Part 12

– Kérem alássan, szólt sértődötten Torhányi úr; az én vendégeim mind igen előkelő urak, udvari ágensek, finánczráthok, præsidensek, igazgatók…

– Ejh, mit! Egyiknek sincs azok közül gróf fia:

Ezzel ketté volt vágva a beszéd. Borcz uramnak csakugyan külön tálaltak; mit Torhányi úr azzal mentett ki összegyűlt vendégei előtt, hogy a derék úr el van törődve, korán le akar pihenni; a vőlegény meg nem érkeztét pedig azzal magyarázá ki, hogy annak valami kis baja esett, de mindjárt ő is meg fog érkezni.

(A mitől ugyan minden égi és földi hatalom őrizzen meg! gondolta hozzá magában.)

Torhányi úr nagyon örült, hogy ilyen számosan megjelentek házánál, kik a holnapi ünnepélyre voltak hivatalosak; különösen Bécsből jöttek sokan. Torhányi úrnak egy nagynénje vitte a háziasszonyi szerepet, kit más időkben aztán nem szokás respectálni, csak az előszobák felett uralkodik. Ezt a vidéki vendégek nem tudhatják.

A menyasszonyt nem fárasztják most az asztalhoz; a menyegző előtti napon szabad neki elrejtőzni utolszor magányos szobájába, a hol csak bizalmasabb ismerőseinek van kiváltságuk őt egy üdvözlésre meglátogatni. Ez ismerősök közé tartoznak a násznagyok; azoknak egyike pedig Ludvéghy báró. Ki találna abban valami felötlőt, ha a kérő násznagy a menyegző előestéjén nehány szót vált a holnapi ünnep királynéjával? Senki sem; senkinek sincs az érdekében.

A vendégek mulatnak, a menyasszony mulat, a vőlegény is mulat; – tíz óra tájon egy ismerős ügytársa Torhányi úrnak a városból érkezik, arczán nagyon is észrevehető nyomaival a megrezzenésnek, a mit szeretne egy kis haraggal ékesíteni; ki Torhányi urat félre hívja nagy titokban, valami sürgetős közlendő végett.

– Nos, mi jót hoz Háfner barátom?

Háfner barátom egészen el van fulladva a nagy sietésben, és nem hiszi, hogy maszk volna a képén, a miből azt lehessen olvasni, hogy valami jót hozott.

– Egészen el van fáradva, nem tetszik egy pohár pezsgő?

– Köszönöm, dehogy iszom: beszélni is alig tudok. Képzelje nagyságos Torhányi úr, – most jövök a vendéglőből.

– Aha, tehát azért nem iszik.

– Dehogy. Nem azért beszélek. A vendéglőben láttam a nagyságos úr vőlegényét.

– Manót? Az enyimet? nem vagyok én menyasszony!

– Jajh! Elbotlott a nyelvem; a leendő vejét, vagy mit, egy szóval Adorjáni Borz urat.

De már nem állhatta Torhányi úr a nevetést.

– Ördögöt Adorjáni Borz! Borcz Adorján.

– De kérem alássan, ne tessék olyan hangosan lenni; én nem szeretném, ha a vendégek figyelmessé lennének aziránt, a mit beszélek.

– No, hát mit látott Háfner barátom; miben botránkozott meg? Fiam uram jól mulat ugy-e?

– De kérem alássan, micsoda mulatás? No iszen én is voltam fiatal ember, de fi donc, hisz ez orgia, ez valóságos botrány!

– Látják mások is?

– A kinek csak tetszik. Minden ember skandalirozva van általa. Én nem állhattam meg, hogy meg ne szólítsam az úrfit: nagyon tisztelt úr, én az ön leendő ipának igen nagy jóakarója vagyok, ennélfogva nem állhatom meg, hogy szivesen meg ne kérjem, hogy miután kegyed holnap üli menyegzőjét Amália kisasszonnyal: az ilyen zajos mulatságot legalább ne tenné a világ előtt; legalább ne csinálna belőle közbotrányt.

– No és erre a szóra kivetette önt az ajtón, nemde?

