Part 10

– Ah, én akkor épen Párisban voltam. Emlékezem rá, hogy kegyedet látnom kellett akkor az italiennesban; mindenkinek föltünt; az a ragyogó szépség, az a választékos öltözet; mindenki kérdezte egymástól: ki lehet ő? de senki sem tudott felelni; nemde egy földszinti páholyban ült, vis à vis a prosceniummal?

– Igen, szólt Amália, lesütve szemérmesen nagy ragyogó szemeit, s alattomban ismét félre pillantva udvarlója arczára.

– Megálljon, megálljon! most még többet is tudok. Másodszor ismét találkoztunk a longchampsi mezőn; nagysád egy elegáns tilburyban ült, brüsseli csipkeruha volt rajta, florentin kalapját kezében tartotta, hogy gyönyörű fekete hajfürtei à l’anglaise szabadon omolhassanak alá, úgy nézte a futtatást; nemde így volt?

– Igen, igen; helyeslé Amália elevenen.

– Nem emlékezik már rá, hogy egy lovag odaléptetett nagysádtok hintaja mellé, kék voillal a kalapja mellett?

Amália a fejével inte, hogy emlékezik.

– Az én voltam. Valakitől megtudtam annyit, hogy nagysád egy ausztriai bankár kisasszonya s gondoltam, hogy kellemesen fogom meglepni abban a franczia idegen városban, ha egyszerre ismerős nyelven szólítom meg: «welches gefällt Ihnen am meisten unter diesen Pferden?» Kegyed meg volt lepetve és elmosolyodott rá.

– Igen, igen, már emlékezem.

– És azután kegyes volt nyájas mosolylyal felelni, hogy azon sötétpej telivérnek adja át sympathiáját, melyet kék csíkos, veres sapkás jockey lovagol. És én erre azt feleltem: igen boldoggá vagyok e nyilatkozat által téve; az épen az én lovam, a «Son of the Sun», így ez, ha a nagy jutalmat nem nyeri is, mégis nyertes marad.

Erre a nyilatkozatra Amáliának igen jól illett félrefordítani arczát és szemérmesen elpirulni.

– És nagysád sympathiája csodálatos bűvszer volt rám nézve, mert a nagy díjat csakugyan a Son of the Sun nyerte el azon a versenyen. És én akkor azt mondtam nagysádnak, hogy e csodahatású rokonszenv mennyit érhetne egy férfira nézve!

Amália nagy legyezőjével hajtotta arczáról a forróságot.

– Azért tetszett nekem nagysád oly ismerősnek e mostani találkozásunkkor; és nagysád nem emlékeznék én reám és azon jelenetre ott a longchampsi versenynél? a hol az én Son of the Sun-om az ötezer sovereigndort elnyerte?

– Oh igen jól; rebegé halkan Amália s reszketeg sóhajtást engede szép hullámos kebléből feldagadni – az édes emlék nevében.

Most már mind a ketten jól emlékeztek egymásra.

Legszebb volt a dologban az, hogy azon kérdéses lóversenyen egyik sem volt ott közülök. S az egész kölcsönösen emlékezetes eset soha sem történt meg; nem volt az egyéb, mint két hiu lélek fitogtatása, mely dicsekedést csinál abból, hogy neki csak a külseje aranyos. Amália gondolta magában, jó lesz elfogadni annak a delnőnek a képét a báró szivében, a ki azt a longchampsi mezőn úgy megigézte, a bárónak pedig csak arra volt szüksége, hogy Amáliával tudassa, miszerint az ő lovai a longchampsi mezőkön szoktak első versenydíjakat nyerni. Hogy ez historice nem igaz, az nem tesz semmit. Ki járhat utána? ügyes gavallérok sok ilyen jeles adattal gazdagítják a kisasszonyok ismereteit.

Ez alatt Borcz uram hajduja annyira vitte az igyekezetet, hogy rátalált a báró úrra és Amália kisasszonyra a ligetben, s tudtukra adá, hogy az öreg urak már odafenn várnak rájuk régen a reggelivel; mind elhül a csokoládé.

