hogy nagysád atyai birtokrészét szolgáltassa ki?

– Egyikről sincs szó. Én egyelőre nem megyek férjhez.

– Nem megy férjhez? Hisz az egész környék beszél róla.

– Hadd beszéljenek, majd belefáradnak. Én haza vágyom. Atyám, anyám után vágyom.

– Különös!

– Különös ugy-e? Hogy egy némber, ki eddig még rabszolgáiban is válogatott, most egyszerre maga keresse a helyet, a hol nincs más föltétel, mint kényre kedvre megadni magát. Pedig úgy van. Én engedelmes leánya akarok lenni szülőimnek, töredelmesen port hintve fejemre, s elismerve, hogy mind az, a mit eddig önfejem szerint tettem, hiba és tévedés volt, s igérve, hogy ezután föltétlenül alávetem magamat azok akaratának, kik bölcsebbek mint én, s kik még mindig szeretnek engemet úgy, mint én őket.

– Tisztelt grófnő. Én nem tudom magamat egyhirtelen feltalálni. A grófnő arról beszél, hogy nem fog nőül menni, hogy szülőihez akar visszatérni, én pedig épen csak ma hallottam az alispántól, hogy Adorjánnak dispensationalis levelet adott, s Adorján rögtön elutazott Somlyóházára. Felbomlott-e e viszony? mi oka lehetett? alapos volt-e e szakítás? azt én nekem sejtenem se lehet. Látja a grófnő, hogy miután tőlem egy igen komoly ügyben kiván beavatkozást, én valóban egészen beavatva akarok lenni.

– Az meg fog történni. Nekem van nehány órai időm itt tölteni való; ön szives lesz azalatt velem maradni, s ez időt feláldozza nekem.

– A legnagyobb élvezettel.

– Foglaljon hát helyt mellettem.

Serena maga mellett mutatott helyet Gyulának a pamlagon.

– Ön most azt gondolja magában: no iszen akadtam én most egy valóságos futóbolondra; ez itt egy szeszélyes kalandornő, a kinek legkisebbik hiusága az, hogy vőlegényeit az oltár küszöbénél hagyhassa el. Megérdemlem, hogy azt gondolja felőlem. Ez büntetés nekem azért, hogy kivétel akartam lenni a világ tisztes rendéből, mely azt írja elénk, hogy a nőnek ne legyen akarata. Pedig lássa ön, nincsen igaza; én nagyon, nagyon szerettem ezt az embert.

Serena mély csüggedéssel hajtá le szép, fürtárnyalta fejét, arczán egy pillanatra a legvalódibb fájdalom árnyéka borult el; de csak egy pillanatra; a másik perczben már ismét erős volt, mint egy férfi; nem! erősebb: mint egy asszony.

– Azt hittem, hogy ez emberben találtam föl az ideált, a kit keresek. Ön emlékszik az ünnepélyes perczre, midőn a sz...i fürdőben jótékony műversenyt adtunk, ő oly nagylelkű, oly áldozatkész arczczal lépett elém, hogy el kelle hinnem, miként szivében a legnemesebb gyöngyök hevernek elrejtve, csak a buvár hiányzik, ki azokat felhozni leszálljon. – Ön, ki e jótékony gyűjtemény eredetét ismeré, nagyon jókat nevethetett rajtam akkor; nem, nem, meg ne sértsem ön jó szivét: ön titokban bizonyosan nagyon szánt engem; de hallgatott, azt gondolva, hogy ez életben legtöbb boldogság alapja csalódás. – Különben is nem az ön feladata volt engemet megóvni balsorsomtól; voltak rokonaim, atyám, anyám; hallhattam az ő ellenségeitől elég rosszat multja felől; intve, figyelmeztetve voltam; miért lépett volna ön kettőnk közé, midőn látta, hogy én őt mindenki ellen védem, hogy szeretem?… Valóban szerettem ezt az embert. Azt hittem, ideálomat lelém fel benne. Azt, ki megfordított képe mindazoknak, kik magukat kívül festik, belül bemocskolják, kik a derék ember hirét szeretik magukra ölteni, de a kivarrott ruhán belül önző, gyáva, szívtelen köznapi lelkek. Ő pedig mindazoknak ellentéte. Rossznak akar látszani, hogy hozzájuk ne hasonlítson; de lelke mélyében siratja azt, hogy nem talál olyan egy pár szemet a világon, a kiért érdemes volna valódi lényét felleplezni: egy férfi, kiből a polgári küzdelem hazafit, a harcz hőst varázsolna elő; míg e rothadt tespedő időszak nem tud neki más szerepet adni, mint egy korhely verekedőét. – Nagyon szép öntől, hogy még nem kaczagta el magát fenhangon.

