Part 11

– Dehogy jó. Nevetett, mikor mondtam neki, hogy el akarom venni Serenát, s azt mondta, hogy tegyem, a mit legjobbnak látok. Egy nagy csibuk volt a szájában, arra sokkal többet látszott ügyelni, mint az egész discursusra. «Kedves Adorján, én már rég óta elszoktattam magamat attól, hogy Serena leányom viselt dolgain a fejemet megfájdítsam. Az én házamnál mindenki ura magának s teszi a mit jónak lát. Én nem járok családom tagjai előtt fegyverbe öltözve, nem beszélek velük haragosan, börtön és kancsuka pedig soha sem divatozott nálunk. Engem is úgy neveltek; s én is úgy neveltem gyermekeimet, és nem volt okom megbánni: mind leányom, mind mostoha leányom igazán szeret és ragaszkodik hozzám, bárha mindegyik egészen más modorban. Cecil úgy szeret, mint egy gyermek, Serena, mint egy férfi. Ha kell, párbajt is ví értem. Én nem parancsolgatok, se nem kegyetlenkedem, csak sejteni engedem, hogy mit szeretek, vagy nem szeretek, s ő megérti azt. Hanem szerelmi dolgokban, házassági ügyekben még sejteni sem engedek semmit. Az nekem mindegy. Kérem, félre ne értsen. Nem azért mindegy, mintha nem bánnám, akármiféle emberhez megy nőül? boldog lesz-e, vagy boldogtalan, becsülést, vagy megvetést szerez-e magának? nem azért, hanem azért, mert már nagyon sokszor rászedett. Kedves Adorján, nem ön az első, a ki azzal a szóval jön hozzám: «adja ön nekem Serena kezét, a kisasszony beleegyezését birom», s a kit én azzal a felelettel nyugtattam meg: «járjon ön kedves barátom utána, de vigyázzon, hogy el ne maradjon tőle». Már most megszoktam az ő szeszélyeit nem venni komolyan. Azért kedves Adorján, üljön le nálam, gyujtson pipára s beszéljünk másról: én nagyon köszönöm, hogy bizalmába beavatott, hanem megbocsát, ha nem jegyzem fel magamnak ezt a kérdést.»

– No de hát így mégis nem utasított el?

– Gonoszabb ez az elutasításnál. Azt értette meg velem, hogy bennem sem lát egyebet, mint egyikét annak a sok lóvátett bolondnak, a kikből Serena mulatságot csinált magának, kihallgatta szerelmi vallomásaikat, buzdította őket merész reményekre, s mikor megkérték, akkor mint a madárfogó az ostoba veresbegyet, felfűzte őket egymás után nyakuknál fogva egy pórázra.

– Hm, hm. Ezt szokta volna tenni?

– Oh velem nem teendi ezt. Engem igazán szeret. – És itt Adorján elhallgatott, lesütötte fejét; az jutott eszébe: «szeret, mert derék, nemeslelkű lovagnak hisz, én pedig nem vagyok az, és ő nem tudja, hogy az mind hazugság, a mit bennem szeret». Könnyelmű volt, hamar kiverte fejéből ezt a szomorító gondolatot. Kérdezém a gróftól, hogy van-e ellenem valami kifogása? Azt felelte rá, hogy ez egészen fölösleges kérdés; arra a szavamra pedig, hogy Serena anyjával is akarok beszélni, igen udvariasan adá tudtomra, hogy a szegény grófné különben is oly ideges, annyira alterálja minden legkisebb rendkivüliség, hogy az orvosok egyenesen megtiltottak neki minden felindulást, legalább arra az időre, a míg a fürdői kúra tart. Mennykő baj az ilyen gróf-forma emberekkel eligazodni! Más azt mondta volna: oda bizony nem mehetsz; ez meg olyan szépen kiostábláz azzal a szóval, hogy a feleségének megtiltották az orvosok, hogy Borcz Adorján meg kérje a leánya kezét. S utoljára ez is csak annyit tesz, hogy be van az ajtó csukva.

– Tudom én, hogy mi az ő bajuk, hogy mit tudjanak felhozni ellened? szólt a birkás ravasz arczfintorítással, mintha valami nagyon titkos dolognak került volna a háta mögé. Majd segítek én azon.