Felmentek; odafenn Borcz uram igen szivesen fogadá őket s a báró urat félrevonván, barátságos susogással tudtára adá, hogy Torhányival épen most határozták el fiának Amália kisasszonynyal leendő egybekelése határnapját, s hogy mind a ketten éktelenül le lennének kötelezve s rendén túl boldognak éreznék magukat, ha a méltóságos báró úr kegyeskednék elvállalni a násznagyi hivatalt a vőlegény részéről.

Ludvéghyt meglepte az ajánlat; annyira meglepte, hogy az első szóra elfogadta azt.

Azután Torhányi úr a jelenlevő vendégeket mind meginvitálta fejenkint és személyválogatás nélkül, leányának Borcz Adorján úrral tartandó menyegzőjére saját uri házához, a mi igen olcsó nagylelküség volt tőle, miután saját uri háza a Rába és Duna összeszakadásánál van építve, a meghivott vendégek pedig Szathmárban, Bereghben laknak, vasut meg nincs, s nem igen valószinű, hogy valamelyik nemzetes úr aratás idején saját fakóit befogassa, hogy egy dunamelléki lakodalomban pipázhasson; – aztán meg – úgy sem lesz az egészből semmi.

Végül aztán összecsókolóztak vendégek és nászurak, elbucsuztak egymástól külön és összesen, kiki rátalált a maga kocsijára s ment, a merre lakott, a báró és Torhányiék vissza a sz....i fürdőbe.

Fele uton találkoztak Adorjánnal, ki lóháton nyargalva jött Sz...ról Rózsaliget felé. Mikor megismerte őket, sarkantyuba kapta paripáját, s a hogy elhaladt mellettük, egy kissé megbillenté a pörge kalapot fején; ez volt minden üdvözlete menyasszonyához. A hogy tovavágtatott, Torhányi utána nézett a hintó ablakán át sokáig, azután belső örömtől mosolyogva ült vissza helyére, mikor nem láthatá többet; Adorján egyszer sem nézett vissza. Minden nagyon jól megy.

Vőlegény és menyasszony szive olyan sebesen távoztak egymástól, a milyen sebesen a nyargaló paripák vitték őket keletnek, nyugatnak.

A YANKEE TRIKK.

– Na te korhely, kiálta fia elé Borcz uram, enyelgő hangon, a mint az lováról leugrott az udvaron. Hát most kell jönni? Jól van, jól no; már elmentek, senki sincs itt. Azzal leporolgatta fia kabátját s bekisérte a szobába, szépen előre bocsátva őt, mint uri gavallért.

Adorján is bizalmas lábon látszott állani ezuttal apjával, mert egy cseppet sem félt tőle; enni kért valamit, mert nagyon megrázta a ló, s végigfeküdt a pamlagon, mert huszonnégy óra óta nem aludt.

– Hát mennyire vagy a konteszszel, he? kérdé az öreg, odaülve fia lábához. Beszéltél már vele?

– Rendén vagyok; szólt Adorján, mind a két kezét feje alá téve. Hallgasson csak ide apám.

– No, hallgatok; hogyne hallgatnék: hát hogyan volt? mi történt? Mondd el csak fiacskám.

Az öreg birkás most nem fenyegette vasvillával a fiát, nem ordított a százötvenezer forintja után; még fiacskájának nevezte őt.

– Jól ment minden. Serena úgy zongorázott, mint egy istenasszony; még most is itt zúg a fülemben. Nem tánczra való nóta volt ugyan, de azért nagyon szép. Én közepett ültem és úgy tapsoltam, hogy előttem és mögöttem nem maradt ép pad.

– No azt szerettem volna látni.

– Egy ember pisszegni próbált mellettem; no iszen belecsaptam annak a kalapot a fejébe úgy, hogy nem tudom, hogy jött ki belőle?

– Azt ugyan derekasan tetted.

– A konczert után meg odavittem a kontesz ablakai alá a bandát s a legszebb nótákat huzattam egy óra hosszat.

– Lám, hogy tudja, mi a gavalléros? Hát magával nem beszéltél Adorjánkám?

– Csendesen csak. Várjon sorára. Onnan elmentünk a fürdőházba, kompániástul; a fiuk ösztönöztek, hogy mulassunk még; én bankot adtam.

– No no. Megint vesztettél?

– Bomlottul nyertem. Reggelre az egész fiatalság schwarcz volt.

