Part 31

Hogyan jutott ki a szinház csarnokából a hölgy? hogyan került ki az utczára? maga sem tudta. Csak akkor tért magához, mikor a népár közé kijutott, s akkor jutott eszébe, hogy elbámuljon saját magán.

Milyen különös az az ember, a ki már nem él, és még mindig jár a föld felett!

Ő még látja az embereket, de már azok nem látják őtet.

Még jár, még halad, de már teste és lelke két külön úton járnak.

Milyen különös dolog semmivé lenni!

Tehát mindaz igaz volt, a mit az a kegyetlen gyermek mondott!

Hogy a felhők aranyozása csak addig tart, a meddig a nap le nem megy?

Hogy kívülről jött minden ragyogás, belülről semmi sem jött?

Hogy csak bűnös játékszer volt a szép alak még bűnösebb kezekben?

Hogy a bolond szerencse csak addig tart, a míg szerencsétlen bolondok vannak a világon?

Eveline sokáig elődöngött az utczákon, a míg hazatalált. Hiszen gyalog járt.

Szégyenlett kocsiba ülni, vagy talán nem mert megszólítani egy bérkocsist, attól tartva, hogy az kinézi a szeméből, hogy ő már senki s azt fogja kérdezni: de hát ki fizet meg nekem azért, hogy önt valahova viszem?

Egy csepp csodálni valót sem talált volna rajta, ha hotelje kapujában azt mondták volna neki, hogy itt nem lakik olyan nevű asszony, mint ő. Az régen meghalt, kiköltözött.

Pedig még maradt fenn a számára valami, a mi csodálkozásra rázza fel kábulatából.

A mint lakosztálya termein végig ment, legbelső öltözőszobájában talált egy férfit, a ki egy karszéken kényelmesen ült, elnyujtózva.

Ez Waldemár herczeg volt.

Ideje, hogy bemutassuk e sokat emlegetett hősünket.

Hibátlan szabású gentleman, elegáns tournure, gondosan ápolt haj és szőke szakáll, két oldalt csüngő cotelettekben nekieresztve, felsütött bajusz, kerekre felnyilt szemek, felvetett kicsiny ajkak. Mosolygása előkelő és kiállhatatlan. Szemei kedvesek és sértegetők.

Eveline a meglepetés és ijedelem dühével kiálta rá:

– Uram! Mit keres ön itt?

– Önre várok, szép hölgy! szólt a herczeg souverain orrhangon, s fel sem kelt helyéből, a hol olyan kényelmesen látszott heverészni.

– Ki adott önnek engedelmet ide jönni? kérdé Eveline indulatosan.

– Nem kértem azt senkitől!

– Tehát hol veszi a jogot arra, hogy itt legyen?

– Innen veszem, asszonyom! szólt a herczeg, nagy renyheséggel kabátzsebébe nyulva s egy hirdetmény-lapot vonva ki belőle, melynek minden sora veres irallal volt aláhuzva. Azt odanyujtá Evelinének. Eveline kezében reszketett a lap, midőn azt végigolvasá. Bámulva kérdezé:

– Mi ez? Nem értem!

– Pedig nagyon érthető a dolog! szólt Waldemár herczeg, elvégre rászánva magát, hogy felkeljen a karszékből.

Kaulman úr hitelezői birói foglalást intéztek önnek ingóságai ellen. Kaulman úr elég figyelmetlen, vagy szórakozott volt neje holmijait a saját magáé gyanánt jelenteni be s most önnek mindenét lefoglalták; távollétében törvényes erőhatalommal nyittatva fel szobáit s a hitelezők rögtön kiragaszták a hirdetményt a kapura, melyben meghivják a venni szándékozókat, hogy tekintsék meg az elárusítandó holmit. E meghivás következtében van szerencsém itt lenni és körültekinteni. Mint látja ön, itt minden butoron a hivatalos pecsét van. Én vevő vagyok itt!

Eveline körülnézett s látta, hogy a mit a herczeg mondott, az rideg való.

– De uram, ez lehetetlen! Hisz Kaulman jól tudta, hogy itt semmi sincs, a mi az ő tulajdona volna.

