Part 26

«Egyedül vagyunk, egymás szeretői voltunk, mi volna benne lehetetlen?»

De nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy ezt megmondja neki?

– Hát most együtt ebédelünk Péter! – monda nyájasan a hölgy. – Hej! képzelem, hogy meguntad már azt a sok úri kotyvalékot, a mivel itt Bécsben naponkint traktálnak. Hát megállj, ma én főzök a számodra. A te kedvencz ételedet, a miért annyiszor megdicsértél; azt mondtad, senki sem tudja azt olyan jól csinálni, mint én. Készitek neked haricska-puliszkát.

Szaffrán Peti képe galvanicus mosolyra vonult el. – A kedvencz étel nevére-e, vagy arra, hogy a nagyságos asszony még most is tudja azt késziteni és az ő számára?

De vajjon hogy kezd hozzá? hiszen itt nincs se tüzhely, se bogrács?

– Mindjárt lesz minden! szólt gyermeteg élénkséggel Eveline; – csak öltönyt váltok, ez nem főzni való.

Azzal egy benyilóba suhant s két percz mulva már visszajött átöltözve. (A szinésznők jól tudják azt.) Fehér hímzett pongyola volt rajta, fején csipke-főkötő.

Nem hítt magával segitségül semmi cselédet, maga felteritette az abroszt az ódon tölgyfa asztalra; rátette az ezüst bográcsot, mely alatt ezüst katlanban lobogott az égő borszesz, annál megforralta a vizet; azután felgyürte otthonkája bő ujját könyökig s gyöngéd rózsaszin markával eregette bele a forró lébe a barna haricska-lisztet, nagy ezüst kalánnal kevergetve azt folytonosan, mig sürüvé dagadt. Akkor azután megfogta az ezüst bogrács két fogantyuját, kiforditá az egész drága főzeményt egy mázas cseréptálba: igen is, egy cseréptálba, ráöntötte a langy téjszint s elővett két fakanalat, az egyiket odaadta Péternek, a másikat magának tartotta.

– Együnk egy tálból, Péter!

És ettek egy tálból fakanállal, haricska-puliszkát.

Péter azon vette észre, hogy szeméből valami forró hull a kezére. Talán köny!

Olyan jó is volt az a haricska-puliszka.

Bécs városának minden szakácsa egymáshoz verné a fejét, még sem tudná azt úgy elkésziteni.

Bor nem volt, sem pohár az asztalon. Paraszt ember nem iszik evés alatt.

Hanem mikor jó sort ettek a tálból, Eveline előhúzta az asztal függönye alól a cserépkorsót s megkinálta vele Pétert, előbb maga húzván belőle egy kortyot tisztesség szerint.

– Igyál, Péter! Ezt is szereted te!

Méhsör volt benne. Péter kedvencz itala. Ártatlan hűsítő szer. Péter azt hitte, hogy azt neki kötelessége az utolsó cseppig kiinni.

Mindent eloltott az odabelől. Az egész lánggal égő pokol kialudt tőle.

«Igen! Úgy lesz! – mondogatá magában. – Visszamegyek a templomba, a hol azt a szörnyű fogadást tettem: visszaimádkozom a szenttül kezébe tett esküvésemet. Nem bántok senkit, nem állok boszút semmiért. Hadd zöldüljön a szép fű a mezőn! Te pedig ragyogj tovább aranyban, selyemben, nagy urak mosolygásában: nem haragszom rád tovább. Elfeledem azért a napért, a melyen elfogadtál, azt a napot, a melyen elhagytál. Hanem adj most még egy csókot. Hadd ne emlékezzem azután egyébre, csak erre az egy csókra!»

A delnő arcza oly nyájasan ragyogó volt, ajkai olyan pirosak, oly hizelkedők, szemei oly epedők; olyan volt himzett fehér köntösében, mint a kivánság; és Péter még sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy megmondja neki ezt a nagy szót: «Adj hát először eldobott vőlegényednek először és utoljára egy csókot!»

S addig-addig keresgette a nyitját a nehéz szónak, míg egyszer sebesen felnyitják az ajtót s berohan a komornyik és jelenti, hogy itt van az excellentiás úr!

