Part 23

A közben drágult a világ, szűkült a keresetmód. Belényiné rászorult, hogy kölcsönt kérjen fel a házára. A szomszédhoz folyamodott. Az adott neki. A kölcsön lassan felszaporodott. Egyszer azután a szomszédnak eszébe jutott azt megkérni. Fizetni nem tudtak; per lett belőle. A pernek meg az lett a vége, hogy Csanta uram dobra üttette Belényiék házát, s maga levén az egyetlen árverező, megvette azt negyedrész áron. A mi visszajárt a vételárból, azt Belényiéknek kiadták, s azután «alá is út, fel is út!»

Árpád úrfi utoljára rejtette el tilinkóját és malmát a pinczegégében, téglával be is falazta azt, hogy valamikép rá ne jőjjenek. Anyja felvitte őt magával Bécsbe, tovább taníttatni.

A vén görög már most bírta az egész utczát. Nem alkalmatlankodott többé neki senki. Közvetlen szomszédságában nem tűrt sem gyermeket, sem kutyát, sem madarat.

És rakta élére a pénzt.

A víz alatti pincze félakós hordói egyre szaporodtak, s azoknak a tartalma még mindig ezüst volt.

A mi egyszer oda bement, ki nem jött onnan többé soha.

Egy napon látogatója jött Csanta uramnak.

Régi ismerős: bécsi bankár, kinek az apjával már jó barátságban volt a görög, s azóta is mindig nála szokta beváltani bankjegyeit ezüstre, aranyra.

Kaulman Félix.

– Minek köszönjem ezt a szerencsét? Mi jó hordja itten?

– Kedves urambátyám! (Így szokta az öreget hívni Félix.) Nem soká kerülgetem a dolgot; önnek is drága az ideje, nekem is, rátérek, a miért jöttem. Én egy tekintélyes társulat élén egy nagyszerű kőszénbánya-üzletet alapítottam a bondavári herczegek uradalmán, melyre az üzleti tízmillió tőkére 820 millió lett aláírva.

– Hüh! hisz az hát nyolczvankétszerte több, mint a mennyire szüksége van uramöcsémnek.

– A pénz legkevesebb. De szükségem van tekintélyes férfiakra, a kikből az igazgató-bizottmányt összeállítsam, mert az egész vállalat sikere a buzgó, ügyes és műértő igazgató-bizottmánytól feltételeztetik.

– No iszen olyan embereket is csak lehet találni, kivált ha jó dividenda akad.

– No a dividenda nem lesz megvetendő, egy-egy bizottmányi tagnak osztaléka a tantiémekből lesz évenkint öt-hatezer forint.

– No, a bizony szép pénz. Szép szerencse arra nézve, a ki bejuthat.

– Tehát egyik bizottmányi tagnak urambátyámat szemeltem ki.

– Nagy megtiszteltetés. De miféle terhek járnak előtte?

– Sem előtte, sem utána, sem vele semmi! Mindössze az a feltétel, hogy ezer darab részvényt kell az igazgatósági tagnak aláirni.

– Hjaj! kedves öcsém. Az sok pénz.

– Fizetésről nincs szó, csak aláirásról.

– De kedves öcsém, azért, ha kisvárosi kereskedő vagyok is, tudok én már annyit, hogy aláirni vagy fizetni, az mindegy, annak, a kinek van.

– Kivéve, ha a kölcsönös aláirások egymást kiegyenlítik. Ha például urambátyám aláir énnekem ezer részvényt a kőszénvállalatomra, én pedig ugyanabban a perczben aláirok urambátyámnak egy kötelezvényt, melyben obligálom magamat ezer darab részvényt urambátyámtól al pari átvenni, hát akkor nulla a nullára felmegy, s egyikünk sem veszt vele semmit.

– Hm! De hát mi szüksége van uramöcsémnek erre a tréfára?

– Egész őszinteséggel megmondom. A világ már egyszer olyan, hogy arra néz, mit csinálnak a tekintélyesebb emberek? Ha azok mozdulnak, mozdul valamennyi. Ha urambátyám nevét meglátják a börzén az ezer darab aláirásával, a sok apróbb kapitalista mind utána tódul. Urambátyám kap ezért egy sine curát, a miből öt-hatezer forint évi jövedelmet fog húzni, én pedig fényes sikert aratok a vállalatommal. No ugy-e, hogy őszintén beszéltem?