– Jobban esett volna, ha azt teszi velem. Dehogy. Megölelt, összecsókolt, per tu nevezett s azt mondta: «ne félj pajtás, nem veszem én el a vén Wucherer leányát soha. (Engedelmet kérek, úgy fejezte ki magát.) Nem rablom én el Amália kisasszonyt, ha egyedül van is a világon; pedig hát nincs egyedül: van én nekem szebb is jobb is, ha akarom grófleány is, húzd rá czigány azt a nótát «a min megszerettük egymást!» Azzal lehúzta a jegygyűrűjét, a mit Amália kisasszonytól kapott s a serhordó pinczérnő ujjára akarta dugni. Szerencsére annak a körömhegyére sem ment rá, olyan vastagok az ujjai. Én, nagyságos uram, azt hittem, a földbe sülyedek, s most sem tudom, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom?

Torhányi úr tréfásan veregetett az ijedt ember vállára.

– Bohóság az egész, Háfner barátom: kár volt érte magának olyan aggodalmat csinálni. Olyan ember ez az Adorján: mikor néha iszik, akkor minden bolondot összebeszél; különben pedig aranyos egy jó fiu. Tudja, én nekem volt egy jó ismerősöm, a ki mindig azt kérdezte a fiataltól, a ki leánykérőbe jött hozzá: «volt-e valaha korhely, öcsém uram?» – ha a legény szabadkozott, hogy ő soha életében sem volt, azt mondta neki, akkor ezután fog az lenni öcsém uram. De a melyik megvallotta, hogy biz ő már volt korhely, az tetszett neki, mert ez már átesett rajta. Mind átestünk biz ezen, édes Háfner barátom, csakhogy némelyikünk jobban el tudta titkolni. Csak nagyobb baj ne legyen a világon.

Háfner úr nem beszélt aztán tovább, megiszogatta a pezsgőmaradékot, a mit eléje tettek, Torhányi úr pedig derült arczczal tért vissza vendégeihez; ennél jobb hírt sem hozhattak volna neki. Adorján nem akarja elvenni Amáliát, mert egy grófnéba szerelmes.

Még húsz palaczk pezsgőt erre a hírre! (Hisz ez 150 ezer forint készpénz.)

Éjfél felé kezdett már az idő járni; a vendégek sugdostak egymásközt: a vőlegény ugyancsak hosszúra elmaradt; tán nagy baja is lett; kezdtek már kérdezősködni is rejtélyes holléte felől, míg végre Torhányi úr idején valónak találta az aggodalmakat eloszlatni egy jókor alkalmazott toaszttal, felemelvén poharát e szavakkal:

– Az én kedves jövendőbeli vőm egészségére, ki bár távol van is e perczben mulhatatlan foglalatosságai miatt, a mi sziveinkben örökké jelen van ő.

Alig csördültek össze a poharak, midőn egy inas jelenteni jön Torhányi úrnak, hogy Adorján úrfi megérkezett.

Torhányinak csaknem a lélekző gégéjére ment az a kis pezsgő erre a tudósításra. Ezt ő nem várta.

– Az urfinak valami nagy baja történhetett az úton, sietett a cseléd ijedt arczczal tudósítani a társaságot, mert úgy emelték le a kocsiból, s emelve hozzák négyen fel a lépcsőn.

– Az Istenért! valami nagy szerencsétlenség! kiáltának minden oldalról s törték magukat az ajtó felé.

– Oh nem, ne tessék semmin aggódni! igyekezett megnyugtatni a társaságot Torhányi; ő tudta már jól, hogy mi baja van Adorján urfinak.

Azonban már késő volt a veszedelmet megelőzni, mert az öreg Borcz, ki a kocsit régóta leste magánszobájából, nagy lármázva jött maga a lépcsőn fel; utána czepelte négy cseléd Adorjánt kezénél, lábánál fogva.

– Oda a fiam! meghalt a fiam! kiabált a birkás torka szakadtából, hol egy doktor? fussanak tilógusért! kitörte a nyakát, elragadták a lovak, elsült a pisztoly a zsebében, keresztül ment a szívén! szaladjanak frissen.

Nosza a lármára Paffmann úr, a város főorvosa, félretaszigálva az előtte állókat, törte magát az öntudatlanul czepelt ifju felé, s futtában keresgélni kezdte érvágóját oldalzsebeiben s annyira meg volt indulva az igyekezettől, hogy egy fogpiszkálót fogott el helyette. A cselédség a terembe ért fel Adorjánnal, ott lefektették a szőnyegre; doktor Paffmann odatérdelt mellé s megfogta üterét, ekkor a deli ifju kirántá kezét a doktoréból, azon a sajátságos ábrándozó hangon, mely bizonyos betegséget annyira jellemez, elkezdé: «ne izélj, Csillás! húzd rá azt a szép asszony nótáját, a ki angyala van! mert különben betöröm a bőgőd!»

