Part 13

– Oh nem! Sőt én vagyok végtelenül magasabb rangban, mint ő.

– Micsoda?

– Én egy becsületes nemes ember vagyok; ő pedig egy alacsonylelkü csaló.

– Az Istenért; ne beszélj olyan hangosan. Talán játékban.

– Igen; a legcsufabb játékban: a becsülettel, az adott szóval, a szerelemmel való játékban! Emlékezel Torhányiékra, ugy-e?

– Nagyon jól.

– Amália Adorján menyasszonya volt.

– De a viszony már régen felbomlott; azon percztől fogva, hogy Adorján a grófnét megpillantotta. Emlékezel arra a polkára farsang utolsó napján.

– A szívviszony felbomlott; de volt egy irásbeli szerződés, mely szerint mind a két fél őrizkedő szüléi roppant bánatpénz fizetésére kötelezék magukat azon esetben, ha egyik vagy másik fél visszalépése miatt felbomlanék a tervezett házasság.

– Erről hallottam, sőt azt is tudom, hogy Adorján Serena grófnénak becsületszavát adta, hogy engedi apjával fizettetni a bánatpénzt Torhányinak, s soha többet Amáliával nem találkozik.

– Ezt ugyanazon napon mondhatta a grófnénak, a midőn kártyán az egész társaság pénzét elnyerve, azt mint önkénytes adakozást iratta velük alá a grófné által pártfogolt tűzkárvallottak számára. Egynehány százzal több vagy kevesebb, mit tesz az.

– Ah!

– Hogyan tartotta meg becsületszavát? azt majd mindjárt megmondom. Apjával együtt egy cselszövényt fontak, a Torhányi családnak ezzel a Ludvéghy báróvali megismertetésére, a kit Serena grófnő egy izben az oltár előtt hagyott. A báró derangirozott ember, szüksége volt rá, hogy egy milliomosnak hitt leány kezével hozza helyre dülőfélben levő gazdaságát. A két Borcz szépen összeboronálta őket. E közben a házassági előkészületek mentek olyan szépen, mintha Adorjánra nézve semmi Serena grófnő sem volna a világon. – Az utolsó nap, a menyegző előtti döntött.

– S Adorján megjelent volna a menyegzőre is? Ha ezt a grófnő megtudja valaha!

– Megjelent, még pedig négy ember által hurczoltatva mint holt részeg.

– Holtrészegen?

– Dehogy úgy! Csak tettette magát annak!

– Hogyan? Nem értem.

– Nem érted? Hogy azzal a nővel, a kit holnap az oltár elé kellene vezetnie, megutáltassa magát.

– Ah; ez rút dolog!

– Ugy-e? És annyival rútabb, hogy a czél teljesen sikerült; Amália még azon éjjel báró Ludvéghyval megszökött.

– Csitt. Csendesebben.

– A világ meg fogja tudni; mert e miatt Torhányi, vagyonilag kénytelen lévén megbukni, szintén eltünt, vagyonát dobra verték; dobra fogják ütni nemsokára a leány hirnevét is: a kit a báró, megtudva, hogy vagyontalan, most már nejévé bizonyosan nem tesz.

– Ah, ez rettenetes.

– Ez alávalóság. Százötvenezer forintért Borcz Adorján megszegte becsületszavát, jegybenjárt egyszerre két menyasszonynyal, megbuktatott egy családot, s meggyalázott egy nőt, ki menyasszonya vala. Akkor azután százötvenezer forintért grófi czimet vásárolt, s már most azt hiszi, hogy pénzét jó helyre tette.

– S ezen ember lesz Serena grófnő férje!

– A grófnő maga keresi a fátumot.

– Ne légy hozzá igaztalan, ő oly ábrándos; a kit megszeret, annak nem látja hibáit.

– Akkor még boldog is lehet vele.

– De az irtóztató gondolat, hogy egy ily nemes lélek egy olyan aljas emberhez legyen örökre lánczolva. Ezt tudatni kellene vele.

– Hova gondolsz? Halálos ellenségeddé tennéd vele. A legaljasabb embereket a legállandóbban szokták szeretni. Az asszonyszív titkai ezek: csodák, a miket nem értünk.

– De hiszen elébb-utóbb meg fogja tudni.