Gyula pedig nagyon jól látta Serena szemeiben azt az elfojtott villámot, a miből a köny támad.

– Majd évek mulva, mikor a tegnapi «én» már saját magam előtt is idegen személy lesz, sokat fogunk nevetni. Hogyan hitette el egy elkényeztetett nő magával, hogy már ő ezentul egészen megfordít két életrendszert egyszerre, egy férfiét és saját magáét. Hogy törte meg kedélyét a polgári élet parancsoló körülményeihez; hogy járt gazdaság, gazdálkodás után; havakat töltött apja tiszttartóságánál, hogy ellesse attól az előtte mindeddig ismeretlennek maradt mysteriumokat, a miket a köznemes oly nagyrabecsül feleségénél; hogy iparkodott elszakítani multjának minden fonalát, s új jövőt szőni fonni azok nélkül; hogy vetette meg ismerősei jó tanácsát, hogy viselte szivén atyja gúnymosolyát és anyja hidegségét. Ah, uram: ez borzasztó nevetséges fog lenni évek mulva; de még most összeroskaszt. Azon ember, kinek kedveért én az őseimtől rám maradt szeplőtelen czímer koronájából ágakat akartam letördelni, hogy az övével egyenlővé tegyem: az ugyanez alatt szerzett egy pár szarvval többet a magáéhoz – pénzen! hogy az legyen egyenlő az enyimmel.

Serena úgy szégyenlette ezt, hogy két kezével eltakarta égő arczát.

– Oh mennyire meg voltam alázva, mennyire megbűnhödtem. Éreztem, hogy el kell tépnem e szövevényt, a mibe szívem úgy belebonyolódott, bárha utána szakad is az. Gyógyíthatlan marad a seb; de mégis leért a fájó részig. Belehalok; de nem élek e polypussal keblemen.

A grófnő arczán a legszilajabb fájdalom kitörése volt látható, a midőn egyszerre felkaczagott, felállt helyéről s az őt követő Gyulának naivul karjába öltve kezét, közönyös hangon mondá:

– Ne ijedjen meg kedves barátom; már ki vagyok gyógyulva. A mint az imént beszéltem, csak eleven képzelődés volt, nem éreztem belőle semmit.

Azzal elkezde Gyulával karöltve alá s fel sétálni a teremben, így folytatva a beszélgetést.

– Ha csak ennyit tudok: ez megöl; de miután most már mindent tudok: ő van meghalva – rám nézve. – Úgy szólhatok felőle, mint egy teljesen idegen emberről; úgy mondhatom el mindazt, mint egy adomát, melyet valamelyik napilapban olvastam. Gróf Borcz Adorján úr ő méltósága nemcsak köznapi lélek, hanem valóságos válogatott semmirekellő. Évek előtt szerelmi viszonyt kötött egy szép s úgyhiszem szeretetreméltó hölgygyel, ön is láthatta azt; egy este találkoztunk vele Somlyófalván. A két apa, két kupecz, e szerelmi viszonyra üzletet épített, mint a hogy szokás a börzén játszani fejedelmek jó barátságára vagy haragjára. A leány apjáról megsejték amott, hogy gazdagsága látszat, s iparkodtak a szerződést megsemmisíteni. – Másfél százezer forint volt a bánatpénz, melyet azon félnek kellett fizetni, a melyik a házasságtól visszalép. Én tudtam azt, midőn az ifjú Borcz legelőször nyilatkozott előttem, s megemlítém neki: ő becsületére fogadta előttem, hogy semmi köze az egész üzéri kérdéshez, ezt végezze a két kupecz egymással a hogy tudja; ő határozottan visszalépett, és soha a felbontott viszonyra gondolni nem fog. Én hittem neki, miért ne hittem volna? egy férfi elvesztett kártyán százezreket, miért ne tehetné ugyanaz, hogy szíve hölgyeért is elveszítsen annyit, a mennyit a «coeur dame»-nak áldozott. – Azt hittem könnyelmű, ki megveti a pénzt, s nem gondol anyagi veszteségre, mikor szivétől kér tanácsot. – Ön tudja, mi történt tovább?