– Hm! Majd meggondolom a dolgot. Jőjjön el uramöcsém délután a kávéházba.

Délutánig Csanta uram kihallgatta, mit beszélnek a kávéházban a bondavári vállalatról; hozzávetette, hogy hiszen ő maga nem koczkáztat semmit; Félix kötelezvénye által a háta tökéletesen fedezve van. Mire Félix visszajött hozzá: elhatározta magát.

– Jól van. Aláirom a részvényeket. De nekem egy se maradjon a nyakamon. Mert én a papirost nem szeretem. A papiros csak papiros, s az ezüst, hiába, csak mindig ezüst.

– Ne féljen, urambátyám. Én megtartom magamnak valamennyit. Én teszem le a biztosítékot a részvényekért s én teljesítem a részfizetéseket.

Félix megnyugtatta a vén görögöt a részvények iránt s ott hagyta nála a kötelezvényét az átveendő ezer részvény felől.

Következett azután a kulisszai manőver!

Az ágensek, a faiseurök, a sensálok hozzáfogtak az agiotagehoz. A bondavári kőszén részvényei rohamosan emelkedtek fölfelé.

Hanem a syndicatus még egy részvényt sem adott ki senki kezébe.

A contremine még meg volt bénítva.

Csanta Ferencz uram e naptól kezdve szorgalmasan elkezdte tanulmányozni a lapokat.

Nem az ujságlapokat! Azok mindig hazudnak, hanem a börzelapokat. Azok mondanak csak arany igazságot!

S bámulva látta, hogy mi történik a bondavári kőszénrészvényekkel.

Napról-napra nő a felpénzük! Már tizenötön, már tizennyolczon, végre húszon állnak a parin felül. A ki kétszázezer forintot írt alá, húszezer forintot nyert rajta két hét alatt. Pedig meglehet, hogy nem is volt kétszázezer forintja, csupán az a biztosítéka, a melyet papirosban letett.

Borzasztó gondolat!

Kétszázezer forinton húszezer forint két hét alatt!

Szegény becsületes uzsorásnak mit nem kell fáradni, míg kétszázat húsz percent haszonnal megfordít? Mennyit izzadni, mennyit aggódni a kikölcsönzött pénze miatt! Hány szegény bolondnak le kell addig a bőrét húzni, hány éhenholtnak a vánkosát exequálni, hány prókátorral vérig veszekedni! hány birónak a markát megkenni, hány üzlettárs által magát leakasztófáravalóztatni! míg egy ilyen semmirekellő gaz speculáns a neve aláfirkantásával besepri két hét alatt azt az összeget! Ejh, de csak igazságtalan a sors!

Hát most Kaulman Félix kapjon azért, hogy Csanta Ferencz aláírt ezer részvényt, húszezer kemény forintokat!

De már ugyan nem volna becsületes ember, a ki az ilyen istentelenségnek nyomára jutott, ha mindent el nem követne, hogy minden erejéből megakadályozza ezt az istentelenséget és inkább saját maga kövesse el!

«Hát bolond vagyok én, hogy másnak lopjak!»

Lopni, in thesi már magában sem szép; de másnak lopni, hisz az már plane immoralitás!

Egyszer csak megint előkerül Kaulman Félix s meglátogatja öreg barátját X. városában.

A vén görög ravasz, nyájas mosolygással ülteti őt le szobájában.

– Tessék leülni, kedves lelkem uramöcsém! Hát mi jó hordja itt megint?

– Hát tetszik tudni, szólt Félix ügyleti egykedvűséggel, ama bizonyos részvények átruházása végett jöttem ide.

– Micsoda részvények? Úgy! A bondavári részvények? Hát sürgetős a dolog?

– Igen is, mert az első részletbefizetést teljesíteni akarom, s azután a részvények kiállításánál két forint az átiratási díj, a mit, ha rögtön az én nevemre állíttatnak ki, meggazdálkodhatok s az is kétezer forint.

– Tehát mind az ezer részvényt hajlandó átvenni uramöcsém?

– A hogy szerződésileg köteleztem magamat.