– Azt én elhiszem. Mindenesetre az ön jegyzőjének a hibája, hogy ez iránt önnek biztosítékot nem szerzett. Így csak az van tudva, hogy Kaulman úr szállíttatott ide mindent. Ő vett, ő hozatott mindent. Kaulman úr pedig, fájdalom, nem fog, a legjobb akarat mellett is, most már ön mellett bizonyítani, mert vele az a kis fátum történt, hogy a mint a calaisi vasuton észrevette, hogy a rendőrség nyomában van, kiugrott a waggonból s oly szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt.

Eveline fáradtan rogyott le egy pamlagra s homlokát kezére nyugtatá.

– Ha egy pár könyet akar ön szentelni Kaulman úr emlékének, asszonyom, úgy félrefordulok! mondá Waldemár herczeg, hideg bókkal.

Eveline nem szólt rá semmit.

Hadd vesszen utána minden!

Ha meghalt, jó éjt neki. A tolvaj, ha futtában ejtik el, jól járt; legalább nem akasztják fel.

Egy banqueroutier neje, kinek férje halálhirét hozzák, adjon hálát az Istennek. Jól tett vele!

A hant eltemeti a férjet és a gyalázatot.

Mire gondolhatott még egyébre?

Pörölni talán az elvesztett vagyonért?

Törvényszék elé állni? Merész orczával megjelenni a birák előtt? Tanukat hozni elő, a kik bebizonyítsák, hogy ez és ez az ékszer, ez a drága garnitura nem a férj tulajdona volt, hanem egy ősz, becsületes magyar főúr ajándéka, mit az minden önzés nélkül, minden szégyenletes utógondolat nélkül ajándékozott a müvésznőnek, fogadott leányának? Ezt bizonyítani a gúnykaczagók előtt? Keresni valakit, a ki elhigyje? Átadni a köznevetségnek jóltevője nevét a saját magáé mellett?

Inkább vesszen oda minden!

– Nem sírok, uram! szólt Eveline. Beszéljen ön, mi jót tud még?

– Sok egyebet tudok! szólt Waldemár, s nekitámaszkodott az ezüst rácsozatú kandallónak. Tibald herczeg, önnek magas pártfogója, gyermekei által birói gondnokság alá vétetve, megfosztatott minden további tevékeny befolyástól a világ eseményeire.

– Azt már tudom!

– S így azon egy millió forint árú részvény is birói zár alá került, a mi az ön részére volt letéteményezve.

– Arról is értesítve vagyok.

– De maga ez a substratum is nagy alteratiót szenved; mert a bondavári részvények a tárna föllobbanása és olthatlan égése miatt egyszerre hanyatt estek.

– Mit bánom én azt!

– Azt ön hát mit bánja? De egyidejüleg megbukott az az államférfi is Bécsben, ki önnek leghatalmasabb védelmezője volt.

– Nem törődöm vele.

– Még mind nincs vége. A pap, ki önnek jó barátja volt s a püspökségről álmodozott, visszatért kolostorába.

– Régen tudom.

– Úgy látszik, mi mindent egyszerre tudtunk meg. Tehát én is tudom azt, hogy önnek, szép asszony, ma reggel az impressariója egy levelet irt, melyben rögtön felmondja a szerződését.

– Itt van a levél! szólt Eveline, kivonva zsebéből az összegyűrt iratot s levetve az asztalra.

S azután száraz szemekkel nézett Waldemár herczeg szemei közé.

Nagyon szép volt e perczben ez asszony.

– Csak azért jött ön, uram, ide, hogy nekem ezeket elmondja? kérdezé Eveline. És szemei ragyogtak mellette: nem víztől, de tűztől.