– Tudja meg mástól. A kitől ezt meg fogja hallani, azt gyülölni fogja egész életén keresztül; a férfit pedig annál jobban szereti. Nem érti azt senki, hogy ez miért van így, de ez így van mindig.

– Szegény Serena!

A boldog pár elhagyta a verandát s a kert tekervényes utain, boldogabb eszmékről susogva, tovább haladt.

A grófleány pedig benn a nyaralóban a földön fekve hevert s könyeivel áztatta a néma padlatot, mely egyedüli tanuja volt kitörő fájdalmainak.

Félóra mulva megjelent az ebédnél Serena. Újra öltözködött s soha jobb kedvű nem volt, mint most. Csak úgy szórta az élczeket mindenfelé.

A tiszttartóné koczkáztatta azt az észrevételt, hogy a grófné aligha «valamit nem érez».

Ebéd után Eszti megsugta Serenának, hogy Adorján grófsága csakugyan igaz, hanem hogy Gábor ezért nem itéli meg Adorjánt.

Serena megfordította magában a tételt: «nem ezért» itéli meg Adorjánt, s olyan jó kedvű volt, miként még soha életében.

A VŐLEGÉNY MELLETT.

E naptól fogva Serena kedélye nagy változáson ment keresztül. Mintha ketté vágták volna gazdasszonykodási szenvedélyét, abba hagyott konyhát, éléstárt, veteményeskertet. Későn kelt, későn feküdt; a hosszas pipere miatt késleltette az ebédet; lovával, zongorájával volt elfoglalva, s a családias együttlétet a tiszttartó családjával átfordítá azon megelőző szivességre, melyet a jólnevelt grófnők olyan jól ki tudnak mutatni, ha olyan emberekkel találkoznak össze, a kiket megbecsülni okuk van; de a kikkel mégis nem kiváncsiak minden este egy kemenczét körülülni.

A tiszttartóné mindjárt észrevette azt, s szót is tett felőle Esztinek, megjegyezvén, hogy úgy is előre tudta ő, hogy hamar vége lesz annak a bohóskodásnak. Annyival inkább szükségesnek tartá a grófnét sürgetni, hogy menjen haza Kolozsvárra. Hisz az lehetetlen, hogy egy grófi vőlegény egy grófi kisasszonyt épen a tiszttartótól vigyen az oltárhoz.

– Oda nem megyek, – monda a grófné, – Kolozsvárra semmiesetre sem. Ismerem az ottani köröket, egy ujdonsült mágnást ott nagyon rosszul fogadnának: annak Adorjánra nézve nagyon rossz vége lenne. Különösen atyámnál épen nem számolok Adorján számára valami előzékenységre; hiszen ő nagy demokrata, asztalánál tudósok, professorok és művészek szoktak ülni. Könnyen megtehetné azt a tréfát, hogy a «vett gróf» számára a «Katzentischre» teríttetne. Nem állanám ki azt az iróniát, a mivel ott találkoznom kellene.

No ez már okos beszéd, gondolá magában a tiszttartóné; Adorjánt félti, jól teszi. Átlátta, hogy mulya ficzkó, de szereti. Így is jól van. Az is Isten áldása, ha egy ostoba férjnek okos asszony jut házastársul.

– Hanem azt gondoltam, hogy inkább nagynénémhez megyek vissza Pozsonyba.

– Bizony nagyon jól lesz; annál még a mult évekről megmaradt «Staffirung» is azon módon megvan.

Serena összeránczolá szép szemöldeit, a mi neki oly jól illett; hanem a tiszttartóné jámbor tele arcza meggyőzheté felőle, hogy semmi malitia sem volt ez észrevételben. A jó asszonyság csupán azt látszott igen illendőnek tartani, hogy egy menyasszony rangjához illő mennyiségű batiszt zsebkendőkkel legyen ellátva az esküvő napjáig.

– Azért is jobb lesz Pozsonyban esküdnünk, mert ott már több előszeretettel fogadnak olyan embereket, kik valami nagyon friss megtiszteltetést kaptak Bécsből.

– Minthogy közelebb vannak oda.

