Part 6

– Te nagy tudománybuvár voltál teljes életedben Iván, az iskolában első voltál közöttünk, míg én csak dilettanskodtam melletted: már most hát mondd meg nekem őszintén, annyi tanulmány, szorgalom és physikai fáradság mellett, mi tiszta jövedelmet hozhat neked ez az egész telep?

– Évenkint tizezer forintot.

– Más szóval: a telep maga semmit. Magad vagy az igazgató, a felügyelő, a pénztárnok, a bányamérnök, a titkár, a könyvvezető és a spediteur. Tehát csak azt kapod, szűken, a mit ezeknek fizetnél, ha magad nem volnál mindez egy személyben. Más szóval, a munkádat, a talentumodat, a tanulmányodat, a buzgalmadat megfizeti neked a saját tárnád úgy, mint a hogy a legszigorubb idegen birtokos megfizetné; de mint realitás, mint százezreket képviselő érték, neked ez a tárna nem vet egy vörös batkát sem.

– Annak sem a tárna nem oka, sem magam. Hanem egyedül az a körülmény, hogy a «consumo» korlátoltsága mellett a productiót nem lehet oktalanul kiterjeszteni.

– Én majd rávezetlek, hogy hol a hiba? Mai világban minden erő a conglomeratió után törekszik. A politikai világban nem létezhetnek többé az apró államok, kénytelenek nagyobb tömegekké olvadni össze, mert kis államgazdaságot kormányozni nem lehet. Az iparvilágban szintén nem létezhetnek többé az apró iparvállalatok, mert az újabb igények szerint a kisebbnek is olyan nagy a regieje, mint a nagyobbnak. Egy száz lóerejü gőzgéphez épen csak annyi felügyelet kell, mint egy négy lóerejühöz, s a kis vállalatnak épen annyi strazzával van dolga, annyi contokönyvet kell ellátni, mint egy nagynak; s a leglucrativusabb vállalkozásoknál a kis-vállalatokat leszorítja az «üzleti tőke» hiánya miatt az azzal rendelkező nagyobb vállalat.

– Azért viszont a kis vállalatok nem veszélyeztetik olyan nagyon a csendes életben maradást.

– Dehogy nem. A te tárnádnak például nem kell egyéb, mint hogy egy szép napon a bécsi kereskedelmi miniszter irja alá egy angol vastermelőnek a folyamodványát a nyersvasbehozatal végett, s másnap kiolthatja katlanait a szomszéd hámor; te meg aztán elmehetsz a szenedet kosárszámra árulni a czigány-kovácsoknak.

– Ezen is estem már át egyszer. A nyers-vasunk kiállta a külföldivel a versenyt s nem kellett kioltanunk a hámor katlanait s nem kellett betemetnünk a tárnáinkat. Vasunk, szenünk kivívta magának azt a helyet, a honnan nem lehetett azt elüzni.

– Egygyel több ok azon eszme foganatosítására, a mely engem ide hozott. Mert azt talán csak nem gondolod, hogy Rauné urat ide kisérni jöttem csupán a Bondavölgybe, hogy ő meg ne unja magát az úton. Idetalált volna ő magában is. Nekem egy nagyszerü tervem van veled. Én téged gazdag emberré akarlak tenni. A miből természetesen magam is hasznot akarok húzni.

– Nos?

– Nem tudom, micsoda adomás könyvben olvastam a nemzetek külömböző kifejezéseit a pénzszerzésre nézve. A magyar pénzt «keres,» a német pénzt «érdemel» (Geld verdienen), a franczia pénzt «nyer» (gagner d’argent), az amerikai pénzt «csinál» (to make a monaie). Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mint ha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg? a jámbor németet, a hogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot, a könnyü vérű francziát, a hogy koczkáztat és nyer, ha akad egy másikra, a ki veszít; míg a nehézvérű yankee ül egy helyben s a körmét faragva csinálja a pénzt. Mert sok millió pénz hever még, a mi csak csinálásra vár. Hol hever? Életrevaló, de élni nem tudó vállalatokban. Egy helyen a föld rejtett kincseiben, miknek kiaknázásához nincsen forgalmi tőke, más helyen halomra gyűlt tőkében, a minek felhasználásához nincs biztos vállalat; új találmányokban; az ipar és kereskedelem számára még meg nem hódított területekben; a közlekedési eszközök kiterjedésében; az emelkedő luxusban, az emberek bolondságaiban s a tudomány vívmányaiban, és főleg a pénzféltő kis tőkepénzesek ládáiban. Mindezeket a heverő kincseket felszinre hozni, a stagnáló kapitálisnak gyors forgalmu csatornákat nyitni, a sok apró tőkét egy nagygyá egyesíteni, az iparnak piaczot, a piacznak árkeletet szerezni, a hitel által minden tényleges forintot két-három helyen szerepeltetni: ez az, a mit mai nap pénzcsinálásnak nevezünk. Szép tudomány! Tisztességes tudomány. S úgy látszik, hogy eltartja az emberét.

