Part 35

A semmivélételre itélt nagyúri család megmenekült és újra él.

És életét köszöni egy fakó tudósnak, a kit…

Itt megszakítá a levelet Angela grófnő.

Hanem mikor már a neve alá volt írva, még egy utóirat következett.

Az ebből állt:

«Küldjön nekem választ e levelemre. Csak egy sort kérek. Csak ennyit írjon: «Én önnek megbocsátok!»

Iván rögtön válaszolt a grófnőnek.

Megírta neki, hogy igen köszöni, ha még róla megemlékezik. De ő neki valóban semmi sem jut eszébe, a mit a grófnőnek meg kellene bocsátania. Ellenkezőleg: igen nagy hálával emlékezik mindazon szives jóindulatra, a mivel őt a grófnő elhalmozta.

A levél iparkodott udvarias lenni és hideg.

Hanem erre egy új levele érkezett Angela grófnőnek.

«Ne kérdezze ön, mit vétettem ön ellen, mit nem? igy szól a levél. Elég, ha én tudom. Nem ön tesz nekem szemrehányást, de saját lelkem. Annak kell megnyugtatás. Feleljen ön nekem őszintén, megbocsáthat-e valaha? Nekem nem úgy kellett volna önnel bánnom, a hogy tettem!»

Iván újra válaszolt a grófnőnek.

Most már hosszasabban írt.

Elmondott neki rejtelmeket, vallomásokat, miket senki sem hallott még tőle. Nyugtassa meg a lelkét a grófnő. Őt meg nem bántotta soha. S előtte a grófnő alakja most is azon magasban állt, a melyben állt az első pillanattól fogva.

Arra azután egy harmadik levelet is kapott a grófnőtől.

«Uram!»

«Irja ön nekem ezt a sort egy papirra:»

«Bondaváry Angela. Én önnek szivemből megbocsátok.»

«Ha teheti?»

«Egyebet semmit.»

Iván azután megírta neki ezt a sort, és egyebet semmit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy este Iván lakása előtt egy utazóhintó és egy másik szekér állt meg. Iván akkor már a részvénytárna igazgatói épületében lakott földszint.

A kapus néhány szót váltott a hintóban ülővel s azután két látogató-jegyet vitt be Ivánhoz.

Iván meglepetve olvasá e neveket:

«Bondaváry Theudelinda grófnő.»

«Bondaváry Angela grófnő.»

Sajátságosnak találta, hogy a férj neve nincs mellékelve az utóbbihoz.

Iván mondá a kapusnak, hogy vezesse be a hölgyeket, készen áll elfogadásukra.

Mit akarhatnak tőle? Minő kinos megpróbáltatásnak vetik még alá szívét? Hisz ő nem bántotta őket soha. Mindig csak jót akart, jót tett velük. Miért nem hagyják már nyugodni?

Az ajtó nyilt, s Iván maga elé látott lépni «egy» hölgyet.

Egész gyászban volt, még arcza is sűrű gyászfátyollal beburkolva, úgy, hogy az arczához tapadó krepon mint egy szobrot, takarta vonásait.

Ez Theudelinda grófnő volt.

Hosszú, kettős gallérú úti köpeny volt rajta, az is fénytelen, fekete; a mint Iván eléje sietett, a felső lebernyeg alul kiemelkedett egy fekete keztyűs kéz, s ujja hegyeit nyújtá Iván elé; Iván ajkához érteté a fekete ujjhegyeket.

– Üdv önnek! suttogá a fátyolos alak.

– Hol az őrgrófné? kérdezé Iván szorongva.

– Mindjárt itt lesz. De nehezen tud jönni.

Iván a pamlaghoz vezeté a delnőt s kérte, hogy foglaljon helyet.

– Ne menjen eléje! szólt a grófnő; ide talál ő magától is. Ön szivesen fogja őt fogadni, nemde?

– Oh, grófnő!

– Semmi frázisok! vágott eléje a delnő. Nem azért jöttünk önhöz. Nem szépeket mondani, udvariasságokat kicserélni. Mi rideg követeléssel jövünk. Egyszerű a felelet: «oui ou non» Angela itt akar maradni.

– Itt? szólt megdöbbenve Iván.