Doktor Paffmann elszörnyedve ugrott fel mellőle.

Hisz ez nem halott, hanem holtrészeg.

Torhányi lökte a cselédeket, hogy vigyék gyorsan félre; a vendégek zavarodott ábrázatokkal iparkodtak tisztulni a teremből, s három percz mulva nem volt a nagy étteremben senki, mint Torhányi úr és Ludvéghy báró.

A báró csak a zajra jött elő.

Torhányi úr őt is örömest kikerülte volna ugyan, de nem lehetett, mert Ludvéghy egyenesen felé jött. A nemes úr igen felindultnak látszék s nem mutatta, hogy Torhányi urat vigasztalni jött volna.

– Tisztelt uram, szólt nagy lélekzetet véve, ez infámia! A mit ez a birkás nép megenged magának honett emberek irányában, az több az elégnél. Igen is, birkásnak neveztem őket, és nem sokat fogom magamat mérsékelni kifejezéseimben; mert ha én magam silány ember vagyok is, de apáim között volt igen sok derék ember, a kikre büszke vagyok. Ha az úr elég spekuláns egy ilyen emberhez odavetni egyetlen gyermekét, ki önmagát ilyen órában így kompromittálja, az az ön dolga, hanem azt kijelentem, hogy egy ilyen házasságnak én násznagyja nem lehetek. Az ifju Borcz úgy tudom, hogy grófi rangot vett magának és így tudni fogja, hogy a nemesi czímerrel nemesi kötelességek is járnak. No ezt majd meglátjuk. Én még ez órában elhagyom e házat, de fogadom nemesi szavamra, hogy Borcz úrfi nem fog e házból úgy távozni, mint Amália férje. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.

Ezen az éjszakán pedig nagyon rossz nyugodalma volt mindenkinek.

Torhányi úr nagyon mélyen belelátott már a birkás cselszövényébe. Biz az elég brutalis gondolat volt: egy apát ilyen érzékeny oldalán támadni meg.

Hanem Borcz uram tapasztalni fogja, hogy ezen érzékeny testrész Torhányinál nem létezik. Ha azt hiszi a birkás, hogy a kalmár ezt sértésnek veendi, s majd az ily botrány után kiád a vőlegényen, akkor ugyan rosszul számított. Ilyen tréfáért nem dobja ki a börze-üzér a kész proczentot a zsebéből. «A ki szégyenkedik, az nem lesz gazdag.» Híres bankár mondá ki ez arany szót, Torhányi úr ezt jelszavának fogadta el. A kinek pénz kell, ne legyen sérthető! Hát a mit a báró beszélt? olyasmivel fenyegetődzött, hogy Adorjánt párbajra hívja. Ez is nagyon jó lesz. A báró úgy lő, mint Tell Vilmos; ha Adorján ezt tudja, megszökik, s ebben az esetben ő szegte meg a házassági szerződés föltételeit, ha pedig nem tudja, meglövik, Amália özvegy asszony lesz s megkapja a móringot. Így is jól van. De azt ne higyje senki, hogy Torhányi meghátráljon Borcz előtt, s ha az csakugyan nem akarja kárba veszteni a móringját, ha inkább lemond grófi kilátásairól, új szerelméről: ám ő lássa, a börze-üzér mosolyogva fogja nézni, mikor Adorján az oltár előtt megesküszik Amáliával. – Nem fogják egymást szeretni, de hozzá lesznek kötve.

Hanem a börzék embere még sem tanulta ki eléggé az embereket! Nem gyanította a kulimászos kezü Borcz fejében azt a furfangot, mely túlment a kézzel fogható brutálitáson; nem fogta fel jól Ludvéghy jellemét. Egészen más történt reggelig, mint párbajra kihívás!

A derék kifestett gentleman egészen más nemét találta ki a bosszuállásnak, és az ártatlanság védelmezésének. – Elszöktette az éjjel a menyasszonyt.