No most, Péter, Isten hozzád! Siess innen. Nem kapsz már se csókot, se puliszkát többet. Ki sem kisérhet a nagyságos asszony, mert sietnie kell újra átöltözni. Majd a rejtek-ajtón kitol szépen a komornyik, ott egy inas majd levezet a hátulsó lépcsőn s majd kiereszt a kis kapun s kicsuk egy ismeretlen utczába, a hol még soha sem voltál: onnan azután, míg hazatalálsz a szállodába, gondolkozhatol rajta, mit mondanál a szép asszonynak, ha még egyszer egy óra hosszat egyedül volnál vele a gömbölyű ablakos szobában?

Szaffrán Péter az öklével verte a homlokát, s fogait csikorgatta, mikor az utczára lekerült.

Az alvilág égő folyamai tomboltak ereiben! A kénköves folyamok, mikben az elkárhozottak lelkei kinlódnak!

«Ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!»

Mikor feljött ebbe a nagy Babylonba, csak a boszút és szerelemféltést hozta fel magával. Most megszerezte hozzájuk még a gyülöletet, az undort, az irigységet, a szégyendühöt és a politikai fanatismust. Szép társaság, ha egy helyre kerül!

A HOL A GYÉMÁNT NEM FOG.

Hogy mit beszélt az excellentiás úr a szép asszonynyal ez óhajtott találkozáson? azt hitelesen nem mondhatjuk meg, mert stenographunk nem volt jelen.

Bizonyosan magasztalta művészi tehetségeit, igérte magas pártfogását; s mivel hogy a világon semmi sincs ingyen, s a mint a herczeg bizonyos tekintetben ő excellentiáját nagy gonosztevőnek nyilvánítá, valószinűleg példálózott a pártfogásért járandó foglalóra.

Mire viszont Eveline, mint okos asszony, elébb «feketével fehérre» téve akart látni bizonyos vívmányokat, s eléhuzá fiókjából azt a bizonyos irást.

Arról a bizonyos irásról ő excellentiája valószinűleg azt hitte, hogy az az operaházhoz való kinevezési decretumért folyamodás, s lehető, hogy vidám mosolygással mondá: miszerint az annyi már, mintha alá volna irva.

Több, mint valószinű pedig, hogy a mint azután a kétfelé nyitott irásba belepillantott, azonnal a hivatalos ránczokba huzódott magas ábrázatja, levén abban nem szinházi históriáról, hanem a bondavölgyi vasut engedélyéről szó.

Hogy akkor azután mindjárt felkelt a szép asszony mellől ő excellentiája s minden szépelgési kedve megsavanyodván, elkezdett neki beszélni elháríthatlan akadályokról, nagy ellenzésről a birodalmi tanácsban, még nagyobb ellenállásról az urak házában, a hol Sondershain herczeg eget-földet megmozdít a bondavári vasut engedélyeztetése ellen; politikai feltételekről, a pénzpiacz nehézségeiről, az állam túlterheltetéséről, strategiai szempontokról, territorialis nehézségekről s több effélékről, a mik miatt lehetetlen, vagy legalább mostanában nem lehető a bondavári vasut engedélyezése állami kamatbiztosítás mellett.

S hogy azután nagy hamar vette a kalapját ő excellentiája s otthagyta a szép asszonyt, ez már tény.

S hogy midőn a lépcsőn végig haladt fanyar képpel, magában ilyesmit mondott: «Tudtam volna csak, hogy nem a szinésznő, hanem a bankár felesége akar velem beszélni, majd jöttem volna ide!» ez psychologice deducálható.

Az meg már épen historicum, hogy mikor a bérkocsiba beült, annak úgy becsapta az ajtaját, hogy az üvege kitörött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tibald herczeg palotájában ezalatt igazgató-tanácsi ülés volt. A harmadik részletfizetés elrendelése forgott szóban. A legkritikusabb műtét a közönség erszényén.

Erre kellett volna nagyon a bondavári vasut.

Kaulman mulhatlannak hitte, hogy egy hét alatt meglesz rá az engedély. A bondavölgyi deputatió nagyon jó sensatiót gerjesztett.

