Part 33

– Akkor eredj haza s végy búcsút családodtól, mintha útra kelnél. Térj be a papodhoz s áldozzál meg. Azután jőjj vissza, s ne szólj senkinek semmit, hogy hová készülünk.

Iván maga is úgy készült ez úthoz, mint a melyből lehet, hogy nincs visszatérés.

Elkészíté végrendeletét. Tárnáját munkásainak hagyta, pénzét Pál családjának, ki ha elvész, vele együtt vész el.

És azután még egyszer körülnézte a világot, mielőtt az örök éj országába leszállna.

Mégis, olyan szép idefenn!

Olyan messze kék az ég. Olyan közel zöldül a fű!

Ekkor levele érkezett a postáról.

Belényi Árpád írta. Tudatta vele a Párisban történteket. Kaulman fátumát, a szép asszony eltünését. Mindenki azt tudja róla, hogy öngyilkos lett.

Iván felsóhajtott. Érezte, hogy ettől a hírtől egészen vassá válik a szive s kezd nem érezni többé.

Nem volt már olyan kék az ég, nem volt már olyan zöld a fű előtte többé.

Jövel szénbányák örök sötétsége!

Ez a hír nagyon jó útravaló volt neki. Nem borzadozott már semmitől.

Összerakta egy bőr-iszákba az úti eszközöket: a vízszinmérőt, a szögmérőt, a fenék-kémlő ónt, a rajzoló eszközöket. Az iszákot nyakába akasztá. Pál hozta utána a csákányt, a vasrudat és a kötelet. Így szálltak le együtt a tóüregbe s ott eltüntek a vízjárás hasadékaiban.

Hat óra mulva jöttek elő.

S ez így ment nap nap után.

Iván a labyrinth minden odujának, kürtőjének helyrajzát fölvette és pontosan összeállította, s odahaza azután még hosszabb munka volt a mérnöki kiszámítás a szerzett észleletekről. Egész nap a mellett ült.

Éjszaka pedig bezárta magát tudákos barlangjába, tüzet gyujtott kemenczéiben, s főzte a halálos gázokat górcsöveiben s kényszeríté a világalkotó elementumokat, hogy vallják meg előtte a rég keresett titkot. Küzdött az engedelmeskedni nem akaró dæmonokkal. Melyik közületek a tűzfojtó szellem?

Jelenj meg, jelenj meg!

Nem az alpha és omega, nem a pentagrammaton nevére, nem az abraxas és meithras hatalmára, hanem a mindent kivívó tudomány erejére kényszerítelek: jelenj meg!

Hanem az még sem jelent meg.

S e kettős küzdelem: odalenn a földdel, idefenn a léggel, a világalkotás két nagy dæmonával, így ment nap nap után: éjjel úgy, mint nappal.

Nem volt pihenése.

És egy reggelen azt a hírt hozták neki, hogy a vár kútjában meleg kezd lenni a víz, és kénizű.

Kétségbeesett.

Tehát a földalatti égés gyorsabban terjed, mint képzelé.

Menthetlenül veszve az egész vidék. Egy évtized elég, hogy semmivé legyen.

Rauné úr erre a tényre otthagyta állomását s átcsapott Waldemár herczeghez. Annak a megbizásából írta meg a bécsi lapokba az egész catastropha történetét, mint leghitelesebb tanu.

Iván pedig a kétségbeesés erőszakával vetette magát utána a kutatásnak.

Tovább hatolt a földalatti labyrinthban. Öreg kisérője már kisértet-látó lett a rémülettől, melyen keresztül gazdája vezette minden nap.

Egyszer azután olyan helyre értek a sziklaüreg tömkelegében, a hol el volt zárva minden további út.

Hanem egy helyütt döngött a fal, mintha túl rajta nagy üresség volna.

Az egymásra lapult palarétegek tanuskodtak az új összecsukódásról.

– Ezt kell áttörnünk! kiálta Iván, s kezébe ragadá a csákányt.

Az öreg Pál borzadva lapult a sziklafalhoz s nézte, mit csinál amaz?

Így döngeti valaki a pokol kapuját, hogy kihíja párharczra az ördögöt magát!

A csákány rést vágott. Akkor a résbe belefeszíté a vasrudat Iván, s egy egész palaréteget kiemelt vele.

