Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXIV. KÖTET

FELFORDULT VILÁG * ÉSZAK HONÁBÓL

A DEBRECZENI LUNÁTIKUS

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

FELFORDULT VILÁG

ÉSZAK HONÁBÓL

A DEBRECZENI LUNÁTIKUS

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

FELFORDULT VILÁG

EGY FARSANG AZ ALFÖLDÖN.

Néhány évvel ezelőtt, vizkeresztnapján reggel, négy szatmármegyei fiatal ember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebből állott: farsang első napján elkezdeni Szinyér-Váralján a tánczot; abban kivilágos kivirradtig helytállani; – akkor felülni a csöngős szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is tánczba virradni meg s reggel ismét menni tovább Aranyosmegyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végig vigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül.

A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerős házat el nem kerülni, a hova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy tánczot sem hagyni kezdeni négy közül másnak, s nem végezni előbb mint más. Minden toasztot elfogadni s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon át nem aludni ágyban, hanem csak a szánban fekve, a míg egyik falutól a másikig utaznak; – és végre előfordulható kalandoknál, mint például párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére lenni; hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniok, miután egy faluban egy napnál tovább időzni nem szabad.

A négy ifju közül, kik ez elmés versenyt megkezdték, egy kidőlt már Tisza-Ujlakon: tüdőgyuladást kapott és két nap alatt belehalt. Ez nem volt életrevaló ember.

Egy második megszökött a társaságtól a mándoki lakodalmon; ennek örök életére hitvány, gyáva ember lett a neve: nem is mert többet a világ elé jőni, hanem hazament Gödényházára és soha ki nem mozdult onnan többé.

Kettő kiállta a versenyt, s végigtánczolta mind a hat vármegyét, mind a hét farsangi hetet, nappal utazva hófuváson, vizöntésen keresztül, rázós szekéren, hengerbuczkás szánon, éjjel tánczolva, poharazva, szerelmes asszonyt ölelve, férjekkel verekedve, apák elől futva.

Olyan hire volt már a két utazónak az alföldön, mint a tatárjárásnak.

Úgy beszéltek róluk, mint valami mesés tüneményről, melyet nem hisz az ember, a mig nem lát, de mégis odább mondja, a mit hallott róla s tesz is hozzá, ha helyén találja.

A farsang utolsó hetében járt már, s a közelgő bőjt neszére sietett mindenki vigadni; Béltek, Erdőd, Majtény és Királydarócz mind készült a dáridóhoz; a mit nehezített az a körülmény, hogy a két utazó tánczos lefoglalta Nagy-Károlyban az egyetlen czigánybandát s maga hordozza magával, lehetetlenné téve másutt beültetni a vigalmat, mint a hova ők viszik azt.

Az volt környékszerte az égető kérdés: hová fog ma betérni Borcz Adorján s Gábor Endre? Igy hítták hőseinket.

Mert a jöttüket megelőző hír épen nem rémite el senkit, sőt fiatal leányok és leányos anyák minden közeledő száncsörgésnél önkénytelen gondoltak reájuk, s inkább öröm volt, mint ijedtség, ha azt mondták magukban: «hátha ők jönnek».

Psychologok nevezhetik ezt a veszedelmes iránti kiváncsiságnak, a különczök iránti szokásos érdekeltségnek, az együgyűbb emberek azonban arról fognak beszélni, hogy Borcz Adorján a gazdag rózsapallagi birkás fia, a kiről az a hír, hogy millioma van készpénzben, s a mellett Adorján eszményi szépség egy férfiban, s hogy ilyenformán nincs mit csodálni rajta, ha látogatását inkább óhajtják, mint rettegik. Azt a boldog illusiót pedig ki akarná elvitatni fiatal lánykától, mely az egész szépnemmel közös, mely szerint egy férfi, ki tíz hölgynél csapodár volt, a tizenegyedikhez hű fog lenni, s ilyen tizenegyediknek ki ne hinné magát.

Borcz Adorjánt minden dévaj adoma, mit felőle a hír titok fejében kikürtölt, csak annál érdekesebbé tette. Azt mondták róla, hogy genialis, originalis fiu.