Azután van még egy hatalmas pártfogója a consortiumnak, a ki az excellentiáknál mindent kivihet, még a vasutat is.

Az elnök finom, nagyúri ábrázatja egy vonással sem árulta el, hogy ő ismeri ezt a bizonyos titkos pártfogót.

Kaulman fel sem tehette Evelineről azt az átkozott naivságot, hogy az a herczegnek, ki számára palotát tart, mindenkit bemondjon, a kit e palota kis kapúján az ő távollétében magához bebocsát.

Az ilyesmi unicum, ha megtörténik. S épen Kaulmanon történik meg.

Az ülés alatt egy levelet hoztak Kaulmannak.

Félix megismerte rajta Eveline irását.

Sietve bontotta fel azt.

S azután fanyagolva tette azt le az asztalra.

Olyan képet mutatott hozzá, mint a ki megitta az eczetet s el akarja titkolni.

– Mi az? – kérdezé Tibald herczeg, önhatalmilag elfoglalva az okmányt.

Az aláiratlan okirat volt az.

Kaulman mérgesen csapta a tollát a papirosra.

– A vasutunkat megint elvitte az ördög!

A herczeg mondá magában:

– Hanem az asszony megint megmenekült.

Aztán odahajolva Kaulmanhoz, s kezét vállára téve, sugá neki:

– Nem adják azt egy pár szép fekete szemért! Jó barátom!

Spitzhase volt a jegyző a bizottmányban.

E jelenet után kis papirszeletre valamit irt s azt Kaulmannak nyújtá.

Kaulman átolvasta azt s azután széttépte és vállat vont.

– Ezt bolond nélkül is tudom.

A mai bizottmányi ülés nagyon rossz kedvvel oszlott szét.

A bondavölgyi deputatió bohózatának szinpadi költsége kétezer forintba került s nem használt semmit.

Az utolsó eszközhöz kell folyamodni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csanta uram szentül el volt szánva, hogy a harmadik részletfizetés kiirásánál, de bizony nem fizet be többet. Veszik, a hogy veszik, ő minden részvényét a piaczra veti.

A kiirás napján azonban kap egy levelet Spitzhasetól, mely így szól:

«Uram!

«Holnap odamegy önhöz Kaulman úr, s minden részvényét átvenni kinálkozik 45 felülfizetéssel. Vigyázzon ön. Bizonyosan mondhatom önnek, hogy a kormány által már aláiratott a bondavölgyi vasut engedélye, mely a mint létrejön, a részvényeket újabb 20 percenttel egyszerre feljebb fogja szöktetni.»

Csanta uram most már úgy hitt Spitzhasenek, mint az oráculumnak.

Ha hitt neki, hát nem is csalódott.

A harmadik részletfizetés kiirása után, mikor a részvények egy kissé meggyökkentek, csak megjelenik ám nála Kaulman uraöcscse és kinálgat 45 felülfizetést a részvényeire.

Nem adta neki: állhatatos volt.

Inkább az utolsó hordó ezüstjét is kihengerítette pinczéjéből s vitte fel Bécsbe, semhogy egyetlen részvényétől megváljon.

Meg is volt a jutalma érte.

Harmadnapra a befizetés után olvasá a hirlapokban, mily nagyszerűen meg lett szavazva a bondavölgyi vasut a birodalmi tanácsban s az urak házában.

Ő legnagyobb excellentiája maga védelmezte az ügyet az alsó- és felsőházban s napnál fényesebben bebizonyította, hogy a bondavölgyi vasut állami kamatbiztosítását mind a politikai czélzatok, mind a pénzpiacz jelen kedvező hangulata, mind az állam nemzetgazdászati érdekei, mind a strategiai szempontok, mind a territorialis kedvezmények mindenekfölött ajánlják, s mind a két helyen keresztül ment az, alig észrevehető ellenállás mellett. Waldemár herczeg lármázott ellene, de senki sem hallgatott rá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bondavölgyi consortium számadásvizgáló küldöttsége pedig a legközelebbi vizsgálat alkalmával talált egy ilyen positiót a kiadásokban:

«Alapítási költségekre 40 ezer forint.»