– Aztán végtére is, minden grófi czím Bécsből jön; igen sokan, ha nagyon keresnék titulusaik kútforrását őseik biografiájában, még elhallgatásra méltóbb indokokat is fedeznének fel, mint Adorján «hű szolgálatai».

(Védelmezi az úrfit, gondolá a tiszttartóné, nagyon jól van. – Nem jön ez többet Somlyóházára.)

– S mikor szándékozik a grófné Pozsonyba utazni nagynénjéhez?

– Azt még magam sem tudom. Majd ha rágondolom magamat.

– De én pedig szeretném azt jó eleve tudni, a készületek végett.

Serena nevetve mondá:

– De hisz én miattam még csak útra való pogácsát sem szükség sütni.

– Tudom, hogy a grófnénál minden perczben készen van a «fogj be, indulj,» de nekem ám rendben kell hagynom a házat, ha olyan hosszú útra távozom.

Serena úgy tett, mint a ki csodálkozik.

– Ah, hiszen én azt nem kivánom kegyedtől, hogy miattam törje magát olyan hosszú, kellemetlen útra. Aztán én éjjel-nappal szoktam utazni, kegyed abba belebetegednék.

– De kedves grófné, gondolja meg azt, hogy engemet micsoda szégyenbe hozna az által édes atyja, a gróf előtt, ha megengedném, hogy egyedül, az én kiséretem nélkül induljon olyan hosszú útra; nem mernék soha szeme elé kerülni. S ha valami történnék a grófnéval az uton, akkor akár mindjárt én is világgá menjek.

– Mi bajom történhetnék? utaztam már elégszer egyedül. Aztán velem lesz szobaleányom, meg pisztolyaim.

– No azok talán megőrzik a betegségtől, meg a zsiványoktól; – de a világ nyelvétől?

– Ah! szólt Serena gúnyosan nevetve; az engem nem sebesít.

A tiszttartóné egészen elszomorodott e világmegvetésre, mely úgy nem illik egy fiatal leány liliomarczához s még egyszer kérte, hogy gondolja meg, mit tesz?

– Ne szóljunk erről többet. Tudhatják, hogy mentől jobban biztatnak valamire, annál kevésbbé hajlok rá. Ez az út nem kegyednek való, egyedül fogok utazni.

Ez végét szakítá az értekezletnek. Tiszttartóné asszony megállapodott abban, hogy egy kigyógyíthatatlan makranczczal van dolga: bár az Isten soha ide ne hozta volna, s ha már ide hozta, segítené mentől előbb valami biztos helyre, a hol más dolga lenne a rávigyázás.

Serena pedig még abban az órában leült levelet irni. Irt kettőt. Ugy össze pecsételte mind a kettőt spanyolviaszszal, hogy abba ugyan bele nem lehetett lopózni emberi tekintetnek.

Az egyik levél szólt Borcz Adorján úrnak; a másik Fehér Gyula úrnak; mindkettő térti vevény mellett. A leveleket a bécsi postára küldte el.

Azontul mindennap volt dolga a lovásznak benyargalni Deézsre, megtudni, ha visszaértek-e a vevények?

Először Fehér Gyuláé érkezett meg s csak másnap Adorjáné; ugyanekkor két levél is jött a grófnéhoz a mondott uraktól.

A mint ezeket megkapta a grófné, rögtön intézkedéseket tétetett, hogy holnapután utazhassék. A tiszttartócsalád irányában oly visszatartó volt már, hogy többé senki sem látta jónak ellenvetéseket kisérteni meg elhatározása iránt.

Egészen félrevonulva rendezé Serena útikészületeit, saját szobaleánya segélyével; kocsisa utasítva volt hosszú útra készülni, a minek az nagyon örült. A háziakat nem avatták többé semmibe.

A legutóbbi napokban már ebédelni sem jött le Serena a tiszttartóékhoz, szobáiba vitette étkeit, s egyedül falatozott. Igazán azt akarta, hogy senkinek se legyen nehéz szíve utána, ha eltávozik.

Elutazása előtti estén sietett röviden elbúcsúzni a háziaktól, igen száraz utasításokat adva a tiszttartónak, hogy mit mondjon majd atyjának, ha Kolozsvárra érkezik.

Akkor mégis reszketett egy kicsit a hangja, a midőn arra kérte, hogy jó testvérét, Cecilt üdvözölje.