Most fejükre szakadhat a víz, ha a fejük fölött van!

A vén ember keresztet vetett magára s Istennek ajánlotta lelkét.

De Iván a felfedező örömével kiálta:

– Hallod ezt? A befelé hulló kődarabok vízlocscsanást hangoztatnak vissza: az alsó medencze itt van alattunk.

De hátha a felső is tele van még?

Arra csak addig kell várakozniok, míg az ér százat üt.

Ennél kínosabb érütést nem számláltak, még akkor sem, mikor Iván a beomlott tárnában járt.

Semmi morgás nem hangzott. A föld keble csendes.

– Megtaláltuk! kiálta Iván, reszketve a diadaltól. Most kösd oldalamra a kötelet s bocsáss alá a kútüregbe.

Még oda is!

A vén munkás egyre imádkozott magában a boldogságos Szűzhöz, míg a kötelet ereszté Iván után. Ne nézze azt, hogy eretnek! A lámpafény egyre mélyebben pislogott.

Egyszer hangzott Iván kiáltása: «Fel!»

Vén társa csendesen felvonta őt a mély üregből ismét.

Mikor kezét nyujtá Ivánnak, hogy kisegítse, Iván megölelte az öreget:

– Czélnál vagyunk! A fenékmérő ólom roppant víztömeget hirdet.

Pál agyában kezdett valami világosság derengeni e kutatás czélja felől.

– Most siessünk ki a napvilágra!

Iván, a mint kijutott a tárnából, futott haza. Összeveté távméréseit s meg volt elégedve az eredménynyel.

Este felhangolt kedélylyel zárkózott be vegytani műhelyébe: azzal a büszkeséggel lépett ostromlott szellemei elé, a mivel egy győztes hadvezér kéri fel az utolsó ostromlott várat a feladásra.

«Amazokat már legyőztem, most már ti nektek is meg kell adnotok magatokat!»

Vannak ilyen felmagasztosult pillanatok a teremtő lelkek életében, a midőn Isten kölcsön adja nekik egy perczre alkotó hatalmát.

Új lényeket szülő terhes perczek, a mikben a bölcs elragadtatva szökik ki az utczára s a nép közé kiáltja örömét: «Hevreka!» (Feltaláltam.)

Tíz csepp ebből a folyadékból: csak annyi, a mennyi egy toll hegyétől kifecskendeztetik, s az egész műhely egyszerre sötétben marad; az egész befütött kemencze, fehéren izzó szenével, percz alatt kialszik. Fekete lesz.

Ez a fekete éj volt az a világosság, a mit Iván keresett.

Ez a sötétség, melyben tudományának minden sugára egyesült: egy fekete «focus».

«Megtaláltam!» kiáltá önmagának.

«Megtaláltam!» kiáltá munkásainak, midőn kirohant közéjük, fedetlen fővel, egy ingre vetkőzötten, mint egy őrült.

És azok nem tudták, hogy mit? De azt tudták, hogy a minek ez az ember olyan nagyon örül, annak igen jó találmánynak kell lennie.

AL PARI!

A pokoli komédia még egyre tartott a börzén.

A halálra itélt papirok, a bondavári gyártelep s a bondavári vasút részvényei egyik kézből a másikba repültek.

Most már a komikumig vitték a tragœdiát s kezdett humor vegyülni a szerencsétlenségbe.

Ez a szó: «Bondavár,» csak arra való volt, hogy derültséget idézzen elő a börze-emberek között.

A ki az utolsó részvényén tuladhatott nagy veszteséggel, nevetett azon, a ki megszerezte azt.

Kezdték a részvényeket megfoghatlan becsü tárgyakért cserébe kinálgatni. Ráadásul egy új esernyőre egy ócska esernyőért.

Használták előfizetési æquivalensül olyan lapokért, a miket valakinek a szerkesztő a nyakára köt erővel.

Ajándékozgatták jótékony czélokra.

Akadt olyan élczes ember is, a ki kabátot varratott belőle magának az álarczos bálra, mint E*** herczeg egy időben Titian remek festményéből.

A tőzsdén még csak egy neme a küzdelemnek volt számukra fentartva.

A részvények főtulajdonosai küzdöttek a mécs utolsó lobogványaért, mit a contremine végkép ki akart oltani.