– És ha én nem adnék át belőle többet csak ötszázat?

Kaulman ajkat pittyesztett.

– No! Kénytelen volnék benne megnyugodni.

– És ha nem adnék át belőle egyet sem?

– Micsoda? kiáltá Kaulman, felugorva helyéről. Urambátyám talán csak tréfál?

– De nem tréfálok bizony! Talán bolond vagyok csak egy részvényt is elereszteni, a min húsz forint kész nyereség van.

Kaulman a legnagyobb mértékben felindultnak látszék.

– De urambátyám! hiszen így egyeztünk egymással. Én önnek arról adtam irást.

– Adott ám kedves uramöcsém nekem arról irást, hogy ön tartozik tőlem al pari átvenni az ezer részvényt, de én nem adtam uramöcsémnek irást arról, hogy én tartozom azt átadni uramöcsémnek; ez a tréfa a dologban. Hehehe!

Kaulman csak hátratántorodott s tátva maradt szeme szája.

– Hehehe! nevetett rajta az öreg görög, félszemével ravaszul hunyorítva; úgy-e bár, uramöcsém, még lehet tőlem tanulni valamit?

– De urambátyám! pattogott a bankár, ez nem járja. Ez minden börze-törvény ellen van! Ha én nekem valaki a börzén azt mondja: adok önnek ultimoban ezer ilyen meg amolyan részvényt ezen meg ezen áron, nem kell irás; elég, ha én magam bejegyeztem a könyvembe. Ez a börze-törvény.

– Mit tartozik én rám a börze-törvény? Az én nekem nem parancsol. Én oda nem megyek soha.

Kaulman savanyú mosolyra vonta el a száját.

– No már urambátyám, azt meg kell vallanom, hogy így még le nem főzött soha senki életemben! Már azt meg kell adnom, hogy mesteremre akadtam. Hát csak nem ád ide a részvényekből semmit sem?

– Nem én egy felet sem.

– Jól van; de akkor le kell fizetni az aláirt összeget!

– Lefizetem. Lefizetem szépen.

– De az egészet.

– Ne tessék félni semmit. Van még miből! Adja még ez a ház. Ha kell, aranynyal, ha kell, ezüsttel verhetem ki a szemét az egész consortiumnak.

– No! szólt Kaulman, cilinderét az asztalhoz vágva, ezt már nem hittem volna, hogy ebben a kis városban így megmeszeljen valaki!

Csanta uram rettenetes nagyra is volt vele, hogy így rászedhette a bécsi embert!

Sietett is hasznát venni a jó fogásnak. Élt a gyanuperrel, hogy ha el talál késni az első befizetéssel, majd nagy hirtelen megsemmisítik a részvényeit. Annálfogva sebtén hozzálátott, hogy az első 35 százalékot minél hamarább a bankár asztalára leszámlálja ezüstben.

Az pedig nem olyan könnyű munka. Hetvenezer forint ezüstben egy pár szekeret vesz igénybe. Azoknak zsandárkiséret kell, a mi nagy feltünést okoz, de hát hadd okozzon!

Mikor Csanta uram lement a pinczéjébe, a sorban fekvő hordók közül hetet felhengeríteni (mást nem hagyott ahhoz nyúlni), mégis csak nagyot dobbant a szíve. Ez a hordóba fenekelt ezüst olyan szilárd tőke! Igaz, hogy nem jövedelmez semmit, de nem is árt neki semmi veszedelem. A köny is kijött a szeméből, mikor választania kellett a húsz hordó közül, melyik menjen el legelébb! Szinte megsiratta őket!

És ezért nem adnak mást, csak papirost.

«De ne tegyetek szemrehányást, ti árván maradt többiek! visszakerülnek az eltávozottak nem sokára. Most csak elindúlnak egy biztos utazásra, de ez útban nincsen tenger, nincsen hajótörés: vasuton, tengelyen mennek el pénzt szaporítani. A mint a részvények a kezünkben lesznek, eladjuk, meg sem hál a házunknál a papiros! veszünk rajta megint ezüstöt. A nyereséget is ezüstre váltjuk, a hét hordó helyett kilenczczel jövünk vissza!»