– Nem «csak» ezért jöttem! szólt Waldemár, odalépve a pamlagon ülő hölgyhöz s kegyesen lehajolva hozzá. Hanem azért, hogy önnek egy okos szót mondjak. Ime mindannak vége, a miből eddig az ön aranyálmai eredtek. A bondavári tárna ég. A részvények hanyatthomlok esnek. Az állambölcs megbukott. A herczeg gondnokság alá jutott. A férj elszökött s agyonütötte magát. A bécsi Maximilián-utczai palotát lefoglalták. A párisi vagyont árverezik. A szinháznál felmondták a szerződést. Ennek a drámának mind az öt felvonása be van fejezve. Tapsoljunk neki, ha tetszik s kezdjünk újat! Én visszaadom önnek elveszett «rente» papirjait, én megszerzem önnek a Maximilián-utczai palotát, én visszavásárlom önnek elkobzott butorait, gyémántjait és lovait, én visszaadatom önnek szinházi szerződését, sokkal előnyösebb föltételek mellett, mint az eddigi volt. Én nagyobb úrnővé teszem önt, mint volt eddig s adok önnek egy sokkal hívebb, feláldozóbb, imádóbb rabszolgát, mint a minőkkel birt eddig. Annak neve Sondersheim Waldemár herczeg.

S azzal mélyen meghajtotta magát Eveline előtt.

Eveline sötét megvetéssel tekinte a férfi lába hegyeire.

Waldemár arról volt meggyőződve, hogy most ő ura a helyzetnek.

S midőn a hölgy sokáig hallgatott, azt tette, hogy kivonta óráját mellénye jobb zsebéből (pompás chronometer volt) s odanyomta azt a hölgy kezébe.

– Asszonyom! Az én időm drága. A börzén várnak. Megyek a Kaulman-vállalatokat tönkre zúzni. Most épen tizenkét óra. Adok önnek egy órai gondolkozási időt. Határozzon sorsa felett. Én addig itt fogok várakozni. Rövid felelet, a mit öntől kérek: «igen» vagy «nem?»

Eveline még annál is rövidebb feleletet adott.

Úgy vágta a kezébe adott chronometert a földhöz, hogy háromezermilliom darabban repült széjjel a nyomorult jószág.

Ez volt a felelete.

Waldemár herczeg nevetett, s azzal melénye bal zsebébe nyult s egy másik órát húzott ki s gúnyosan lehunyva szempilláit, mondá:

– Tökéletesen készen voltam erre a feleletre, szép asszony, azért még egy másik chronometert is hoztam magammal. Kérem, vágja még ezt is a földhöz. Akkor előadom majd a harmadikat.

Hanem a második chronometert nem vette kezébe Eveline. A helyet hevesen felpattant helyéből s kitiltó mozdulattal kiálta Waldemárnak;

– Ha butoraimat megvette ön, vitesse el! De szállásom még az enyim. Távozzék el ön innen!

Waldemár herczeg büszkén emelé föl örök mosolygású arczát.

– Szép asszony! Ez könnyen van kimondva. De gondolja meg, mi vár önre, ha engem elutasít magától? önnek nincs hova lennie.

– Még van egy menedékem! kiálta keserűen a delnő. A kihez folyamodhatom minden időben!

– És az?

– És az a kőszén!

Waldemár herczeg meghajtotta a fejét, egy szót sem szólt többet, vette a kalapját és eltávozott.

A hölgy, ki a kőszénre apellál, nem szorult senki barátságára többé.

A divatvilág fővárosában sok szép asszony találta már ennél utolsó pártfogóját!

* * *

Még azon az estén Eveline ékszerésze látta a szép asszonyt.

Eveline odavitte hozzá utolsó brilliánt fülönfüggőjét. Az maradt meg neki; a többi ékszere mind birói zár alá volt véve.

Azokat a gyémántokat eladta Eveline az ékszerésznek. Az árát ott hagyta nála, azzal a meghagyással, hogy annak a kamatjából kis öcscse sírját a pére la chaiseben minden évben kétszer felhantoltassa s a minden halottak napján friss virágokkal ültettesse teli.

Azt mondta neki, hogy messze el fog utazni.

Úgy látszik, hogy el is utazott nagyon messze!

Másnap korán reggel egy csomagba kötött kashmiröltönyt találtak meg a Seine partján, melyben az eltünt énekesnő ruháira ismertek rá házi cselédjei.

Waldemár herczeg nagy jutalmat igért annak, a ki a szép asszony holttestét feltalálja.

De úgy látszik, a szép asszony még azt is oly féltékenyen el tudta rejteni, hogy soha sem akadtak rá.