Esztikét kérte, hogy fogadjon el tőle egy karpereczet menyasszonyi ajándokul. Az ugyan jobban örült volna egy barátnői csóknak búcsú fejében, a mivel még néhány nap előtt a tekintetes asszonynyá készülő Serena irányában oly adakozó volt; hanem hiszen ma már tudja, hogy nem lehet grófnénak nem lennie, s azok értékes tárgyakat szoktak ajándékozni.

Végül arra kért mindenkit Serena, hogy miatta korán ne keljenek, mert ő igen korán hajnalban fog elindulni, a mikor még mindenki alszik a háznál.

A kis tiszttartó oly félszegül mosolygott arra a szóra: lehet is ő előtte azt mondani: igen korán. A gazdaemberre nézve nem kezdődik és végződik a nap; az ébren alszik és éjfélben is sorra látogatja az aklokat. Nincs annak semmi korán.

Serena azonban azt hivé, hogy azzal rászedheti a tiszttartóékat, ha akkor, a midőn gondolni lehet, hogy most a legéberebbek is első álmukat aluszszák, szép csendesen befogat, s elhagyja az udvart, anélkül, hogy valaki észrevenné. Szép holdvilágos az éj, az utak jó karban vannak, könnyű az utazás.

A kifőzött terv egészen sikerült; az első kakasszó után készen állt a hintó; Serena felült minden nesz nélkül, s elhagyta a kastélyt, a nélkül, hogy valakit felzavart volna, még a kutya sem nyiffantotta el magát.

A falun keresztül mentében nem találkozott egyébbel, mint az éji őrrel, ki találomra épen akkor kiáltotta a tizenegyet; pedig bizonyosan volt már éjfél. A házak kapuiban ülő komondorok ugattak egy kicsit nagy álmosan a haladó hintó után, hanem azok is abba hagyták s nemsokára kint robogott a hintó a nyilt országuton.

A mint a holdvilágos útra kiértek az árnyas utczák fasorai közül, Serena kinézett a hintó hátulsó ablakán, s egy távolról koczogó ekhós szekeret vett észre, mely utánuk jött.

Kereskedő lehet, ki ily későn utazik; ki járna más ily órában a maga jószántából?

Félóra mulva megint hátranézett; már akkor közelebb járt az ekhós szekér. Csak három lóval volt, de könnyű szerrel levén, versenyt futhatott a négylovas hintóval.

Ezentúl kezdett az ekhós szekér Serena figyelmének tárgya lenni, minden tiz perczben kinézett utána, néhány száz lépésnyire beérte az a hintót s azután mintha meg lenne elégedve a sikerrel, nyomában maradt, nem akarta elkerülni.

Egyszer azt parancsolá Serena a kocsisnak, hogy sebesen hajtson, azután visszanézett az ekhós szekérre, mit csinál. Ha elmaradt is az egy időre, de félóra mulva ismét nyomában volt, nem birták elhagyni.

Majd meg azt parancsolá Serena, hogy álljanak meg, akkor az utána jövő is megállt; a kocsis leszállt s annyi rendbehozni valót talált lovai szerszámán, hogy kifogyasztá Serena türelmét. Ha pedig ő tovább hajtatott, az ekhós szekér is mindjárt nyomult utána.

– Micsoda ember lehet az, a ki utánunk jön, s sem el nem akar hagyni bennünket, sem elmaradni tőlünk? kérdé végre a grófné kocsisától.

– Valami jámbor kupecz lehet, felelt az, a ki örül, hogy ily későn éjszaka valakit lát maga előtt.

Ezt a magyarázatot Serena maga is a legvalószinűbbnek tartotta, s azzal fejét a kocsi oldalvánkosára hajtva, elkezdett álmodozni; maga sem vette észre, hogy pedig mégsem alszik, hanem ébren van.

Abban az ekhós szekérben pedig, a mely makacsul követte a hintót, senki sem volt más, mint – a kis tiszttartó maga, ki feladatául vette, hogy a grófkisasszonyt követni fogja, ha mindjárt az operencziákig is.

Mikorra az utazó-kocsi az ilondai magas hegyi útra felvergődött, akkorra feljött a hajnalcsillag is a láthatárra; a míg a lovakat nehány perczre pihentetni megállíták a hegytetőn, Serena is kiszállt a hintóból.