– Igen is itt! Ijedjen meg. Itt az ön közelében. Örökké! mindig itt lenni. Önnel együtt lakni. Önt soha el nem hagyni. Ezt kivánja, s joga van hozzá.

Iván egyre jobban bámult.

Künn a folyosón ez alatt nehézkes léptek közeledtek, több férfi topogása hangzott. Azután ismét nyilt az ajtó, s négy tárnalegény behozott rajta egy érczkoporsót, annak a közepén vert ezüstből egy fehér koszorú volt, mely a bondavári czimert köríté, s a koszorú alatt arany lapidár betűkkel e név: «Bondaváry Angela.»

A koporsót odatették a nagy tölgyfa-asztalra.

Iván, mint a szobor, mozdulatlanúl állt, a névre és a koszorúra szegezve szemeit.

Theudelinda felállt és megfogta Iván kezét.

– Itt van Bondaváry Angela grófnő és kér öntől, Bondavár urától, ősei kastélyának sírboltjában egy kicsiny kis helyet, egy kis nyoszolyát, a hol várhassa a minden kiszenvedett nők vőlegényét, a Jézus Krisztust.

– Hogy lehet ez? rebegé Iván meghatottan.

– Hogy lehet? Igen könnyen. Dobjon egy rózsát a tűzbe s kérdezze két percz mulva, hogy lehetett belőle hamu? Még hallottam a kaczagását. Igen vig volt épen. Boszantották. Nevetett rajta. Közel ment a kandallóhoz. A másik perczben sikoltását hallottam, s lángokban állt előttem.

– Megégett? kiáltá fel Iván, összecsapott kezeit arczához emelve.

– Olyan gyémántot még nem látott ön elégni.

– Hát nem volt senki közel, a ki segélyére sietett volna?

– Senki közel? kiálta föl a delnő. Hát ki az a senki? Hát nem riadt ön fel a fekhelyéről, éjfél után egy órakor, mikor ezt a kiáltást hallotta: «Iván, segíts!» Nem hallotta nevét kiáltani? Nem látta maga előtt végig futni ezt a lángba borult tüneményt? Egy angyalt a pokollal testén! Hol volt ön akkor, hogy odaugrott volna hozzá, egy szőnyeggel elfojtotta volna égő öltönyeit, karjaival, kezeivel átölelte, itt tartotta volna, erőszakkal visszavette volna a halál kezéből? Ön az a «senki!» Most azután itt van ez a másik, azt mondja: «Most már én is senki vagyok. Legyünk ketten.»

Iván szívét vasmarokkal szorítá össze valami névtelen fájdalom.

– Két napig szenvedett: emberfeletti kínokat! mondá Theudelinda. Ha rágondolok: őrült vagyok, pedig mindig rágondolok. Utolsó perczéig eszméleténél volt és beszélt. Nem! Minek azt önnek megtudni, miről beszélt? Az utolsó órában irónt kért, s egy papirra valamit írt fel önnek. Az itt van e levélben. Ne bontsa fel, ne olvassa el addig, míg én itt vagyok, úgy sem adnék önnek semmiről felvilágosítást. Ha kérdője van hozzá, kérdje meg magától. Itt az érczkoporsó kulcsa. Ezt önnek adom.

Iván keze a megdöbbenés mozdulatával rándult vissza ez ajándéktól.

– Nos, mit ijed ön vissza? Mit fél felnyitni a zárat? Ne borzadjon tőle. Be van balzsamozva. És arczát nem érte a láng. Ön látni fogja, hogy még mosolyog.

Iván erőt vett magán s felnyitotta a zárat, kitárta a koporsót, megnézte az arczot.

Oh! nem mosolygott többé, de hideg volt és nyugodt. Mint akkor, midőn a vágott erdőben aléltan fekteté le a mohos fatörzsre.

Olyan nyugodtan feküdt fehér atlasz vánkosán, hogy Iván azt hitte, ha most megszólítaná, miként akkor, egy perczre felnyitná szemeit, hogy büszkén azt mondja: «Nem kell semmi!» s azután hamvadna tovább.

Olyan szép volt e márvány-arcz most is, mozdulatlan sugár szemöldeivel, s Iván megállhatta, hogy egy csókkal ne érintse azt, mint megállhatta akkor! Pedig talán nem is nehezteltek volna érte, mint nem neheztelnének most.