Waldemár herczeg, a contremine vezetője, napról-napra lejebb nyomta a részvényeket, mik utóbb csak egy százalékkal engedtek, majd csak féllel, csak egy negyedrészszel, s e fél, e negyedrész forint felett folyt még a küzdelem.

Sondershain odáig akarta őket nyomni, hogy végkép kitörültessenek a börze jegyzékéből. A birtokosok csak ezt akarták még meggátolni.

Azon a napon, hogy Rauné úr értekezése minden bécsi lapot átfutott, melyben vegyelemezve volt, minő alkatrészek vegyültek a bondavári kastély kútjának vizébe a tárnaégés óta, a mi nagy sensatiót gerjesztett, Waldemár herczeg az utolsó csapást vélte mérhetni a bondaváriak fejére.

A börzén kikiáltatá, hogy a hónap utolján 10 forinttal fogja adni a bondavári részvényeket.

A tőzsdefogadásnak akadtak elfogadói. Érdekelt részvényesek, kik tudták ugyan, hogy veszteni fognak még ily ajánlat mellett is, de nem akarták engedni, hogy részvényeik végkép leszoríttassanak a jegyzékről.

Waldemár herczeg délig valami ötezer részvényre kötött fogadást.

Azok a részvények sem neki nem voltak kezében, sem az ellenfogadó nem kivánta azokat tőle megkapni, csupán játék volt az.

Ha a hónap utolsó napjáig lemennek a részvények hat forintra, akkor az ellenfogadók fizetik ki neki a húszezer forint különbséget, ha felmennek négy forinttal, akkor ő fizet nekik ugyanannyit.

Délben egy ügynök érkezik a sorompóhoz, a ki elég hangosan adja tudtul, hogy egy úr van itten a rekeszen túl, a ki ötszáz darab bondavárit akar venni al pari!

Mintha egy zongorára ütne valaki pőrölylyel, olyan zürhangot adott ez a szó.

Gunykaczaj, csodakiáltás, örömordítás, szitok, hihetlenség emelkedik egyszerre a sorompó körül.

«Ki az? Megőrült az? Al pari! Bondavári részvényt! Hol az az ember?»

Az ügynök rámutatott.

Egy igénytelen külsejü falusi ember volt az. Odatámaszkodott egy oszlopnak, onnan nézte az olympi látványt.

– Ah! Ez valami bohócz, a ki meg akar bennünket tréfálni! gunyolódék Waldemár herczeg. Menjen ön oda, szólt az ügynöknek, s kérdezze meg tőle, mi a neve? Ismerni akarjuk a nevét, a kivel kötünk.

Az ügynök odament, pár szót váltott s visszajött.

– Az az úr azt üzeni, hogy az ő neve: «százezer forint.» Pénz beszél.

S azzal felmutatott tiz darab bankutalványt ugyanannyi tizezer forintról.

– Ki ad ötszáz darab bondavári részvényt?

De már ez tökéletes revolutiót idézett elő a börzén.

Az imént oly csendes társaság, melyben csak egyes hangok emelkedtek, egyszerre összebomlott: hívők, hitetlenek tódultak az ismeretlen felé; körülfogták, ezer kérdéssel ostromolták, egymás fején keresztül nyujtogatták felé jegyzőkönyveiket: az idegen mind ezt a lármát hidegen fogadta, s a hozzátódulókat oda utasítá ügynökéhez, végezzenek azzal.

Végre Waldemár herczeg utat nyitott magának a tömeg között az ismeretlenig.

Ott előkelő impertinentiával szemére rántva kalapja karimáját s mellénye zsebeibe dugva kezeit, kérdezé tőle:

– Uram! Ön egész forradalmat idézett itt elő a megjelenésével. Szabad megtudni önnek a nevét?

– Az én nevem Berend Iván! szólt az idegen, vállával folyvást az oszlopnak támaszkodva.

– Ah! mondá Waldemár, kalapját hirtelen leemelve s gunyoros bókra görbítve meg a derekát. Van szerencsém hiréből ismerni. Ön az a híres pisztolyozó, a ki az emberek szájából a szivart kilövöldözi? Akkor én senki sem vagyok; különben pedig Sondershain Waldemár herczeg volnék. De úgy, mint ön, csakugyan nem tudok lőni. Annálfogva beszéljünk egymással okosan. Ön al pari vásárol bondavári részvényeket. Keletindiai nábobot örökölt ön, a ki azt a feltételt szabta az örökséghez, hogy bondavári részvényeket vásároljon rajta al pari?