– Csak általánosan. A szerződést a másik fél szegte meg.

– De hogyan? Ezek az emberek, hogy élére vert pénzüket megmentsék, elébb egy szegény védtelen, gyanutlan nő szivét törék össze, hogy ne álljon útjukba. Folyvást tetteték, mintha állnának a házassági szerződés mellett, készületeket tettek a menyegzőhöz; e közben alacsony cselszövényt fontak, hogy a menyasszonyt megejtsék, elcsábítva azt egy léha kalandornak, kit násznagyi czímmel csaltak a lépre; s míg az öreg Borcz piszkos kerítővé aljasítá magát, az ifju más szerepet játszott a komédiában, egy undorító, becstelen szerepet; a korhely jegyesét, kinek feladata menyasszonyát kétségbeejteni, magát megutáltatni vele: és játszotta azt a szerepet teljes öntudattal, sugó után, mint valami falusi komédiás! Ugy-e bár, mulatságos történet ez? – kérdezé Serena szándékosan megállva a benyiló ajtó előtt.

Azután némán sétált egyszer végig, összekulcsolt kezeit ölébe eresztve.

– A szindarab teljesen sikerült: egész az utolsó jelenetéig. A menyegzőre kitüzött napon megjelent az ifju Borcz a menyasszonyi háznál, magát ittasnak szinlelte, elébb a városban mindennemű botrányból készítve el hire fekhelyét s a báró azon éjjel megszökött a menyasszonynyal. Az egyik kupecz erre cridát mondott, szintén megszökött, a másik diadalmasan hazajött, pénzét megmenté s fiát megváltá a házasságtól ingyen, mint a hogy szokás a katonaságból kiszabadulni tettetett nyomorékság mellett. És én ez idő alatt folyvást jegyben jártam vele, és álmodtam őt magamban egy félistennek!

Hát Adorján hogy érezte magát e beszéd alatt, melynek minden szavát hallania kellett?

Mint érzi magát a verembe esett vad?

Szobájából nem volt külön kijárás, nem menekülhetett bűnhödése elől. – Végig kellett hallgatnia a rettentő megalázás minden szavát, tűrni a korbácsolás minden sujtását; nézni magát az eléje tartott tükörben, mely lelkét egész benső valójában mutatá föl és mellé csendesen lenni, lélekzetét elfojtani, egy helyben állni; nehogy a tulsó szobában azt kérdezze valaki: ki jár ott? s megtudja, hogy épen az, a kiről beszélnek.

Egyszer a düh és szégyen annyira vitte, hogy az ajtóhoz lépett, az villant át agyán, hogy felszakítja a zárt, kitör, és azt fogja mondani azon férfinak, ki mind azt hallotta felőle: uram, ön olyan dolgokat tudott meg, a miktől vagy önnek, vagy nekem meg kell halni. – Asszonyom, nyujtsa zsebkendőjét, s nézze, hogy fog itt most két férfi, zsebkendő szegletét fogva, egymásra lőni. De épen akkor egy gunykaczaj hangzott Serena ajkáról, s e kaczaj elvevé minden bátorságát: reszketett, mint a bűntudatos gyermek, s a helyett, hogy az ajtót felszakította volna, oda lapult hozzá, hogy jobban hallhasson.

És azután mentül többet hallott, annál jobban elhagyta minden bátorsága; minden ize reszketett bele, minden izmát elhagyta az erő; nem volt férfi többé; utoljára leroskadt térdére, az áruló kulcslyukon át csak térden állva lehete nézni. És aztán térden állva nézte kulcslyukon át menyasszonya cherub arczát, a mint oly megvetéssel beszélt vőlegényéről.

Ilyen kiváncsisággal nézte egykor Damiens, mikor a bakó nyilt sebeibe égő olajat töltögetett.

Végre kitombolta magát a harag. Serena lankadtan roskadt le egy székre.

– Ön láthatja, szólt oly csendesen, mintha már azt nem kivánná, hogy mások is hallják; nekem szükségem van egy helyre, hová szégyenpirtól égő arczomat elrejthessem. Ez anyám keble.

– Ebben igaza van, grófnő; hanem előttem még mindig rejtély marad egy kérdés. Önt Somlyóházán éri a kiábrándulás; szülői Kolozsvárott laknak, Kolozsvár Somlyóházához keletnek fekszik s én még is Szathmáron találom önt, nyugatra a somlyóházi kastélytól.

