Part 19

Chapter 19 3,568 words Public domain Markdown

– Hát ma reggel hat órakor, egyezségünk szerint, én Berend szállásán megjelentem, őt magammal viendő. Géza az orvossal előre ment. Összebeszélésünk szerint a Laszlovszky-major előtt kellett a két félnek egymást bevárni s onnan a Lipótmezőre kocsizni, hová a párbaj szinhelyét kitűztük. Berend Ivánt már készen találtam.

– Milyen kedélyben volt?

– Szokatlanul tréfás volt. Az egész úton anekdotázott. Mikor a Laszlovszky-majorhoz megérkeztünk, abban a perczben szállt le Salista is a kocsiból. Iván süvegét megemelintve kivánt neki jó reggelt. Nem tudta talán, hogy ez nem szokás. A vívó felek párbaj előtt nem üdvözlik egymást. Salista nem viszonzá a köszöntést. Ámbár, ha már Berend eltért a szokástól, neki is jó lett volna azt követni. Innen azután együtt kocsiztunk a Lipótmezőig, ott leszálltunk s gyalog mentünk az erdőbe. A mint a kivánt tisztásra akadtunk, szabály szerint felszólítók a feleket, hogy béküljenek ki, mire néma elutasítás volt mindkét részről a válasz. Azzal kimértük nekik a barrieret, zsebkendőkkel jelölve a harmincz lépést, s megtöltöttük a pisztolyokat; a felek helyet huztak szalmaszállal, s azután kiálltak a jelpontokra, a pisztolyokat kezeikbe adtuk. Egy kézcsattanás jelt adott nekik, hogy indulhatnak, Salista két lépést tett előre és lőtt. Mint előre gondoltam, nem talált semmit. Ekkor Iván szava hangzott tompán: «a barrièrere!» Salista a fehér zsebkendőig ment eléje s Iván is a saját sorompojáig haladt. Mikor odaért, azt mondá Salistának: «Ön nem fogadta el a köszöntésemet, pedig mikor én süveget emelek, akkor önnek is le kell vennie a magáét.» Azzal czélzott. Az a fél percz, mely alatt pisztolyát kifeszítve tartá, meggyőzött bennünket arról, hogy keze nem reszket. A pisztoly eldördült s Salista hajadon fővel állt. Huszársüvege két ölnyire a háta mögé repült; az arany rózsa le volt szakítva róla.

– Ah! sohajta fel Angela csodálattal.

– Úgy lő az az ember, mint Robin Rouge. Mi újra megtöltöttük a pisztolyokat, mert az egyezkedés szerint háromszor kellett lőniök.

– Háromszor! kiálta fel a grófnő.

– Azt hittük, bizton tehetjük ezt a feltételt. Harmincz lépés nagy távolság s a pisztolyok komiszak. Azután mind a két fél állig be van gombolva, az egyiken fekete ruha, a másikon szürke katona-köpeny; rosz czéltábla mind a kettő, még inggalléraikat is begyűrtük, hogy ne legyen rajtuk semmi kitűzhető czélpont. Hanem az a lelőtt süveg nagyon elmérgesítette a harczot. Kiderült, hogy Berend rendkívüli czéllövő. S ez felhívta Salistában a katonai daczot. A másodszori lövést már a barrièreről kellett váltaniok. Salista most már leveté szürke felöltőjét, s huszárdolmányát is szétgombolá, kétfelé vetve annak oldalait, hogy alatta piros mellénye s fehér ingelője tisztán kivirított; s a helyett, hogy mint párbajban szokás, féloldalt állna ellenfelének, a midőn felényi czéltáblát tart eléje, egészen szemközt fordult neki. S a piros és fehér szín a legjobb czélszögező szín. Sőt még azalatt, hogy mi a pisztolyokat töltöttük, elővette szivartárczáját és hetykén szivarra gyujtott. A második lövésnél ismét ő volt az első, a ki kezdte. Most már keményen czélba vette ellenfelét. Kissé sokáig is czélzott, úgy, hogy én kénytelen voltam őt megszólítani, hogy lőjjön már. Megint nem talált. A staphylæa-bokor levelei Iván feje felett oda hullottak kalapjára. Ott sodrott végig a golyó.