– Nem! Azért veszem őket, mert annyit érnek.

– De hisz a bondavári tárna ég.

– Tudom, az enyim mellette van.

– Akkor ön kétszeresen ég meg vele.

– Nem, mert eloltom azt két hét alatt.

Erre a szóra a zsivaj a lehetetlenségig fokozódott; az érdekelt részvényesek csaknem agyonszorították Ivánt.

«Itt van az az ember, a ki eloltja a tárnát! A telep helyreállítva újra! Bondavár al pari megint!»

A contremine egyszerre hanyatt bukfenczezett, az őrjöngő részvényesek karjaikra kapták Ivánt, úgy hurczolták körül a börzén s még az nap estére nagy közgyűlést hirdettek ki, melyben fulladásig telt terem közönsége előtt adta elő Iván, hogy ő neki csalhatatlan terve van a bondavári tárnaégésnek két hét alatti elfojtására; ugyanakkor meghivott mindenkit, hogy tekintse meg holnap reggel a szabadban teendő próbatételét most feltalált tüzfojtó szerével s győződjék meg arról, hogy a mit igért, az nem hiu biztatás.

Másnap reggel nagy néptömeg előtt tartotta a kisérletet, mely meglepően sikerült, egy máglya szénből, tőzegből, meglocsolva kőolajjal s meggyujtva minden oldalról, a legnagyobb lobogás közepett öt percz alatt holttá lett téve egyetlen kézi-fecskendő működése által.

Az ujjongó közönség diadallal vitte vissza Ivánt a városba s a részvényesek folytatott gyűlésén el lett határozva, hogy Ivánnak, ha a tárnaégést eloltja s a tárnát ismét használhatóvá teszi, hatszázezer forint jutalmat adnak.

Nem hiányzottak azonban az ellenmondások is. Ott volt Waldemár herczeg, most egyike a legtöbb részvénynyel biróknak s a legtöbb ellenvetést tevőknek: az minden módon ki akarta Ivánt forgatni a tudományából.

– Megengedem, szólt Ivánnak, hogy ön egy akó folyadékkal elolt hat köb-öl izzó szenet. De gondolja meg ön, hogy a bondavári tárnában, a kitörés helyétől a várlakig véve, legkevesebb hatvanezer köb-öl szénnek kell égni, arra tizezer akó folyadékot kellene önnek rábocsátani, még pedig egyszerre, és egyenesen arra a helyre, a hol a tűz működik. Micsoda géppel hiszi ön ezt a műtétet kivihetőnek?

– Nincs kifelejtve ez a műtétel a tervemből! felelt neki Iván.

– Azután, föltéve, hogy sikerülne önnek ezt a tömeg folyadékot egyszerre rábocsátani az égő tárnára, az oly tömeg gázt fejlesztene ki abban egyszerre, hogy az ön egész tárnájának fenekestől felfordulva, a levegőbe kellene repülni.

– Mind előre gondoltam rá.

– És végül, ha van önnek valami fogalma gépekről és mechanicáról, akkor át kell látnia, hogy egy millióból ki nem állíthatja azt a szükségletet, a mi csak a kisérlettételre múlhatatlanul megkivántatik.

– Készen vagyok a számvetésemmel.

A részvényesek ráordíták, hogy minden költséget magukra vállalnak, kerüljön bár egy millióba s azzal Ivánnak ki lett adva a teljhatalom, azt tenni a bondavári telepben, a mit szükségesnek és üdvösnek lát, kerüljön bármennyi pénzbe.

Sondershain herczeg átlátta, hogy azt a fordulatot, a mit Iván előidézett, semmi ellenmanœuvrerel egyelőre meg nem akadályozhatja.