Így bíztatva a honnmaradtakat, kiszámítá Csanta uram a napi árfolyam szerint, mennyi az ezüstnek az ágiója? A szerint kell neki még visszakapni. S azzal rendbehozva az egész expeditiót, maga ment fel a szállítmánynyal Bécsbe.

Azelőtt való nap, hogy Csanta uram rászánta magát az ezüstszállításra, már tett egy mozdulatot a contremine.

Ez még csak kisérlet volt. Meg akarták tudni, nem mozog-e valamelyik foga az ellenfélnek? Elkezdtek valutákat vásárlani. Ha az ezüst felmegy, lemennek a papirosok.

Épen kapóra érkezett tehát Csanta uram hét hordó ezüstje a vásárra.

Két szekér, melyet feltűzött szuronynyal zsandárok kisérnek, a hordók lepecsételve ólommal, Bécs utczáin végig elég feltünést okozhat. Hát még mikor megtudják, hogy azok a hordók tele vannak ezüsttel! Hát még mikor azt megtudják, hogy a sok ezüst a hitelintézetbe vándorol a bondavári részvényekre befizetendő első részletül.

Peru és Brazilia ereszti meg csatornáit!

A Kaulman-czég segített a lármát szaporítani. Az átvétel hivatalos személyek jelenlétében történt s országos lótás-futás támadt, a míg az átvett érczpénzről Csanta uram megkapja a nyugtatványát, melyet délután fognak a részvényekért kicserélni, s ugyanakkor leszámítolják az ezüst-ágiót. Mindent elintéz a Kaulman-ház provisió nélkül.

Kaulman a legügyesebb biztosát választá ki ez eljárásra. Megmondta neki, hogyan viselje magát a görög irányában? akármi borravalót ád, azért kezet csókoljon neki, s egész nap rendelkezésére álljon.

A biztost Spitzhasenak hivták.

Délig elhozta Spitzhase Csantának a leszámítolási jegyzéket, a visszajáró pénzt és a részvényeket, nagy szolgálatkészséggel tudatva a nagyságos urral, hogy hétszáz forinttal több pénzt hozott neki, mint a mennyit maga felszámított, mivelhogy tegnapelőtt óta, a mikor a számítást tette, az ezüst-ágió felment egy perczenttel.

– Üm! Ez becsületes ficzkó! gondolá magában Csanta uram. Kellene neki adni valami borravalót.

S adott neki egy ötforintost.

Spitzhase nagyon hálálkodott, s nem mulasztotta el a kézcsókolást.

Üm! gondolá magában Csanta uram, talán sok is volt neki az öt forint? Adja csak vissza azt a bankót, mást akartam adni: megtévedtem.

S adott neki az ötforintos helyett egyforintost.

Spitzhase azt is megköszönte és kezet csókolt érte.

– Üm! Ez jó természetű ember. Nekem való ember. Adja csak vissza azt az egyforintost, megint megtévedtem.

Akkor azután adott neki egy ötvenforintost.

Spitzhase most már mind a két kezét megcsókolta s eláldotta egész a paradicsom kapújáig.

Csanta uram meg volt felőle győződve, hogy no ezt most minden familiájával együtt örök időkre boldoggá tette.

– De hát ha még holnaputánig vártunk volna az ezüsttel, nem kaphattunk volna érte még többet?

– Oh nem, tessék elhinni, épen ma volt a legjobb idő, holnapután már két perczenttel lejebb fog szállni.

– Hát azt honnan tudja maga?

– Hja! Ismerem én már a börzei időjárást.

– Maga? Hát ha úgy ismeri, mért nem spekulál maga a börzén?

– Mert oda pénz kell, az pedig nekem nincs. Csak úgy a más pénzével hajhászkodom.

– Hát maga járatos a börzén?

– Ott élek, kérem alásan, csak hogy ott nem hálok.

– Hát vezessen el engemet a börzére. Szeretnék ott körülnézni.

Csanta uram azzal a szándokkal volt, hogy ott, mihelyt emberére talál, mindjárt el is adja bondavári részvényeit. «Lehet oda este is menni?»

– Sőt ilyenkor van ott a legélénkebb világ, kivált egy ilyen napon, mint a mai.

Csanta uram be hagyta magát vezettetni a pénzbálvány templomába.