A mint akkor egy melltűvel, most a koporsófedéllel betakarta a szép titkot. Élve, halva, nem volt szabad neki azt kitalálni.

– Tartsa ön meg a kulcsot! szólt Theudelinda. Öné a kulcs, öné a koporsó s a kincs, mi benne van. Ez így van rendelve. Ön a sirbolt gazdája. Az ön kötelessége őt eltemetni. Most már nem futhat el tőle.

Theudelinda a fátyolon át Iván égő szemébe nézett s az vissza.

Ha egyik közülük csak egy könyet engedett volna szemébe lopózni, mind a ketten sírva fakadtak volna. De meg akarta mind a kettő mutatni, hogy milyen rettenetes erős ember! Még a szemeinek is tud parancsolni!

– Elvállalja ön e kötelességet? kérdé a grófnő.

Iván némán inte fejével.

– Akkor ön maga fogja őt eltemetni, mert én a bondavári sírboltba élve be nem térek. Ön tudja, miért?

Néhány perczig hallgatott mind a kettő.

Azután ismét Theudelinda szólalt meg:

– Semmi papot! Nem akarok papot látni! Átkozott legyen az is, a ki engemet ez oduból kicsalt, hol azt hinném most is: őseim kisérteteivel társalgom minden éjjel; nem mentem volna a nagy világba boldogtalanságot keresni, nem jött volna hozzám Angela, nem lett volna Tibald bátyám világ csúfjává, nem ásták volna ki a poklot a bondavári kastély alá. Nem ismertem volna meg önt soha! Nem történt volna mind ez, a mi történt!…

Nem akarok papot látni többet, nem akarok énekszót hallani.

Ismét elmélázott.

– Különben is: minek ne tudná ön meg? Angela az utolsó napokban protestans hitre tért, hogy férjétől elválhasson. Ön is protestans ugy-e? De hát mit tartozik ez önre? Semmi pap nem kell. Elviszik az emberek a koporsót a sirboltajtóig szép csendesen; ott elválok öntől, mert be nem megyek. Ön majd mond egy imádságot tölötte; – ha tud imádkozni? – Én azt sem tudok, ott elválunk. Agyiő. Ön helyére teszi a koporsót. S én visszatérek oda, a hol nem vár rám senki.

Iván visszahivta a négy tárnamunkást, azok ismét vállaikra emelék a koporsót, s a folyosón át a hátulsó ajtón keresztül kivitték a kerti útra.

Az angolkert választá el a kastélyt az igazgatói épülettől.

A mint az angolkert görbe útain végighaladtak, a bucsuzó fák sárga leveleiket hullaták a koporsóra. A pintyőkék az ágakon énekelték hozzá a halotti dalt.

Iván hajadon fővel haladt utána; mögötte, nem vele egy sorban járult Theudelinda grófnő.

Mikor a sírbolt ajtajához értek, Iván letétette a koporsót, lehajolt hozzá és sokáig úgy állt.

Talán az volt az imádság.

Az Isten meghallja azt, ha nem beszélnek is hozzá fenhangon. Meghallja, ha semmit sem mondanak is, – a kik éreznek.

Theudelinda odahajlott Ivánhoz, s a fekete fátyolon keresztül egy csókot nyomott homlokára.

– Köszönöm önnek, hogy fedetlen fővel kísérte idáig. Most már az öné.

Azzal visszautazott a kerti út tekervényein; mintha attól félne, hogy Iván még visszatalálja neki adni, a kit számára elhozott.

Iván leviteté a koporsót a bondavári főurak családi sírboltjába, beleilleszteté azt szomorú ágyába, s aztán elbocsátá embereit. Maga még hátramaradt s az utolsó viaszgyertya világánál elővevé a levelet, melybe a haldokló hölgy utolsó szavait jegyzé fel számára.

Ez utolsó szavak voltak:

«Hát én kire fogok majd várni az aurora borealis alatt!»

Iván nagyot sóhajtott:

«Hát én rám majd ki fog várni az aurora borealis alatt!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mire a sírboltból az igazgatói lakásra visszatért, Theudelinda grófnő úti kocsijának s a halottas szekérnek már porát sem lehetett látni.