«Mi az?» – kiáltának egyhangúlag.

Kaulman valamit sugott az elnök fülébe. Az azt tovább sugta. Arra a gallérja közé húzta mindenik a fejét, s azt mondta, hogy jól van.

A bondavári részvények a vasutengedély után felmentek 70-re a parin felül. Csanta uram punchot ivott örömében!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eveline találkozott később a Treuman-szinház öltöző előcsarnokában az excellentiával.

Ő excellentiája idején látta érvényesíteni a tanusított protectiót az instans-fél előtt.

– Nos? kedves! Hát kivívtam a bondavári vasutat, úgy-e?

Eveline mélyen meghajtotta magát előtte. Épen a gerolsteini herczegnő jelmezében volt.

– Örök hálára lekötelezettje vagyok excellentiádnak. Legközelebb küldök érte negyvenezer csókot.

Miért, miért nem? ő excellentiája a negyvenezer szóért nagyon felütötte az orrát, s többet nem udvarolt a gerolsteini herczegnőnek. Hanem Eveline is bizonyos lehetett felőle, hogy akárhogy énekeljen ezután, az udvari operaházhoz decretumot kapni nem fog.

A BONDAVÖLGYI VASÚT COROLLARIUMAI.

A bondavölgyi vasut tehát épül. Waldemár herczeg meg van verve, vele együtt az egész contremine. Mert vannak emberek, a kiket a jó termés halat meg éhen.

A jockey-clubban találkozott Waldemár herczeg Tibald herczeggel s szembeállt vele.

«Te az én ellenségeimnek feje lettél. Te mindent elkövettél, hogy engemet letromfolj.

Én ajánlkoztam neked, hogy pénzügyeidet rendezem, a mik nagyon ziláltak: te azt a velem ellenséges lábon álló Kaulman-házra biztad.

Én unokaleányod kezét kértem, te ideigérted; akkor mindenféle ürügy alatt eltávolítottad Bécsből, s most hallom, hogy valami Salista nevű condottieri kapitánynyal jár jegyben, Pesten.

Nekem fogam volt egy szép menyecskére, azt te, csak hogy nekem ne jusson, a saját palotádba vitted s meghagytad neki, hogy akárkit mást, de engem soha el ne fogadjon.

Te odaadod az egyetlen adósságmentes ősi bondavári uradalmat egy szédelgő companiának, mely az én fejemre akar felmászni s magad elnökévé leszesz e társaságnak.

Te kimesterkéled, hogy állami kamatbiztosítással engedélyezzenek egy vasutat a te kőszén-társulatodnak, mely vasut két száztólit nem fog behozni.

Te magad sem tudod, hogy milyen magasra felmásztál.

Én téged sajnállak, mert mindig tiszteltelek.

De vigyázz rá, mert ha egyszer azt az ember-pyramist, a minek a hegyén állsz, megrughatom, te esel róla legnagyobbat!…»

Azzal otthagyta a herczeget.

Tibald herczeg a sok kellemetlen mondat közül csak azt fogta fel, hogy Angela Salista őrgrófot választotta férjül.

És neki még csak meg sem irta ezt. Idegentől kellett megtudnia.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bondavári vasut tehát épül. A szép asszony két szép fekete gyémánt szemeire nincsen többé semmi szükség. El lehet már dobni.

Egy napon felkereste Eveline férjét a lakásán.

Az nagyon örült ennek a szerencsének.

– Uram! Én öntől valamit kérdezni jöttem. Tibald herczegen néhány nap óta valami szokatlan buskomorságot veszek észre. Nem tudja ön annak az okát?

– Nagyon tudom! Unokája, Angela grófnő, férjhez ment s veje, Salista őrgróf, birói felügyelet alá kéri venni a herczeget oktalan pazarlásai miatt.

– Ez oktalan pazarlások között bizonyosan én is szereplek?

– Önnek éles esze van, Eveline!

