Part 34

A hátra maradt két úr nem hallott többé semmit abból, a mit egymás közt beszél a két sisakos. Az egyik megszeppenve kérdé, hogy ha felnyitják azt az ajtót, nem fog ide is betódulni a rosz levegő?

Az öreg munkás megnyugtatá őket. A szénlég sokkal nehezebb az élenynél, még inkább a könlégnél, az tehát ott alant marad, a hová a két földbúvár lemegy. Bátran utánuk lehet menni egész odáig, a hol az utolsó Dawy-lámpa ég.

A felnyílt ajtón át egy tágas üregbe jutottak; az üreg falain meglátszott, hogy azt a természet alakította.

Két egymástól elvált fal, minden rovátka úgy egymásba illett s helyenkint oly sima volt mind a kettő, mint az aczéltükör. Rézsut repedt kőszéntömegek voltak.

S ez üreg át volt hidalva vastag, kemény fadeszkákkal.

A mindenütt működő gépszíjj, mely a magasból alákigyózott, itt is mozgatott egy gerendelyt, melynek dobogása, mintha mély víz között járnának kelepei, hangzott a padló alatt.

E hidról egy alacsony sikátor ment be a kőtömegbe, rézsutos haladással.

E sötét üreg nyilásán túl már nem égett a lámpa. Ott már a szénlég uralkodott.

Hanem a hidon volt felállítva egy villanygép, melynek tűzlámpáját sodronytakaró fedte.

A vén munkás működésbe hozta a villanygépet s oda vetteté sugarát a sötét üregbe.

Az volt az alagút, melyet Iván négy hét alatt töretett saját aknájától a szomszéd telepig.

Addig nem is szólt senkinek, míg a munka annyira készen nem volt, hogy épen csak a keresztültörés hiányzott.

Azt már csak a búvár-öltözetben lehetett elvégezni, azért tartott még egy hétig.

A villanyvilágítás hosszan felderíté a szűk alagutat; a hol pedig annak elhajlása volt, oda magas tükrök voltak felállítva, fényesre csiszolt bádogból, mik a fényt tovább vetették. Egy másik tükör ismét odább adta azt, míg végre alig maradt belőle valami csekély derengés, a minél a két búvár a tárgyakat kivehette.

– Most mindjárt sötétben leszünk! mondá Spitzhase Ivánnak.

– Mindjárt kapunk világosságot eleget, biztatá Iván.

S vitte őt magával.

Mennie kellett vele, mert a feje oda volt kötve az ő fejéhez.

Csodálatos siámi ikrek. Ha az összekötő cső elszakadna, egyszerre meg kellene halni mind a kettőnek.

– Megállj! mondá Iván. Itt a szivattyúgép. Add ide a csövet.

A pokolban «per tu» voltak. Röviden kellett beszélni.

A félhomályban egy kisded, harmadfél lábnyi magas gép tünt elő, melynek forgató kereke volt. Ezt már a megelőző nap hozták el idáig.

Iván elvette a kaucsuk-csőtekercset társától s csavarjánál fogva ráerősíté azt a gép megfelelő nyílására. Azután elereszté a gép kerekét s az elkezdett két nehéz súly golyójával együtt sebesen peregni.

Akkor a cső végét megfogta s a gépnek csapját elfordítva, visszaadta a tekercset társának, azzal a különbséggel, hogy a míg az eddig karjára akasztva hozta azt idáig, most a fején keresztül vetve a nyakába akasztotta neki.

Spitzhase úgy érzé, mintha az a csőtekercs, mely idáig alig nyomott tiz fontot, most egyszerre félmázsás teherré vált volna. A cső egyszerre megfeszült.

– Siessünk előre! hangzott Iván szava a csövön keresztül.

– Pokoli hőség kezd lenni! dörmögé vissza útitársa.

– Ez már a kioltott tárna egy része! mondá Iván.

A két alak lábaira üveg-zsámolyok voltak kötve. Különben érezniök kellett volna, hogy a miben végighaladnak, az a hamú még most is forró.

A kaucsuk-cső lassan tekergőzött le Spitzhase válláról.

És a közben egyre sötétebb lett.

Végre egészen fekete éjszaka vette őket körül.