KI HOGYAN GYÁSZOL.

Elment tehát mind a kettő: az úrhölgy is, a parasztleány is, oda a hol nem szép senki többé, s nem bűnös senki többé.

Egyiket elvitte a kőszén, másikat elvitte a tűz. Boszuálló két szellem! A miért Iván őket legyőzte, a miért szolgálatába kényszeríté, megölték azt a két asszonyt, a kikhez valami joga volt még a világon.

Joga volt rájuk keserüen emlékezni.

Most még e kínzó gyönyörtől is meg van fosztva.

Mert a szép asszony, a ki megcsalt s most másnak él: az még a tied.

S a szép asszony, a ki szeretett s meghalt, eltemetted még az is a tied.

De a szép asszony, a ki másé lett s másnak halt meg abból semmid sem maradt. Az nem volt!

Iván érezte, hogy most van egyedül a világon.

Pedig egész dicsőségét odaadta volna érte, ha egyiket meg tudta volna menteni közülök.

Meggyászolta őket.

Nem ruhában; nem a kalapra kitűzött jellel. Mi az?

Az európai gyászol feketében, a chinai sárgában, a muzulmán szürkében, a régi classicus kor gyászolt fehérben, a régi magyar violaszínben, a zsidó meghasított köntösben; a philosoph – szivében.

Nem az a bölcs gyászolása, hogy szomoruságát közölje mással. Az ellenkező. Az, hogy a maga örömeit odaadja másnak.

A bondavölgyi kunyhókban meghonosult a jóllét. Nép támadt a puszta erdők helyén.

Felvilágosodás foglalt tért az elhanyagolt szellemekben.

Tiszta erkölcs, jellemszilárdság népszerüvé kezdett lenni.

Iván saját költségén ifjakat küldött ki a külföldi gyárak tanulmányozására.

Hozatott be Sweiczból képfaragókat, Holsteinból csipkekötő nőket, hogy tanítsák meg a vidék gyermekeit, asszonyait azokra a mulatságnak nevezhető munkákra, mik elfoglalják a léha lézengéstől az időt s kenyeret adnak a semmiből. S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból, mely megszokja a munkát, mint élvezetet s nem mint sanyarú izzadást, az a nép megnemesül.

Gondja volt iskoláikra, emancipálta a népnevelőt a népszolgaság nyomorából, ösztöndíjakkal serkenté a tanuló sarjadékot, okos könyvekkel látta el a felnőtteket. Minden falunak könyvtárt, olvasóegyletet alapított.

Megszoktatta a népet, hogy nélkülözhető filléreit takarítsa meg. Megismerteté vele a kölcsönös segély jóltevő eszméjét. Takarékpénztárt, betegápoldát alapított a Bondavölgyben.

Saját tárnáját pedig, mely tulajdona marad, egészen átalakítá minta-munkásteleppé.

A munkás egyuttal gazda is volt abban s a jövedelmet felezte a birtokossal.

A ki ebbe a telepbe akart fölvétetni, annak nagy birálatot kellett kiállani, egy egész próbaévet; akár férfi volt, akár nő.

S e próba nem volt könnyű.

Különösen ifju leányokra nézve.

Anyja szeme előtt, a zárdában, a növeldében nem volt olyan jól megőrízve, oly figyelemmel kisérve egy ifju leány, mint a bondavári tárnában. Minden szava, minden lépése be lett neki tudva.

S a ki nem vált be, a ki megbukott a próba éven, azt sem taszították el, nem lett meg szégyenítve. Azt mondták neki:

«Előre lépsz! Átmégy a részvénytárnába. Ott több fizetést kapsz!»

Nem tudta meg, hogy ez degradatio.

Ott azután szabadabb az erkölcs, nem szigorú a törvény.

A ki pedig becsülettel megállta a próbaév minden kisérletét, az szép csendben fel lett avatva a telep osztályosai közé s részt kapott a nyereményből.

És azután azon az évfordulón, a melynek napján Iván a tárnaégést eloltá, a legjobb erkölcsű, a legszorgalmasabb tárnamunkás hajadon részére erényjutalom volt kitüzve.