Mikor a részvényesek gyülése a jegyzőkönyvet hitelesíté, félrevonta Ivánt, s azt mondá neki:

– Berend úr! Már most akár sikerül önnek ez a vállalat, akár nem (a mint hogy én azt hiszem, hogy nem), az én zsebemből ön egy milliót kirántott vele. Netto egy milliót. Azonfelül a saját magáéból is százezeret, nem is számítva még a koczkáztatandó kisérlet költségeit. De mindegy. Ön e manœuvre által fixirozta két hétre a börzén az al parit. Nem lesz ugyan sem vevés, sem eladás, mert mind a két fél tartózkodó marad, de már egyszer a táblára ez lesz jegyezve, s én tartozom az általam kötött fogadások differentiáit ezen jegyzés szerint kiegyenlíteni. Az nekem egy millió. De nem tesz semmit. Láttam én már máskor is egy milliót elveszni. Megint hazajött. Csak nyugalom kell a börzeharczhoz. Ha azonban történetesen két hétnél hamarább rá találna ön arra jönni, hogy a mit magára vállalt, ez lehetetlen s ezt köztudomásuvá tenné, akkor én azt a kerek milliót egyenesen az ön kezébe tenném.

Iván valódi üzleti nyugalommal felelt rá:

– Sondershain úr! Én nagyon jól tudom, hogy a börzének meg van az a sajátságos szabadalma, hogy itt lehet egymásnak gorombaságokat mondani, minden következmény nélkül. A mik itt mondatnak, ajánltatnak, feltételeztetnek, mind nem kerülnek a közönséges társadalmi szabályok mértéke alá. Itt szabad akárkitől megkérdezni: «hogy adod a becsületedet?» s ha az azt mondja «nem eladó!» hát «ha nem adod: nem adod,» itt szabad akárkit megszólítani azzal a felhívással: «gyerünk, raboljunk ki valakit!» s a megszólított nem haragszik, ha nem kell az ajánlat, legfeljebb azt feleli: «nincs rá időm!» Itt, ha leszidnak, leköpnek valakit, ha a kalapot beütik a fejébe, az sem szégyen; az ember elfordul, mintha nem hallott volna semmit, letörli a képét, kiegyenesíti a kalapját s megint felteszi a fejére, s egy óra mulva karöltve megy ki ellenesével. Senki sem mondja, hogy veszekedtek; csak egy kis «differentia» volt közöttük s az nagyon «animirozott» hangulatot fejtett ki. Azért, a mit most Sondershain «úr,» a börzefejedelem mondott a bondavölgyi kőszénkereskedőnek, arra a bondavölgyi kőszénkalmár mindössze azt mondja, hogy «nem vehető tekintetbe.» De őrizkedjék Sondershain «herczeg» a börze küszöbén kivül ezt az ajánlatot ismételni Berend Iván előtt!

Waldemár herczeg nevetett.

– Azt úgy is tudom. Sokszor volt szerencsém hallani az ön nevét, s ha ön iránt jó szivvel vagyok, az, tudja ön, hogy nem esik ingyen. Ön egykor egy szép hölgynél nekem erős pártfogóm volt. Nem tudom az okát, miért tette, de tudom, hogy tette. Az egész világ tudja. Ön még saját igényeiről is lemondott, a mikre annál a csodaszép hölgynél jogosítva lehetett. Hanem hát hasztalan volt. Utoljára is egy hitvány emberé lett. Mindegy! Önnek kimagyarázhatlan interventióját, mely ha üzleti számítás nem volt, akkor csak az őseredeti puritanismusból származhatott, én soha el nem felejtem. Ha akkor az a szép hölgy hallgat önre, most a bondavári kútból nem merítenek kénfürdőhöz való forró vizet, mert az egész vállalatból nem lett volna semmi. Azért akármikép beszéljünk a börze küszöbén kivül egymással, én a tett ajánlatomat bejegyzem a tárczámba. Ha sikerül önnek a tárnát eloltani, kap hatszázezer forintot, ha nem sikerül, kap egy milliót.

A részvényesek észrevették, hogy Waldemár nagyon sokáig beszélget Ivánnal, s odarohantak a fejeiket a kettő közé dugni. «Semmi Techtl-Mechtl, herczeg úr! A mi emberünknek hagyjon békét!»

Féltek, hogy leveszi a lábáról.

– Ne féltékenykedjenek! kiáltá a herczeg. Egy szép asszonyról beszélünk, a kinek mind a ketten udvaroltunk. Isten ugyse!