– Nem látok! hangzott Spitzhase szava.

– Csak jöjj utánam bátran! válaszolt Iván.

Egyszer azután elkezdett ismét derengeni.

A világosság, mely előttük támadt, rózsaszínű volt.

Hajnalodik a föld alatt.

Spitzhase panaszkodott, hogy nehéz lélekzetet venni.

– Még most könnyű! vigasztalá őt Iván.

Egyszer azután, a mint egy folyosószegletnél bekanyarodtak, eléjük tárult az egész infernális látvány.

A pokol maga!

Egy égő labyrinth, melynek izzó tömkelegében a fény minden színei váltakoznak.

A talaj kék-zöld lángja közül kiemelkednek a folyosók skarlátvörös közfalai, miknek távola biborsötétségbe mélyed, míg repedéseik a napfény vakító fehérét lövellik szerte. Az izzó zsarátnok ölében tánczol a föld alatti lángok dæmoncsoportja, zöld üstökével, vörös tarajával, a tárnaboltozat czinobervöröséből aranyeső hull alá: szikrák özöne! Egy-egy oldalfal hasadékából süvöltve lövell ki rézsutosan az elszabadult gáz, világot gyújtva a föld alatti tűzéjszakának s egy mély üregből tűzszökőkút ugrik fel magasra, szikrákat omlatva üstökéből, s az egész felett valami tejszínű felhő jár csendesen a boltozatot érintve alá s fel, s közelíteni látszik a vakmerő pokollátogatók elé.

Spitzhase elrémülten támaszkodott a falnak. E látvány megtámadta minden idegét.

– Bocsásd le a csöveket! hangzott hozzá Iván szava.

A leeresztett csövek egyszerre, mint a kiszabaduló kigyó, előre tekergőztek.

– S most jer utánam! mondá Iván. A csövet tartsd karodon.

És azzal vonta őt magával.

Spitzhase kénytelen volt őt követni.

Fejeik egymáshoz voltak csatolva.

Még ha erőszakkal, vagy véletlenből elszakadhatott volna is tőle, csak azt nyerte volna vele, hogy a sisakján betóduló széngáz azonnal megöli.

Gépileg hagyta magát előre vonatni.

A pokol és annak minden rémei lobogtak, riadoztak eléje!

Az a másik ember nem fél azoktól.

Talán nem is ember, hanem egy másik szellem, ki bűverővel bír a tüzek tündérei felett.

Egészen odáig megy, a hol a lángtengernek szilárd partja van még.

Ott bátran lekeríti válláról a karikába font tömlőt s annak csövét neki irányozva a pokol méhének, elfordítja rajta a csapot.

A cső végéből egy gyémántsugár látszik végiglövellni, mely lecsap az izzó gyehenna közé.

– Erősen állj! hangzik Iván szava.

S a megeresztett cső hatalmától egyszerre sötétlő gőzfellegek tódúlnak az égő földgyomor belsejéből elő, mik szürke homálylyal borítják el az imént oly vakító csarnokot, s a rohanó gőztömeg egyszerre eltemeti a két vakmerőt.

Az egyik tántorog.

– Ne félj! szól neki a másik. Mi bizton vagyunk itt.

– Fullasztó meleg van! Megégek! nyögi a másik.

– Ne félj semmit, jőjj utánam! szól az első, s vonja maga után ingadozó társát füstölgő sziklákon keresztül, gőzokádó padmalyok alatt, mindenüvé, a hol tüzet lát, lövellve fojtogató, pokolirtó vízsugárát a kaucsuk-tömlőnek. A gáz süvölt, a forró gőz süstörög körülöttük, a hamvadó lángok visszavillognak szemeik közé: ő nem ijed vissza semmitől. Csak előre, mindig előre. A föld alatti felhő keresztülhömpölyög rajtuk.

– Elveszünk! nyögi a másik halandó a rémek között, térdére esve.

– Kicsiny hitű! szól hozzá a pokol ellenharczosa, s kezét nyújtja neki. Térjünk hát vissza.

És felemelé őt, mint mikor a tengerbe sülyedező Pétert felemelé a Megváltó.

Azzal összegöngyölte ismét a bezárt csövet saját nyaka körül, s visszatért vele egész az elhogyott szívógépig.