Angela összeborzongott.

– Ekkor Iván azt mondta ellenfelének: «Uram, az még sem illik, hogy ön szivarozik ily pillanatban.» Salista nem felelt semmit, hanem mellét eléje feszíté s arczát félrefordítva, fujta a füstöt még erősebben. Erre azután Iván egy teljes másodperczig czélzott, komolyan, éles tekintettel. A lövés durrant, s Salista szájából sziporkázva repült ki a szivar.

Angela grófnő arczán egy önkénytelen mosoly villámlott át, oly gyorsan, hogy csak a ráfigyelő vehette észre; a másik perczben már mozdulatlan, szoborkemény volt ez arcz ismét.

Ödön gróf folytatá az elbeszélést:

– Salista dühösen vágta földhöz pisztolyát. «Az ördög vigyen el engem! kiálta, ha ezzel az emberrel még többet lövök! Hisz ez a Belzebub maga. Lelövi a süvegemet, kilövi a számból a szivart, a harmadik lövésre le fogja lőni a sarkatyúmat! Körüllövöldöz, mint egy khinai yongleur a másikat. Engemet csúffá tesz. Én nem pisztolyozok vele többet!» Segédei odafutottak hozzá, hogy elcsendesítsék, mi is odamentünk, hogy csitítgassuk, de dühös volt. Ő nem engedi magát nevetségessé tenni. «Ha valaki Tell Vilmos, neki ne lövöldözzön le almát a fejéről, hanem lőjjön a szivébe; ő harmadik lövésre bolondnak ki nem áll. Ha komoly dolgot akarunk, adjunk neki kardot, ereszszük őket kardra, akkor azután tünjék ki, hogy ki a legény?» Mi váltig unszoltuk, hogy ne csináljon komédiákat. Még egyszer lőnie kell, akár fejébe, akár sarkantyújába kerül. A vívófélnek semmi válogatása. Neki a segédek parancsolnak. Végre a lármát megsokalta Berend, s odahítt bennünket, mi baj? Mondtuk neki, hogy Salista nem akar harmadszor lőni, hanem kardra invitálja ellenfelét. Iván hideg vérrel felelt: «Hát adjatok kezünkbe kardot.» – «Hogyan, te akarnál?» – «Hát ha kaszára hí is, állok eléje.» Salista segédei kaptak e nyilatkozaton. Őket feszélyezte legjobban Salista kifakadása. Az botrány lesz, ha Iván el nem fogadja a fegyverváltoztatást, mert pisztolyról kardra visszatérni nem szokás.

– S ti elfogadtátok a kardot? kérdé Angela, összevont szemöldökkel tekintve Ödönre.

– Miután a kihivott elfogadta.

– De hisz az őrültség volt tőletek! fakadt ki Angela. Egy embert, a kinek teljes életében a kardforgatás volt mestersége, összeállítani egy másikkal, a kinek soha kard nem volt a kezében.

– «Első vérre» fog menni a harcz, biztatá őt Ödön.

– De ti nektek nem volt jogotok hozzá, hogy ezt elfogadjátok. Ti megtörtétek a párbajsegédi kötelességet. Nektek azt kellett volna mondani Salista feleinek, hogy vagy végzünk most és így, vagy semmikor.

– Az bizonyos. És Berend beleegyezése nélkül okvetlenül azt tettük volna.

– Nem kellett volna beleegyezését kérnetek. Mikor akar ez a párbaj végbemenni?

– Miután kardok nem voltak velünk s délután vívni nem szokás, kénytelenek voltunk azt holnap reggelre halasztani.

– Én holnap reggelig meg fogom akadályozni ezt a párbajt.

– Hogyan?

– Beszélni fogok Berenddel. Felvilágosítom mindenről.

– Ha felvilágosítod arról, hogy ebbe az ügybe a mi tréfálkozásunk folytán került bele, akkor azt éred el vele, hogy egy ember helyett hattal kell neki megverekedni.