Adorján rámereszté a szemeit: vajjon mit tud az öreg? mert hiszen azt, hogy ő országos korhely, kártyás, részeges, tivornyázó, azt ország-világ tudja, azt nem szükség az öregnek felfedezni. Tudja azt bizonyosan Somlyóházy gróf is, csakhogy nem akarja az embernek úgy minden allegoria nélkül szemébe mondani; és bizonyosan Serena is sokszor hallotta már azt; hanem az ilyesmi csak annál érdekesebbé teszi a férfit a nő előtt. A nő mindig azt hiszi magában, hogy neki hivatása szerelmi erejével bukott lelkeket fölemelni. Hanem hogy ezen miként akar az öreg segítni? az nem volt egyszerre átlátszó Adorján előtt. Tán meg akarja tiltani a boritalt?

– Az a bajuk, szólt titkolózva az öreg Borcz, s Adorjánt zsinórjánál fogva közelebb huzá magához, hogy te nem vagy gróf, mint ők.

Üm. Ezt Adorján is tudta régen; hanem hiszen épen az a nagy szerencse, hogy egy grófkisasszony egy köznemes fiuba szerelmes, s ha elveszi, mindig így beszélhet felőle mások előtt: «feleségem a grófnő» s a cselédek többé nem tekintetes úrnak, hanem nagyságosnak hivják, mert konteszt vett feleségül. Hisz ez az essentiája az egész viszonynak.

– Mikor Ludvéghy báróhoz akart menni a kontesz, szólt az öreg, okosan ujjaira szedve a mondást, akkor kétségbe voltak esve a grófék, mert haragudtak rá, mert rongált vagyonu, aztán meg mivel nagyon mihaszna ember is az, ha meg kell neki adni az igazat; midőn pedig Borcz Adorján kéri leányukat, akkor csak nevetnek, akkor rá sem ügyelnek a dologra: mert az csak egy birkás fia; pedig a birkásnak van pénze, több mint nekik. De nem fognak ők soká nevetni, nem fognak ők soká fumigálni! azt fogadom.

Adorján várta, hogy miféle talizmánja van az öregnek, melynek erejével meggátolhassa, hogy a ki nevethetnék, ne nevessen?

– Te is gróf fogsz lenni! kiálta az öreg úr s elkezdett örömében kaczagni. Olyan jól esett neki az a gondolat, hogy kaczagott rajta és egészen nekipirult.

Adorján előtt nem volt egészen tisztában a kilátás, nem tudta, mi úton képzeli ezt apja elérendőnek, tán valami régi kutyabőrt fedezett fel, melyből kisül, hogy elődeik, mielőtt juhokat nyirtak volna, zászlós urak voltak? vagy azt várja a fiától, hogy az valamikép megmentse az országot, s hazafiui érdemeiért kineveztessék mágnásnak? vagy csak amugy via facti el akar foglalni egy bitangjában járó grófi czímet s szeretné látni, hogy ki választja el őt attól?

Az öreg Borcz még mindig nehezen tudott magához térni a nagy nevetésből s munkájába került komolyan értekezni a fiával.

– Hát tudod; van nekem egy ágensem Bécsben. Igen derék, okos ember. Azzal én már értekeztem, hogy mi úton módon lehetne az embernek gróffá lenni? Tudod: gróffá! a kinek azt mondja minden ember, hogy «méltóságos gróf úr!» a kinek szabad az udvarba bejárni, szabad a király asztalához leülni…

– Jól van, jól no; tudom én, hogy mi minden szabad neki.

– Hát ez az ágens úr, ez a derék, okos ember azt mondta, hogy az nem lehetetlen. Hogy ha az ember valami nagy áldozatot, valami nagy szolgálatot tenne, a mi hát sok pénzbe kerülne; én nem tudom, hogy hogyan? de ő már tudja, mert ő nagyon okos, tapasztalt ember. Ez az úr mondott is nekem több olyan grófokat, még herczegeket is, a kik így lettek nagy urakká. No én herczeg lenni nem kivánok, az nekem sok; de gróf csakugyan lehetnék. Lehetnék! Tarthatnék olyan lovakat, mint akármelyik, mert van miből? Vehetnék uradalmat, a hol nekem tetszik, a milyen nagyot tetszik. No hát nem igaz?