– Mi? mennyit nyertél? kapott rajta az öreg birkás, ki emberi közönséges szokás szerint csak azt szokta játékosnak szidni, a ki veszt; a ki nyer, tisztességes ember.

– Ötezer egynéhány száz forintot takarítottam el tőlük, felelt lusta nyugalommal a korhely.

– Megvan? Elhoztad?

– Nincs biz abból egy fillér sem. Üres a tárczám, mint új korában, mikor a kutséber rám disputálta.

– Te bolond te!

– Dehogy vagyok én bolond. Nagyon is okos ember vagyok. Mikor reggel felé vége volt a játéknak, a megkoppasztott fiatalság hosszú képpel lézengett erre arra; akkor azt mondtam: «adjatok ide egy ív papirost; adjatok tintát és tollat; mondja meg őszintén mindenki mennyit vesztett? s irja ide a nevét, meg a vesztett összeget. Rám néztek, hogy mi lesz már ebből? Az ív tetejére felirtam: «Jótékony adakozás a sz....i vendégurfiak részéről Borcz Adorján felszólítása folytán a **i tűzkárvallottak részére, ajánlva a gróf Somlyóházy kisasszonyok kegyes kezébe.» Azzal kitettem az asztalra a bankot, számlálja ki belőle kiki mennyit vesztett; a pénz már ugysem az övé, irja alá. – A mi fennmarad, az az enyim, azt én irom alá.

– Ej te bolond, azt mégis nem kellett volna odaadnod.

– Hagyjon békét. Ötletem furorét csinált. A gavallérok szivesörömest csináltak nagylelküséget a veszteségből s akkor én egy deputatió élén vittem el a közel hatezer forintra menő összeget Somlyóházyékhoz, s átadtam azt a károsultak számára Serena kisasszonynak, egy szép dictió mellett. Ez aztán megtette a hatását. Az öreg gróf kezet szorított velem, s úgy megdicsérte a mai lelkes fiatalságot, mely a helyett, hogy vagyonát haszontalan kártyaasztalok mellett fecsérlené el, inkább nemes áldozatokra adózik vele.

– Nono, hátha majd megtudja.

– Nem tudhatja azt meg. A kik jelenvoltak, mind áldozatul estek s van eszük, hogy el nem árulják magukat, mikor így tiszteletet vehetnek maguknak azon a veszteségen, melyért különben kinevették volna őket. Serena el volt érzékenyülve, ő is odajött és megszorította a kezemet; egy szót sem tudott szólni, de szemeiben köny ragyogott. Oh milyen szép volt ez a leány! Ha látná őt apám!

– Látnám? mit látnék rajta. Szépség: – szépség; egyik leány olyan szép, mint a másik. Amália még sokkal szebb. De Amália csak egy kupecznek a leánya, ez pedig egy grófkisasszony. – Ez már tesz valamit. Gondolod, hogy hozzád adják?

– Én azt hiszem, hogy szeret.

– Nem az a kérdés, hanem hogy hozzád adják-e?

– Azt nem tudom.

– Hát miért ne adnák? Tán azért, hogy csak közönséges nemes vagy? Hát nem lehet-e te belőled is báró, vagy gróf? Nem tudok én annak utána járni? Ha épen az kell; ha épen azt kivánják. Nem hangzanék elég szépen Rózsaligeti gróf Borcz de eadem? Én nem ijedek meg semmi költségtől; a mibe kerül, abba kerül. Az én fiam gróf lehet; a birkás fia egy gróf, és menye egy grófkisasszony.

– Hát Torhányiékkal mit végezett, apám?

A birkás szemrehányó sóhajtással mondá:

– Ott a te bolondságod szép galibába kevert engem; hanem – az én eszem majd kisegít abból, csak bizd őket rám, és a mire kértelek, azt el ne felejtsd.

– Micsoda?

– Hogy senkinek ne mondd, hogy Amáliát nem fogod elvenni; várd be, míg ő mondja, hogy nem megy hozzád. Hogy azt kimondja, az az én gondom lesz.

Ezzel magára hagyta fiát az öreg Borcz s míg az jóizüen falatozott növekedő szerelme mellett, addig a birkás bement saját szobájába; magára zárta az ajtót; papirost készített levélnek és leült irni.