– Úgy fogom őt felvilágosítani, hogy egyitekkel sem verekedik.

– Akkor semmivé tetted Salistát.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy ha ez a megkezdett rencontre ott marad félbe, a hol ő kinyilatkoztatta, hogy nem lő harmadszor, akkor ő lehetetlenné van téve a társaságra nézve, akkor quietálhat, mint tiszt, szökhetik Pestről s visszamehet megint pápai zuávnak.

– Hát menjen a Belzebub zuávjának! Bánom is én! Menjen a dahomei szultánhoz hadvezérnek! Veszszen el, ha veszni indult. Ki kérdi azt, hogy mi lesz ő belőle? A te kötelességed a te feledet védni, nem őtet.

Ödön elbámult a hő indulat-kifejezésen, mely Angela szavain átszikrázott.

– Ez már más, monda, meghajolva húga előtt. Ha így szólsz, akkor megadom magamat. Igazad van tökéletesen. Megyek Gézát felkeresni s azután megyünk együtt Ivánhoz, véleményünket tudatni vele.

Ödön gróf egy óra mulva ismét ott volt.

– Nos? végeztetek?

– Halld meg, hogy mit! Én rögtön mentem Gézával együtt Ivánhoz. Tudattam vele, hogy mi kötelességünk szerint az általunk megállapított feltételektől vissza nem léphetünk s a kard-párbajt nem fogadhatjuk el. Erre ő megszorította kezeinket és így szólt: «Köszönöm eddigi szives baráti szolgálatotokat. S miután ez ügyben tovább segélyemre lennetek meggyőződéstek szerint nem lehet, nem erőtetem veletek a dolgot. Hanem el fogok menni a Károly-kaszárnyai tiszti kaszinóba, ott a legelső két katonatisztet, a kivel találkozom, felkérem, hogy ismeretlen lévén a városban, sziveskedjenek egy ügyben segédeim lenni, a mit karddal kell bevégezni.»

Angela grófnő bámulva csapta össze kezeit.

– Jól mondtad, hogy ennek az embernek fogai vannak, szólt Ödön. Ça mord! S a mit egyszer megharap, azt ugyan fogva tartja. Mi felhoztuk neki, hogy Salista hires vivó és nevezetes verekedő a karddal! erre ő egész indulattal kiálta fel: «S ha maga az ördög lakik is benne, én a szeme közé akarok nézni!» Ez az ember harap!

Angela grófnő leült egy asztal mellé s kezébe hajtá fejét.

– Nekünk azután nem volt más választásunk, mint biztosítani Berendet, hogy ha kívánja segélyére állunk mindenben. És már holnap verekedni fognak. Hogy mi lesz belőle? azt az Isten tudja.

Ödön gróf elment, és Angela grófnő nem vette észre, hogy mikor ment el?

* * *

A következő éjjel Angela grófnő nem feküdt le. Órahosszat elsétált szobájában alá s fel, s mikor egyszer fáradtan leült, azt suttogá magában: «Úgy tettem vele, mint Gonzaga Julia.»

Csak hajnal felé dült le egészen felöltözötten ágyára, s reggel vánkosát, a hol arcza feküdt, igen nedvesnek találta komornája.

A HARMINCZHÁROMFÉLE ASSZONY.