Hanem azért a részvényesek nem hagyták magukat eláltatni.

Választottak maguk közül egy háromtagu bizottságot, mely Ivánt most már nyomról-nyomra kisérje, sehol el ne hagyja, vele ebédeljen, a küszöbén háljon, az ablaka alatt strázsáljon, nehogy az ellenség hozzáférhessen. És mindezt az alatt a czím alatt, hogy segélyére legyenek, hogy a szükséges pénzeket utalványozzák a részére.

Iván azonnal visszautazott a Bondavölgybe három kisérőjével, magával vive a vállalatához szükséges gépeket és munkásokat.

A három kisérőnek meghagyatott, hogy mindennap küldjenek tudósítást a munka előmeneteléről.

A három kisérő között volt Spitzhase úr.

Erre szükség volt ott, mint a legvigyázóbb, legbiztosabb, s legszemtelenebb hivére a részvénytársulatnak.

(Ez utóbbi epithetont nem megvetésképen igtattuk ide. A pénzügyekben a szemérmetesség és szégyenlősség öreg hiba, s ennek az ellenkezője megbecsülhetlen tulajdon. Tehát: dicséretképen volt mondva.)

Ezt egynehányszor ki fogja dobni majd Iván az ajtón, s ez ugyanannyiszor vissza fog menni az ablakon.

A HARCZ AZ ALVILÁGGAL.

A háromtagu küldöttségnek az első hét nap alatt véghetetlen kevés tudósítani valója akadt.

Berend találkozik velük este és reggel a falatozásnál a vendéglőben. A nap és éj többi részét mind a föld alatt tölti. Kérdezősködéseikre csak annyit felel, hogy minden a legjobban halad.

Hanem, hogy mi halad? azt nem lehet látni.

S a mi felettébb gyanus tény, az, hogy Berend folyvást csak a saját tárnájában tölti az időt, oda vitette le a magával hozott gépeket és vegytani anyagokat mind, s az egyleti tárnának még egyetlen egy nyilása sincsen kibontva, vagy valami előkészület téve körülötte az oltáshoz.

Berend pedig a kérdezősködésekre semminemü felvilágosítással nem szolgál. Az igaz, hogy a gépek folyvást működésben vannak, s a tárnából azóta szén helyett minden ember agyagot, követ, sziklát talicskáz ki, hanem a dolgot még sem lehet érteni.

A nyolczadik napon Spitzhase úr nem állhatta tovább türelemmel.

– Uram! szólt Ivánhoz, üzéri merészséggel, ön két hetet igért a tárna eloltására. Egy már elmúlt. Én még azóta nem láttam, hogy valami történnék.

– Az természetes! felelt rá Iván nyugodtan.

– Ön pedig azt állítja, minden jól halad előre.

– Úgy is van.

– Én azt szeretném látni!

– Innen, a hol most áll ön, semmi esetre meg nem látja.

– Tehát vezessen oda, a hol meglátom.

– Igazán oda akarna ön jönni? Az igen rossz hely.

– A hova ön elmehet, én is elmehetek. Nem bánom, ha a pokol is.

– Kevés híja, hogy az legyen.

– Hát megyek oda is. Én az ördöggel is szeretnék ismeretséget kötni. Ki tudja, nem lehetne-e valami űzletet kötni, hogy ezentúl tőlünk vásárolja a szenet?

– De még egyre figyelmeztetem. A hova én megyek, oda nem jöhet velem senki bámészkodni; mert az út épen csak két ember számára való, s a munka is két embert igényel. Ott tehát úgy kell önnek dolgoznia, mint a hogy én dolgozom.

– Jól van, nem ijedek én meg semmi munkától. Ördöngös ficzkó vagyok én.

– Jól van, tehát jőjjön velem! mondá Iván; s ha a másik két urnak is van kedve bennünket a gépezetig lekisérni, odáig eljöhetnek.

Kaptak rajta. Eddig is majd megölte már őket a kiváncsiság.

Iván mind a három urra bányász-öltözetet adott, s a szállító gépen levitte őket magával az aknakúton.

Mindegyik kapott egy Dawy-lámpát az övébe akasztva, meg egy vastag nemezkalapot.