– Ön előtt ez talány. De meg fogja érteni, ha emlékezetébe hozom, hogy mielőtt Somlyóházáról szülőim lakába érnék, által kell menni a Szamoson; s midőn a hidon keresztül megyek és arra gondolok, hogy most anyám megvető arcza elé kell állnom: – attól tartok, hogy nagyon csábítónak találnám a víz fenekét. Meg kell előzni valakinek jöttömet, valakinek, a ki elmondja felőlem: az elveszett leány visszakerül, bolond volt, de nem bukott; valakinek, a kiről tudjam azt, hogy a midőn engemet szülőim előtt ment, akkor magában, önmeggyőződése előtt is kimentett és a kiről szülőim tudják, hogy igazat mond. Rokonaim között senki sincs ilyen. Távol és közel egyedül ön az.

– Azt az egyet leszámítva, hogy önt lelkemben minden rágalmon felül emelve látom, a többire nézve nagyon tulbecsül engem a grófnő.

– Egy hajszállal sem. Sokszor hallottam önt családunknál emlegetni, mindig a legnagyobb szeretettel, önt nálunk mindenki szereti; érti ön: mindenki.

Gyula nagyot sóhajtott és nem felelt; hanem lesütötte a szemeit és kerülni látszott Serena tekintetét.

Serena egy darabig vizsga figyelemmel nézett az ifju arczára, mintha olvasni akarná annak vonásaiból, hogy miről gondolkodik most.

És a mint kitalálni vélte, lassankint mélyen elpirult szép alabastrom-síma arcza, mindig jobban égett; – egyszer aztán elkezdett kaczagni.

– Ah ha! ön most azt gondolja magában: – imhol van egy az újtestamentomi hét bolond szüzek közül, a ki a második vőlegényét hagyta el a faképnél s most keres magának egy harmadikat, a kivel a két elsőért revanchet vegyen! Nem, kedves barátom; nem úgy értettem azt. Én szeretem önt, mint testvért – mint reménybeli testvéremet, szülőim szeretik önt, mint gyermeküket, és azután van még valaki házunknál, a ki önt másként szereti mint én.

Most aztán Gyulán volt a sor benső hőségtől elpirulni.

– Oh grófnő, ez öntől szomorú tréfa.

– Se nem szomorú, se nem tréfa. A csillagokba van ez már írva, jó barátom, ön nagyon sok szomorúságot okoz avval, hogy házunk táját kerüli, s okozza azt a legjobb, a legangyalibb szívnek. Miért szakította ön félbe látogatásait?

– Grófnő, én nem tudok ön előtt titkolózni. Érzem, hogy minden vonásom elárul; megadom magamat. Megvallom, hogy nagyon szeretek: megvallom, hogy nagyon boldogtalan vagyok.

– S miért nem siet akkor oda, a hol önt viszont szeretik?

– Őszinte fogok lenni. – Világi állásunk annyira van egymástól, mint ég és föld. Én ipar embere vagyok, ki az élettel küzd, ki sárral és földdel vesződik, hogy a szerencsét kényszerítse, visszaadni azt, a mit elvett: ő pedig túlvilági lény, kinek az élet prózájáról semmi sejtelme nincs. Igaz, hogy a szív nem kérdezi, hogy kit szeressen? de néha itt benn még van valami más is a sziven kívül, a mit úgy hinak, hogy «jellem». Ez megkérdi azt: mit akarsz? Olyan körbe akarsz-e fölemelkedni, a hol idegen vagy? a hol más szokások, más életmód, más szenvedélyek uralkodnak, vagy azt akarod, hogy valaki, a kit szeretsz, hagyja el eddigi életét s kezdjen a kedvedért mást; alázatosat, mint a tied? Mert grófnő, az én életem alázatos élet. Nem vagyok az a büszke megyei szónok, a pártvezér, a kik őseim voltak; iparüző vagyok, dolgozom, kereskedem. Már most mit enged meg inkább a sors: azt-e, hogy egy iparüző legyen a felesége kedveért mágnás? vagy azt, hogy egy grófnő legyen a férje kedveért kereskedőné? Nem örökké ismétlődik-e itt a regebeli halász szerelme a hableányhoz; akár ő szállt ehhez a vízbe alá, akár ez követte őt a partra: az egyiknek halála volt?