Talán csak cselfogás volt tőle a Seine partján elvetett öltönycsomag, s míg minden ember a víz fenekén kereste: ő csakugyan szavát tartotta s menekült a kőszénhez, a csendesen betakaró, haldoklók szemeit lefogó, más világra elszállító kőszénhez…

Waldemár herczeg soha sem tudott meg felőle semmit. S hat hétig mind maga, mind összes cselédsége gyászruhát viselt utána.

A GÖRÖG VÉGRENDELETE.

A bondavári részvények már hatvanon álltak a parin fölül s még mindig feljebb akartak menni.

De már Csanta uram mégis megelégelte a nyereséget.

A mi sok, csak sok. A jóból is sok, a mi sok. Az ember ne legyen telhetetlen. Ne kivánja az egész világot elnyelni. Hiszen elég szép nyereség egy esztendő alatt hatvanezer forint semmiért.

Azután meg – valljuk meg az igazat! – elég nagy szivszorongatás, egy esztendeig ellenni valakinek a nélkül, hogy az alatta levő pincze tele legyen vert aranynyal és ezüsttel. Próbálja meg ezt a kínt valaki. Aludni azzal a tudattal, hogy nem hál tallérokon!

De már rászánta magát, hogy akármit beszél Spitzhase uram, itt az idő, a midőn jó lesz a részvényeit apránként beadogatni a börzén a beteg embereknek. Hadd gyógyuljanak meg szegények tőle.

Egy idő óta már ugyis nagyon megállapodott az áruk. Egészen megszokta már a börzeárfolyamban ott látni a stereotyp számot:

«Bondavár 60 parin fölül.»

Egy szép reggelen tehát, mikor Csanta uram épen azzal a szándékkal kelt föl, hogy küldi a részvényeit Bécsbe, felvetődik a kávéházba s kezébe veszi a legelső lapot, melyet épen nem foglalt le más, s természetesen kezdi a hátulján olvasni, ott, a hol a tőzsdei táviratok vannak öreg betükkel közölve.

Ott a legelső, a mit meglát, ez a compact betűs sor:

«Bondavár: _60 parin alól_.»

«Oh! Ez sajtóhiba, de öreg! Részeg volt az ujságiró, az akasztófa, mikor ezt idenyomatta. Be kell csukatni a semmirekellőt! Ha van még policzáj Bécsben, és igazság a monarchiában, az iyen gonosz tettért bizonyosan vasra fogják verni, a ki így megijeszti a becsületes embereket! Mert ez már, ha valami, hát «közcsendháborítás».

De azután sorba nézte a többi lapokat is. S úgy találta, hogy ezen a napon valamenyi ujságiró csodálatos módon összebeszélt, hogy úgy leigyák magukat, hogy a «parin fölül», és «parin alól» között különbséget ne tudjanak tenni.

Pedig április elseje sincs, hogy azt valami juxból tennék.

Elvégezte magában, hogy itt valami óriási félreértésnek kell lenni, s rögtön táviratozott Spitzhasenak, mi baj van?

Spitzhase távirata keresztezte az övét; az még előbb táviratozott neki.

«Nagy baj… Bondavári tárna ég… Panique nagy… Részvények 60 parin alól… Eladni mind!…»

«Hüh! A ki áldotta! káromkodék Csanta uram. Eladni mind! Hatvannal parin alól! Hatvanezer forint veszteséggel! Most már igazán, hol a harangkötél, hol a folyosóvas? hadd akasztom fel magamat! Hat hordó ezüst oda! Embert ölök! Embert eszem! Megyek Bécsbe! Szétrugom Bécs városát, mint a hangyavaczkot, ha az én ezüstömet vissza nem adja! Nem azért vittem én fel az ezüstömet, hogy az ott maradjon!»

És dúlt-fult, mint a veszett bivaly! és kihányta ládájából mind a részvényeket és a hasukra taposott a sarkával.

«Ti czudarok! Ti gyalázatosak! Ti piszkos papiros-koldusok! Hát ti akarjátok nekem megenni hatvanezer forintomat ezüstben? Kigyúrom a béleteket! Kihasítom a hátatokból az ezüstömet! Agyonverlek! Eltaposlak!»