Adorján elgondolkozott; valami homályos sejtelem azt sugta neki, hogy az a hölgy, a ki megszerette a rangján alul levő ifjut s kész volt czimeréről lemondani, hogy hozzá leszálljon: nem fogná-e megvetni azt a nevetséges embert, a ki pénzen vett magának rangot, hogy kedveséhez emelkedjék? Hanem azután az a kellemes gondolat kitörülte azt a fejéből, hogy az mégis szép volna, ha az ember azzal az öntudattal dughatná a szivart a szájába: «én is mágnás vagyok».

– Hanem akkor neked is meg kell igérned, Adorján, hogy nekem szót fogadsz abban az egyben, a mire kérlek, ugy-e bár?

Adorján elnevette magát, vállat vont.

– Jól van.

Miért ne igérhette volna meg, hiszen csak egy kis tréfás játékról van szó, a mit végre kellett hajtani… igen: egy utálatos, alávaló, nemtelen játékról.

Adorján készen volt rá.

KIS ÉDEN.

Torhányi úr azon időkben nagy tekintélyű férfiu volt a kereskedő világban. A kik emlékeznek még azokra a tágas raktárakra a Duna partján, megmondhatják, mennyi tenger nép jött, ment, dolgozott azok körül napestig: itt hajókról hordták a gabonát, nagy kétkerekű talyigákra rakva; amott társzekerekről emelgették le a roppant árukötegeket, deszkaládákat, hengergették a rengeteg tonnákat előre, czipelték öten hatan vállvetve a gyapjus harazsákokat; tevékeny spediteurök számláskönyveikkel jöttek mentek közöttük, megbizott ágensek alkudoztak kisebb nagyobb kalmárokkal; s a bureauban ott ült egy sereg irnok s reggeltől estig irt roppant könyveket tele számokkal.

Torhányi úr üzlete ragyogóan halad. Milliók forognak a kezén, tudja az egész világ. Mindenben szerencsés, a mihez fog; soha sem panaszkodik rossz időkről; neki a legmostohább évszak is gazdagon fizet.

Ő ért minden egyes ágához a kiterjedt kereskedelemnek; gabonát, gyapjut, déli gyümölcsöket ad és vesz; váltókat escomptál, hitelpapirokkal nyerészkedik és az mind jól üt be neki: speculatiói mindig szerencsések; semmi portéka rajta nem vész; manquo, deficit, behajthatatlan tartozás nincs rubrikái közt, el tudja találni a pontot, mikor kell a hausseról egyszerre a baissera fordulni s mintha a szerencse istenasszonya is ahhoz szítana, a ki már úgy is gazdag, csaknem minden évben éri egy-egy sorsjáték főnyerője; valóságos publicum scandalum már, mikor sorshuzás után olvassa az ember, hogy ismét Torhányi nyert ötven, hatvan, nyolczvan ezer forintot, a ki eddig sem tudja már, hogy hova legyen a sok pénztől?

Mert ha igen-igen fölöslegesen nem volna a pénze, nem tehetne olyanokat, mint például néhány év előtt, a midőn egy bécsi nagykereskedőház megbukott s sok egyéb házat is belevont a condolentiába; akkor azt beszélték, hogy Torhányi is uszik vele egy pár százezer forintig; s ekkor ő, midőn legjobban sajnálkoztak rajta, megvett egy puszta szigetet a Duna közepén, raktáraival szemben, saját költségén áthidaltatta ott a folyót, erős töltéssel körülfogatta a szigetet s olyan angol kertet telepíttetett rá, hogy azt később méltán megillette ez a büszke czim: «Kis Éden.» A legritkább becses fák virágzó bokrai között tündéri mulatólakok emelkedtek elő, befuttatva kúszó rózsafajokkal, hogy messziről szinte égni látszott az egész ház a nyiló rózsáktól; s mesterséges szökőkutak lövelték a vizet a márvány medenczéiket körülfogó keleti virágokra s művész faragta szobrok fehér tagjaira.

Igy felelt meg Torhányi uram a sajnálkozó közvéleménynek, midőn az legjobban aggódott ő miatta.