Félix ez értekezés után azon önteltséggel dugá mellényzsebeibe két kezének ujja hegyeit, mely szerint bizonyos lehete a felől, hogy Iván barátja nagyon is jól fogja ismerni a Félix Kaulman firmát, mely dolgozik bankárügyekben Bécsben és Párisban. Jó hangzásu név, ha akarom franczia, ha akarom német.

Iván ismerte azt. Félix hajdani iskolatársa volt: bankár fia. Apja üzletét örökölte. Sokat lehetett a nevet olvasni újabb vállalatok, üzletkötések alatt.

– De hát, hogy akarsz az én bányámból sok pénzt csinálni?

– Nagyszerü tervem van vele.

– De hisz maga az egész tárna sem nagyszerü.

– Mert nem látod olyan magasról, mint én. Rajta taposol a gyémántokon, s mikor aranyat kérhetnél a földtől, megköszönöd, ha vasat ád. Ez a tárna teneked, mint mondád, tizezer forint hasznot hajt. Ez 200 ezer frtnyi tőkének a kamatja. Én tehát alakítok egy consortiumot, mely ezt a te egész telepedet, a hogy áll, megveszi kétszázezer forintért.

– De nem válok meg semmi pénzért a tárnámtól. Ez nekem elementumom, mint a csiknak az iszap.

– Hiszen nem is válsz meg tőle. Dehogy válsz meg. Azután leszesz még csak hozzálánczolva egész kedved szerint. Ha futni akarnál, sem eresztenélek. A consortium egyelőre négy millió tőkével fog megalakulni s nagyszerü etablissement-et rendez be, mely egyfelől a poroszországi szén concurrentiáját megöli, másfelől az angol vasuti sineket és gépvasat leszorítja az osztrák piaczról. Te ez etablissement-nak főigazgatója maradsz, 10,000 forint évi fizetéssel, két perczent tantiémet kapsz a tiszta haszonból, s szabadságodban álland a neked vételárban adandó összeg egy részét részvényekben al pari magadnak tartanod, s miután e vállalat biztos husz perczentet fog jövedelmezni, biztosítva vagy róla, hogy a mostani tizezer forint jövedelmed helyett 30 ezer forint évi biztos jövedelmed van, s a tőkéd ötven százalékkal megnövekedik. Dolgod pedig épen egy hatodrésznyi lesz, mint most.

Iván félbeszakítás nélkül hallgatta mindezt végig. Azután egész csendes vérrel azt felelé rá, hogy:

– Kedves Félix, ha én egy consortiumnak, melynek négy milliója van, azt mondanám: add ide a pénzedet; én csinálok neked olyan iparágból, mely nekem csak tizezer forintot jövedelmezett, jövőre nyolczszázezer forint évi jövedelmet, akkor én legfeljebb semmirekellő volnék; hanem ha még ezenfelül azt is megtenném, hogy ennek a társulatnak a részvényeibe a magam pénzét is beleverjem, már akkor épen azzal kellene magamnak hizelkednem, hogy bolond vagyok.

Félix nagyot kaczagott e szóra. Tréfás mondat volt az nagyon. Azután hajlós sétapálczáját nyaka mögé téve, s két kezét annak két végére felakasztva, magas fensőbbségi tudattal beszélt le Ivánhoz.