Hát a nagy hányás-vetés közben valami akad a kezébe. Egy irás.

«De nini! Hát mit dühösködöm én itt, mint egy fél bolond a ketreczben? Hát van énnekem valami bajom? Nincs én nekem annyi bajom sem, mint a máknyi mag! ’Sz itt van az öcsém uramnak a levele, ni! De jó, hogy ezt vissza nem adtam neki! A melyben kötelezi magát, hogy ezer darab bondavári részvényt tartozik tőlem átvenni alpari, bármikor. Ej de emberséges ember voltam érte, hogy pipára nem gyújtottam egyszer ezzel az irással. Megcsókolhatnám magamat érte, hogy ilyen okos ember voltam! Oh! én édes eszem! Oh! én előrevigyázó orrom! Most ebbe az irásba beletakarózom egészen. Eshetik tőlem a jeges zegernye zápor; engemet ettől egy csepje sem érhet.»

Azzal szépen visszatette tűzmentes fiókjába a részvényeket is, meg a drága levelet is, s egészen meg volt vigasztalva.

Mindjárt leült levelet irni az ő kedves uraöcscsének Párisba, kinek fel volt nála jegyezve az üzleti irodája; felszólította egész emberséggel, hogy minekutánna így meg így állanak a dolgok, tessék valakit ide küldeni a részvényeiért, a ki azokat átvegye; vagy akár azt a barátságot is megteszi még a kedveért, hogy maga helyébe viszi, csak mondja meg, hogy hová, és hogy ki fizeti ki? A közbeeső kamatok iránt majd kiegyeznek.

Erre a levelére pedig egy hétig nem kapott választ. Hanem hiszen Páris nem is bolhaugrás X.-hez.

Annak a hétnek pedig minden napján kapott reggel is, délben is táviratot Spitzhasetól, melyben az sürgetve unszolja, hogy adjon túl a részvényein, mert nagyon rohannak lefelé. Mindennap tíz forinttal buknak lejebb. A hét utolsó napján már csak 80 forint értéket jegyeznek utánuk: az is «lanyha kereslet!» A contremine borzasztóan felülkerült.

Csanta uram a füle gombját sem billentette mindezen táviratokra.

«Beszélj, beszélj! Csak te koptasd a körmödet a sok táviratozásban. Bánom is én, ha már most lefelé kezdenek is nőni a részvényeitek, mint a sárgarépa, s a jövő héten annak adnak száz forintot, a ki egyet örökbe fogad közülök keresztyéni barátságból. Nekem nem részvényeim. Kell is nekem a ti papirostok! Tietek! Vigyétek el. Nekem az ezüstöm kell vissza. Én fogom a fületeket.»

És a mellett mindennap eljárt a kávéházba és mutatta, hogy nincs rossz kedve. Egy csepp rossz kedve sincsen. A mi másnak fáj, annak jajgasson más!

Hanem azután a nyolczadik napon, mikor egy reggeli lapban azt a párisi táviratot olvasta, hogy a Kaulman-czég főnöke, Félix úr megszökött, hátra hagyva rémítő mennyiségű fedezetlen kötelezettségeket, s utána mindjárt a calaisi táviratot, hogy a futamodó Kaulman az üldöző rendőrség elől a gyorsvonatról leugorván, nyakát szegte: akkor közel volt hozzá, hogy a guta megsimítsa.

Rögtön táviratozott Spitzhasenak, hogy adja el minden részvényét azonnal, ha veszik, 80 forintért; ha nem veszik, azon alul; akármi áron, csak adja el.

Spitzhase aztán visszafelelt neki, hogy:

«Jókor már! Hetvenen áll az árfolyam. Az is csak névleges jegyzés. Csak kinálók vannak, vevő senki. Oda a tárna, oda a vasut! Oda minden. Mért nem adta egy hét előtt, a hogy üzent neki. Most már befűthet vele s süthet rajta makkot!»

«Meg vagyok lőve!»

Ez volt a szava Csanta uramnak.

«Haza megyek. Lefekszem. Meghalok. Nem lehet tovább élnem. Tiszta absurdum, hogy még három napig éljek.»