Jól összeboronálta az esetet a vén birkás! Nagyon tudta ő azt, hogy ennek az utolsó órában be kell következni. A menyasszonynyal meggyűlölteté a vőlegényt s a násznagyba szerelmesíté, s elkábítá mind a kettőt egymás gazdagságával.

Torhányi úr másnap reggel, midőn leányát indult keresni, egy levelet talált annak asztalán, mely atyjához szólt, s melyben szemére volt hányva, hogy vele mily kegyetlenül bánt, hogy e gyalázatot nem tűrheti többé, inkább elmenne a világba szolgálni, ha történetesen az a szerencse nem kinálkoznék számára, hogy báró Ludvéghyhez mehessen uralkodni.

Ekkor nyilt fel a szeme a börzeüzérnek! Ezek «döglött halak!» (Börzekifejezés.)

Jól van biz ez kedves leányom. – Ha te elszöktél, – hát én is megszököm…

NŐK ILLUSIÓI.

– Ugyan édes Serena grófné, mondja meg, mikor megy már haza?

E kérdéssel lepé meg egy napon a somlyóházi tiszttartóné Serenát, ki már akkor a hatodik hetet tölté Somlyóházán.

Mulatságos kérdés, mikor az ember azt hiszi magáról, hogy szivesen látott vendég, s hogy körülbelül itthon van! Serena grófnénak azonban sokkal több kedélye volt, minthogy azt kellőleg méltányolni ne tudja.

– Kedves, jó, zsörtölődő mama, ne verjen még ki. Tudja, hogy gazdasszonynyá akarom magamat kiképezni szárnyai alatt, addig nem megyek el.

– A grófné pedig soha sem lesz jó gazdasszony!

– Ah! Miért nem?

– Mert nincs semmi talentoma hozzá. A grófné jobban tud lőni, mint rántást behabarni; jobban ért a paripákhoz, mint a ludakhoz; egyébiránt nem is ebben áll az, a mi a gazdasszonyságot teszi, hanem abban, hogy az ember mindennek tudja a rendjét; ez hiányzik a grófnénál, édes lelkem, ne haragudjék, de nagyságodból, úgy segéljen, nem lesz soha semmiféle gazdasszony.

– De ha én erősen azt akarom, hogy az legyek.

– Szeszély, kedves grófné. Kápricz; semmi más.

– Nem kelek-e fel öt órakor? Nem ügyelek-e a cselédekre? Nem adok-e ki az éléstárból?

– Mind igaz, de mind nagyobb baj, mintha nem tenné. A cselédek, a helyett, hogy félnének jelenlététől, minden hibájukban bizonyos védelmére számítanak, az éléstárban meg mindig benne feledi a kulcsot; aztán tegnap is két itcze lisztet adott palacsintához három embernek, már ki látta azt? Nagyságodnak haza kellene menni Kolozsvárra; ott van az úri palota; ott az előkelő társaságok, ott van a jó atyja, édes anyja, Cecil testvére; ott van a grófnénak helye, nem itten. Ne haragudjék, de már én, tudja, hogy a mi a számon, az a szivemen.

– No hát nekem is az a számon, a mi a szivemen. Én nem akarok grófné lenni, meguntam azokat az aristokrata köröket, a mikben felnőttem. Nem szólom meg őket, de kerülni akarom. Én csak keserűséget találtam azokban. Meg kell vallanom, hogy igen nagy szerencsétlenségnek találom, hogy grófné vagyok. Milyen irigylésre méltók a közrendű családok, világtól elvonult, csendes, elégedett magányukban, egyedül önmaguknak s nem a világi félszeg előitéleteknek élve.

– Hagyja el grófné, azoknak is megvannak a maguk bajai. Aztán már egyszer az kicsinált dolog, hogy úr nem élhet úgy, mint szegény ember s azzal vége van.

– De nincs vége!

– Már teszem föl.

– Ha például egy gróf leány egy közrendűhöz megy férjhez.

– Azt teheti, hanem akkor az urat minden ember fél mágnásnak fogja tartani.

– Miért hiszi azt?

– Mert még az soha sem történt, hogy ha egy tekintetes úr egy méltóságos kisasszonyt vett feleségül, ez lett volna tekintetes asszony, inkább a férj lett nagyságos úr.

– Kedves mama. Majd fog az ellenkezőre példát látni.