Levelet irni nem valami rendkívüli dolog akárkinél is; de ha ép jobbkezű ember arra a gondolatra vetemedik, hogy mikor levelet ir, balkézre fogja a tollat, s ha azt épen Borcz uram cselekszi, az csakugyan különös tréfa. Mert először is balkézzel senki sem tud olyan szépen irni, mint jobbal; aztán lassabban halad vele, s végtére épen nem hasonlít az irás saját autographonjához…

Aha! tehát hogy nem hasonlít saját kéziratához.

Az egyik levélbe következő dolgokat irta Borcz uram, ákombák kezevonásával:

«Kedves kisasszony!

«Milyen nagyon sajnálkozásra méltó a kisasszony, hogy egy olyan korhely, csapodár emberhez vesztegették el, mint az a Borcz Adorján. Nem elég, hogy elég goromba volt épen akkor elmenni hazulról, a midőn a kisasszonyék az új kastélyban meg akarták látogatni, hanem ugyanakkor a sz*i fürdőben egy más kisasszonynyal mulatott. Egy grófkisasszonynyal, a ki után bolondúl, mert olyan polgár leány, mint kisasszony, nem elég a kevélynek. Azt gondolja, hogy a kisasszony is nem mehetne grófhoz, vagy báróhoz, ha akarna. Én csak együgyü cseléd vagyok, a ki ezeket irom, de én nem állhatom meg, hogy meg ne irjam a jó kisasszonynak, milyen ember az az Adorján úrfi. Mikor le-leiszsza magát, olyankor kibeszéli, hogy csak azért veszi el a kisasszonyt, mert sok pénze van, hogy adósságát kifizesse. Ha ráunt, majd le tudja rázni a nyakáról. Ő, meg a vén apja, nem is hiják másképen a kisasszonyt, mint «az a kupeczfajta!» Gyalázatos dolog ez. Csak arra kérem a drága kisasszonyt, hogy ne mutassa ezt a levelemet senkinek, mert még ráismernének az irásomra és rögtön elcsapnának innen.

N. N.»

Igy ni. – Azzal boritékba tette a levelet, ráírta a czimet: Nagyságos Torhányi Amália kisasszonynak, poste restante Sz*n.

Tapasztalatból tette-e, vagy lélektani combinatióból? annyi bizonyos, hogy igen helyesen tevé a birkás, midőn azt irta a levélre, hogy poste restante, mert egyenes úton aligha az apa kezébe nem jutott volna a levél; míg az nagyon valószinű, hogy a jónevelésű kisasszonyok mindenkor ismerik levelezéseiknél a poste restante előnyeit s használják is minden alkalommal.

Ez volt az egyik. Ezt egyszerűen beküldte egy lovaslegénytől a legelső posta-állomásra.

A második levél ilyen tartalommal tölt meg:

«Servus Bruder!

«Ha nem tudtad még, hát már most megtudhatod, mi oka volt annak, hogy Serena grófné a faképnél hagyott. Más ifjut szeretett: a szép Borcz Adorjánt s mondhatom, hogy nem rossz izlése van. Még talán hozzá is menne, ha a fiu házasulandófélben nem volna. Az a legszebb a tréfában, hogy Adorjánnak épen te vagy a násznagya – ki menyasszonyát számára megkéred. – Ha csak annyi eszed volna, mint egy falusi kisbirónak, s annyi kurázsid mint egy harangozónak, igen jó tréfát csaphatnál ezúttal, boszút állva magadért és másért; de minthogy egyik sincs, hát servus; maradj ülve.»

Ezen levél báró Ludvéghynek lett czimezve.

Ezt már nem bizta másra Borcz uram, hanem maga tette a zsebébe; befogatott érte s elment vele hat mérföldnyi messzeségre, Nagyváradra, ott tette fel a postára: senki sem tudhatta, ki küldi?

Az ember nem hinné, mennyi bennszületett ravaszság van az ilyen emberekben, a kik egy héten csak egyszer mosdanak.

Mind a két méregadag megérkezett küldetése helyére, s mindakettő megtette a hatását.