Már az ajtón kívül hallatszott a zűrzavaros lárma, mely a termet felvette odabenn; s a mint beléptek a csarnokba, Csanta uramnak elszédült a feje a soha nem látott spectákulumtól. A milyen tömve lehet egy templomnyi nagy terem, oly gombolyagban taposott egymáson keresztül ezernyi cilinder-kalapos ember; mindenki beszélt, mindenki kiabált hevesen, mérgesen, mintha veszekednének; ököllel, papirossal hadonásznak a levegőben, mutogatnak az ujjaikkal különböző számokat, és kiabálnak neveket és összegeket, hogy az embernek a feje szédül bele.

Spitzhase, mint járatos ember, vezette maga után a tömeg közt Csanta uramat, ki nagyon rendkívüli dolognak találta, hogy itt az ember annyi oldalbaütést kap, a nélkül, hogy bocsánatot kérnének érte.

Azt szerette volna tudni, hogy mi az az «ich gebe!» «ich nehme!» a mi összevissza hangzik a veszekedni látszó felek ajkairól.

De még jobban megragadta a figyelmét egy név, melyre lassankint rákezdett ismerni: «Puntafár!» – «Puntafár!» – Ez aligha nem «Bondavár» lesz?

Annyit már tudott a vásár természetéből, hogy mikor valakinek valami eladója van, elébb körülkérdezi a vásárt, mintha vevő volna, hogy megtudja, mire tartsa a portékáját?

Annálfogva megszólított egyet a «wer will Puntafár»-t lármázók közül: hogyan adja ő a bondavári részvényt?

– Harmincz parin fölűl.

Csanta uramnak elkáprázott a szeme. Lehetetlen az.

– Hisz az nagyon sok. Tegnap csak húsz volt.

– Az tegnap volt. Ma harmincz. Ha holnap akar az úr venni, harminczöt lesz. Az egész világ azt vásárol. Egy gazdag nábob Kelet-Indiából minden ezüstjét felhozta s Puntafárt vett rajta, jönnek a peruiak, a braziliaiak, csupa ezüsttel fizetnek. Egy maroccoi dey, egy muszka herczeg, a kinek ezüstbányája van, tízezer darabot rendelt meg egyik-egyik. A kinek csak van száz forintja, mászik egymás hátára s könyörög egy kis Puntafárért harmincz forint felpénzzel. Hát mit akar az úr?

Csanta uram nem sejtette, hogy az a pundzsábi nábob, a perui inka, maroccói dey és muszka herczeg mind ő maga egy személyben s ennek az egész lázadásnak ő a közvetlen okozója.

Sőt inkább azt hitte, hogy ő vele csak tréfálnak s lehet itt alkudni sokat. Ő beérné kevesebbel is.

– Oh, ne mondja az úr! ellenkezék az alkuvó féllel. Dehogy harmincz forint felpénz. Én adok az úrnak ezer darab bondavárit huszonöt forint felpénzzel.

No iszen azt a lármát sem hallotta még soha Csanta uram, a mit ezzel a szavával előidézett.

Elől, hátul, oldalt megtámadták, ráförmedtek, taszigálták, fülébe kiabáltak, orra alá hadonáztak. «Ki ez? Mi ez? Contremineur! Baissier! Tolvaj! Gazember! Reactionarius! Fizetett agens! Ki vele! Üssétek be a kalapját! Huszonötöt a hátára! Ki kell dobni!»

Spitzhase csak alig birta kiszabadítani Csanta uramat a szent hajlékból, de a kalapját így is összetörték, odakinn azután még ő is nekiállt szidni.

– Mi az ördögöt csinált az úr? Hát van az úrnak helyes esze, hogy mikor a contremine le van verve, agyongázolva, akkor előáll contremineurnek s lefelé akarja verni saját részvényeinket?

– Hiszen nem akartam én leverni, szabódék Csanta uram, csak megakartam próbálni, hogy igazán megadják-e?