Kevesebb figyelem jutott versenytársának, Gábor Endrének, a kiről mindössze annyit volt szokás tudni, hogy igen erős ember, iszik bort ellenőrizhetlen mennyiségben a nélkül, hogy valaha meglátszanék rajta; akárhány poharat kiürített, soha sem garázdálkodik, s akárhány szép asszonynyal és leányfélével tánczolt, egyre se mosolyodik el, sem azontul egy szót sem szól hozzá, csupán egy elméssége van, mikor már nagyon jó a kedve; mely abból áll, hogy a kiivott üveg poharat megeszi jó barátságból. Különben az esztendő három szakában otthon ül a jószágán és tüzesen gazdálkodik; napokig nem iszik egyebet tiszta víznél, hanem a mint a tél beáll, akkor olyan tizenhárompróbás korhely lesz belőle, a kin senki túl nem tesz az Érmelléken. Mikor kitavaszodik, ismét visszatér józan munkájához.

Ezzel egyébiránt csak a kósza mendemondák vannak előadva; a mikre, mint tudjuk, nem sokat kell építeni…

A farsang három utolsó napját hazánkban is, úgy mint másutt, vigan szokták eltölteni minden háznál; ilyenkor akármely faluban, akármelyik nyitott kapun hajtasson be a vendég, bizonyos lehet felőle, hogy jókedvű társaságot talál együtt. (Legalább még eddig így volt; már nem tudom, hogy ezután hogy lesz?) Az embernek van jó barátja, jó ismerőse, azt meghivja, bánatát, gondjait kicsukja az ajtón erre a kis időre, borát csapra üti, hadd folyjon; panaszát szélnek ereszti, hadd fogyjon; ugyis rövid a farsang, ugyis hosszú a bőjt, mért ne vigadnánk, a mikor lehet?

A Nagy-Károlytól a Szilágyságba vezető úttól félretérve, találja az ember gróf Somlyóházi pusztáját. Nehány ezer holdnyi jókarban tartott birtok, melynek szántóföldei, kaszállói két erdős hegy közötti völgyben feküsznek; a völgyet patak szeli keresztül, mely alantabb malmot hajt, a patak maga az uradalmi kert közeléből ered, mely gyümölcsös és fenyvesből áll, s melynek örökzöld fenyői mögül regényesen emelkedik ki a domboldalba épitett urilak, hátul fehér tetejével.

Az urilak két szárnyra van osztva; egyik a grófi család számára van fentartva, a másikban lakik a tiszttartó.

Málai Máté régi hivatalnoka a családnak; ő is ott nevekedett gyermekkorától fogva a Somlyóházi családnál, feleségét is onnan vette el, ki ott számtartó leánya volt; a mostani gróf öregapja volt a násznagyuk, ő maga volt egyetlen leányuk keresztatyja; ha ők mentek Kolozsvárra, a gróf házához kellett szállniok, meg nem engedte, hogy máshová menjenek; ha a gróf jött Somlyóházára, néha cselédet sem hozott magával, hanem meginvitálta magát ebédre, vacsorára a «mámikához». Ha Máté uram jött hozzá, akárhány uri vendége volt a grófnak, csak úgy beszélt vele, mint jó ismerősével, s nem volt a grófnak sem jó, sem rossz állapotja, a miben Málai uramnak részt ne lett volna szabad venni. Mind a két fél megszokta egymást úgy tekinteni, mint összetartozó részt, melyet a parancsolás és engedelmeskedés elve helyett valami nyugalmas egymástértés kapcsa tart össze; mely a két férfiról nemcsak a két nőre, de egyuttal a két leányra is átszármazott.

Ebből azonban nagyon hibásan következtetné valaki, hogy gróf Somlyóházi valami nagyon könnyen hozzájárulható férfi, s másfelől Máté urat hiába képzelné valami nyájas, szelid, magát kedveltető embernek; sőt inkább a gróf arról ismeretes, hogy a kényességig válogatós az emberekben, olyas valami criticus a közéletben, a ki nemhogy a népszerűséget hajhászná, de még nagyon is meg akarja érdemeltetni az ő barátságát; a tiszttartó pedig épen egy morózus, kedvetlen, mogorva férfiu, a ki soha életében senki fiának egy bókot nem mondott.