Azt bezárta akkor, s visszavezette társát a tárna öltözőszobájáig.

Spitzhase csak lerogyott a földre, mikor odaért.

Mikor leoldták mind a két férfi fejéről az üveg-sisakokat, Spitzhase fuldokolva tátogatott levegő után. Iván szánakozva tekinte rá.

A munkások siettek mindkét férfinak egy ital friss czitromos vizet adni, s halántékaikat erős boreczettel dörzsölék be.

Azután levetkőztették mind a kettőt bőrig s beledugták egy kád hideg vízbe, két percz múlva megint kiránták onnan, s végigdörzsölék durva gyapotkendőkkel.

A jámbor Spitzhase csak akkor kezdett életre téregetni, s mind az öt érzékének úra lenni.

Mikor újra felvették embernek való öltönyeiket, Iván azt kérdte tőle:

– Nos, uram, hogy tetszett önnek oda alant?

Spitzhase nem volt fejtetőre esett ember. Jó kedélylyel felelt neki:

– Tudja ön, uram! nem adom százezer forintért, hogy ott voltam, de nem tenném meg kétszerannyiért, hogy még egyszer odamenjek.

– Már most tudja ön, hogy mit irjon meg az igazgatótanácsnak. Pálom! Vezesd haza ezeket az urakat. Én itt maradok folytatni a munkát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy Spitzhase úr mily lelkesüléssel irta le a bécsi lapokban ezt a földalatti harczot, annak visszaadásához erősebb képzelő tehetség kellene, mint az enyém.

Iván úgy lett bemutatva, mint egy Antiprometheus, egy Mózes, egy szent Flórián.

Mindezek a hyperbolák és auxesiesek az alpari-árfolyamnak igen nagy barátságot tevő rhetorikai képletek voltak.

Hogy a háromtagú bizottság ez estén nagyot ivott, az igen természetes. Folyt a pezsgő. Hogy miként jutott a bondavölgyi korcsmáros pezsgőhöz? azt talán Rauné úr tudná felderíteni.

A pezsgő által felhevülve s Spitzhase úr exorbitans dicsekedései által fellovalva, a másik két úr is oly tűzbe jött, hogy utoljára is fogadásra mentek, hogy ők is megteszik azt az útat a pokolba, a mit Spitzhase úr megtett Ivánnal. Mindjárt másnap.

A másnap reggeli Kaczenjammer idején azután már természetesen bánták nagyon fogadásukat, de a becsületérzés nem engedte a visszalépést.

Lementek a tárnába egy felügyelő vezetése mellett. Iván nem volt a tárnában akkor. Azt mondták, hogy valahol a föld felett jár.

A két úr nem hagyta magát ezáltal visszatartóztatni.

Az öltöző-kamrában ott hevertek épen használatlanul a búváröltözékek. Mondták, hogy ők azokat fel akarják venni.

Senki sem tett nekik ellenvetést.

Egyszerre akarnak a búvárköntösökbe bújni mind a ketten.

Tessék!

Egymáshoz kötött saját fejeikkel akarnak kísérletet tenni.

A hogy kívánják.

Felöltöztették, felsisakozták őket, s azután kivezették a tölgyfa-ajtón a medenczeüregbe.

És akkor nem találták az alagút nyílását sehol.

– Hol itt az alagút bejárata? kiáltá az egyik.

– Hol itt az alagút bejárata? kiálta a másik.

Azt pedig, a mit kiáltottak, saját magukon kívül nem hallotta senki. A többi világra nézve ők néma emberek voltak.

Utoljára is nem találva sehol az alagútat, visszafordultak s levetkőztették magukat.

– De hát hova lett az alagút? kiáltának haraggal. Haragjukban volt valami a párbajvívó henczegéséből, ki miután egész éjjel mind reggelig töprenkedett azon, hogy megszökjék, a kihivott bocsánatkérő levelét kapja. Miért hátrált meg előle a gyáva! (Ugyan jól tette!)

– Hová lett az az alagút?

– Be van tömve homokzsákokkal és befalazva! felelé nekik a felügyelő.

– De hát miért van befalazva?

– Azt én nem mondhatom meg.