– Tán Serena grófné akarja azt produkálni?

– Igen. Én. Látja, nekem az büszkeségem; én büszke vagyok arra, hogy egy köznemes ifjuhoz menjek nőül; hogy legyek nő, ki férje nevét s nem férje családjának nevét viseli! hogy tudjak élni nem a világnak, hanem egy embernek, a ki szeret, és a kit szeretek. Ezért nem szeretek most atyám házánál lenni; ő nem szól ellenem, sokkal jobb, de abban a mosolygásban, melylyel untalan találkozom nála, meg kell találnom azt az örökös gunyt, a mivel szememre hányja, hogy csak magamat ámítom, hogy csak szeszélyem ez; a mi pedig vérem, életem, meggyőződésem. Anyámmal találkozni sem merek: ő lenéz; hozzám nem szól, vagy ha szól, az egészen közönyös. S hát még ha ilyenkor szegény kis hugomra esik tekintetem, a ki ha sóhajt, csak én értem, miért? a ki szólni nem mer, mert előtte vasrács az a gát, a mi én előttem csak nádkorlát. Oh ha másért nem, Cecilért kell bebizonyítanom a világ előtt, hogy egy grófné lehet tekintetes asszony, és lehet igen boldog.

A tiszttartóné furcsán összehuzá ajkait, a mi kövér, telt arczának sajátságos kifejezést adott, s fejét egyre csóválgatá Serena rajongásai alatt.

– Hm, hm, no, no, ej, ej. Hát a grófné csakugyan azt hiszi, hogy tekintetes asszony fog lenni?

– Igen. Hiszem és akarom!

– No, no! ez az «akarom» szó nem való tekintetes asszonynak, ez grófnénak való.

Serena nyugalmat erőtetett, pedig nagyon ingerelve volt már.

– Mondhatom, hogy «akarom», miután csupán rajtam függ.

– Vajjon.

– Atyám és anyám nem tettek ellenvetést.

– Tudom. Hanem azért mégis azt mondom, hogy a grófné nem lesz tekintetes asszony, hanem csak grófné lesz, a mint illik.

– No már, kedves mama, azt csakugyan bohóság kegyedtől állítani. Ennél jobb lett volna, ha kizár az ajtón.

– Bohóság? Édes grófné, én bohóságokat már régen nem mondok. Nem is tudok. Az nem az én termetemhez való. Én régen tudok már valamit, a mit a grófnénak nem lett volna szabad megtudni, hadd lett volna meglepetés, hanem hát mivel a grófné engem azzal vádol, hogy bolondoskodom, kénytelen vagyok előrukkolni vele. Igen is, a grófné grófné marad.

– Visszalépne tán esküjétől?

– Oh nem! No iszen az kellene! Én csapnám agyon az akasztófára valót. – Engedelmet kérek; elszaladt a nyelvem. No de csak gondolatnak is, hogy ilyen menyasszonytól visszalépne!

– Nos, hát?

– Meg fognak esküdni, az már bizonyos. Hanem kérem, el ne árulja, a mit most mondok, hogy én tőlem tudta meg. Adorján örökre haragosom lenne, a mivel én persze ő érte nem sokat törődném, ha az én szeretett grófnémnak férje nem lenne a – kópé.

– De kérem, ne mondjon hát akkor grófnénak, szóla bele Serena, egy makranczos gyerek esdeklő hangján.

A tiszttartóné vállat vont s folytatá:

– A grófné semmit sem fog tudni, azaz, hogy jól van, jól, no, Serena kisasszony semmit sem fog tudni mindaddig, a míg az oltár elé nem állanak. A tisztelendő úr egymásba teszi kezeiket, így ni, mintha ez a csomó kulcs volna a vőlegény keze, akkor elkezdi, először a vőlegénynek: szereted-e te ezt a derék hajadont, kinek kezét kezedben tartod, nagyságos Somlyóházy Serena grófnét? Az persze azt feleli rá, hogy «hogy az ördögbe ne szeretné». Ekkor következik a sor a menyasszonyra. No: várja úgy-e, hogy mi lesz? De el ne árulja, hogy én mondtam.

Serena türelmetlenül toppantott.

– Akkor azt kérdi a pap: hát te jámbor hajadon, szereted-e ezt a kegyes férfiut, kinek kezét kezedben tartod: Rózsapallagi gróf Borcz Adorján urat?