– Ennek én véget akarok vetni! A herczegnek még ma megmondom, hogy elhagyom a palotáját. Azért örökké háladatos leszek iránta. Ő nekem jóltevőm volt. Ön is az volt, uram. Önt kellett volna első helyen említenem. Önök engem taníttattak, kiműveltettek. Önöknek köszönöm, hogy érek valamit, még akkor is, ha minden gyémántot leszedek magamról; s tudok kenyeret keresni. Leszek művésznő szakmából. Hanem Bécset el akarom hagyni. Itt nincs kedvem maradni többé.

– Azt jól teszi ön, Eveline. Lássa mennyire rokonszenveznek szellemeink. Én épen azt akartam önnek tanácsolni, a mit ön most elmondott. Hagyja el ön Bécset s menjen a szinpadra, érvényesítse világra szóló tehetségeit. Én minden kötelességet teljesíteni fogok, a mivel önnek, mint férj, tartozom. Én elkisérem önt Párisba. Átköltözöm ottani házamba s ott etablirozom magamat, hogy önnek segélyére lehessek. Ott szerencsét fog ön csinálni. És azután mindenkor igen jó barátok maradunk.

Eveline, daczára annak, hogy olyan nagyon jól kiismerte ezt az embert, elég gyenge volt elérzékenyülni s azt hinni, hogy mégis igazságtalan lehetett iránta.

Ez mégis sok áldozat, a mit ő érte tesz. Hogy a kedvéért átteszi az üzletét Párisba.

Tudta volna csak, hogy ezt épen azért teszi, hogy egy napon azt mondhassa neki:

«Madame! ön holnaptól kezdve megint mademoiselle!» Így rendelik azt a franczia törvények, a mik nem ismernek, csak polgári házasságot.»

A fekete gyémántok megtették a szolgálatukat, a fekete gyémántok mehetnek vissza, a honnan jöttek!

És azután a nagy egyházi kölcsön megkötése végett is át kellett települnie Kaulmannak a párisi házába, mert azzal főleg a franczia és belga pénzvilágra kellett számítania.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bondavölgyi vasut tehát épül. És Sámuel apát fellegvárai is magasulnak.

Ez a vasut neki is ut a magasra.

A Kaulman-czég világhirűvé emelkedett e siker által.

Most már világra szóló vállalatba is merészkedhetik. Fejedelmi rangja van már a pénzpiaczon.

A börzebárók közül a börzeherczegek közé emelkedett. Ha kölcsöne sikerül, a neve börzekirály.

Sámuel apát neve pedig kezd glóriától körülövezve lenni.

Fenn a kormányférfiak azt látják, hogy e hatalmas népszónok erős fegyver lehet a kezükben, ki elvágja majd a népet az úrtól s a tömeget az értő fejek nélkül behozza az álmodozott összbirodalomba.

Lenn a nép úgy bámulja őt, mint magas jóltevőjét, kinek szavai hatalmasak. Tanúbizonyság rá az épülő bondavölgyi vasut. Mind a tizenkét halina-zeke azt hiszi, hogy azt a vasutat ő hozta szűrujjában haza.

A magyar klérus keletkező lument lát benne.

Rómában a szentszéknek küldött segélyeiért magasztalják. Ha püspökké ki lesz nevezve, ő lesz az első magyar prælatus, ki a bécsi urak házában helyet foglal.

A miniszter bámulni fog, midőn a magyarországi egyházi javak secularisatiójáról való tervét keresztezve találandja egy szent kölcsön terve által ugyanezen javakra, a római állam felemelése czéljából.

De hozsánnával fogadja azt majd a franczia és belga katholikus pénzvilág; hozsánnával a római curia; s megmentője nevét aranytáblára fogja irni a szentszék.

És a mellett még Magyarországon is úgy fog az feltűnni, mint megmentése az egyházi vagyonnak, mert a hypothecát a kormány nem veheti el soha.

Azután…

A primás öreg ember, a pápa még öregebb.

Minden kerék rendben van, már a gép megindulhat.

Mikor az első megkoszorúzott gőzmozdony végigfütyül a bondavölgyi vas-síneken, Sámuel apát elmondhatja:

«Ez az ut Rómába vezet!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bondavölgyi vasut tehát épül. Berend Iván saját telepe tönkre jutását jósolhatja magának abban.