Az erősen csalatkozott vállalkozók siettek hárman háromfelé Berend Ivánt felkeresni. Mind a hárman rátaláltak a részvénytárna aknájánál. Ott tett holmi intézkedéseket.

– Szabad öntől megtudni, miért van betömve az alagút nyílása?

– Szolgálhatok vele! mondá Iván a kérdezőnek. Az eddigi tűzoltási kisérletek csak kémjáratok voltak, minő eredményt fejt ki a tűzoltó folyadék? Egyszerre ötven-hatvan akónál többet nem használtunk fel belőle: egy-egy nyilt folyosót eloltani az elég volt. Így nyitottunk magunknak utat a tűz középkatlanáig, ott már egy ember munkája, egy fecskendősugár hatástalan. A mit egy perczben eloltott, a másikban újra meggyullad, s a forró gőzt, mely tömegesen kifejlődik, a mentő öltözéken át sem állhatja ki ember sokáig. Most tehát leraktuk a négy hüvelyk átmérőjű csöveket egész a tűzkatlanig. A mint visszamegyek, azonnal működésbe fogjuk hozatni a felső nyomású gőzgépet, mely a medenczéből négy óra alatt tizezer akó folyadékot fog az égő tárnába lövellni. Ez lesz a döntő ütközet, uraim.

– Teringettét! mondá Spitzhase úr. Nem fog ez a tréfa azzal végződni, hogy a kifejlő gáz szétlöki az egész tárnát s minket is vele együtt Herculanum és Pompéji lakosaivá tesz?

– Ne tartsanak önök semmitől! Épen azt vizsgáltam most körül. A részvénytárna igazgatósága a tárnák minden bejáratát betömette homokzsákokkal és befalaztatta. Az aknakút lejáratát pedig egy roppant vert vas kapúval csukatta le, a mire ismét vastag réteg agyag van terítve. Ha már most az égő tárnában, melyre tömegesen kezd rohanni az oltó folyadék, oly erőre fejlődik a gáztömeg, hogy kitörjön, akkor ez az aknakút vasajtaja a mentő szellentyű, ezt fel fogja rúgni s kimenekül rajta.

A bizottsági uraknak összevaczagott a foga erre a magyarázatra.

Egy kis földindulás van készülőben.

Iván nem beszélhetett tovább a három úrral.

Sok intézkedést kellett még tenni.

Elővigyázatra, ovatosságra volt szükség. Csak délfelé tért vissza az őstárnához.

A déli harangszó után jelt adott a nagy szivattyúgép működtetésére.

Ő maga attól a percztől kezdve ott állt a gép mellett s el nem mozdult tőle a munka bevégeztéig.

A bizottsági urak, dicséretükre legyen mondva, kiállták mindvégig, hogy vele maradjanak. És szótlanul. Ivánén kívül senki szavának nem volt szabad hallatszani.

A jeladás után halk zuhogás kezdett hangzani a föld alatt, mintha elszabadúlt ár rohanna a távolban, áttört zsilipjén keresztül.

A gép még csak félerővel működött.

Félóra múlva valami mély zúgás kezdett vegyülni e dobaj közé, olyanszerű zúgás, minő az utolsó harangkondulás után átreng a légen, de nem mint a haranzúgás, folyvást enyészetesen, hanem megfordítva: folyvást növekedő vibrátióval.

A föld lázban volt.

Elkezdett remegni az emberek lába alatt.

S azok, a kiknek lába alatt reszketett föld, együtt reszkettek vele. Minden emberi testtel közölve volt e láz.

Csak egy ember nem remegett: a mester.

Nyugodtan figyelt a perczingára, a gép hévmérőjére, a légsúlymérő észrevehető változataira, az ózon, a villany mérlegeire, s jegyezgeté tárczájába észrevételeit.

Egy óra múlva jelt adott a gépésznek.

– Erősebben!…

És akkor elkezdődött a titánok csatája odalenn.

A földgyomor mély üregeiben tompa dörgés, mint az égzengés viszhangja, kezdett végig gördülni hosszasan, egyes taszító lökésben végződve.

Most már reszketett minden épület a föld szinén, a jegenyefák hegyei, a tornyon a kereszt inogva, rázkódva hirdeték az egész völgy félelmét.