Amáliának ártani kezdett a sz...i víz. Valami együgyű orvos volt ott, az elhitte neki, hogy ez a fürdő a kisasszonynak veszedelmes vértolulást okoz, s Torhányi úr atyai kötelességének tarthatá leányát felvinni Marienbadba, a mi igen szép járó föld Erdély szélétől mérve.

Mintegy véletlenül báró Ludvéghy is épen Marienbadba utazott.

Egyik sem tűrhette, hogy mindennap lássa, hallja, mily nyilvánosan udvarol Adorján Serenának, hogy suttognak az emberek, miszerint a gróf nem ellenzi, ha Serena hozzá akar menni, anyja nem törődik vele, mert már évek óta nem szól Serenához egy szót sem; de hiába is elleneznék, mert a grófnő akkor csak csupa szeszélyből is hozzá menne, s ha tiltanák neki, elszöknék utána.

Akkor feltünt előtte az ifju, mikor a leégett falusiak számára oly jelentékeny összeget gyűjtött össze barátai és saját zsebéből; azt nem is sejti, hogy ez a gyűjtemény milyen furcsa úton ment végbe. Akkor még csak feltünt előtte Adorján. Egy pár emberrel találta tudatni, hogy becsüli ezt az ifjut; persze minden ember rögtön azzal válaszolt neki, hogy elmondta a mi rosszat Adorjánról csak tudott, hogy ez milyen korhely, mily kicsapongó, mily csapodár, műveletlen, durva, iszákos és a többi.

Ettől azután egészen szerelmes lett bele Serena.

Mentül jobban szólták, annál becsesebbé lett előtte.

Lehet, hogy durva, kicsapongó, gondolá magában; de nemes szive van, de lelke romlatlan, őserejű; egy nő, ki igazán szeret, ki élni tud azért, a kit szeret, drágakővé fogja őt simíthatni. Serena boldog volt abban a gondolatban, hogy ez elvetett gyöngyszemnek ő adhatja meg eredeti ragyogását. S annyi önérzet, annyi hiuság volt benne, hogy erre képesnek hitte magát. A léha ifju gondatlan szavaiban kereste a mély értelmet, rendetlenségeiben geniálitást talált, s becsülte benne azt, a mi különben nagyon keveset ér a világban: a nyers, egyenes őszinteséget.

Pedig semmi sincs annyi hamisításnak kitéve, mint ez a szép, becsülésre méltó őszinteség; még a csokoládé sem. Vannak goromba, válogatatlan beszédű emberek, kik, ha rákerül a sor, olyan szépen el tudják mondani a hazugságot, mint a legsimább udvaroncz, a ki abból él.

Végre egyszer azt is megmondták Serenának, hogy Adorján, míg előtte olvadozik, azalatt egy más nővel jár jegybe; a kit el kell neki venni, mert 150 ezer forintnyi kötvény van a visszalépés ellen róva: ez pedig nagy pénz; Serenának összes vagyona sem megy annyira, mert apja nem volt különösen gazdag.

Serena úgy tett az ellenvetéssel, a hogy magához és Adorjánhoz legméltóbbnak gondolá.

Mikor egyszer alkonyatkor a sz...i kert virágos fái közt sétáltak, megfogá imádója kezeit s tiszta sötét szemeivel annak szemeibe nézett.

– Feleljen nekem egy szavamra őszintén, Adorján.

– Parancsoljon velem; szólt az ifju határozott arczczal. El volt tudniillik határozva, hogy annyit fog hazudni minden kérdésre, a mennyit csak elbir.

– Ön jegyben jár Torhányi leányával.

Adorjánnak e helyen jó módja volt kétértelmű válaszokat adni.

– A világ azt beszéli; apáink is úgy végezték; de mi magunk nem tudunk róla semmit.

– Hogy határidő is van kitűzve, melyben önöknek meg kell esküdniök egymással.

Adorján elnevette magát.

– Határidő van valamire tűzve; hanem én azt hivő vagyok, hogy inkább fizetésre, mint esküvőre. Kereskedők dolga az, nagysád; a kik igen veszedelmes alapra üzérkedést építettek: gyermekeik hajlamára. Gyermekkorunkban jók voltunk egymáshoz, apáink «risicot» csináltak éretlen hajlandóságainkból s megkötötték az alkut, a nélkül, hogy tőlünk kérdezték volna, beleegyezünk-e? Igy szoktak repczére, czukorrépára, dohányra alkut kötni; lehet, hogy a repcze elfagy, a jég elveri, az ára szállhat lejebb és alább; a visszalépő fél bánatpénzt fizet.