A tiszttartóéknál nagy ünnepélyre készültek farsang utolsó napján. Ezüstmennyegzőjük napja volt ez, huszonöt békében és szeretetben eltöltött év emlékünnepe. Estig sok vendég jött össze a vidékről és még többre vártak, a mit bizonyított a ház éber előörsének résenléte.

Hogy ki volt ez a ház éber előörse? azt majd mindjárt elmondom.

Az urilak még a régi franczia modor szerint épült, mely Mária Terézia ideje alatt nálunk is széltére divatba jött; a tágas udvart magas kőfal keríté, rácsosan rakott téglákból, minden két ölnyire egy párkányzatos kőoszlop, annak a tetején pedig sorban rococo Amor alakok, kiket a becsületes kor szeméremtudó erkölcse fertelmes bő zubbonyokba és puliderekbe öltöztetett; némelyiknek a háromszegletű kalapot is feltette a fejére, s a haját hátul szalagos csapba fonta.

Hanem hát már ezeken a kis Amorkákon sajnálkozni késő, bekormozta azokat már az idő annyira, hogy rájuk sem ismerhetni többé; a falu felőli kerítésről egy pár le is kivánkozott, s azoknak a helyei üresen maradtak.

Egy ilyen üresen maradt szobortalapzat pedig különösen kinálkozó hely arra nézve, hogy mikor a tiszttartó urék vendégeket várnak, olyankor a ház éber előörse Dráva, oda felugorjék és onnan vigyázza meg a vendégek közeledését; majd az egyik, majd a másik fülét emelve fel magasra, hegyesre, a mint magában gondolkozik: talán jobbról, vagy talán balról jön valaki? néha csüggedten eresztve le mind a kettőt; – sehonnan sem jőnek. Eszébe jut, hogy talán eltévedhettek valamerre, nem találnak ide, akkor felnyujtja a nyakát, nagyot üvölt, mintha toronyőr adna jelt a tévelygő vándornak: «erre tartson kentek!» s aztán hallgatózik: mi eredménye lett figyelmeztető szavának? Valamit neszez; balfüle egyenesen áll az ég felé, mintha drótra volna huzva; azzal leugrik oszlopállványáról, nyargal be a pitvarba, megáll a konyha-ajtóban, s nagy örvendve csahol be rajta: jőnek már! itt vannak a falu alatt! azzal megint vágtat vissza classicus őrhelyére, most már egyre fujja a lármakürtöt (már a milyen lármakürtje tudniillik egy kutyának van), bámulatos kötéltánczosi ügyességgel forogva körül az oszlop tetején, melyen épen csak a négy lába fér el. Most már nem csak hallja, de érzi is a közeledőket. Meg tudná mondani, hogy kik jőnek? Azután csodálkozva látja, hogy a pitvarból még sem siet senki az érkezők elfogadására. Talán nem értették, a mit bejelentett, talán nem szólt elég világosan? újra benyargal a pitvarba, ott a szemközt jövő tiszttartónét majd hanyattdönti, az jót húzna a hátára, ha volna mivel; «czoki, ördög beléd!» e siker után kötelességének ismeri a bundás előörs jó meszszire eléjük nyargalni a közeledőknek; a száncsörgés már jól hallik; Dráva két percz alatt találkozik velük; hangos szemrehányásokat téve nekik, hogy hát ilyen soká kellett jőni? már most csak utánam! ismét előre szalad, hogy megmutassa nekik az utat; sokkal elébb odaér a kapuba, mint a szán, megint visszafut hozzájuk; ej be lassan tudnak mászni! azzal mintha ő volna a diadalmenet kengyelfutója, egy bak-arasznyira a lovak orra előtt rugtat be az udvarra, s ő az első, a ki a megérkezett vendégek nyakába ugrik, még nehezebbé téve nekik a bundát; hogy azok elmennek, a kocsissal kezd fraternizálni, olyanokat ütve a csizmaszárára a farkával, hogy az majd leesik a lábáról; végre a lovakkal köt barátságot, s hogy azokat is kifogják, végig hengergőzik ott a jó puha hóban, kényelmesen elnyujtózva benne. Több vendéget nem vár.