– Mert még nem hallgattad végig, a mit mondani akarok. Hiszen nem csupán a te telepedről van itt szó. Tudod jól, hogy a te tárnád csak egy kis kiszögellése a bonda-völgyi óriási szénrakványnak s az mértföldnyi területben halad odább, folyvást erősebb rétegben messze el Bondavár alatt, egészen a szomszéd völgyteknőig. Én ezt az egész kőszénmedenczét akarom megvétetni, a minek most még bagatelle az ára, s a min milliókat lehet nyerni, tisztességes, okos, raisonabilis úton, a nélkül, hogy valakitől lopnók a pénzt, a nélkül, hogy valakit megcsalnának érte. Egy heverő kincset akarok felvenni a földből, a mi itt van, megvan, kinálkozik; csak épen a kincs sulyának megfelelő erőt követel.

– Ez más. Igy értem a tervedet. S nem tagadom meg tőle, hogy az így jogosultan nagyszerü. De épen azért, mert nagyszerü a terved, annak a hibái is óriásiak. Az igaz, hogy a kincs, a mit az egész Bonda-völgy rejt magában, valami óriási. Legalább száz millió. Ki sem lehet számítani mennyi? Hanem ahhoz nem lehet hozzányúlni, először, mert ez az egész bondavári uradalom, így a hogy áll, nem eladó.

– Ah! dehogy.

– Elmondom, miért nem? Először is a birtok az öreg herczeg Bondaváryé, ki jelenleg leggazdagabb úr az országban.

– Milyen gazdag úr valaki? azt mi jobban tudjuk.

– De legbüszkébb úr, annyi bizonyos, a ki előtt nem mernék azzal az ajánlattal megjelenni, hogy családja ősi fészkét, nevének praedicatumát képező birtokát adja el kőszénbányának.

– Óh hó! Láttunk már büszkébb urakat is hasonló elhatározásokra jutni. Az olasz király koronás úr, mégis túladott Savoyán, a mi nemzetségének előneve, s keresztjét czímerében viseli.

– Én pedig ellenkezőleg láttam egy magyar családot, melynek hajdan oly kiterjedett birtoka volt, hogy a Dunától a Tiszáig folyvást saját jószágán utazhatott, s mely később mind ezen birtokát elveszté, elpazarlá, de egyetlen egy folt földet, egy kerek nyárfaerdőt Bánkházán, semmi áron és semmi nyomorban nem birtak megvenni tőlük, mert az képezte prædicatumukat.

– No ezen én fognék segíteni.

– Azután. Ha az öreg herczeg hajlandó lenne is e birtokát áruba bocsátani, nem tehetné azt, a míg leánytestvére, Bondaváry Theudelinda grófkisasszony él. Mivelhogy atyjuk e várat és uradalmat vitalitiumkép hagyományozta leányának, a ki jelenleg valami ötvennyolcz esztendős lehet, s még szándékozik valami harminczig elélni. Az pedig hozzá van nőve a várához, még soha egy napra tudtomra ki nem jött belőle. Az egész világot gyűlöli. Azt ugyan rá nem veszi semmi emberi hatalom, hogy Bondavárát átengedje akármi világboldogító consortiumnak, ha mindjárt arról lenne is szó, hogy ő alatta van az utolsó kőszén, s ha azt ide nem adja, megfagy a világ.

Félix nevetett rajta.

– Ennél nehezebben bevehető erősségeket is kapitulaczióra birtam én már. Asszonyszíveken különösen nincs brahma-závár.

– Jól van, szólt Iván. Tehát tegyük fel, hogy sikerülend a herczeget is, meg a grófnőt is rábirni, hogy a birtokot eladják; még akkor mindig nincsen nagyszerü etablissementod. Következnek a technikai akadályok. Mi a legfőbb szükséglet ily vállalatnál?

– A készpénz.

– Nem az. A kész ember.

– A hol pénz van, van ember.

– Ember és ember között nagy a különbség. Ez azon árúczikk, a melyben a legnagyobbszerü csalódások lehetők. Nálunk először is hiányzik a közmunkás.

– Hozatunk Belgiumból, Francziaországból.