– E kérdésre Cecil fog felelni, és én tudom, hogy mit fog felelni?

– Ön tudja?

– Biztosan tudom. Sokszor beszéltünk mi erről. Cecil lelke egészen tárva áll előttem. Oh mi erről nagyon sokat beszéltünk egymással. Emlékezem rá, mikor egyszer nagy társaság volt nálunk, csupa nők, valami vén fadesse a rangok elsőbbségéről kezdett értekezést. A vita úgy támadt, hogy valaki nem tudta elhatározni, hogy a «marquisnő» alatta, vagy fölötte áll-e a grófnőnek? Volt a ki azt állította, hogy több, mint «bárónő», de kevesebb, mint «grófnő», míg más véleményárnyalat azt állítá, hogy sőt egyenlő rangban áll a «herczegnővel». Midőn végre szavazattöbbséggel abban állapodának meg, hogy a «herczegnő» czím csakugyan a legeslegmagasabb, a mi rangban elérhető, akkor Cecil közbeszólt: «én még ismerek annál magasabb rangot, annak a czíme «boldog nő». Mindenki nevetett az ötleten, s magában mindenki igazat adott neki. Ön talán nem?

– Oh grófnő.

– Ne mondja: oh grófnő! mondja: oh testvér! Lássa, ez olyan ritka eset, talán nem is fog többet megtörténni az életben, hogy férfit kérjenek így, mint én kérem most önt: «jer, ne maradj távol, ott szeretnek, viszonozd». Ez ugyan elég rendkivüli eset, de ön megérdemli azt, hogy így történjék.

Gyula pirulva kelt fel.

– Jól van. Én hiszek és megyek.

– És «ott maradok».

– Az nem tőlem függ.

– Az bizonyos. Önnek legelső szava az leend szülőimhez: «én e családnak tagja akarok lenni». Higyje el, hogy tárt karokkal fogadandják. És a mikor ez így történt, akkor azt fogja ön mondani: «van ennek a mi családunknak még egy tagja; egy elveszett gyermek. Ez a szegény leány kinn áll kapunk előtt, a bűnbánó szőrkötéllel a nyakán. Ez a leány most már nekem «hugom», szabad érte szót emelnem; szabad kérnem, hogy megnyiljék előtte a szülői ház, a szülői kebel; alázatosan tér meg, bánva a mit tett, bánva a mit álmodott.» Ön ezt fogja mondani, úgy-e ezt? édes, – édes – bátyám!

S itt önfeledten borult Gyula vállára Serena és zokogva fűzte körüle karjait és megcsókolta az ifju arczát, azután maga is összerezzent s mély hangon suttogá:

– Ön tudni fogja, hogy e csókkal bátyámmá van eljegyezve.

– Még ez órában indulok Kolozsvárra.

– Nagyon kérem; tudja, hogy a rágalomnak szárnya van. Fél óra mulva én is indulok utána. Minden állomásnál újra találkozni fogunk.

– Az Isten áldja meg önt.

– Mondja inkább: az Isten bocsásson meg.

Gyula vette kalapját és indult.

Serena az ajtóig kisérte; Gyula már kilépett, Serena visszatartá:

– Egyszer sem mondja ön: «rossz hugom?»

Gyula érzékenyen ragadta meg a szép hölgy kezét.

– Isten veled édes, édes jó hugom.

Serena várt, míg az ajtók bezárultak Gyula után; azután visszatért szobájába s a pamlag végében leomolva, összetett kezeire fektetett homlokkal sokáig, sokáig imádkozott.

Sokat kellett imádkoznia, hogy azt az átkot mind ellensulyozza, a mit odaát a másik szobában egy feldühített fenevad ellene a poklokra küldött.

Adorján most már dühösen kezdett fel s alá járkálni szobájában, mint egy valóságos kalitkába jutott hyéna.

Ily szándékos meggyaláztatástól minden csepp vérnek méreggé kell válni.

Ez irtózatos némber nem találta elégnek, a mit más nő tett volna, hogy midőn kedvesét megvetni tanulta, azt levélben tudassa vele: vakmerően magához hivá, bezárta egy szobába s ott hányta szemére egy harmadik füle hallatára alávalóságait.

E jelenetnek szomoruan kell végződni.

A ki hyénát produkál a közönségnek: legyen rá készen, hogy annak egyszer eszébe juthat a szégyenítő korbácsütésre fékezője torkának rohanni s a bámulók szeme láttára összemarczangolni azt.