Gyönyörű őszi hajnalhasadás volt; a magas hegytetőről mélyen be lehet látni a magyarországi rónára, melynek láthatára még ködös lilaszínben borongott, a mindig alacsonyabbá váló hegyhátak, mint óriási lépcsők következtek egymásra; – a borongós hegyoldalból egy hámor vérvörös tűzszeme világított nagy messziről idáig; – a tulsó láthatáron pedig már rózsaszint kezdett játszani az ég, s a havasok aranyos párkányai fölött ragyogott a hajnalcsillag.

A rétek zöld bársonya itt-ott ezüsttel van behintve, a tiszta égen vándor darucsapat vonult végig, tán épen a kelő napot üdvözölni, melynek tűzképe mint egy támadó aranyhegy kezd már emelkedni a havasok mögül, előre küldött csillaghirnöke után.

Serena olyan sokáig nézte a darucsapat egyenletes röpülését, szinte észre sem vevé, hogy alul a kapaszkodón egy másik öt-lovas hintó jön fel vele szemközt, csak az rezzenté eszméit oda a földre, midőn már a három első paripa csengetyüi a közelben kezdtek csilingelni.

A delnőnek csak egy pillantás kellett, hogy a lovakra ráismerjen.

– Hó! Megállj! kiálta a szemközt jövő hintó kocsisának, midőn amaz hintóját elérte. Ezek Borcz úr lovai.

– Igenis, a gróf úré! felelt a cseléd.

– A gróf úr bizonyosan alszik?

– Meglehet, mert egész éjjel jöttünk.

– Majd felköltöm.

Serena azt a tréfás nemét találta ki a felébresztésnek, hogy a mint Adorján eszményietlenül nyitott szájjal feküdt a hintó vánkosai között, egyik pisztolyát elsütötte a feje fölött.

Igen mulatságos volt azt látni, a mint az álmában ekképen felriasztott úrfi egyszerre életre tért s az első pillanatban azt sem tudta: égben van-e, vagy a víz alatt, először is a tárczájához kapott, azután a hintó tulsó felén kiugrani készült, a puskájához nyulni nem jutott eszébe.

– Hahaha! kaczagott egészséges kedvvel Serena, az üres pisztolyt neki szegezve: – «la bourse ou le coeur!» – pénzedet, vagy a szivedet.

A második perczben már öt érzéke használatában volt Adorján, megismerte menyasszonyát, elgondolta, hogy jó képet kell csinálni a tréfához, ámbár azért rendesen mindig szokott haragudni az ember, ha jól aluszik és felzavarják; egy ugrással kiszökött kocsijából s készen volt a parolával.

– Mind a kettő a nagysádé régen.

Azzal volt kézcsókolás, többet Serena nem engedett meg.

– Igen szép öntől, hogy szót fogadt és elém jött.

– Különben is jöttem volna már, a kedves levél útban talált.

– Helyesli, a mit irtam?

– Tökéletesen.

– Készen van a dispensatióval?

– Csak egy szavamba került az alispánnál. És nagysád?

– Az enyim is velem van. Gondoskodott ön tanuról is.

– Násznagyom, gróf X. mint nagysád parancsolta, Szathmáron vár reánk.

– Minek választott ön oly előkelő násznagyot; az enyém Fehér Gyula lesz.

Ez kissé zavarba látszott hozni Adorjánt; de nem szokott kellemetlen tárgyakon tovább gondolkodni.

– Hiszi ön, hogy még ma eljutunk Szathmárra?

– Mindenütt pihent fogatok várnak reánk; egyébiránt, ha nagysád fáradt volna, Nagy-Bányán megpihenhetnénk.

– S nem sajnálná ön azt a napot, melyet így elvesztenénk? szólt Serena azzal a mélyennéző mosolylyal, mely a férfiakat őrültté tudja tenni a boldogság miatt.

Adorján e szóra csókjaival halmozta el a kezet, mely boldogsága ajtaját volt felnyitandó s azt hitte, hogy most már egészen érti azt a széparczú sphinxet, a kinek talányait még addig férfinak nem sikerült megfejteni.