Az embernek azonban nem adott a természet ilyen gyorsan felismerő ösztönt, tiszttartóné asszony sokáig nézegette összevissza az érkezőket, de rájuk nem ismert addig, míg hangjukat nem hallá, annyira el voltak álarczozva bundákkal, sipkákkal és a bajuszukra ragadt zuzmarával.

– Kellünk-e asszonynéném? szólt az egyik bundás férfi, téli keztyűjével végighárítva szakállát.

A tiszttartóné ekkor ismert csak rájuk.

– Hát ti vagytok azok? Oh ti országos semmirekellő gazemberek!

Azzal fülön fogta az országos semmirekellő gazembereket, s megcsókolá ábrázatjaikat jobb és balfelül, nem törődve szakállaik jégcsapjaival.

– Mi az ördög hoz benneteket ide, ti csavargó országháborítók? Ti világ bolondjai, ti; forgós teringette ostoba ficzkói! – Azután megint megölelte őket. – No az ugyan szép volt tőletek, hogy útba ejtettetek minket. Gyertek hát be! Megfagytatok úgy-e? Lélek gázolta kópéi!

Azzal jót ütött széles tenyerével hol az egyik, hol a másik hátára, úgy terelte őket befelé, folyvást szidva mind a kettőt, mint a bokrot.

Azok pedig egyre nevettek.

– De iszen, szól az elébbi hang gazdája, nem így akartunk mi ide behajtatni, hanem muzsikaszóval; de a helmecziek elátkoztak bennünket, hogy a czigányaink szánja a falu végén összetörött; gyalog jőnek utánunk a rajkók; de azért itt lesznek mindjárt.

Ez alatt a konyhába értek; a tiszttartó lakosztálya azon régi jó szokás szerint levén berendezve, miként a konyhán kellett a szobákba menni; ez volt az első a háznál, első és legtekintélyesebb lak: a háziaszszony dolgozó szobája; nem a mostani bűzterjesztő, takaréktűzhelyek konyhája, hanem az ősi egészséges tűzhely, lángoló kemenczéjével; pattogó fahasábok a vaskutya lábán, nyárson forgatott malacz pirul mosolyogva egyfelől a tűznél, másfelől tojáshabbal kenegetett dorongosfánk; a nagy öblös fazekakban irigységébresztő töltött káposzta buzog, a széles lábasokban pedig valami jó főhet, mert ugyancsak meg van rakva alja is teteje is menyecskeszemű parázszsal, a nyitott kemencze fris kalácsillattal árulja el e nap titkait, a házi kisasszony egy kicsit haragos, bizonyosan fánkot süt és ha beszélnek hozzá, nem kelhet a tészta, egy másik kisasszony pedig épen kétségbe van esve, mikor olyan szép tengeri nyulat készített szitán keresztül nyomott irósvajból, olyan volt a szőre, mint az igazié, szemei is voltak mazsolaszőlőből, aztan valaki a tűzhöz közel tette s fél fele elolvadt.

El innen, férfiak! csak be a szobába. Nincs itt ilyenkor senkinek semmi keresete. Tiszttartóné asszony bekergeti szidott vendégeit az előszobába, ott leszed róluk bundát, sipkát, télikeztyüt, a míg rendes emberformában lehet őket látni.

Ez a két hires, hat vármegyét végigtánczolt korhely.

Borcz Adorján halvány arczán, fáradt szemein nagyon meglátszanak az álmatlan éjek nyomai; azt mondják, szép ember; így, a hogy most itt áll, senki sem venné azt rajta észre; fekete bajusza, szakálla, hanyagul összevegyülve, beesett szemeire lomhán roskadnak le szempillái, sötét szemöldei ránczokat huztak homlokára; alakja már csaknem ferdén áll a lankadtságtól, vállai előre roskadva, egyik lábával a másikba botlik, ha lép, ha egy perczig megáll, térdei előre csuklanak.