Oh Torhányit nem kell félteni egy pár szegény százezer forint miatt; Torhányi meg sem érzi azt, egy helyen elveszti, másikon kétszeresen visszanyeri. Fekvő birtokain kivül ki tudja mennyi pénze van, a mit látni nem, csak sejteni lehet szegény ember fiának.

Torhányi úr hitelét az is rendkivül szokta emelni, hogy minden szerencsés sikerü vállalata után megemlékezik a jótékony segélyre szorult szegények házairól, százakat, ezreket ajándékoz kórházaknak, szent eklézsiáknak, város szükségeire: ki nem marad sehonnan, a hol valami hazafiui aktust lehet elkövetni, országos intézetek alapításában részt vesz; jótéteményeit nem késnek hirdetni a háládatos hirlapok s olyankor tudhatja az ember: Torhányi úr megint nyert igen sokat, mert az év végén a bilanceon maradó tiszta haszonból busásan áldozott minden szép és nemes czélra.

Torhányi úr egy szóval derék ember, szilárd ember, szerencsés ember!…

Pedig hát mindez csak káprázat.[2]

Torhányi úr egész üzlete jégre van építve: csak a napnak kell rá sütni, s rögtön összeolvad. Minden, minden ámítás itt. Ámítanak a ki- és berakodó hajók, a társzekerek, a hengerített hordók; ámítanak a főkönyvbe írt erős számok; a nagy nyereségek, a jótékony adakozások, a kis Éden gyümölcsfái; még Amália kisasszony gyémántjai is. Mind káprázat az egész.

De hát ki tudhatja azt?

Ki tudhatja azt, hogy mi van azokban a bezárt málhacsomagokban? Hogy Torhányi már régen folytatja azt a veszedelmes szemfényvesztést, hogy nagy áron hitelbe megvesz kevesebbet érő árukat; azokat eladja kész pénzen olcsóbbért, mint vette. Az így támadt pénzzel fizet régi tartozást, s új adóssággal törleszti a lejárat napján számláit.

Ki tudhatja azt, hogy vannak egész osztályok Torhányi raktáraiban a padlásig rakva tonnákkal, tele czukorral, kávéval, gáliczkővel (egyben sincs egyéb homoknál) mikre bármikor ezreket kaphat kölcsön a banktól. A bank szolid hypothekákat keres mindig, minthogy holmi földbirtokra nem kölcsönözhet.

Ki tudhatná azt, hogy Torhányi üzlete már évek óta úgy libeg a semmiben, mint a Mahomet koporsója, legalább kétszer annyi adóssággal, mint a mennyi értéke van. Nagyon szép tudomány az: két hitelező közől az egyik pénzével fizetni ki a másikat, s a harmadikéval az egyiket.

Hát azok a nagy nyereségek a börzén? az is mind káprázat. A diadalból nagy zajt csinál az ember, a kudarczot elhallgatja, így azt hiszik, hogy mindig szerencsés; bátor, mosolygó arcz a legnagyobb veszteség idején majdnem annyit ér, mint a tele erszény, legalább az üzletvilágban.

És a pompás sziget a Duna közepén, a gyönyörű magasztos nevű kis Éden? – az régen el van már adva egy gazdag bécsi bankárnak, forma szerint átruházva rá, csak titkos egyezés tartja még, hogy egy évig ne tudjon róla senki semmit.

Hát a sorshuzási nyeremények? ennyi egymásra következő tüneményes szerencse? Ez is csak káprázat. Torhányi nagyszerű hazárdjátékot űz abban; a mennyit nyer, sokkal többet ad ki a megvásárolt jegyekre, s hogy mennyit veszt e titkos játékban, azt nem számíthatja utána senki.

Még többet:

A jótékonyságok, az adakozások játéka is csak szemfényvesztés, még pedig a legártalmasabb; azok a jámbor intézetek, miknek a kalmár néha nagylelkű adományokat szokott ajándékozni, mind igen biztos helyre gondolták vinni tőkéiket, midőn a nagyhitelű kereskedőt kérték fel, «hogy viselje gondját pénzeiknek». Ő ugyan szabadkozott, a kezelés sok dolgot ad; de hát mégis ügyszeretetből csak elfogadta s szivességből, minden fizetés nélkül kegyeskedett azoknak elhelyezéséről gondoskodni; nem is lehet semmi hibát találni bennük; a kamatok rendesen fizettetnek, a számadások mindig rendben vannak, a pénztárak filléres pontosságig telve; curatorok, directorok meglehetnek nyugodva, hogy olyan derék férfiu kezeibe tették le községeik vagyonát.