A tekervényes tárna-folyosókon át azon vasajtóig vezette őket Iván, a hol a visszatérő tó járt-kelt még nem rég. Annak a közepét most egy malomgépezet foglalta el, melyet egy felülről járó gépszíj tartott mozgásban.

Ez a malom valamit őrölt, melynek darája egy csövön ismét a dobogó alá omlott. A gépszíj a nagy kerékről a dobogó hid alá tünt el.

Iván vezette vendégeit tovább, folyvást szük folyosókon keresztül. Még egyszer kellett leszállniok valami mély kútaknába, most már hosszu hágcsókon.

A mint annak a fenekére leértek, egy kis, alig harmadfél négyszögöl teriméjü kamra fogadta őket, melyben két munkás őrködött: egy öreg, meg egy fiatal.

– Nos uram, szólt Iván Spitzhasehoz, ez itt a toilettszoba; kezdjünk hozzá a costumeirozáshoz.

– Micsoda? hát még szebb ruhákat is kapunk?

– Igen: pánczélt. Ahhoz a tornához, a mihez most készülünk, pánczél is szükséges.

Intésére a vén munkás és a fiatal előhozták az öltözékeket, s kezdték feladni rájuk.

Olyanforma öltözetek voltak azok, minők a tűzoltók pánczéljai, bő, idomtalan dolmány és lábravaló, melynek külső szövete asbest, éghetlen érczselyem, belseje a másik szövet közt több rétegben kitöltve finom porrá tört faszénnel. Elől a karjaiknál pedig vastag kőlen keztyük zárják el az ujjakat légmentesen.

– Szép vitézek lesznek belőlünk! tréfálkozék Spitzhase úr.

– Tessék csak elvárni a sisakot!

Két, tizenkét itczés hordó nagyságu üveggömb az, melyen három nyilás látható.

Iván megmagyarázta neki, hogy mi lesz azzal?

– A hova most mi leszállunk, az a hely teli van széngázzal. Annálfogva olyan készülettel kell oda mennünk, mintha a viz alá mennénk. Egyuttal, minthogy tűz között is kell néha járnunk…

– Tűz között!

Spitzhase úr kezdte bánni, hogy idejött, de szégyenlett visszamenni. Azután meg az üzletnek is van bátorsága.

– Tehát arra való rajtunk az asbestöltöny! folytatá Iván. Ez a készület a buvárok és tűzoltók felszereléséből van combinálva. Most erre az üveg-sisakra, a mit egy kaucsukszorító légmentesen a ruhánk gallérjához fog kötni, jön két cső, a miknek egyikén a lélekzéshez való levegőt kapjuk, a másikán pedig a romlott levegőt kilehelljük. A két csőnek a vége itt marad, a tömlője utánunk huzódik, épen úgy, mint a tengerben a buvároknál. Az egyiken hajtják utánunk az éltető léget, a másikon kimegy a romlott lég a sisakunkból az első nyomása által. Kissé melegebben kapjuk azt, mint idefenn s a vulcanizált kaucsuk szaga bűzlik rajta, de meg nem fulladhatunk. Ezt a harmadik nyilást egy ruganyos és feszes cső foglalja el, mely a két sisakot összeköti. Ez meg arra való, hogy a mit egymásnak mondani akarunk, azt meghalljuk rajta keresztül, mert ezen a vastag üveg-sisakon át, semmi hangot nem lehetne meghallani, különösen annak, a kinek még egy ilyen másik sisak van a fején.

Spitzhase úr sehogy sem érezte jól magát, mikor ezt a sisakot a fejére srófolták. Kivált mikor a csöveket is beleillesztették mind a három nyilásba, s egyszerre csak azt vette észre, hogy meg van siketülve, nem hall semmi szót többé, mit a két másik úr beszél hozzá. Nincs többé ezen a világon.

Csak egy embernek a szavát hallja még: azét, a kinek a feje az övéhez van kapcsolva.

– Vegye ön karjára azt a kaucsuk csőtekercset, hangzék ez egyedüli hang szűk sisakjában, az is olyan messziről, mintha száz lépésnyi távolból, vagy a toronyból jönne.

Gépileg engedte karjára öltetni az összetekert csövet.

– Induljon utánam! hangzott Iván szava, ki egy másik tekercset emelt vállára s azzal kinyitott egy eddig zárva tartott vastag tölgyfa-ajtót.