Serena ezzel hintójába tért, egy kézszorítással búcsúzva rövid időre Adorjántól, ki őt kezénél fogva segíté a hágcsón föllépni. Az úrfi példátlan önfeláldozással oly messze ment, hogy maga vette ki a kocsis kezéből a gyeplőt; gyöngéden megmagyarázva, hogy a míg a veszélyes lejtő végét elérik, nem élhetne nyugodtan, ha idegen kezekben tudná azt a gyeplőt, melynek hiányos kezelése miatt boldogsága istennőjének nyaka is kitörhetnék.

Remélte, hogy finom érzésű hölgynek lesz annyi helyes érzete, hogy átlátandja, miszerint ez csak ürügy. A szerelmes vőlegény illedelmi szempontból nem várhatván azt, hogy benn a hintóban üljön menyasszonya mellett; ámbár az bizony mindegy, akár ma, akár egy nappal később; tehát legalább hogy vele egy kocsin utazzék s hozzá közel maradhasson, a kocsiülést foglalja el.

Szép eszme ez, csakhogy nem ér rá az ember bővebben kidolgozni.

Az ekhós szekér megint állt ez alatt nehány száz lépésnyi távolban, s tiszttartó uram látta és szemlélte az egész rövid, de sokat mondó jelenetet.

Tehát így vagyunk.

Már ilyenformán tökéletesen fölösleges lett volna neki a grófnét csak egy tapodtat is tovább követnie. Ha ő úgy látja jónak, hát csak tessék. Halálveszedelem ellen megőrzi már most a vőlegénye, tőle magától pedig őriztetni nem, csak őrizkedni lehet.

Tiszttartó úr megegyezett magával abban, hogy ez a szép pásztori jelenet egészen hasonlít ahhoz, a mi Mózes I. könyve XXIV-ik részének hatvanharmadik és következő verseiben olyan szépen meg van írva; tudniillik a hogy Izsák kimegy a mezőre, s látja Rebekát, az ő menyasszonyát jönni a tevékkel, Rebeka is meglátja Izsákot az ő vőlegényét, s leszáll a tevéről, Izsák eléje fut, bevezeti anyjának sátorába «és szereté vala őtet».

A kis öreg úr nagyon patriarchalis egyszerű érzelmekkel birt még, s megnyugodott a sors intézkedéseiben.

De jaj annak, a kit a természettudományok más skepsziszra tanítottak!

A kik tudják, hogy az ég kékje nem terjed a menyországig, csak a földi gőzkör az, mely egy geometriai mérföldre terjed, azontúl az ég csillagos és fekete.

A kik tudják, hogy a hajnalcsillag nem valami lyuk az égen, melyen keresztül annak dicsőségébe belátni, hanem csak egy olyan otromba sziklatömeg, mint ez a mi földünk, ha a naptól nem sütött fele van felénk fordulva, akkor fekete. Hogy az a felhő ott a nap előtt nem az istenek arany hajója, hanem a földi párának stratocumulus alakban csoportosult tömegesülése; hogy az a tűzgolyó ott a láthatáron nem is a nap maga, hanem csak annak a gőzkör által sugártörési theoriák szerint a látkör alul felemelt optikai csalképe.

A kik tudják, hogy az az ezüstpor a rét bársonyán nem csillaghamu, hanem dér, s az a bársony maga nem egyéb, mint gonosz mezőmoha, a mit rég fel kellett volna fogasolni a jó gazdának, mert elöli a füvet.

A kik tudják, hogy a vándor darvak nem azért vándorolnak el innen, mintha fájna nekik az itteni politikai viszonyok kinos alakulása s boldogabb hazát mennének keresni, hol még nincs censura és lapbélyeg, hanem csak azért, mert már itt betakarították a gabonát, s máshova kell menni, a hol másodszor is aratnak.

És a kik tudják, hogy mi az, mikor vőlegény és menyasszony találkoznak egymással, véletlenül egymást meglepve? A pirulás, a hevülés, a szemérmes szemlesütés, a bátorító kézszorítás, az elfojtott sóhaj, a szívdobogtató vágy, a suttogó szó, a boldogsugárú mosoly, az enyelgő tréfa, a delejes egyakarat, – a kimagyarázhatlan összeérzés! – A kik tudják, hogy mi az a szerelem!