Hanem hát már most a mi philosophunktól azt kérdezheti minden ember: «Oh! te bölcs, te tudós ember de nagy bolond vagy te a világon! Hogy te elhagyod a te mesterségedet, mely után élsz, egyszerű falusi lakodat, a hol jól érzed magad, a tüzek és vizek titkos szellemeit, kik neked jól ismert barátaid s kieviczkélsz, mint a ponty a vetésre, egy nem neked való világba; hogy te komédiát csinálsz a tudományból, charlatánkodol fantasztikus felolvasásokkal, szini tablæuxkba kiállsz státuának, énekelsz operákat, tánczolsz magyar cotillont, kártyázol reggelig s vesztegeted a pénzt, kergetsz rókát, nyulat, nyaktörő futamban, iszol versenybe tivornyákon, csapod a levet magas úrhölgyeknek, beleártod magadat idegen, előkelő családok magánügyeibe, összeveszel katonatisztekkel szép grófnők miatt, pisztolyozni mégy, golyó elé állsz, sipkát, szivart lövöldözöl le ellenfeled fejéből, s végre még kardot is ragadsz, mint valami barbár massageta! Ugyan mi közöd te neked a két polus vászonszínű embereihez s a pesti salonok uraságaihoz, a horvát testvérek javára rendezett concertekhez, a magyar cotillon figuráihoz, a casinó pagat ultimoihoz, a sportsmanek steeple chasseihez, a grófkisasszonyok elvesztett mellénygombjaihoz, a huszárkapitányok szablyáihoz? és különösen és legkülönösebben mi a tatár bajod van neked azzal, hogy egyik Bondaváry grófkisasszony miért van haragban az öregapjával? hogyan, miként béküljön ki vele? ő menjen-e fel hozzá Bécsbe, vagy azt csalja le magához Pestre? Mi szükség te neked egyáltalában itt lenned, és ily módon lenned itt? Mert ha mind ennek okát nem tudod adni, akkor te vagy a világon a legnagyobb bolond, a ki valaha regényt iratott magáról, s maga sem tudta, hogyan jött bele?

Hanem hát el fogjuk mondani az indokokat, a mikért Iván mindezeken végigment, s akkor azután tessék róla itéletet hozni, hogy bolond volt-e, vagy bölcs volt? vagy valami a kettő között? Közönséges emberi érzésekkel járó ember, a ki tesz valamit, a mit a szíve parancsol. S a szívnek jogai vannak!

Emlékezzünk rá, hogy Berend Iván, mikor Sámuel apát Theudelinda grófnő estélyére hivogatta, már akkor meg is irta a megköszönő levelet a grófnőhöz s félig útban volt hazafelé. Hanem ezalatt egy levelet kapott, mely elhatározását egészen megváltoztatta.

Ez a levél Bécsből jött, irója egy fiatal zongoraművész, kinek neve néhány év óta a zenevilágban a kedveltebbek között említteték: Belényi Árpád.

Mintegy tizennégy év előtt Berend Iván Belényiéknek a házánál tartózkodott huzamosb ideig. Hogy miért volt ott, azt majd megtudjuk a maga helyén. Belényi Árpád akkor öt éves fiúcska volt, szülőinek egyetlen gyermeke. Már akkor csodagyermeknek tartották, a zongorán egész indulókat el tudott játszani. Abban az időben a harczi indulók voltak divatban.

Egy napon hirtelen meghalt a családapa. Hogy mi módon halt meg? az is el lesz majd egyszer mondva. Az özvegy kétségbe volt esve, különösen árván maradt gyermeke miatt. Iván azzal vigasztalta őt, hogy gyermekének pártját fogja, s neveltetéséről gondoskodik. Pár hónap mulva azután Ivánnak bizonyos körülmények miatt hirtelen úgy el kellett hagynia Belényiék házát, hogy maga sem tudta, fogja-e még őket valaha látni? Elválásakor Iván összes, csupa aranyokból álló pénzét odaadta az özvegynek, azt mondva neki, hogy azon a pénzen taníttassa Árpádot zongorázni, képeztesse ki művésznek, lesz belőle hires ember és megél utána.

És Iván nem volt sem Belényinek barátja, sem feleségének szeretője, sem rokona, sem lekötelezettje. Hanem hát különös dolgok történtek abban az időben.

Ivánról azután évekig nem hallottak Belényiék semmit, valamint Iván sem ő róluk. Egyszer tudott meg kérdezősködésére annyit, hogy elköltöztek abból a bizonyos város ból; pörös ügy miatt elvették a házukat is, anya és fia eltünt valamerre a világba.

Majd ezt a viszontagságot is megtudjuk, a mikor sorra kerül.