Ez országos vasut által az egyleti tárna terményei a világpiaczra juthatnak s most már nemcsak az ő csekélységével, de a porosz kőszénnel s az angol vassal fognak versenyezni. Ő már számba sem jön többé. Az óriás a világot lépi hét mértföldes csizmáival.

S a mennyi előnyére van a vasut az egyleti tárnának, ép annyi hátrányára van az ő telepének.

Mert a vasutvonalt nem azon a völgyön vitték végig, a melyben az ő tárnája feküdt s a mi legolcsóbb és legtermészetesebb vonal lett volna, hanem inkább hegyet törtek, alagutat fúrtak, hogy őt kikerüljék s az egyleti tárna előtt vihessék el az utat, s ennélfogva Ivánnak félnapi kerülőt kell tennie, hogy a tárnájából a vasutig jusson, mert a részvényes társulat a bondavári uradalom határán át versenytársának az indóházig egyenes utat nem nyit, és így, mire az állomásra szállította terményét, már öt-hat százalékkal többen van az neki, mint a részvényes tárnának.

Tehát rá nézve az egy eldöntő csapás.

Azonközben az év vége is közeleg. A tárnamunkásoknak az igért osztalékot ki kellene fizetni, de sem szénnek, sem vasnak nincs többé kelete. A tulsó társaság olcsóságával minden vevőt elfog.

Azt a mesterséget ugyan Iván is tudta, hogy a kinek heverő pénze van, az mondhatja azt, mikor legjobban veszt is, hogy nyer. Ezt úgy hivják műnyelven, hogy: «a saját zsebébe hazudni.»

(Pedig rendesen a «más zsebe» bánja azt meg!)

Neki pedig van heverő tőkéje, mert jó gazda volt. Félretett pénze megy pár százezer forintra s azzal, ha folyvást veszteni fog is, tíz évig kiállhatja a versenyt magával azzal a nagy óriással.

Csak hogy az óriásoknak még hozzá az ujjaik is nagyon ügyesek.

Még az apró mesterfogásoktól sem tartózkodnak.

Mikor a bondavölgyi vasut számára szolgáltatandó sinekre pályázat lett kihirdetve, Iván gondolta magában: «No, most teszek egy tréfát. A részvénytársulat, tudtom és számításom szerint, hat száztólival olcsóbbért adja a közönségnek a vasat, mint a mibe saját magának kerül. Most én adok be a vasuti vállalkozóknak egy ajánlatot, melyben tíz százalékkal olcsóbbért vállalom el a sinek szállítását, mint a mibe kerül. Vesztek rajta ötvenezer forintot, de elveszem a szomszédnak a kedvét vele az oktalan árleveréstől.»

Ártatlan ember!

Ilyen a tudós ember, a ki még azt képzeli, hogy azért van a pecsét a levélen, hogy azt, a mi benne van, titokban tartsa s még arról álmodozik, hogy mikor a sok beküldött ajánlattevő levelet felbontják, hát akkor mindjárt, a melyik legelőnyösebb ajánlatot tett, annak átadják a vállalkozást.

Dehogy úgy van!

Azt előre elhatározzák, hogy ki kapja meg a vállalatot.

Mikor azután felbontják az ajánlatokat s kiderül, hogy a pártfogoltnál még olcsóbb áron is vállalkozott valaki, akkor azt mondták a pártfogoltnak: «Itt a toll, itt a papir, írj gyorsan más levelet s tégy még fél perczenttel olcsóbb ajánlatot.»

Ez köztudomású dolog, csak az olyan emberek nem tudják, mint Iván, a kik mindig petrefactumokat, meg csillagokat vizsgálnak.

A vasuthoz való sinek szállítását a részvényes társulat kapta meg, még ¼ rész száztólival olcsóbb árak mellett az Iván által ajánlottaknál.

Hanem azért Ivánt még most sem hagyta el a szívóssága. A kétszerkettő még most is mindig négy. S a kik az ellen vétenek, azoknak vagy előbb, vagy utóbb, de el kell pusztulniok.