Iván ötven aranyat ajánlott e jutalomra, s a munkások maguk pompás mátkatálat igértek hozzá.

Nem volt senkinek előre mondva, hogy ilyen jutalom vár az elnyerőre. Azt öntudatlanul kellett kiérdemelni. A vének titka volt az.

Nem is volt az átadás semmi ünnepélyes parádéhoz kötve: egy munkanapon kellett annak végbemenni, mikor minden munkásnak kezében van az ásó és csákány, hogy lássa mindenki, hogy nem a szép arczot jutalmazzák meg, hanem a jó szivet és szorgalmas kezet.

Milyen öröme lesz a népnek ezen a napon!

Így gyászolt Iván.

NEM! – EVILA.

Eljött a tárnaégés eloltásának az évfordulója.

A vén Pál felkereste Ivánt, ki mióta a részvénytárna igazgatója lett, ott lakott a főtelepen. Nem volt már ideje elzárkózni remetelakába. Az igazgatói állás a világgal folytonos érintkezést követel.

Már útban volt e napon a tárna felé s fölvette szekerére a vén munkást.

– Ma egy éve annak a nevezetes napnak, mondá Pál.

– Tudom, Pálom. Az erényjutalmat ma fogjuk kiadni. Oda itélte valakinek az esküdtszék?

– Egyhangulag egy hajadonnak, a ki kevéssel ma egy éve előtt állt be a tárnába.

– S érdemesnek találtátok?

– Minden tekintetben. A leány szorgalmas. Mindennap legelső, a ki a munkánál megjelen, s legutolsó a ki azt elhagyja. S munka közben nem látszik meg rajta a munka elleni panasz, mint sok asszony-félén, a kinek a képe együtt nyikorog a talyigakerékkel. Ez úgy veszi a munkát, mintha gyönyörűség volna. Mikor talyigáját tetézik, még ő biztatja a lapátolót: no még egygyel rája! S aztán fut vele jó kedvvel s mikor visszajön, dalol, mintha mulatságból jönne. A pihenő óra végén ő sürgeti a többit, hogy «fogjunk újra hozzá».

– Nem hivalkodó?

– Nem, uram. Az az ünneplő ruhája van most is, a miben egy év előtt idejött, s az most is olyan tiszta, mint akkor volt. Csak egy sor klárist sem visel a nyakán, s a hajában csak egy vékony szalagot, mely épen összetartja. Éjjel maga mossa ki fehér ruháit a zugó alatt. Az az egy furcsaság van nála, hogy minden nap tiszta fehér ruhát szeret venni. De hát maga mossa ki. Az ő fáradsága.

– Takarékos-e?

– Segély-pénztárunkban neki van legtöbb megtakarított forintja betéve. Még több is lehetne; de vasárnaponkint legalább egy napi keresményét kiosztogatja a templom körül ácsorgó koldusoknak. Pedig azok el vannak látva községünk részéről; de a pap azt tartja, hogy megkívántatik az istentiszteletre, hogy a ki sánta, meg béna, ott üljön a templom küszöbén vasárnap, hogy a nép gyakorolhassa rajtuk az alamizsna-osztás erényét.

– Szorgalmasan jár templomba?

– Minden vasárnap eljön velünk: de a mi különös, nem ül be a többi leányok közé a padba, hanem letérdel félre egy szögletbe a mellékoltár elé s ott marad, arczát eltakarva egész mise alatt.

– Jó kedélye van-e?

– Soha sem bánt meg senkit s soha sem haragszik meg semmiért. Egyszer egyik asszony valami sértő szót mondott neki. Az ilyenért mi szigoruan szoktunk büntetni. A többiek feladták. És ő eltagadta, hogy bántották volna. Nem sokára az az asszony megbetegedett. Nem volt senkije, mert özvegy, s ez a leány virrasztott mellette éjszakánkint s este munka után ment be a gyógyszertárba elhozni számára az orvosságot.

– Nem tettető? Nem alattomos?