– Csak hogy a mely munkás Belgiumban, Francziaországban vállalkozik arra, hogy hozzánk eljöjjön, először is nem azért jön, hogy kevesebb bért kapjon nálunk, mint ott, hanem megfordítva. Tehát ily forcirozva támasztott iparvállalatnál a legelső hiány az, hogy néhány perczenttel többe kerül nála a munka, mint a fennállóknál. Szerintem minden iparvállalatnak a maga természetes utján kell kifejlődni. Erőnkhöz és a piaczhoz mérten kezdeni, a munkásokat magunknak nevelni, hozzánk édesgetni, összetanítani, lassan, de biztosan terjeszkedni, kicsinyben experimentálni, a készre alkudni, s inkább szívósan kitartani, mint rohammal megindúlni. Ez az én regulám.

– Múlt századbeli nézetek. Ily elvek mellett Amerika soha sem hagyta volna el Európát.

– A másik baj a külföldi munkásokkal az, hogy a ki onnan hozzánk átjön, az többnyire a nyugtalan, helyhez nem kötött rész; a titkos társulatok szövetségese, mely a mint beteszi ide a lábát, azonnal elrontja a mostani jószellemü munkásainkat is, s meghonosítja a grévet.

– Nálatok soha sincs gréve?

– Soha.

– Hogyan előzöd meg?

– Az az én titkom. Hosszu volna elmondani. Annyit bizonyosnak tartok, hogy egy erőszakolt gyártelep nálunk legelőször is a kézmunka drágaságával fog első akadályul találkozni. Második akadály egy hozzáértő technicai vezető hiánya.

– Azt biztosan kapunk külföldön.

– Meglehet. Én, magános ember, ha van mire és miből, bizton hiszem, hogy kapok; mert utána járok, s kikeresem, megválasztom a legjobbat, s ha megkaptam a legjobbat, megfizetem úgy, a hogy én értem, hogy megérdemli. Ez nem úgy megy nyerészkedésre alakúlt consortiumoknál; ott először is szerepel a protectió. Az igazgató-tanács tagjai a legtöbb részvénynyel biró alapitók. Azok rendesen annyit értenek ahhoz az üzletághoz, a melynek kormányzatát viszik, mint a hajdu a harangöntéshez. Többnyire az elnök, az igazgató imponál. Azoknak van valami protegéejük, a kinek alkalmazás kell. Az talán bádogos volt, annálfogva kell értenie a vasöntőde vezetéséhez. A legjobb esetben takarékossági szempontból indúlnak ki, s tiz ajánlkozó közül kiválasztják a legjutányosabbat. Az első év azután magán viseli az experimentatió jellegeit. A feldolgozott nyersanyagnak fele kárba vész. Kisül, hogy senki sem ért ahhoz a munkához, a mit magára vállalt. Roszul teljesített kötelezettségek miatt kárpótlási pörök zúdulnak a jogfelügyelő gallérjába özönnel. Vége felé rájön az igazgatóbizottmány, hogy ünnepnapokon, mikor a gépek pihennek, sokkal kevesebb a veszteség, mint munkanapokon, mikor dolgoznak. Végre nagy későre észreveszik, hogy a vállalatnak nagyobb a teste, mint az ereje, s nem bir mozogni. Van sok épület, gép, anyag, készlet, de nincs elég üzleti tőke. Új befizetés rendeltetik. Nem fizetnek. Vetik ezerével a részvényeket a piaczra. Következik egy prioritási kölcsön a társulat ingatlanaira. Ez egy perczre megállítja a bukást. Akad uzsorás, ki a száz forintos prioritási papirért ád 60-at. Akkor az igazgató-bizottmány iparkodik a saját csizmáit kimenteni a sárból, s ha szabadúlhatott, nyakra-főre leköszön, magára hagyva a felügyelőt, hogy tegyen a mit akar. Az azután a míg a készletben tart, szórja potom árért, a mi eladható, okosnak, bolondnak, hogy a munkásait fizethesse, hogy maga élhessen. Végre az is megszökik, s az üresen maradt nagyszerü etablissement előtt megüti a czimeres ember a dobot: «Ki vesz téglát?» Ez a története, az én tudtomra minden erőltetett nagyszerü iparvállalatnak, a mi nem a maga természetes kifejlődési stadiumain keresztül a korkivánalom és közszükséglet mellett nőtt nagygyá.