De valjon? ha egyszer – egy szép reggelen azt találják mondani: Torhányi úr nem jött haza a határidőre, melyen itthon kellene lennie, melyen hosszú képű emberek várnak reá hosszú levelekkel, és azután nap múlik nap után s mindennap több hosszú képű ember kezdi a csengetyüt rángatni s a kis Éden hídján tombolni, s a képek mindig hosszabbak, a hosszú papirosok türelme mindig rövidebb lesz; akkor! akkor igen, mit fognak majd mondani azok a szépen patronizált közintézetek, a miket hirtelenében megtanítottak arra a gyönyörű természettudományi igazságra, hogy ha a jeget hármas lakat alá zárják is vasas ládába, mégis elolvad?

A hazafias intézetek kezében maradnak nagyszerű összegekről szóló kötelezvények, a mik nevetségnek okáért be vannak táblázva itt meg amott fekvő dominiumokra, de a mely dominiumok mindössze is egy pár hold kaszálóból állnak, egy kidült-bedült oldalú csőszházzal a szögletben.

És végre a termek pompája, a roppant ezüst és arany készlet, és a hamis gyémántok Amália fülönfüggőiben;… de pardon, ezer bocsánat, engedelmet kérek, hiszen én egy szót sem szóltam, ez mind csak olyan föltételes vélemény; ne tessék megijedni miatta; én nem akartam Torhányi úr hitelét megingatni; hiszen épen most készülődik az egész ház a pompás, nagyszerű menyegzőhöz, mely egy milliomos (valódi milliomos) fiával hozza kapcsolatba a házat s így bizonyosan ujabban megerősítendi azt; ha pedig az meghiusulna, 150 ezer forint készpénzt hajtana a cassába, a mivel megint szép ideig el lehet veszteni a közönség szeme fényét.

A menyegző előtti nap is elérkezett már, vendégek, násznagyok mind felgyülekeztek, menyasszonyi öltönyök is elkészültek, pastétomokat, tortákat sütöttek, pörköltek hozzáértő egyéniségek – egy olyan lakodalomra, a mi nem fog végbemenni.

Amália az angol-kertben sétál báró Ludvéghyval s beszél neki atyja vállalatairól, megálmodott főnyertes sorsjegyeiről, tengeren járó hajóiról; a báró pedig rendkivül érdekes mulatságot szerez neki az által, hogy tiszttartóiról, kasznárairól mesél, kik gulyákról, ménesekről referálnak neki; végre mindkét rokonszenves lélek édes ábrándjai találkoznak egy közös kőszénbányában, melyet báró Ludvéghy főmérnöke fedezett fel, s melynek kiaknázására, ha tőkepénzes vállalkoznék, csak úgy meríthetné ki belőle a milliókat, egyik vederrel magának, másikkal a bárónak.

Torhányi úr ez alatt érkező vendégei elfogadásában remekel. Minden szava, minden mosolygása remekben van csinálva, a tettetés mesterei nem találhatnak azokban semmi hibát, semmi szakadást: senki a világon fel nem fedezheti vidám, önelégült arczán azt a benső nyugtalanságot, a mi szivét oly folytonosan hajtja, mint a megáradt patakvíz a malomkereket: «vajjon eljönnek-e? vajjon nem jönnek-e?»

Minden kocsi, melynek robogását a szigetre vezető hidon hallja, azt a kínt ujítja meg szivében: vajjon eljönnek-e?

Legnagyobb aggodalmai közepett egy levelet kap Bécsből, ottani ügynökétől. Félre megy vele, a hol arczát kipihenteti a fárasztó mosolygástól; s a mint e levelet elolvassa, egészen felelevenül tőle, most már nem erőszakból mosolyog, hanem igazán jó kedve van.

Azt írják neki, hogy Borcz Adorján lépéseket tett magát főnemesi rangba emeltetni; az öreg Borcz arra utasítá ügynökét, hogy semmi áldozatot ne kiméljen.