– Azt mondják, hogy önnek atyja százötvenezer forintot kötelezett bánatpénzül, ha ön lép vissza.

– Azt bizony mondom, meg is fogja fizetni, legalább én meg nem szabadítom tőle.

Adorján oly forró szenvedélylyel tekinte e pillanatban Serena szemeibe, hogy a hölgy meg volt igézve általa. Szinte reszketett a hangja, midőn tovább beszélt.

– Azon nő pedig nagyon gazdag.

Adorján tudott már valamit e rejtélyes gazdagság mibenlétéről, hanem azért igen jó alkalom volt rá nézve büszke elvetéssel felelhetni erre:

– Ah, micsoda férfi volna az, a ki egy nőnél, kitől szerelmet vár, gazdagságot keresne. Én nem becsültem soha a pénzt.

No ebben igazat mondott.

– És igen szép nő, folytatá a félelem bátorságával Serena; mondják, hogy jó is és igen művelt.

– Nem tagadok meg tőle semmit; szép, jó, művelt; – de ha én nem szeretem!

Serena most egyszerre kigyulladt arczczal fordult Adorjánhoz:

– S tudja ön, hogy én szegény vagyok?

Ez vallomás volt in optima forma. Még pedig őszinte, tiszta lélekből jövő vallomás.

Igazi, egyenesen nőtt lelkű férfit e szavak élete végső napjáig boldoggá tettek volna; azt mondta volna: elvetek magamtól mindent, a mit kivüled birhatok, te magad többet érsz nekem az egész világnál. Hanem Adorján nem volt ez a férfi.

Neki először is hiúságát illeté igen kellemesen e biztató, megelőző szó, azután arra gondolt, hogy a grófnő nem is olyan szegény, milyennek mondja magát és utoljára – hogy hiszen van út és mód, azt az áldozatot is megkimélhetni, a mibe ez összeköttetés más részről kerülne; Borcz apó már felvilágosította őt a felől s a fiunak tetszett az eszköz: nem mondani le Amáliáról, hanem addig játszani vele a komédiát, a míg az szökik meg tőle, ha máshonnan nem, – az oltár lépcsőjétől.

Ennélfogva Adorján igen válogatott kifejezésekben mondhatá el Serenának, hogy ő boldognak fogná magát érezni, ha a grófnő semmi vagyonnal nem birna is; hogy azon percztől fogva, melyben őt először meglátta, el volt bűvölve általa, hogy az életét is odaadná szerelmeért s más efféle ostoba közbeszédeket, a miket az egész világ elkoptatott már.

Serena gyöngéden szorítá meg a keze után nyuló kezet. A nők olyan rossz kritikusok akkor, midőn azt hiszik, hogy ideáljukat feltalálták.

– Lássa ön, szólt a grófnő, én nekem rossz szeszélyeim vannak; néha kiállhatatlan vagyok mind azokra nézve, a kik környeznek; sokszor megbántom azokat pillanatnyi szenvedélyből, a kiket szeretek, becsülök; azt én mindig megbánom, keserűen megbánom, de soha meg nem vallom, hogy megbántam. Minden hizelgést, nyájaskodást utálok, mert azok mögött mindig tettetés, hazugság rejlik, e miatt azt hiszik, hogy szívtelen vagyok; saját édes anyám gyűlöl, mert nem tudom előtte mutatni, mennyire szeretem s én inkább évekig nem váltok vele szót, mint hogy gyöngéd közeledésemből azt sejtse, hogy érdekből térek meg hozzá. Lássa, én igen kiállhatlan jellemmel vagyok megverve. Gondoljon rá, midőn hozzám közelít.

Adorján közel volt ahhoz a bolondhoz, hogy kimondja, miszerint ezt már elegen mondták neki, de ő erre nem ad semmit. A férfi könnyen segít magán. E helyett megdicsérte a grófnő szép szemeit; ez volt a legokosabb tőle, a mit kigondolhatott.