Elbucsuzott minden ismerősétől. Ne féljenek semmit. Nem öli ő meg magát. Meghal szépen magától, csak úgy: bújában, mint a hogy megszokott halni az ember betegségben.

Hisz ha meg lehet halni az embernek egy hideg szélfuvallattól, egy lenyelt rosz falattól, egy ragályos lehellettől, hogy ne lehetne meghalni egy ilyen veszteség fájdalmától?

Kétszázezer forint oda!

Szépen rendberakott, hordóba eltett, tallérokra felváltott kétszázezer igazi forint!

Nem olyan képzeleti forint, olyan papirosra festett forint: ma veres forint, holnap zöld forint! Valóságos igazi csengő-pengő, ezüstből kivert forint. A mi ezer esztendő múlva is pénz!

Oda!

Csanta uram hazavezetteté magát irgalmas lelkek által a lakóházába. Magától világért haza nem talált volna soha. Az egész utcza minden házát végig bekopogtatta volna, azt tudakolva, hogy nem lakik-e ő itten?

Az emberek azt hitték volna, hogy valahol nagy mulatságban volt, s nagyon sokat bevett a jóból.

Hazaérve, még egyszer levezetteté magát a pinczéjébe, a mi oda a patak alá volt építve, hogy még egyszer lássa élő szemeivel: csakugyan valóban nincsenek-e ott az ő ezüsttelt hordói?

Nincsenek! Egy sincs ott! Az utolsóig kicsalogatta valamennyit az a furfangos bécsi rabló.

Oh! hogy miért tört ki neki a nyaka? Miért nincs neki annyi nyaka, a hány hordót kihengerítettek innen a kivánatára!

Milyen szépen feküdtek itt egymás mellett! Osztályozva. Ez itt huszas. Ez forintos. Ez birodalmi tallér. Ez koronás tallér!

Milyen szép pénz az az ezüst! Milyen igazi pénz! Bukhatnak királyok, bukhatnak forradalmak, ő megmarad. Hirdetheti a törvényt német potentát, magyar potentát: ezeknek nem parancsol!

S ezt a szép pénzt, ezt az igazi pénzt engedte ő kicsalogatni a pinczéjéből! Abból a biztos pinczéből, a mibe rablónak sem lehetett betörni, mert egy nyomással a víz alatt volt minden!

– Ereszszétek bele a vizet a pinczébe! hörgé magán kívül a tőzsér. Hadd teljék meg a pincze! Fulladjon oda, a ki belemegy.

Késő már az!

Hamarább kellett volna azt a vizet ráereszteni a pinczére!

Mikor még a hordók mind ott voltak, hogy ne nyulhatott volna hozzájuk maga a gazdájuk sem. Akkor most is ott volnának! Szépen megzöldülve a huszasok, tiszta fehérre mosva a tallérok. Most pedig béka kuruttyol a vízben s azt mondja: «vak, vak, vak!»

Csanta uram levetkőztetteté magát s lefeküdt az ágyba.

Hivatta a papot, meggyónt s felvette a szentséget.

Azután hivatta a magistratualis personákat és testamentumot tett.

Rendelkezett világi vagyonáról.

Sok birtoka volt még. De mit ér az, ha oda az alap, oda a győzelem trophæuma, oda az ezüst?

Házait, az egész utczasort eltestálta annak az üres templomnak, a mibe most már nem fog járni senki többé, a minek a küszöbén most már ki fog nőni a kövek közül a fű s körülzöldeli az egész falat; s az udvarán pullus diákok fognak laptázni minden csütörtök délután.

Azért legyen annak a templomnak papja, egyházfia, harangozója.

A pap tartsa a misét, a harangozó húzza meg a harangokat, az egyházfi nyissa ki az ajtót mindennap, mint a mikor még százan meg százan mentek be a kinyitott templomajtón, szép ezüst gombos férfiak s hosszú selyem uszályos asszonyok, a kiknek ivadéka nem maradt a földön.

Az a templom hirdesse, hogy ők «voltak!»

A szomszéd ház pedig bocsáttassék vissza annak az özvegy asszonynak a tulajdonába, a ki utolsó leánya az utolsó görögnek a városban, a kitől ő vette azt el egykor kótyavetyén.