Ez biztos jelenség, erre bátran lehet speculálni. Majd olyan szilárd alap az értelmes üzérre nézve, mint egy két hetes fagy 12 minus fok Réaumur, a repczéket illető vállalatnál. Világos, hogy 12 minusnál a repcze kifagy s a meglevőnek az ára felmegy; az is világos, hogy Borcz Adorján nem azért akar gróffá lenni minden áron, hogy egy polgári származású kereskedő leányát nőül vehesse.

Adorján kétségtelenül biztosítást kapott Somlyóházyéknál, hogy Serena kezét megnyerheti s csak a rangkülönbség okoz még nehézségeket. Világos combinatió.

Az öreg Borcz az utolsó perczig húzza a lemondást, azt remélve, hogy talán nászura fogja őt abban megelőzni. Abban pedig nagyon csalatkozik. Torhányi úr rendületlen speculans; ő minden fordulatra készen van. Visszalépni semmi esetre nem fog; ha arra kerül a sor, hogy Borcz uramék csakugyan eljönnek, szívesen látja őket; ha Adorján csakugyan elveszi Amáliát, az is jó. Hideg vérrel fogja elnézni, hogy esküszik meg leánya egy olyan emberrel, a kit nem szeret, s a ki őt nem szereti, – a ki mást szeret; és a kit ő gyűlöl.

Ah de ime ismerős hangok kezdenek hallatszani a mellék teremben; olyan ismerős hangok, a minőkhöz Torhányi úr épen nem reménylette ez uttal szerencséjét: valósággal Borcz uram krákogó szavai azok. Borcz úr mindig olyan hangon beszél, mint egy varjú; minden ötödik szó után köhint, nem azért, mintha idült náthában szenvedne, hanem hogy magát azzal is kellemetlenebbé tegye.

Ezt a torokreszelő krákogást vélte Torhányi úr legédesebb conjecturái közt dísztermeiben hallani.

No! ezt elvihetné a manó; ha a vőlegény csakugyan elérkezett volna a menyegzőre! Tán csak van még annyi igazság a nap alatt, hogy ily égrekiáltó rosszaság nem követtetik el. Az rettenetes volna, ha a vőlegény szavát tartaná s megülné a lakodalmat.

Az inasok nyitják Borcz úr előtt az ajtót; annak azonban még egy kis veszekedése van velük, mert odakinn levettették vele, úri szokásból, a felső kabátját, s fél hogy valamit kilopnak belőle.

– No no! Abban a katufrékomban van ám holmi egyetmás. Egy zsebkendő, meg egy juholtó kés; el ne vesszen ám valami belőle. Ki visel rá gondot? Maga? Hogy híják magát? Zsán? De igazán Zsánnak híják? Hát aztán magától kérem ám elő a katufrékomat. Aztán ne hibázzék belőle valami, azt mondom. Mert én mindent tudok, hogy mi van benne. Ördög vigye az ilyen módit! az ember olyan messzire elhagyja magától a kabátját. Még ki is cserélhetik. Annyi ember között.

Az igaz, hogy sok ember volt már a díszteremben, mind lakadalmas vendégek távolabb vidékekről, kik egy nappal hamarább érkeztek, hogy el ne maradjanak – egy olyan ünnepélyről, a mit a főszereplők maguk semmi esetre sem akarnak megtartani.

Torhányi úr kétség és remény közt nézett leendő nászura elé; őt magát látta már nagyon, de – Adorjánt sehol.

Az öreg Borcz egyedül jött.

– Hozta Isten! hozta Isten! kedves tiszteletreméltó nászuram.

Következett a kézszorítás és összecsókolózás.

– Meg tetszett érkezni.

– Meg bizony. Pedig fatális utunk volt. De hát csak megteszi az ember – a hasznáért.

– És a gyermekei boldogságáért. Toldá a kalmár kegyes arczulattal.

– No meg azért.

– Tehát méltóztatott megérkezni?

– Méltóztattam hát! Látja már, hogy itt vagyok. Ebben a disznó sárban el nem jöttem volna Szatmárból idáig senki háromszáz forintjáért. Hanem hát az úr kedvéért eljöttem. Azt ne mondja, hogy elmaradtam. Itt van a kontraktus a zsebemben.