Félix sokat nevetett Iván elbeszélése alatt.

– Igaz! Valóságosan így van! Mintha nyomtatásból olvasnád! Hanem hát épen ezen baj elkerülése végett akarok e vállalat igazgatására egy olyan embert megnyerni, a ki az egész üzletet az «F»-ből érti, tégedet.

– No ez a legveszedelmesebb csalódás. Én értem és ismerem a magam iparvállalata szűk feladatait ebben a kis keretben; de nem ismerem sem a nagy világpiaczot, sem a magasabb üzleti követelményeket. Sok embert tett már az a káprázat tönkre, hogy jó kisgyáros, kiskereskedő létére nagy-gyárosnak, nagykereskedőnek hitte magát fölemelhetni; holott az két «ellentétes» talentum és tanulmány. Az egyiknek minden apró nyereséget meg kell ragadni, a másiknak észre sem szabad azokat venni. Az egyiknek csak bizonyosra szabad dolgozni, a másiknak feladata mindig nagyokat koczkáztatni. Az egyiknek alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, a másiknak a kerek világra spekulálni, hogy ha egy helyről kiszorult, más helyütt szorítson magának tért. Ehhez nekem nincs elég tanulmányom, ismeretem, hivatásom.

– Tulszerény vagy. Majd meggyőzlek az ellenkezőről.

– No de hát tegyük fel, hogy minden megterem úgy, a hogy képzeletedben létezik. A nagyszerű gyártelep itt áll, müködik, jó anyagot szolgáltat, olcsón, eleget; most következik a legfőbb baj: a topographiai akadályok. A bondavölgyi széntelep husz mértföldnyire esik a legközelebbi vasutállomáshoz, huszonöt mértföldnyire a legközelebbi hajózható folyamhoz. A mig idejöttél, láthattad, milyen utak vannak idáig. Van négy hónapja az esztendőnek, a mikor épen nem lehet semmi szállítmányt küldeni távolabb helyre, de a legkedvezőbb szakában is az esztendőnek, mire a nálunk előállított szén és vas tengelyen azt a pontot eléri, a hol a legelső piaczot megtalálja, már akkor a magas fuvarbér által úgy megdrágult, hogy azzal a vassal, azzal a szénnel, a mit Liverpoolból, vagy Poroszországból hoztak, nem versenyezhet.

– Azt én mind tudom, szólt Félix, pálczikája kláris faragványával egyengetve fodorított bajuszát. Hanem azon könnyen segít egy szárnyvasut a Bondavölgyből a főemporiumig.

– Egy bondavölgyi vasut! kiálta fel Iván elbámulva. Tán csak nem gondolod, hogy a négy millió tőkével még husz mértföldnyi vasutat is ki lehet építeni.

– Óh épen nem! az megint más vállalat feladata lenne.

– S te hiszed azt, hogy tisztán pusztán a bondavölgyi gyártelep kedvéért akad tőkepénzes, a ki egy semmi kereskedelmi forgalommal nem biztató vas zsák-utnak a kiépítésére vállalkozik.

– Hogyne vállalkoznék! szólt Félix, pálczája klárisfejét szája elé téve, mintha két felé akarná vele osztani a szót. Ha az állam megadja az utvonalra nézve az alkotmányos kamatbiztosítást.

(Azon időben a reichsrath volt az alkotmány.)

Iván most még jobban felnyitá szemeit, s minden szót külön megnyomott.

– Az állam – adjon – ennek a – vasutvonalnak – kamatbiztosítást! De hisz az a legvilágosabb megröviditése volna az államnak. Én nem képzelem annak a lehetőségét!

Félix meggondoltan felelt.

– Vannak kulcsok, melyek a magas urak hivatalszobáinak ajtaját megnyitják előttünk.

Többet nem engedett magának elmondani, sétabotja korall-bunkójával mintegy visszatömve szájába a további felvilágosításokat.

Iván erre a szóra kihuzta asztalfiókját, s kivett belőle egy darab fekete kenyeret.

– Látod ezt? A kik ilyen fekete kenyérrel élnek, azok nem fognak az excellentiás urak előszobáiban alkalmatlankodni.