S minthogy ezzel az asszonynyal maradt fenn még régibb időkből valami vitája, a miben Isten a biró: papirosról volt szó, a mi ma sokat ért, holnap semmit sem ért; tehát neki hagyományozza még és az ő fiának azt a kárbaveszett, azt az elátkozott papiroshalmazt is, a minek «bondavári részvények» a neve, a mik őt most megölik. Legyen az övék. Ha elvész, veszszen el nekik; ha megmarad, nyerjenek ők vele.

Ekként rendbehagyva világi vagyonát szépen, megpecsételé a végrendeletet, aláirta saját kezével; kiosztotta utolsó ezüst, arany pénzét az ismerősök, a cselédek között; a harangozónak megmondta, hogy húzza meg rögtön a harangokat és minden két órában húzzon három verset, s ha kérdik, kinek szól? mondja azt, hogy a vén Csanta meghalt!

Azzal kiküldött mindenkit magától.

És másnap reggelre meg volt halva.

Nem érte semmi erőszak.

Csak a bánat ölte meg. Mint a hogy meg tud halni az öreg ember, mikor az öreg felesége meghal, a kivel együtt megvénült, mint a hogy meg tud halni az olyan ember, a kinek erős akarata van, s ha kimondta, hogy nem marad itt többé, hát el tud menni!

MIKOR A FÖLD ÉG A TALPUNK ALATT.

Szaffrán Péter átka beteljesülésnek indult: «ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!»

Még ugyan zöldül a fű azon a mezőn, de alant a föld keblében nem tudni mi történik?

A részvénytárna igazgatósága azt a védelmet gondolta ki a tárnaégés ellen, hogy minden hozzájárást betömetett: tárnák, aknák nyilásait; igy ha nem fér a küllég a tűzhöz, magában el kell annak aludni.

Hanem ebből azután az a baj támadt, hogy a szénkészlet elfogyott s nem volt mivel tüzelni a kohókban.

Próbáltak fával tüzelni, erdő volt elég; hanem azzal meg nem tudott bánni a kezelő személyzet, s tömérdek vasat rakásra rontottak.

Vasuti sinek helyett csak úgy hevertek a hámor körül a kilökött medvék.

Mert a hámorhoz is összeszedték a külföldi gyárakból, a ki csak kimustrált, hasznavehetlen, korhely és kontár munkás volt, csakhogy ők port hinthessenek vele a világ és a részvényesek szemébe, hogy nekik nagyban dolgozó gyáruk emelkedett ki egy varázsütésre.

Az igaz, hogy a varázsütés megvolt, hanem egészséges kalapácsütés többet ért volna annál.

Álmodni sem lehetett arról, hogy a szerződött sineket a vasuti vállalkozónak a határnapra elő tudják állítani. A biztosíték úszott! Viszont a vasutépíttetők biztosítéka forgott nagy veszélyben, ha a kitűzött időre a vasut a közforgalomnak át nem adatik.

Így aztán egymásba fogózva a tárnarészvény-vállalat a vasutvállalattal, hengergőztek a veszedelmes lejtőn alá, hol az egyik, hol a másik alul, de folyvást lefelé mind a kettő.

Végre az egyik igazgatóság szorította a másikat, hogy venni kell a szenet, a hol és a mi áron kapható. Ott van Berend Iván bondavölgyi tárnája, ott kell elég szénnek lenni, mert egy év óta nem volt vására, vegyenek attól.

Rauné úr tehát rászánta magát, hogy irjon Ivánnak s kérjen tőle szenet! Szép gazdaság. «Kovácstól venni a szenet.»

Az Ivánhoz intézett leveleivel azonban az a sajátságos fátum történt, hogy feltöretlenül kerültek hozzá vissza.

Mikor azután még jobban szorították Rauné urat, végre elszánta magát, hogy személyesen menjen el Ivánhoz szénre alkudni.

Ez a látogatás pedig igen röviden ütött ki. Rauné úr mindössze nem volt két perczig Iván szobájában s azután az történt vele, hogy előbb jött ki maga, mint a kalapja és mind a kettő után Ivánnak ez a szava: «Én denunciánssal többé szóba nem állok!»