A kik tudják, hogy az sem egyéb, mint köd és pára; földi gőzjelenet, optikai csalódás!

Hanem azt a kis tiszttartó nem tudta, azért tehát visszafordult szekerével; azt határozván magában, hogy a miket tapasztalt, elébb elmondja otthon a feleségének, aztán őszinteséggel a grófnak Kolozsvárott.

Serena a lejtő aljánál megállíttatá hintóját, s Adorjánnak egyenesen megparancsolta, hogy menjen át saját hintójába. A vőlegény szót fogadott.

Délre erőtetett hajtással Nagy-Bányára értek, ott egy rövid falatozás után, mely csak annyi ideig tartott, a meddig az új fogatokat felszerszámozták, ismét tovább hajtattak.

A déli rövid találkozás alatt Adorján egészen elhitte, hogy a grófnő szerelme türelmetlen. – Hogy sietteté az előfogatosokat! Erősen biztatta őket borravalókkal, ha jól fognak hajtani, s egy perczig sem várakoztatá őket, mikor már készen voltak.

Jó későn volt mégis, mire Szathmárra bejutottak. – A két hintó egymásután hajtatott be a fogadó udvarára, a hol semmi más kocsi nem volt.

Serena nem várt Adorjánra, hogy lesegítse kocsijából, oly könnyeden, mintha legkisebb uti eltörődést sem érezne, szökött le onnan mindenkinél hamarább.

– Három szobát, a mik egymásba nyilnak; parancsolá a grófnő az eléje siető vendéglősnek.

Ah ez pompásan megy, – gondolá magában Adorján, kinek az egymásba nyiló szobák eszméjénél kezdett a vér a fejébe menni.

Parancsa szerint felnyittatott a három szoba, melyek közül mindegyiknek volt külön kijárása is. A középső egy nagy két ablakos, teremszerű; mellette két felől egy-egy kisebb.

– Ez itt jobbfelől az ön szobája, a balfelőlit a szobalány foglalja el, a középső az enyim, – szólt Serena Adorjánhoz, ki az elrendezést egészen szeretetreméltónak találta. Most kérem, egy kis időre távozzék szobájába, míg átöltözöm. A tulsó ajtón kijárhat.

Adorján igen természetesnek találta ezt a kivánságot, sőt még abban is, hogy Serena bezárta utána a benyiló ajtót, több ingert talált, mint visszautasítást.

A mint egyedül maradt szobájában, két feladatot tüzött ki magának; egyiket, hogy maga is át fog öltözni: az út összegyűri az embert, sokat levon a tournureből, már pedig a legközelebbi perczben minden férfiu-előnyét ragyogtatni kell egy hölgy előtt, ki maga is szép akar lenni vőlegénye szemeiben.

Másik kitűzött feladata pedig az volt, hogy az áruló kulcslyukon keresztül meglopja saját boldogsága jövőjéből azon pillanatokat, midőn egy szép és szeretetre méltó hölgy gondtalanul pipereasztala előtt ül. A tolvajpillantásnak ingere van a szabad gyönyörködés felett.

Hevült képzelete e második feladatból elsőt csinált: gondolta, a másodikra azután is ráér, de itt elszalaszthat valamit. Tehát legelébb is a kulcslyuk.

Az áruló nyiláson át épen ráláthatott az asztalra, melynél Serena uti necessairejéből keresgélt. Bizonyára mosdószereket. – Csalatkozott. – Irószereket vett elő, s leült az asztalhoz – irni.

Ah, ez unalmasan kezdődik: addig ráér az ember megmosdani.

Adorján is előkeresé tehát az utitáskájából mindenféle segédeszközeit a férfi-szépségnek. Az ezervirág-vizet, a szájmosót, az illatos szappant, a hajtépőt, a kézitükröt, a viaszkenőcsöt, a parfümös olajt, s azokat mind hadirendbe állítva asztalán, munkájához fogott.

Nem igen használt ilyesmit míg gróffá nem lett, azelőtt jobbnak látta természeti vad szépségével hódítani meg a női sziveket; hanem mikor az ember rangja megszaporodik, akkor illendő, hogy kezdje el qualifikálni magát.