– Hogy igazán megadják-e? szólt neheztelő hangon Spitzhase uram. Mintha a börzére azért járnának az emberek, hogy egymásnak élczeket mondjanak. Deisz a puntafári papiros arany! Ma harmincz «árú» huszonnyolcz «pénz», holnap lesz harminczkettő «árú», harmincz «pénz». És így megy följebb. Volna csak nekem pénzem, az utolsó garasomat is abba fektetném. Én tudom, a mit tudok. Ismerem a börzei időjárást. Azután a mit a Kaulman-bureauban megtudtam. No de nem szabad szólnom.

– Hát mit tudott meg? unszolá a biztost Csanta uram. Nekem csak megmondhatja.

– Csak annyit szabad jeleznem, szólt Spitzhase körültekintgetve, hogy még nincs itt a Puntafár utolsó stadiuma. Ohó! Azok még boldog emberek, a kik 32-őn juthatnak hozzá. Én be vagyok avatva a tervbe; persze, a részleteket elárulnom nem szabad, hogy következik egyik lökés a másik után, a mi azokat felfelé fogja taszítani: egyik félesztendőben ez, másikban amaz; hogy a világnak szeme-szája tátva marad. Mához esztendőre száz perczenttel fognak a puntafárok a parin fölül állni.

– Száz perczenttel! Szörnyedt el Csanta uram s a falnak dült bámulatában. De azután csak magához tért. Megharagudott Spitzhasera, mit akarja őtet bolonddá tenni. Hallja, maga nagy Aufschneider! Menjen vissza. Haza találok magam is.

S elkergette magától Spitzhaset.

Hanem másnap mégis első dolga volt a pinczérrel a Börzenberichtet felhozatni magának.

És ime, valóban ott állt, a mit Spitzhase előre megjósolt. Az ezüst egyszerre visszazökkent két százalékkal, a «Bondavár» pedig volt 30 pénz, 32 árú. Az pedig már Szentirás.

– Egyet sem adok el! szólt markába ütve Csanta uram s felkelt, felöltözködött.

Bolond szerencse ez! Az embernek csak éjszakára nyítva kell felejteni az ablakát, hogy reggelre tele pénzzel találja minden fiókját.

Még a reggelijét szürcsölte, mikor már jött hozzá Spitzhase. Ragyogott az arcza a diadaltól.

– Nos? Hát mit mondtam? szólt, a magával hozott Börzenberichtet Csanta uram elé helyezve, melyen veressel voltak aláhúzva az érdeklő tételek.

Csanta uram nem mondta neki, hogy már olvasta a Börzenberichtet, s annálfogva nagyon jól affectálhatta a financiéri nyugodt vért, midőn a tételeket átnézve, fejével rábólintott.

– E biz úgy van, hallja! No! Nem nagy baj!

– De nem ám! Estére harminczötön áll a cursus! Hej csak nekem volna!

– No hát! Itt van, Spitzhase még egy ötvenes. Legyen maga is boldog ember. Vegyen magának egy bondavárit. Ne csókoljon kezet. Nem engedem.

De megengedte.

– De el ne csaklizza azt a részvényt. Tartsa meg magának. Mikor a többi részletfizetés ideje eljön, azt is én fogom maga helyett fizetni. De ne csókoljon mindenért kezet. Én magával még sokszor fogok jót tenni. Ha maga nekem mindannyiszor kezet csókol, mikor én magával jót teszek, utoljára nem marad kezem. Hanem hát már most én is elvárom a maga háladatosságától, hogy engemet minden alkalommal tudósítani fog, mikor a principálisa valami manövert kezd a részvényeivel. Különösen tudatni fogja velem, mikor lesz itt az ideje, hogy azokat el kell adni? Ért maga engem? No hát! Hiszen most már maga is érdekelve lesz, mert magának is lesz részvénye. Annál jobban vigyázhat a dologra. Azután a provisió is a maga haszna lesz, mikor eladjuk a részvényeket.

Spitzhase minden ujját sorba csókolta Csanta uramnak.

– De csak arra kérem, esedezett Spitzhase, el ne áruljon Kaulman úrnak, mert ha az megtudja, hogy az üzleti titkait valakivel mással közlöm, rögtön elcsap.

– Ne féljen semmit. Becsületes emberrel van dolga.

S a becsületes ember ezzel azt hitte, hogy ezt a másik becsületes embert már most lekenyerezte, hogy egy harmadik becsületes embernek a titkait részére elárulja. Vajjon a sok becsületes ember közül melyik fogja a másikat a legkegyetlenebbül megcsalni?