Serena Adorján karjába fűzte kezét:

– Ha valakit szeretek, legyen az rokonom, kedvesem, vagy kedvencz állatom, azért vakon tudok áldozni mindent. Volt egy kis kutyám, azt mondták felőle, hogy megveszett, lövessem agyon, én nem engedtem, szobámban tartottam, ápoltam, azzal a tudattal, hogy a legiszonyubb halállal játszom, egész véglehelletéig; azt mondták rólam, hogy bolond vagyok, de szerettem a kis teremtést nagyon. Mostoha apámat nagyon megbántotta egy ember, én világ előtti hiremet áldoztam fel érte, hogy boszút álljak rajta, és boszút álltam. Megitélt mindenki, de én meg voltam elégedve magammal. Én nem kérdem öntől, mi rangot, mi sorsot oszt meg velem? Szalmás-kalyibába visz-e, a hol fösvény kéz méri ki a napi eleséget, s beszámolják este, mit dolgoztam nappal? Nem kérdezem öntől, mily emberek rokonai, a kik közé visz? Lesz-e haragos napam? házsártos ángyom? én mindenbe beletalálom magamat. Csak azt kérdem öntől, oly nemes szive van-e önnek, a milyennek én azt hiszem? Képes-e ön úgy elvetni magától mindent, a mit szerethetne, azért, a kit szeret?

Adorján fel volt rá buzdulva, hogy most mindjárt úgy feldicséri magát, ahogy csak a grófné óhajtja, hanem Serena megelőzte ebbeli szándékát:

– Én tudom, hogy ön sokszor könnyelmű volt, nyers, szilaj magaviseletét ismerem; (no hisz akkor hát sokat ismerhet felőlem, gondolá Adorján) de tudom jól, hogy a szilaj lángnak nemes kő ad tűzhelyt; mikor önnek áldozatkészsége az enyimmel találkozott, akkor én azt képzeltem, hogy egy ritka derék jellem kulcsát találtam meg.

Jaj! gondolá Adorján, hátha egyszer ennek a kulcsnak a kulcsát találnád meg.

– Én épen oly önfeláldozást kivánok attól, a kire sorsomat rábíztam, mint a milyennel én közelítek hozzá s nem tudnám azt a gondolatot elviselni, hogy habozhatott valaha, a midőn választania kellett.

Adorján arczából észrevehette Serena, hogy ez olyan magas stylusból van mondva, a melyet ő nem ért.

Serena szemközt állítá őt magával s éles, átható szemeit Adorján gondtalan szemeibe mélyesztve, ezt mondá neki:

– Meri ön nekem megigérni, hogy e percztől fogva semmi kötelék nem létezik azokból, a mik önt egy más nőhöz kötötték, hogy még csak pókfonál szál sem maradt meg belőle, hogy sem szerelem, sem önérdek nem vonja önt többé hozzá?

Adorján esküdött, mint bármily rend szerinti lovag.

– Akkor – bizzék bennem, szólt Serena, forrón megszorítva az ifju kezét s lángoló arczczal hagyta őt el; sietve távozván fel a nyári lakba.

Adorján szomju tekintetével követé e mythoszi alak lebbenését a kert tekervényes utain, s gondolá magában önelégülten:

«Szerelmes belém, őrülten szerelmes.»

Adorján másnap este otthon volt apjánál.

– Nos, mennyire vagy már? kérdezé az öreg nyugtalanul. (Az idő sürgetős már, a Torhányi terminusa is közeleg.) Hogy megy a dolog?

– Jól is, rosszul is. A leány persze odavan, az halálosan szerelmes belém. Az kész volna ma elszökni velem.

– No hisz az kellene csak nekem! kiálta fel megrettenve a birkás. Hát a Torhányi vinculum?!

– Úgy? Igaz. No hiszen addig szó sincs róla; hanem az apjával különösen jártam.

– Halljuk, halljuk, nos?

– Hát én még aznap este, hogy a kontesz megvallá szerelmét, – ő hozta elő, én nem is forciroztam; – elmentem az apjához, a grófhoz s solenniter megkértem Serena kezét.

– No? és nem volt haragos a gróf?

– Oh nem.

– Ez jó.