Még eddig hangját sem hallatta, mindig versenytársa beszélt a házi asszonynyal.

Emezen nem látszik meg semmi viszontagság; száraz, csontos ember, magas, szikár alak; arcza becsületes, nyilt, és nem igér többet, mint a mennyi a fejében van; bajuszáról s szakálláról nem érdemes beszélni, olyan ritka.

Senki sem mondaná róluk, így rátekintésre, hogy az egyik a környék Adonisa, a másik maga Hercules.

A tiszttartóné nagy gonddal tisztogatá le vendégei ruhájáról a bundaszőrt; tisztességesen jelenjenek meg a többi vendégek előtt, mert szép társaság van együtt, a kik majd megnézik az embert.

– Visszanézzük őket, tréfálkozék Gábor, mert mi meg leánynézőbe jöttünk ide.

– Leánynézőbe, ide? kiáltá egyszerre haragosan a tiszttartóné. Sodrófát ti nektek, nem leányt! Az utolsó szolgálómat sem adnám nektek, azért, ha ezer köröszt buzád terem is, s ennek a másiknak meg milliom forintot ad is az apja. Való is ti nektek tisztességes hajadon!

– Mond valamit, asszonynéném; magam is gondoltam rá, hogy nem vagyok én oda a kisasszonyok közé illő. Hadd menjen be csak Adorján a szálába, ő tud németül is, majd én csak kinn maradok a konyhában.

– Maradsz biz a pokolban! Kellesz ott most nagyon. Nincs még ott semmi megsülve.

– De bizony valami csinos kis leányt sejtettem meg ott a tűzhely mellett.

– No félbolond! nézd el nézd! Tán soha se láttad életedben? Az én Eszterem az, te málé!

– Igen az egyik; de a másik?

Tiszttartóné asszonyom itt felemelé tekintélyes ujját s úgy tett vele öcsémuram orra előtt, mint az óra ketyegője.

– Az a másik nem ebfogra való. Azt nem a kentek számára nevelték, dominus Kocsma de eadem uraimék; azért attól csak siccz! mert ott a körmére ütnek az embernek.

– De már azt meglátjuk! A czimbora egy lépést tett a konyhaajtó felé; termetes tiszttartóné asszonyom azonban gyorsan útját állta s félrelökte onnan:

– Czoki kurta! az a leány a grófkisasszony.

A czimbora meg is hökkent e szóra egy kicsinyt, meg nem is akarta hinni.

– Hát hogy van az itten?

– Hát úgy van itt, hogy itt van. A gróf okos ember. Mikor a grófkisasszonyt kinevelték a mindenféle nevelők és professorok, akkor azt mondta a gróf: «leányom, tudsz angolul, francziául, tudsz festeni, zongorázni, énekelni; és azért még sem tudsz semmit, mert nem értesz a gazdasághoz; azt sem tudod, miből lesz a laska? nem tudsz az uradnak egy szája izére való ebédet megfőzni, ha kivánja; nem érted a háztartás ezer meg ezer apró titkát, anélkül pedig veszedelmére vagy annak, a ki valaha elvesz, akármilyen gazdag ember legyen is; azért már most eredj ujra nevelő-intézetbe az én somlyóházi tiszttartónémhez, ott mindent megtanulhatsz.» Meg is tanul a lelkemadta mindent, s fogadom, hogy esztendő alatt olyan gazdasszony válik belőle, hogy megcsókolhatja a lábai porát a ki férjhez veszi. Azt pedig jól tudja a gróf úr, hogy a somlyóházi tiszttartóné mellett jó helyen van akárki leánya, mert jobban megőrzi az őtet, mint a bécsi madám! – No hát mars előre.

Az ifjaknak be kellett érni a magyarázattal, vagy hitték, vagy nem, mert a tiszttartóné galléron ragadta őket s ellenállást nem türve, betolta a szomszéd terem ajtaján, honnan a többi összegyült vendégek meleg zaja hangzott elő.

Hajh, másforma világ volt az!