Serena arcza vörös lett, mint a széljósló esti ég.

– Micsoda?

A tiszttartóné kaczagott előadása hatásával elégülten.

– Rózsapallagi gróf Borcz Adorján. A biz úgy van. – Három nap óta itt van már nálam az úrfi levele, melyben tudósít, hogy sikerült apja ágensének Bécsben számára megnyerni a grófi czímet s én el tudtam azt hallgatni; pedig ugy-e lelkem, «tekintetes» grófné, ez nagy meglepetés. S én el tudtam idáig hallgatni.

Serena arcza még egyre égett – a szégyen miatt. Nem felelt semmit a nyilt szivű asszonyságnak, ki igen mulatságos dolgot vélt elkövetni azáltal, hogy Serenával e meglepetést előre közölhette.

– Már most hát édes lelkem, grófné, csak hagyjon fel minden időre azokkal a «tekintetes asszonykodási» kísérletekkel; mert láthatja, hogy azokból semmi sem lesz. A kit Isten úrnak rendelt, maradjon úrnak; marad szegény ember elég: azokat nem kell szaporítani, teremnek maguktól. Már most hát azt is megértheti, miért kérdeztem én az előbb, hogy meddig tetszik itt még mulatni? s miért nem tetszik hazamenni atyja úri házához? Mert ámbátor én igen nagy tisztességnek tartanám, ha én tarthatnám ki a lakodalmat, s a grófi család sem neheztelne meg érte, de csak mégis illendőbbnek tartanám, hogy mikor egy mágnás leányát egy mágnás úrfi veszi nőül, az a szokott ünnepies pompával és díszességgel menjen véghez.

Serena nem mondatott magának többet, karjára ölté kalapját s szótlanul kitámolygott a kertbe, ott megállt az ugrókút medenczéje előtt, s nézte a tánczoló szunyogokat. Egy-egy néha belecsapódott a vízbe; azt, ha menekülni nem bírt, elkapkodták a kis virgoncz arany halak. És Serena olyan szívtelen volt, hogy a szegény szunyogocskát ily halálveszedelemből ki nem segíté. Nagy dolognak kellett vele történni, hogy a más szerencsétlenségét ilyen könnyen tudja nézni!

Ha az igaz volna!

Ha bűn volna ábrándozni; ábrándozni egy grófnőnek arról, hogy rangján alól válaszszon férjet, s beleálmodja magát abba a zajtalanabb életbe, a mi a köznemesi társaságokat jellemzi, – persze az ő képzeletében; ha sok időn keresztűl a szeszély kitartásával makacsul magára vitatta azt a meggyőződést, hogy az aristokraták nem is lehetnek boldogok; ha erős lemondással törekedett elszokni mindarról, a miben nevelték, hogy egy új életrendszerhez törje meg magát, ha boldognak érzé magát abban a gondolatban, hogy feláldozhatja magát, eddigi ismerőseit, családkörét, czímét, igényeit a világ irányában egy férfiért, ki szemében a boldog középosztály képviselőinek eszményképe, – s akkor egyszerre azzal a hírrel lepik meg, hogy vőlegénye gróffá lett, a legegyszerűbb úton-módon, a hogy csak azzá lenni lehet; – megadta az árát.

Oh mily kikaczagni való helyzet!

A jámbor kertész, ki pelargoniumokat ültet egy rabattba, el nem tudja gondolni, mit kaczag a grófnő olyan jó izüet rajta, mikor kérdésére megnevezi a jámbor muskátlikat saját kertészeti neveik szerint: ez a djuk af Uvellington, ez a vicomte de Bellegarde, ez a marquise de Pontalba; emezek itt, a tarka levelűek, hybridumok, ez itt a comtesse de Berny, emez a lord Evendale… (Csupa gróf és herczeg, a ki könnyen jutott hozzá!)

– Hahaha! Hahaha! vicomte de Bellegarde! marquise de Pontalba! Hahaha! Emezek meg hybridumok? egy gróf, meg egy herczeg ivadéka! comtesse, mylord! báró és gróf! Hahaha! És még hybridumok is! Hahaha.