Félix cholericus nevetéssel vetette hátra fejét s szélmalmot csinált ujjai között pálczájával.

– No hát n’en parlons plus! Majd ráérsz későbben is hozzánk csatlakozni. Mert én, a mit egyszer feltettem magamban, azt ki is viszem. Fogadom neked, hogy kihuzom a bondavölgyi uradalmat a herczeg lába s a kegyes grófnő imazsámolya alól, hogy felépítem rajta a legnagyobbszerü gyártelepet, a mi a birodalomban lehet, s hogy odatolom azt a világpiacz közepébe mindenestől, a milyen igaz, hogy Kaulman Félix a nevem.

– No sok szerencsét az expeditióhoz, hanem én itthon maradok.

Rauné ur megérkezése megszakítá a beszélgetést.

A franczia elmondá, hogy megismerte feladatát, Iván föltételeit elfogadja, s azonnal beállhat hivatásába.

Iván kezet nyujtott az alkura, a szerződést aláirák, s azután rögtön átadta neki a kézi pénztárt s a munkások jegyzékét, kérte őt, hogy a ma esti bérfizetést végezze a vendéglő csarnokában, a hol állandó lakás lesz számára rendelve.

A vendéglő átellenben volt Iván lakával.

A munkás-csoportok szombat este ott gyülekeztek össze a két ház közötti téren. Iván az ablakhoz ment utána nézni, hogy milyen renddel fog menni az uj felügyelő alatt a fizetés sora? Félix is odaállt mellé s óralánczán csüggő kis miniatur lorgnonján keresztül szemügyre kezdé venni a munkásokat.

– Ah ça! szólt egyszer, nyelvével csettentve; az a kis cendrillon abban a piros rokolyában nem volna rossz bronz-figura! Ettől meg kell tanulnom, hogy hivják tótul azt, hogy «szeretsz-e engem?»

– Vigyázz vele, szólt Iván féltréfásan, mert vőlegénye van, a kinek a mellékneve «emberevő».

A kifizetés rendén ment. Szaffrán Péter kihozta a vendéglőből Evila hetibérét is, s azt át akarta neki adni. Evila visszaadta neki. S aztán jó kedvvel haladtak hazafelé. A leány elkezdett dalolni s Péter vállára tette kezét.

– Terringettét! Milyen hang! kiálta fel a bankár. Ha Párisban volna, levágná vele Theresát!

Iván szivarra gyujtott, leült egy szegletbe és hallgatott.

DOKTOR UR!

Másnap vasárnap volt. Iván korán reggel elvezette Félixet és Rauné urat a gyártelepbe, hogy megmutogassa nekik a munkások lakását, a mik egész kis falut képeztek már. Azt a falut Iván atyja alapította. Szegény, rongyos, burgonyán tengődő lakosok vidéke volt az. A kőszén uralma óta tisztes viseletű, jól élő nép növekedett rajta.

Minden családos munkásnak külön házikója volt, s kis gyümölcsös-kertje hozzá.

Mikor az előtt a ház előtt elmentek, a melyben Evila lakott, kénytelenek voltak mind a hárman betekinteni annak az udvarára. Először is azért, mert a háznak az ajtaja nyitva volt; másodszor pedig azért, mert annak az udvarán oly látványnak voltak tanui, a mi bármely arramenőt megállítana.

Szaffrán Péter verte Evilát.

A vőlegény rácsavarta balkezére menyasszonyának hosszu, tömött fekete haját, s a jobb kezében egy két rét fogott szíjat gyakorolt abban a foglalatosságban, hogy azzal a leány hátára, vállaira csattogó ütéseket osztogatott.

A ficzkónak az arcza egészen megérdemelni látszott gazdájának «emberevő» gúnynevét; szemeinek fehére felül kilátszott szempillái alul, szemöldei találkozót adtak egymásnak egy mély homlokráncz tövében, arcza sápadt volt a dühtől, szétnyilt ajkai összecsikorgatott fogait láttatták.

Minden ütésnél, a mit tett a leányra, valami kurta morduló kérdést tett hozzá, mintha olyasmit mondana: «Ellenkezel még? Makacskodol még? Fogsz még velem daczolni?»