– Sőt inkább víg kedélyű és örökké tréfás. Tudja ön uram, a mi fajtánk beszédközben pajkos, nem válogatja a szót. Jaj volna annak mi köztünk, a ki nyers beszéd hallatára drágalátoskodnék. A parasztleánynak nem szabad ríva fakadni, ha durván enyelegnek vele, hanem vissza kell tromfolni az ostoba tréfálkozót s jót kell húzni a kezére, ha a keze is jár hozzá. Ez nálunk a virtus. – A ríva fakadó leány megsértené a mi paraszt együgyüségünket; de ha pofont ád, azt mondjuk: derék leány! Inkább hirtelenkezű legyen, mint hirtelensíró «mécses cserép». Csak olyankor látom őt könyezni, mikor vasárnap délutánonkint az epreskert udvarán karikába ül a fiatalság, s ki tudja hányadszor, elmondatják velem azt a történetet, a mikor ön uram leszált a tömlőt levinni a beomlott tárnába egyes egyedül, s már azt hittük, ott vesz. Asszonyok, gyermekek visszatartott lélekzettel hallgatják elbeszélésemet, pedig tudják már a végét. Egyik sóhajt, másik csudálkozik. Némelyik előre örűl a képével, hogy már jön az a történet, a hol az eltemetettek sírjaikból kihozatnak; másik összeborzong, mikor a tárnaégés fölfedezése jön; csak ez az egy könyezik eleitől végig két tenyerébe temetve arczát.

– És jó erkölcsű-e?

– Erre nézve összehivattuk az asszonyokat, hogy mondják el, mit tudnak felőle? És, uram, nagy szó van vele mondva: egy mákszemnyi roszat sem tudott egyik is felőle mondani. Azután sorba vettük a fiatalokat. Nem jár-e valamelyik az ablaka alá? Mind kitagadta belőle magát. Pedig hát mit tagadnának rajta, ha úgy volna? Parasztleány parasztlegénynek való. A ki megszereti, majd elveheti.

– Jól van, Pálom.

Ez alatt megérkeztek az őstárnához. Kiszálltak a szekérből s felmentek az őrlakba, mely az összekötő szárny-vasut mellett épült. (Volt már szárny-vasut is a hajdan tilalmazott téreken keresztül az őstárnáig.)

Ott már összegyülve találta a munkások egy részét Iván s intézkedett, hogy a többieket is hívják elő, a munkát szüntessék meg mára.

Asszonyok, férfiak lassankint összeszedekeztek, csak még egy csoport leány maradozott el a tárnában: fogadásuk tartá, hogy addig nem hagyják abba a munkát, míg egy a tárnából most érkezett szekér tartalmát mind fel nem talicskázzák arra a roppant nagy szénhalomra, mely a vasut oldalán tovaszállításra vár, s bár mindig hordják, még sem fogy el soha.

A halom eltakarta a tárna nyilását az őrháztól, a hol Iván állt.

Csak a leányok vidám vihánczolása hallatszott a halmon túl, a mint egymást tüzelték a gyorsított dologra.

Egy hang elkezdett valami népdalt énekelni.

A dallam olyan busongó, melancholicus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna.

S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli. Szövege egyszerű:

«Mikor fésültelek Ugy-e nem téptelek? Mikor mozsdattalak Ugy-e nem szidtalak?»

Iván komor tekintetet váltott.

Minek énekelik még ezt a nótát? Minek veszi más is a szájára ezt a dalt? Hogy nem hagyják ezt is elmulni: elfeledtetni?

– Most jön az a leány, uram, mondá a vén Pál. Hallom a nótáját. Most jön fel a szénhalom tetejére.

Egy percz múlva megjelent a leány a fekete domb hegyén.

Futvást hajtotta fel terhes talyigáját s odaérve ruganyos gyorsasággal üríté ki annak tartalmát. Az öreg szénhantok gurultak alá.

Egy fiatal, kifejlett hajadonalak volt az; kék mellénye, kurta piros rokolyája.

De az a piros rokolya nem volt feltűzve az övébe: csak karcsú bokáit, domború lábfejeit engedé láttatni.

Fejéről lecsuszott a tarka kendő, s fénylő fekete hajtekercsét feje körül csavartan engedé láttatni.

Arcza poros volt a széntől, s ragyogó a jókedvtől. Földi szenny és túlföldi gloria.

S a mit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség.

A leány egy perczig mozdulalanul állt a szénhalom tetején, bámultan tekintve le az összegyült sokaságra.

A másik perczben ott állt mellette Iván.