A föld alatt tombolt, harsogott, üvöltött az ölre kapott óriások tábora, vállaival emelgetve, fejeivel taszigálva az álló földet, a barlangba zárt orkán vijjongása, a lánczát szaggató gigász üvöltése, Leviathan kínhahotája versengett odalenn.

Az emberek megnémulva, megkővülve tekintének Ivánra; merev tekintetük azt kérdé tőle:

«Mit mivelsz? Ellenünk lázítod az alvilág istenségeit?»

Az pedig fenkölt tekintettel néze le rájuk, mintha azt mondaná:

«Ne féljetek! Rajta tartom a sarkamat Leviathán fején!»

Már három órája, hogy tart a földalatti harcz.

Az emberek kábultan szédelegnek a tántorgó földön, s szidalmazzák a mestert!

«De hát Isten vagy-e te, hogy nekünk földindulást csinálsz?»

Iván nem ügyel az ő félelmükre.

Újra jelt ád a gépvezetőnek.

– Teljes erővel!…

A gép az emberi hatalom egész istenerejével ront erre a pokol ajtajának.

A földalatti lökések gyorsulnak, erősülnek, a mély zúgás siketítő rengéssé fokozódik.

«Végünk!» sikoltanak a völgyben asszonyok, férfiak.

Ekkor egy bömbölő ordítás harsogja át a léget. Mintha egy vulkánnak egyszer eszébe jutna, hogy füttyöt ereszszen. Mennydörgés orgonasípon keresztül.

S a részvénytárna aknakútjából fehér gőzoszlop emelkedik ki rémséges gyorsasággal, mely a mint eléri a lég hideg régióit, egy kerek felhőt támaszt a tiszta égen; felhőt, melyből rögtön permetezni kezd az eső. A hanyatló nap egyszerre szivárványt von körülötte.

S arra a földalatti lökések elmúlnak, csak az égre üvöltő bömbölés hangja kiált éktelen messzeségre. Az emberek még hat mértföldnyi távolban is megállnak és kérdezik: «Ki szól ott?»

Iván pedig körültekintő figyelemmel szól:

– Pálom. Az esőmérőben gyűjtsd meg a lehulló permeteget, meg kell tudnom, mit tartalmaz?

– Azzal jelt adott a gépésznek, hogy megállhat a gép. Még csak a homloka sem volt verítékes ez ördögfeletti munkától.

Mikor tele volt az esőmérő, a meggyült vizet palaczkba öntötte s eltette zsebébe.

– No uraim, most mehetnek önök vacsorálni. A munka be van végezve.

– El van oltva a tűz? kérdé Spitzhase.

– Minden bizonynyal!

– S a gőzoszlop ott?

– Az eltart éjfélig s még azután sokáig gőzölögni fog. Menjenek önök vacsorálni. Nekem sietős dolgom van otthon.

Volt is kedve most valakinek vacsorálni! Hisz minden embernek olyan szűk volt a torka, hogy egy falatot be nem bírt rajta gyűrni.

A gőzoszlop az aknakútból még egyre tódult fölfelé, s most már nagy felhő támadt körülötte, összevonta a légkör párázatait s szakadt belőle a zápor egyre. És szikrázott benne a néma villám. Hanem azért senki sem ment fedél alá, az uraság felölté gummiköpenyét, a paraszt felvette szürét, úgy bámulták a tüneményt, mely csak este tíz óra felé kezdett lohadni; akkor lassan lejebb sülyedt, hangjával alábbhagyott, fehér gőzgomolya lefelé kezdett hömpölyögni, egyszer-egyszer még nagyot rikoltott, egyet villámlott koronás üstöke; a kerek felhő folyton villogott, de minden mennydörgés és czikázó súgár nélkül. Egyszer azután egészen visszaesett a gőzóriás, egész barlangja odujáig, s csak perczek időközeiben lökte ki ismét fehér fürtös fejét, de már nem fenyegetett kiáltásaival senkit. A föld reszketése végkép megszünt. A zúgás elmúlt oda alant. A távol templom körül hangzott valami ének. «Allelujah! Allelujah!» A nép zászlókkal és lámpásokkal járja az éjszakai bucsújárást.

A vendéglőbe visszatérő urak már ott találták Ivánt, egyedül vacsorálva.