Én nem tudom, vérünkben van-e, vagy a levegőben; átok-e rajtunk, vagy végzetes nyeremény? mi nem tudunk valamit, a mit még apáink tudtak: – nem tudunk mulatni többé.

Most ha összejövünk egymással, vagy czivakodnunk kell epegerjesztő tárgyak felett, vagy előveszszük a politikát s versenyezünk abban, hogy melyikünk tud szomorubb conjecturákat felállítani úgy is bekövetkezendő bajok felől? vagy ott ragadunk a kártyaasztalnál; legjobb esetben tánczolunk s nézzük: más hogy járja a bolondját.

Az a kedélyes, egymással megelégedő mulatság nem található többé, a mihez nem kellett sem kártya, sem zene, sem politika, sem szép asszonyok, mégis reggelig elvigadott rajta minden ember, ifja és véne, s a következő esztendeig visszaemlékezett rá, milyen jól mulatott akkor!

Ki is ment az a divatból: zálogos játék, az anecdotázó öreg urak, az a jó nevető publicum, a ki minden tréfát olyan meleg kedélylyel fogadott, azok a vidám fiatal emberek, enyelgő leánykák; azok mind a mesevilágba tartoznak már; itt-amott falukon, kis városokban némi utóhangjaikra találni, de az sem úgy szól már, mint azelőtt. Okosabbak lettünk: – az a kérdés, hogy boldogabbak-e?

Mikor a két országos korhely előtt kinyitá tiszttartóné asszony a terem ajtaját, olyan nagy volt odabenn a víg zaj, hogy alig vette észre valaki bejöttüket.

A középső tölgyfaasztal körül állt egy csoport öreg úr és fiatal ember, vegyest; nem igen feszes öltözetekben; ki kabátban, ki mentében, ki meg attiladolmányban; valahány szem, mind egy köpczös öreg úr felé volt fordulva, a ki bizonyosan érdekes történeteket bocsátott közre, a hogy minden arcz nevetésre készült vonásaiból lehete gyanítni.

Az öreg úr molnárszinű hosszú zrinyi-dolmányt viselt, nagy ezüst filigrán gombokkal, széles zsinórzattal, hasonló színű magyar nadrágot és ezüst sarkantyús csizmát; galambfehér haja olyan sűrű volt, mint a kefe, és olyan apróra nyirva; gyakran végigdörzsölte rajta tenyerét, mikor beszélt, mintha úgy szikráztatná ki belőle az élcz villanykáit.

Bajusza épen olyan fehér volt az öreg úrnak, miként haja, arczának egyéb részét tisztán tartotta minden szőrtől a borotva, sima volt az és elevenpiros s mikor nem mosolygott is, úgy tetszett, mintha mosolyogna.

Harsány hangja kihangzik a hahotából; épen valami kalandját meséli, hogy ment végig nem rég Pesten a váczi utczán ugyanabban a molnárszin kabátban, nagy előernyős sipka a fejében, elefántcsontgombos nádpálcza a kezében; látta, hogy valami nyúzott képü gyanus ember egyre sandalog mellette. Azt hitte, hogy a zsebkendőjét akarja ellopni. Hát a mint este bemegy a szinházba, leül a második emeleti zártszékbe, felhúzzák a függönyt, kit lát előlépni a szinpadra? saját magát, azzal a hosszú kabáttal, azzal a fehér bajuszszal, azzal az ernyős sipkával és hosszú nádpálczával a kezében… «Az akasztófáravaló! Komédiás volt! Azért nézett úgy meg, hogy este kijátszon a szinházban!» Tán megharagudott érte az öreg úr? Dehogy haragudott, sőt elkezdett kaczagni és verte az öklével a támlát, hogy minden ember ő rá nézett; úgy kiabált: «én vagyok ott, a ki lelke van a komédiásának! én vagyok ott!» Még most is csorog a szeméből a köny, mikor ezt elmondja, úgy kaczag fölötte. A kik hallgatják is, mind kaczagnak; pedig így leirva nincs ennek semmi hatása; az a kedély kellett ahoz, az a boldog jó hangulat, hogy az ember úgy tudjon elbeszélni valamit és úgy tudjon nevetni rajta.