NEM! – EVELINA!

Ugyan legfőbb ideje volt, hogy Iván hazakerüljön a kőszéntárnájába.

Azalatt, míg ő Pesten segített tolni a szelet, nagy dolgok történtek a Bondavölgyben.

Legelőször is az ő gyártelepétől egy futamodásnyira óriási új épületek támadtak, varázslatos gyorsasággal, mint a hogy szoktak épületek emelkedni, a miknél nem kérdik, mi mibe kerül? csak azt, hogy mikorra legyen kész, akármi áron?

A részvények még ki sem voltak bocsátva, s már beleépített a consortium a vállalatba egymillió forintot.

Mindenütt lázas gyorsaság: itt egy téglavető dolgozik gőzerőre, amott egy sodronyvasut szállít épületanyagot az emelkedő falakhoz; egész agyaghalmok állnak már kihordott földmunkálat után; a kémények már füstölögnek, a tetőket már cserepezik. Egy egész utcza épül itten! Egy új város.

Rauné úr nem irt Ivánnak ez építkezésről semmit.

Még egyebet is elhallgatott Rauné úr a távollevő előtt.

Azt, hogy a tárnában megszületett az a harmadik ijesztő szellem, mely vetekedik vihederrel és zuhatarral: a «strike».

A munkások egy része el akar menni az új tárnába, a mit elneveztek «úri telepnek». Ott felényivel magasabb munkabért igérnek, mint a mit Iván fizet.

De bizony maga Rauné úr is felmondott s kinyilatkoztatá, hogy a részvényes társulatnál kínált igazgatói állomást sokkal előnyösebbnek találja magára nézve.

Természetes dolog, hogy ő maga volt az, a ki Iván munkásai közül kiszemelve a leghasznavehetőbbeket, azokat nagy munkabér igéretével elcsábította a részvénytársulat szolgálatába.

Most látta át Iván, milyen oktalanságot követett el, a mikor az ő kedves barátja által idehozott felügyelőt befogadta a tárnájába.

Ilyen a tudós ember!

Azt kikutatja, ha addig él is, hogy micsoda állatok éltek a kőszénben ezelőtt százezernyi esztendőkkel? hanem arra nem jön rá, hogy concurrensét nem jó lesz oda ereszteni a kőszene közé.

Azt pedig a legegyügyübb árendás is tudta volna, hogy a mint az ő kedves barátja Félix azt mondja, hogy ő itt a szomszéd uradalom kőszenét kiaknázni részvénytársulatot alakít, azonnal pakolja fel mellé rögtön Rauné urat is: «Nekem, barátom, itt többé lélekzetet venni sem maradsz!»

Hisz az ellenségét avatta be üzleti titkaiba!

No hiszen tapasztalá, hogy az nem tartózkodott a legjobban hasznát venni e titoknak.

Iván, megtudva a fenyegető bajt, összehivta munkásait s azt mondta nekik:

«Bajtársak! Itt van egy új vállalat, mely nektek olyan nagy munkabért igér, a mit csak veszteség mellett adhat meg. Az én tárnámon eddig nyereség volt. Én tehát felajánlom nektek, hogy eddigi munkabéreteken felül osztozzunk jövőre a nyereségen is. A mit keresünk, felezzük meg. Esztendő végén elétek teszem a számadásaimat. Saját küldöttségetek megvizsgálja azt, s ki-ki megszolgált bére és munka-aránya szerint megkapja belőle az osztalékát. Ha ebbe beleegyeztek, folytatjuk a munkát. Ha azonban jobbnak találjátok a részvénytárnához a magas napi díj kedveért átmenni, én nem fogom magamat a versenyzésben egy sok millióval rendelkező társulat mellett tönkre tenni, hanem eladom nekik a tárnámat, s akkor azután bizonyosak lehettek felőle, hogy mihelyt egy kézben lesz a két tárna, a munkabért le fogják megint szállítani. Azoknak, a kik híven megmaradnak velem, egész életükre ajánlom ezt az alkút. Ennek a tárnának a haszna mindenkor felezve lesz munkások és tulajdonos között, a míg én vagyok a tulajdonos.»