A leány pedig nem sírt, nem könyörgött, csak felemelt kötényét ajkaihoz szorítá két kezével, s mikor a brutális ficzkó nagyokat rántott a fején hajánál fogva, olyankor olyan szeliden nézett fel rá engesztelőleg azokkal a lélekteljes szemeivel! A Brontes nem értette a szemek beszédét.

– Ejh ni! kiálta Félix. A cendrillon és vőlegénye egy szerelmes pásztorórán.

– Az ám, felelt rá Iván egykedvüleg.

– De hát ne engedd annak a gazembernek, hogy azt a szép gyermeket úgy üsse.

Iván vállat vont.

– Joga van hozzá. Az övé. Menyasszonya. Ha beavatkozom, csak még jobban megveri. Aztán meg ugy látom, hogy ez alkalommal erősen fel van pálinkázva a ficzkó. Ilyenkor nem birni vele.

– No én majd megmutatom, hogy birok vele, szólt Félix. De azt nem nézhetem, hogy ezt a szép gyermeket üsse itt előttem.

– Nem jó lesz odamenned, inté őt Iván. Ezek a földalatti munkások nem igen tartják tekintélyben a selyemkabátos embereket.

– Majd meglássuk. Te csak annyit tégy meg, hogy mikor azt látod, hogy ennek a cyclopsnak a karját megfogom, kiáltsd rám e szót: «doktor ur!»

Azzal az utmagaslatról aláugorva, egész önbizalommal sietett be a kis ház udvarára az elegáns nagyvárosi ur.

Szaffrán Peti bizony fel sem vette a jövetelét, még jobban czibálta Evila haját.

– Hát te ficzkó! kiálta rá Félix, miért vered ezt a leányt?

Szaffrán visszafelelt rá nagy pimaszul:

– Kinek mi gondja rá? Az én mátkám!

Csakugyan nagyon dült a szájából a pálinkabűz.

– Ah te házasodni készülsz? szólt Félix, odalépve egészen a herculesi alak mellé, kinek alig ért a válláig. S vajjon szabad már neked megnősülnöd? Nem vagy te még katonaköteles?

Ennél a szónál csakugyan leereszté a felemelt szijat Szaffrán Peti, mintha tiz mázsás pőrölylyé lett volna kezében.

– Fegyverképtelen vagyok, dörmögé fogai közül. Bizonyítványom van.

– Ah! Te fegyverképtelen? Te jeles verekedő! S ki volt az a derék becsületes orvos, ki neked erről bizonyítványt adott! Ilyen karokkal! Kérem!

S e szóval megtapintá a legény karjának kidülledt izmait.

«Doktor ur!» hangzék e pillanatban Iván szava.

A mint e szót hallá, s a mint Félix ujjainak motozását megérzé karjának izmain Péter, egyszerre lecsavarta kezéről Evila haját, s ijedten bocsátá azt el.

– No megállj fiam, szólt Félix, vékony kis halhéj-pálczáját megsuhogatva az orra előtt, majd holnap reggel a felülvizsgálatnál megnézem, hogy micsoda nagy bajod van, a miért nem szolgálhatsz fegyver alatt. Azért vagyok itten!

Szaffrán Petinek egy perczre az a mentő gondolata támadt, hogy elővegye rögtöni kancsalítását.

Félix kinevette vele.

– Jaj fiam, úgy én is tudok, s visszakancsalitott a szeme közé. Holnap maj megvizitállak.

Szaffrán Peti erre a szóra megfordult a sarkán, neki iramodott az udvar ellenkező végének, keresztülvetette magát a keritésen, s addig vissza sem pillantott, mig az erdőt el nem érte.

Iván bámult a csodálatos sikeren. Neki minden testi ereje s személyes bátorsága mellett nem igérkezett jó kimenetel e ficzkó elleni beavatkozásnál, s amaz a másik, azzal a finom kényes alakkal két percz alatt keresztülveti a keritésen a maga óriását s elkergeti a világba.

Iván restellte a dolgot és szégyenlette magát. Látta, hogy Félix még jónak találja ott időzni s a leánynyal szóváltásba elegyedni. Erre a jelenetre meg épen nem akarta Iván a száját tátani.

– Jerünk odább, szólt Raunénak, majd utánunk talál Kaulman ur.