Egy gyönge asszony! Ilyet merni egy férfi ellen! A kinek csak az öt ujját kell összeszorítani, hogy belőle a lelket kioltsa.

Arra iszonyú esküt tett magában, hogy ezt a nőt meg fogja ölni. Nem fog többet kaczagni azon, a mik ez órában történtek. Először őt, azután saját magát.

Felöltözött; kétcsövű pisztolyát felső kabátja zsebébe tevé, gyertyáját odabenn eloltá s megfogta a közajtó kilincsét, hogy azt sarkából kiemelje. Ez nem lesz nehéz munka. Ha zaj lesz belőle, legyen zaj. Két lövéssel úgy is vége lesz mindennek: az emberek aztán találgassák, hogy miért történt ez?

Egy perczre megállt, mert Serena hangját hallotta. A grófnő szobalányát költé fel, hogy készüljön az a tovább utazásra, fogassa be a lovakat.

A szobaleány ásítozva ment ki, mint a kinek kedve ellen esett legjobb álmát félbeszakítani.

És azzal Serena egyedül maradt a szobában.

Most Adorjánnak egy új gondolat fordult meg agyában.

Minek volna a zajütés, minek volna az öngyilkosság? Alkalom van a boszú büntetlen kitöltésére: az ajtót sarkából hirtelen kiemelni; azzal a nőre rohanni, száját egy selyemkendővel betömni s ott tartani, míg meg nem fullad; – és azután rázárni az ajtót és menekülni a világba.

A mint e gondolat felforralta agyát, hirtelen azt hallá, hogy Serena felől a kulcs elfordul a zárban s önkényt feltárul előtte az ajtó: a hölgy ott áll vele szemközt, – egyedül.

A fenevad visszavonult e tekintet elől. Arcza sápadt volt és haja szétzilálva; fogai egymáshoz verődtek; tagjait zsibbasztó félelem állta el; nem birta kiállni ezeket a szemeket.

– Nos, uram, szólt Serena nyugodt, csendes hangon. Nem utazunk-e tovább? Én készen vagyok.

Adorján ajkain valami fehér tajtékszerű hab mutatkozott, szeme fehére csupa vér volt; a selyemkendőt, melyet kezében tartott, görcsösen gyürte össze.

Háromszor is meg akart szólalni, de mellét úgy összeszorítá valami, s a mint hangjához jutott, egészen be volt rekedve!

– Azok után, a miket a grófnő az imént – itt e szobában – beszélt – lehet-e arra gondolni?

– Ön tehát hallgatózott? csattant fel Serena büszkén. Még azt is? – Fi donc!

Azzal végig nézte, kevélyen, méltóságosan, megölő szemekkel a férfit, ki e kevély tekintet előtt semmivé lenni érzé magát; – visszatámolygott sötét szobájába s a hol nem érte a gyertyavilág, végig veté magát a pamlagon s mint a vert hyéna, a kezében tartott selyemkendőbe harapott; azt rágta összevissza.

És azután hallá, mint hagyja el a szobát Serena, mint megy végig a hosszú sötét folyosón, a vendéglőben mindenki alszik; és akkor azt képzelé magában, hogy ő most lábhegyen utána siet: a hosszú, hangtalan sötét folyosón utóléri, ott nem láthatja büszke szemeinek villogását; ott megragadja hosszú selyemhaja tekercseinél fogva, ott lábai alá gázolja, szép termetének istennői kecsét sarkával tiporva össze; ott megfüröszti meleg vérében kezeit, s hosszú hajánál fogva végig vonszolja maga után a hideg kőpadlaton, míg egy élő ideg mozdul benne.

És mindez csak hagymáz-képzelet volt: ott feküdt ő zsibbadtan, tehetetlenül a sötét szobában s nem bántott senkit, csak a fogai közé akadt selyemkendőt.

Azután még sokáig figyelt, nem hallhatja-e még egyszer hangját annak a bűbájos nőnek, a kit már magáénak hitt, a kivel pompázhatni képzelt, a kinek szépségétől megittasult? Mire való lett volna neki ezt a hangot még egyszer hallani? mért várta azt olyan nagyon? – Sohasem hallotta többet.

Csak azt hallá, hogy egy idő mulva ajtók nyiltak, lovak dobogtak, hintó gördült, kapu záródott s azután ismét csendes lett minden. Éjszaka volt még.