Iván csak azért is folyvást vasúti sineket készíttetett kohójában s rakatta őket halomra félszerei alá. Majd eljön azokra is a vásár!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bondavári vasut tehát épül.

Csanta uram árulja a házait X.-ben. Az egész házsor eladó.

Azt mondja, hogy felmegy Bécsbe és lesz «Ausschuss!» Nagy fizetés jár vele ingyen.

Minden pénzét papirossá teszi. Nincs mai világban olyan szántóföld, olyan bánya, olyan marha, olyan ház, mint a papiros. Nem kell neki se béres, se trágya, se széna, se zab, se tűzkármentesítés! Hát még az olyan papiros, a mitől nem hogy az államnak fizetne valaki adót, de még az állam pótolja ki, ha a szegény tőzsér nem kapott utána elég jövedelmet.

Azért az egész házsor eladó. Csak az a szerencséje, hogy X.-ben olyan kevés a pénz, hogy az egész város nem volna képes megvenni egy egész utczát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bondavölgyi vasut tehát épül. Az egész vonalon folyik a nagy munka. Egy hosszú, végtelen hangyaboly dolgozik, fárad, talyigázik napestig. Földet vágnak, sziklát repesztenek, hegyet fúrnak, töltést emelnek, czölöpöket vernek, köveket faragnak mértföldnyi és mértföldnyi vonalokon végig.

A bondavári tárna sötét szádában egy férfi áll, mozdulatlanul bámulva a munkát. Komor, fenyegető tekintete oda van fagyva e mozgó képhez.

Ez az alak Szaffrán Péter.

Kezében egy nagy darab kőszenet tart.

S midőn a zajos tájról a csendes halottnövényre visszatekint, azt látszanak mondani szikrázó szemei:

«És mind ennek a dicsőségnek, ennek a gazdagságnak, ennek a hatalomnak Te vagy az alapja, Te vagy a kútfeje, Te vagy az éltető ereje? Te!»

S odavágta a kezében tartott kőszenet a falhoz.

A SZEGÉNY JÓ HERCZEG.

– Ön azt üzente nekem, hogy valamit akar velem közölni? kérdezé Tibald herczeg, midőn ama napon, hogy Eveline férjével beszélt, a szép asszony levelére megjelent nála.

– Én el akarok menni Bécsből.

– Ah! Ez igazán meglepő. És hova?

– Ki a világba. A férjem Párisba költözik s én alkalmasint vele megyek.

A herczeg figyelmesen tekinte a hölgy arczába.

– Megunta ön már mellettem az életet?

– Hiába tagadnám. Én itten rabnő vagyok. Czifra fogságban élek. S még azt sem tudom, hogy mi az élet?

– Nekem adott szavát sajnálja ön? Én feloldom önt az alól. Maradjon itt.

– Arra megint büszke vagyok, hogy valaki iránt hálátlan legyek, a kinek jótéteményeit élvezem. Nekem elég tudnom, hogy ebben a palotában ön az úr, az engem önnek rabjává tesz. Én nem akarom, hogy valaki jót tegyen velem többé.

– Ön művésznő akar lenni?

– Az «is».

Eveline szándékosan hangsúlyozta az utolsó szót.

– Becsvágyból?

– Nem. Akkor szorgalmasabb volnék a tanulásban. Élvezni akarom a szabad életet. Láncz nélkül akarok már egyszer járni a világban.

– Az sikamlós út a szép hölgyekre nézve.

– Nem esnek el rajta oly nagyon, hogy fel ne emeltessenek.

– Ki mondta ezt önnek?

– Látom.

– Tehát csak tőlem akar ön szabadulni?

– Igen, igen, igen! ismétlé háromszor is türelmetlenül Eveline.

– Akkor legjobban teszem, ha mentől hamarább megszabadítom önt kellemetlen társaságomtól, szólt a herczeg, kalapját véve s finom ironiával tevé hozzá: megbocsásson asszonyom az unalmas órákért, a miket önnek egyszer-másszor okoztam.

Eveline daczosan vállat fordított az eltávozónak, s türelmetlenül dobbantott lábával.