Torhányi úr aggódva nézett körül: a szomszéd teremben levő vendégek nem hallanak-e valamit?

– Úgy hiszem, hogy szerződésünket kölcsönösen meg fogjuk tartani. Tehát Adorján úrfi is megérkezett?

– Oh igenis. Itt van már a városban; hanem biz az egy pár pajtására akadt, s most azokkal egy bucsú-poharat költ el; tudja nagy jó uram, szokták ezt a fiatal emberek esküvőjük előtt, hogy hát bucsút vegyenek a szabadságtól, mert ha egyszer feleség van a háznál, hát vége ám a szabadságnak.

– Tehát bú-elfelejtésre?

– A mi igaz, az igaz. Mai világban bizony úgy fordúlhat a dolog, hogy nem a menyasszonyokon, hanem a vőlegényeken lesz a sor sírva fakadni, mikor az oltár elé kell menni. Hanem azért állunk a contractus mellett.

– Oh ez nekem nagy örömömre szolgál! Sietett rá megfelelni Torhányi úr; rám nézve a legnagyobb szerencse, a mit egyetlen gyermekemnek kivánhatok. Olyan szép vagyon és hozzá egy gróf.

– Egy gróf, micsoda gróf? kiálta föl Borcz uram, visszatéve a tálczára a félig kiivott marasquino pohárkát. Nem volt még hozzá szokva ahhoz a gondolathoz, hogy neki egy gróf fia van.

– Hát kicsoda? hát gróf Rózsapallagi Borcz Adorján, nem tetszik ismerni? Hehe! Én már ezt is tudom. Mondhatom, hogy én is segítettem benne bécsi ágensem által, hogy megkapta ezt a titulust. Természetesen; az nekem is büszkeségem leend.

– No igaz, ez igaz; szólt Borcz úr, ki jónak látta leülni erre a fölfedezésre. Úgy gondoltam, hogy miért ne lehetne Adorján is gróf, mikor annyian vannak?

– Igazán nagy szerencse Amáliára nézve. Egy polgárleány! Nem csodálnám, ha valami comtesse, vagy baronesse kedveért történt volna; de épen egy polgárleányért. Ez igazán felfordúlt világ; de nagyon szép.

Borcz urat nagyon kelletleníté ez a fordulata a beszédnek.

– Hiszen a mi igaz: az igaz. Adorján úrfi bizonyosan igen szép pártiákat csinálhatott volna, hanem már az megvan, ezen nem segíthetünk; itt a zsebemben a contractus, én ehhez ragaszkodom.

– És Adorján gróf is? kérdé hamis czélzattal Torhányi.

– No természetesen! Neki azt kell tenni, amit én parancsolok. A gróf úrnak azt kell tenni, a mit a birkás parancsol! Csak azért is hagytam gróffá lenni, hogy elmondhassam: a birkás parancsol a grófnak; mert a birkás az apa, a gróf pedig a fia! Azért neki kezet kell nekem csókolnia, mikor könyökig kulimászos vagyok is; mert én vagyok az úr!

Torhányi úr hagyta őt kiabálni, tudta, hogy ez nem igaz.

– Meg fog érkezni az ebédre Adorján gróf? kérdezé nagy nyájassággal.

– Nem szükség rá várakozni; akkor jön, a mikor neki tetszik; nem lesz az éhes. Különben ha későn lesz az ebéd, én sem várok ám rá, mert tisztességes ember hat órakor vacsorálni szokott, nem ebédelni; hát csak nekem adasson valamit harapnom elébb. Különben sem szeretek ott, a hol sok ember eszik egy rakáson. Megszoktam magamban ebédelni, megszoktam felkönyökölni az asztalra; aztán meg-megpihenni evés közben; azért nem szeretem az ilyen társaságot. Az ember a lajbliját sem gombolhatja ki ha jóllakott; meg azokkal a kanál forma ezüst villákkal sem tudok enni; aztán meg szeretek a tálba mártogatni kedvem szerint. No hát csak az én kedvemért ne várakoztassa becses vendégeit, hanem nekem tálaltasson elébb és valahol külön; úgy sincs én rajtam mit nézni. Biz én rajtam ne is figurázzék az a sok inczifinczi kis városi kupczihér.