Egy távolabbi szögletben tisztes matrónák ülnek, kiket valami kitünő férfiú mulattat. Nem fiatal ember már, az ötvenesben jár; a hogy a száját tartja, az látszik belőle, mintha most is igen kellemetes embernek tartaná magát, s vonásaiból kitünik az erőködés mindenkinek valami szépet mondani; öltözete urias volna, bársony gallér nyakán és hajtókáin, mellénye vörös bársony, nyakában nagy arany láncz, újjain nehéz köves-gyűrűk, miket szüntelen igazgat; mikor valakivel beszél, mindig olyan közel hajol hozzá, mintha valami titkot akarna vele közölni, vagy sajnálná a szót, hogy azt más is megértse. Egy öreg asszonysággal látszik nagyon megakadva lenni, a ki a kabátja végső gombját megfogva, sehogy sem akarja őt tovább bocsátani, a min a többiek titokban nevetnek s integetnek szemmel az öreg asszonyságnak, hogy csak ingerkedjék még a foglyul esettel.

A teremben alá s felsétálgat egy fiatal hölgy; a szépség tökélyének volna nevezhető, ha a szépség felől csak a szemek adnának itéletet. Gyönyörű halaványbarna creolarcz, nyugtalan sötét szemekkel; két ajka együtt oly parányi, mint egy eperszem; termete mint egy antik szoboré; sem költő, sem művész szebb alakot nem kivánhat magának ideáljától.

Hanem van valami e szép alak minden vonásán, minden mozdulatán, a mi annak szépségéből levon; az, hogy meglátszik rajta: mennyire tudja ő, hogy milyen szép?

Hasonló azokhoz a szépségekhez, a miket a divatképeken látni. Akármilyen ideálkép legyen is azokon, az embernek nem megy ki a fejéből, hogy ez csak divatkép.

Egy fiatal, igénytelen ember látszik őt mulattatni, a kiről most nem sok mondanivalónk van. Azok közé tartozó, a kikkel az ember százszor is találkozik, míg egyszer feltűnnek. Meglehet, hogy azért igen derék és kitünő emberek. Meglehet, hogy ennél is az az eset; – majd meglátjuk.

A vidám, zengőbongó társaság közt bujdokolva csuszamlik néha keresztül egy kicsiny jelentéktelen alak; a ki még kisebbé törekszik magát tenni az által, hogy a fejét aláhuzza; majd boros palaczkokat hord az egyik szobából a másikba, majd a cselédekkel suttog; ha valaki a vendégek közül észreveszi s megszólítja: egyet mosolyog, de azt is csak félig, azzal csuszamlik odább, úgy kerülgetve minden embert, mintha üvegből volnának s félne, hogy összetöri valamelyiket.

A tiszttartóné harsány hangja egyszerre beleszól a társalgásba; az általa bevezetett két vendéget egyenkint bemutatja a társaság csoportozatainak és viszont.

– Itt van ez a két jó madár! szól a mesemondó öreg úr elé érve; Borcz Adorján öcsém, meg Gábor Endre öcsém. Ez meg az én legkedvesebb urambátyám Simándi Gida, ha hallottátok hirét.

Persze, hogy mind hallották egymás hirét. Mind a hárman szivesen kezet szorítanak s örülnek, hogy szerencséjük van egymáshoz.

Következik az asszonyságoknál a bemutatás.

– Kedves komám, Borsodiné asszonyság. Itt hozom a két korhelyt. Ez Borcz Adorján, ez meg Gábor Endre.

– A két hires tánczos, kiált fel a vidám öreg asszonyság, eleresztve a fogvatartott úr gombját végtére. No, hála Istennek, hogy eljöttek, legalább lesz kivel tánczolnom nekem is.

– Igen bizony! mordul vissza a tiszttartóné, ha a mankók és a zselleszék is tudnának kalamajkát járni.

Mind nevetnek rajta. Az öreg asszonyság azt vágja erre vissza, hogy nem kell neki akkor mankó, mikor szép legények híják tánczba; akkor elfelejti ő azt.