Az öröm őrjöngő rémületével szökött át a vasutmélyedésen az őrház küszöbéről s felrohant a szénhalomra.

– Eveline! kiálta, megragadva a leány kezét.

A leány ránézett s azután csendesen ingatva fejét, viszonzá:

– Nem! – Evila.

– Te itt vagy! Ide jöttél!

A leány szelíden válaszolt:

– Itt dolgozom, uram, az ön tárnájában egy év óta… S ha megengedi ön: itt fogok dolgozni ezután is.

– Óh nem! Te nőm fogsz lenni! kiálta hevesen Iván s keblére vonta a leány kezét.

Láthatta, halhatta mindenki, a ki ott körül állt.

A leány lehajtá fejét Ivánnak kezére, mit ajkához emelt.

– Nem! Nem! uram. Engedje, hogy cselédje legyek: szolgáló a házánál. Nejének szolgálója. Én ott is boldog leszek! Nem akarok én többet.

– De akarom én! Hozzám jöttél, hogy enyim légy. Hogy lehettél oly kegyetlen, egy évig ily közel lenni és nem szólni nekem?

– Óh uram. Ön nem emelhet föl engem magához, szólt a leány fájdalomtelt arczczal, kínos vonakodással. Ön nem bocsáthat meg nekem. Ön nem tudja, hogy én ki voltam?

– Mindent tudok! És mindent megbocsátok.

Ezzel a megbocsátó szóval tanusítá Iván, hogy semmit sem tud. Mert ha mindent tudna, akkor nem ennek a leánynak kellene az ő lábánál térdepelni, hanem ő neki a leány lába előtt és csókolni annak a kezeit, melyeket meg nem fertőzött az utálatos pézsma s megbecsült a szénpor!

Iván keblére szorítá a leányt.

Az pedig rebegve mondá:

– Ön megbocsát nekem; de azt önnek nem bocsátja meg a világ soha.

– Világ! kiáltá Iván, úrtagadó büszkeséggel emelve föl fejét. Az én világom itt van! szólt mellére ütve. A világ? Nézz szét e dombról. A ki e völgyben él, mind énnekem adósom halála órájáig! Minden fűszál nekem köszönheti, hogy tovább zöldülhet itt! Hegy, völgy tudja, hogy Isten után én tartottam meg őt! Egy milliót szereztem! És a nélkül, hogy valakit megfosztottam volna tőle. A hány fillért, annyi «Isten áldjon»-t kaptam hozzá. – A herczegi palotáktól az özvegyasszony kunyhójáig én szárítottam fel a kétségbeesés könyeit. Kiástam ellenségeimet a sírból s árváikról, özvegyeikről elvettem az árva és özvegy nevet. Magasztalva kürtölte híremet ország-világ, s én a föld alá bújtam, hogy ne halljam. A nők legszebbikét láttam rám mosolyogni, s e mosolyban volt az egész világ! S én csak koporsója kulcsát tartottam meg annak, a kitől a világ olyan szép volt. Az én világom itt van belül. És abban soha sem lakott senki, és soha sem fog lakni senki, egyedül te. Szólj. Fogsz-e szeretni engem?

A leány szemei homályosultak. A mennyországot érzé fejére szakadni. Zeusz fénylő arcza volt az, melyből egy pillantás Semelét megölte.

– Óh uram, rebegé, ha most meg nem halok,… akkor szeretni fogom önt örökké; de én tudom,… hogy most meg kell halnom…

Azzal Iván karjaiba rogyott élettelenül. Arcza, néhány percz előtt még olyan piros, sárga lett, mint a viasz; szemei, az imént oly ragyogók, merevek lettek, mint a kő; termete, a mult pillanatban ruganyos, mint fakadó rózsa, lankadt lett, mint lehullt rózsalevél.

Iván ott tartá ölében a leányt, a kiért annyit küzdött, annyit szenvedett, s a ki azt mondá neki, «ha most meg nem halok, szeretni fogom önt örökké,» aléltan, élettelen, szívdobbanatlan.

«De én tudom, hogy most meg kell halnom!…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De nem halt meg…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

UTOLSÓ FEJEZET.

A mi gyémánt volt, gyémántnak maradt.

JEGYZET.