A kertész abban maradt, hogy kár kicsufolni az öreg embert; pedig dehogy csufolja őt Serena grófné, – saját magán kaczag ő olyan nagyon; saját sorsán nevet ő oly haragos hahotával. – Grófok és herczegek; egy forint 30 krajczárért darab számra!

A mint visszatér a kastélyba, éppen akkor szökik le paripájáról Gábor, Adorjánnak hajdani korhely pajtása, kinek ismerjük azt a jeles tulajdonát, hogy nyáron át igen komoly férfiu szokott lenni.

Esztikéhez jött, a tiszttartóné leányához, ki a mult farsang óta vele van eljegyezve. Ez nyilt titok.

Serena grófné a kert rácsozata mögött megállva, önkényt nem láttatá magát a lovaggal; – hadd keresse fel menyasszonyát, kár volna boldog ember perczeit közönyös dolgokkal elrabolni.

Azonban úgy intézte el, hogy mikor Gábor ismét távozni fog, akkor találkozzék vele, szava volt hozzá.

Fél óra mulva megsokallta a várakozást; eszébe jutott, hogy hiszen Gábor ebédre is itt maradhat, s akkor ő hiába vár a kertajtóban; tehát azt tette, hogy beizent a kertészlánykától Esztikéhez, hogy nem jönne-e ki hozzá a kertbe sétálni; tudta, hogy így Gábor is utána fog majd jönni.

Esztike sietett ki a grófnőhöz; nagyon jól illett neki a menyasszonyi arcz; Serena gondolá, hogy az mégis boldogabb, mint ő; pedig hiszen ő is csak azt akarta, hogy boldogabb legyen.

– Esztikém, galambom, szólt Serena grófné, karjára fűzve a tiszttartó leányát. Nekem egy nagy kérésem volna hozzád. Mamád egy óra előtt azzal a hírrel ijesztett meg, hogy Adorján gróffá lett – vásári áron.

Itt meg kellett állni Serenának, oly közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

– Én azt hiszem, hogy ez csak tréfa. Gábor bizonyosan fogja tudni, hogy igaz-e? Magam nem kérdezősködhetem felőle, tedd meg a kedvemért, édesem, hozd elő neki, s azután mondj meg nekem mindent, de mindent, hogy mi véleménynyel van felőle Gábor? az ő szavára én olyan sokat adok; tudod: oly régi hű barátok. Ugy-e megteszed ezt a kedvemért? unalmas dolog másról beszélned ő vele, de csak egy percz.

Esztike állítá, hogy oh neki úgy sincs semmi egyéb beszélni valója Gáborral.

Mint Serena grófnő előre tudta, a türelmetlen vőlegény nem várta be, míg Esztike visszatér, hanem utána jött; Serena meglátta őt a kerti sétány végén.

– Látod, már jön is; de ne beszélj itt a fák között erről vele, valaki meghallhatná, s azt nem szeretném. Csald el a kerti pavillonig, s ott hozd elő csak Adorjánt.

Azzal Serena az út ellenkező irányában elvált Esztikétől, a legelső út-fordulónál azonban, használva a bokrok sűrűjét, sietett a pavillonhoz, s annak a hátulsó ajtaján besuhant; az első ajtót is bezárta, úgy hogy mire a két boldog szerelmes nagy andalogva odaérkezett, ha akart sem mehetett volna be a nyaralóba; de a mit nem is próbáltak meg, hanem ott maradtak a veranda alatt. A vékony deszkafalon át Serena minden szavukat hallhatá.

Esztike kérdezé Gábortól:

– Mikor beszéltél Adorjánnal?

– Nagyon régen; – volt rá a közönyös válasz.

– Mikor fogsz vele ismét találkozni?

– Soha sem.

E felelet nagyon megzavarhatta Esztikét, egy ideig alig tudta, hogyan folytatni.

– Ti tán összeszólalkoztatok?

– Nem is láttuk egymást – már éktelen idők óta.

– Talán megbántott?

– Akkor neki volna oka engemet kerülni.

– De hát mi bajod van vele?

– Nekem épen semmi sincs.

– És mégis kerülöd?

– Utálom.

– Talán azért, mert gróffá lett?

– Oh biz azért nem. Annyi gróf van, a kit becsülök! Ha tehette, az az ő dolga.

– Azt hittem, azért hasonlottál meg vele, hogy náladnál magasabb rangra iparkodott jutni, pénz által.