Ez tud most enni.

Eszébe jut neki e perczben, hogy ő ember! s eszik húst burgonyával.

– Én már a vegytani kémletet is elvégeztem! mondá Iván, egy gyógyszerész közönyösségével. S örvendetes hírül mondhatom önöknek, hogy a csapadékban 0,75 kötött szénsavanyt találtam.

Spitzhase úr ámultan kérdezé:

– De hát mire jó nekünk a 0,75 kötött szénsavany a csapadékban?

– Arra, hogy a tárnát holnap mind a két bejáratánál kinyithatjuk s a legelső szellőztetés után bele mehetünk dolgozni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Allelujah! Allelujah!»

APOTHEOSIS.

El volt már érve a küzdelem dija: vagyon, hírnév, közbecsülés.

A háladatos hír isteníté az embert.

S nem volt-e méltán?

A ki megmentett egy roppant kincset, mely ezreké, egy országé, az iparé, az egész emberiségé volt;

a ki megállított egy pusztító vészt, mely új plutói alakítással fenyegetett egy egész vidéket;

a ki ezernyi ezer koldusbotra jutott embernek visszaadta elejtett kenyerét, a ki árvák és özvegyek könyeit letörülte,

nem érezheti-e magában az Istent?

Van abban valami! Hogy ez a mákszemnyi földgömb parányi lakója azt a hitet alkotta magának, hogy az egész ég, napok, tejútak, csillagködfoltok mind az ő láthatatlan csillaga körül forognak.

Ha vannak lakói a szomszéd csillagoknak, s én hiszem, hogy vannak, s ha bírnak azok eszközökkel a földnek nevezett csillagot közelből láthatni, s én hiszem, hogy bírnak: csodálattól eltelve jegyezhetik fel annak változatait.

Mióta az utolsó átalakulás a zöld szigeteket a kék tengeralapból letörlé s tarka világrészeket meríte fel újra az oceánból, mennyi új teremtés, melynek alkotója – Ember.

Kéklő mocsárfoltok eltünnek a föld szinéről s helyeiket felváltja sárga kalászos mező.

Azokat ember szárítá ki.

Fénylő sivatagok közepett zöld pontok támadnak egyenes vonalban.

Azok artézi kutak, miket ember fúrt s virányt erőszakolt ki a sívó homokból körülöttük.

Kígyózó folyamok idomulnak át mértani vonalakká, azoknak emberkéz adott új medreket.

Két tengert elválaszt egy földszoros, egyszer a két tenger összeér, a találkozást emberkéz szerezte.

A tengeren vitorlás colossok haladnak minden irányban: azok sem Istenkéz szörnyei, hanem ember-alkotta úszó óriások.

Sötétzöld rengetegek helyén tarka szőnyeg támad.

Ott emberkéz irtotta ki a vadont, s kihímezte helyét sárgában, kékben, pirosban virágzó növények tábláival.

Hosszú, egyenes vonalak czikáznak egyik tengerparttól a másikig s azokon tömör alakú kígyók vonulnak mértföldekről is látható sebességgel végig.

Azok vasútak és gőzvonatok, miket emberész létesített.

És éjjel (vagy hiszen mi a szomszéd csillagnak a föld éjjele?) tehát mikor a föld közelbe jő feléjök s mint a félhold, világítatlan oldalát fordítja a csillagok felé, ott ragyognak rajta az elszórt fénylő pontok.

Mik azok? Városok, miket a látni szerető ember éjente fényesen kivilágit.

Hát nem szebb világ-e ez, mint a mammuthok világa volt?!

Nem büszkén járhat-e a törpe faj az óriások csontjai felett?

Ha látják ezt a szomszéd csillagok, tanúságot tehetnek róla.

De bizonynyal látja az, a ki teremté.

A ki egy kezével letörölt a földről egy olyan szép világot, a melyben a kőszén mint szálfa zöldült, s az ős elefánt mint király uralgott, s más kezével új táblát takart rá s megnépesíté azt egy meztelen született fajjal, melynek nem adott semmit, csak e parancsszót:

«Eddig teremtettem én, most teremts te tovább.»

S az ember folytatja az Istent!

Ez a jutalma.

S a mellett megmarad embernek.

Ez a vigasztalása.

Mert Istennek lenni: hideg gondolat.

Szeretni, s a vér melegét nem érezni hozzá.

Tudták ezt már a classicus kor istenei is, s a mikor tehették, lejöttek az Olympról, érezni emberi szívvel.

Az ó-testamentom Istene is felvette az új-testamentomban az emberi érző alakot.

Semmi Istent nem tud képzelni az ész, emberi arcz, emberi indulatok nélkül. Még a napimádók is kezet-lábat festenek a napnak, úgy járatják az égen.

Az istenek keresik az anthropomorphosist, hát az emberek miért keresik akkor az apotheosist?

Mi jó van nekik abban? Mikor valakinek azt mondják:

«Te csak szeresd az egész világot, de ne legyen benne senkid, akit egyedül szeress!»

«Te csak tégy jót ezerekkel, te csak teljél be dicsőséggel, te csak hallgasd, hogy magasztal minden ember, te arasd a koszorúkat, mikkel diadalszekered elhalmozzák, te légy gazdag!»

«De ne legyen egy mosolygó arcz, mely veled asztalhoz üljön, ne hallj egy csevegő gyermek-hangot, mely kér és köszön, ne legyen egy violaszál gomblyukadban, mit egyesével kaptál.»

«Koszorút, a mennyiben elfulsz, de egy szál virágot senkitől!»

«Csókot hintsenek feléd ezeren, de egy ajk ne adjon azt soha!»

«Járj az arany-esőben, mely reád hull, s ne tudja senki hogy epedsz – az alamizsna után.»

«A szeretet alamizsnája után.»

«A mi megvan a porban járó embernek, de neked nincs; a porban járó ember, a ki megy haza az ünnepi mulatságból gyalog, elálmosodott kis porontyát ölében czipelve, mikor te hintódon elrobogsz mellette. Köszöntök egymásnak, mert te nagy ember vagy, ő meg kicsiny ember, – és te – irigyled őtet; ő pedig nem irigyel téged!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ivánra minden oldalról hullott a bámulatos siker után a kitüntetés.

Kapott a kormánytól örök szabadalmat tüzoltó vegyfolyadékának titkára. A részvénytársulattól jutalmat. Az igazgatói állást monstre-küldöttségek erőszakolták rá, külés belföldi tudós társulatok választák meg tagjuknak, innen és túl az Oceánon. Minden képes lapja a hirlapvilágnak közölte arczképét, életleirását. Minden falujában a Bonda-völgynek imádságaikba foglalák őt az egyszerű emberek, s mikor a legelső gőzvonat végig robogott az új életre emelt bondavári vasúton, az első gőzmozdony «Berend» nevet viselt.

Csak az Isten őrzötte, hogy valami érdemrendet is nem kapott.

ANGELA IVÁNÉ LESZ.

De mindannyi üdvözlő és hálálkodó irat között, a miket Iván kapott, legérdeklőbb volt az, melyet Bondaváry Angela grófnő írt neki sajátkezüleg.

A grófnő elmondott neki őszintén mindent, a mi utolsó találkozásuk óta történt.

Hogy férjhez ment Salista őrgrófhoz, és nem volt boldog.

Hogy nagyatyját, Tibald herczeget, Salista erőltetésére, gondnokság alá vették, s ennek az lett a következése, hogy az egész bondavári dynastiai nagy vagyon csőd alá került.

Meg kellett ismerkedni a szűkölködés napjaival.

Theudelinda grófnő szerződött jövedelme is elmaradt a bondavári uradalomból.

A grófnőknek össze kellett húzni háztartásukat.

E balhelyzet sok régi barátot az igazi arczával mutatott be nekik. Többek közt magát Salistát. Az elment Mexicóba ezredesnek.

Ekkor jött Iván megmentő vállalata.

Ez kiüté legelébb is Waldemár herczeget a diadalszekérből.

Azután felemelte Tibald herczeg kárba veszett millióját, mely a bondavári részvényekben feküdt.

Ezután Tibald herczeg kibékült unokájával.

Kiszabadult hitelezői körmei közül s viszonyai rendezve lesznek.

Theudelinda grófnő is kapja rendesen elmaradt birtoki haszonbérét.