És azután évekig nem tudtak egymás felől semmit kölcsönösen. Míg egyszer Belényi Árpádot, mint ifju, meglepő művészi jelenséget kezdték el emlegetni a lapok. Ez időtől fogva zenészi lapokat járatott Iván és kísérte figyelemmel fogadott fia haladását. Hanem az még mindig nem tudott arról semmit, hogy az ő fogadott apja él-e még valahol?

Míg egyszer azután Iván is követett el olyasmit, a mivel a hirlapok szájára került. Az ő akadémiai debütje nyomára vezette fogadott fiát, ki is azonnal sietett neki levelet irni, mely levél ezen kezdődött: «Kedves jó apám!»

A levél naiv természetes gyermeteg érzelmekkel volt tele, miken keresztül tört a művész szilaj humora.

Tudatta Ivánnal, hol járt-kelt ez ideig? Mindig együtt van az anyjával azóta, a kinek most is számot kell adnia minden jártáról keltéről a legkisebb részletig és igazán, mert a ki hazudik, az virgácsot kap. Hangversenyezett már fejedelmek előtt is, s kapott érdemrendeket is, de azokat nem szabad viselni, csak vasárnap, máskor a mama nem adja ki. Keresett már sok pénzt, de nem szabad ám elkölteni, a mama nem ád többet egy napra egy fertálybankónál; a többit elteszi, hogy egyszer visszavásárolhassa a kis házukat, a mit elexequált tőlük a «vén rácz». Azért nemcsak művészettel kell foglalkoznia, hanem leczkeadással is. Zongorázni tanít és éneket kísér. Azt is jól fizetik. Különösen van itt egy művésznő, a ki mesésen fizet. Valami Kaulman nevű bankárnak a soi disant felesége, s egyuttal genre-énekesnő…

Ennél a sornál megdobbant Ivánnak a szive.

Most kezdte már szinét változtatni, s nagyobb figyelemmel olvasni a levelet.

«Ez egy tökéletes mænadeba számüzött múzsa. Pajkos gyermek, keverve dühöngő amazonnal. Született művésznő, egy lángész, a ki soha sem fogja a középszerüségig vinni. Szemtelen szerencséje volna, ha nem félne a szerencséjétől, olyan esze van, mint a tűz s olyan ostoba mellette, mint a föld. Úgy viseli magát, mint egy courtisane, s én esküdni mernék rá, hogy a gyermek-czipőket még nem vetette le. Úgy hanczúrzik előttem, mint egy iskolás leány; én pedig szidom, korholom, mint egy professor. Látnád csak kedves papa, milyen szörnyű komoly ember vagyok én. Most fényképeztetem le magamat egyenesen a te számodra. Ne hidd pedig, hogy csak azért firkálom neked teli ezt a papirost egyik eléveemnek a monographiájával, hogy nem tudok okosabbat irni, hanem azért, mert valami olyan dolognak jöttem általa a nyomára, a mi tégedet bizonyosan érdekel. Mert ez az eszeveszett angyal nekem mindent elmond, a mi vele történik, mintha én volnék a gyóntató-papja. Néha az egész leczke-órát azzal tölti el, hogy elfecsegi, hol járt, mit csinált, s sokszor olyan dolgokat is, a miket én, ha neki volnék, nem mondanék el.

«Várj csak, kérlek, kedves jó papa, majd mindjárt rátérek arra, a mi téged érdekel.

«Hát én nekem ezzel a delnővél az a dolgom, hogy van ő neki harminczhárom szerepe. Megannyi egymástól elütő genre. Nem szinpadi szerepek, hanem csak egyes jellemek. Azokhoz neki valami poéta írt verseket, azokra valami muzsikus irt symphoniákat. Ezeket azután együtt elpróbáljuk, én a változatokat játszom, ő a szerepet.

«Mindjárt rájövök a tárgy érdemére, csak ne légy türelmetlen.

«Csak annyit engedj meg, hogy a szerepek jellemét ideirjam.

«A harminczharmadikat nem ismerem. Azt soha sem próbáltuk el még együtt.

«Hát azután mire való ez a sok bolond szerep, ha soha sem jön szinpadra?

«Nekem azt mondják, hogy épen arra való, hogy az úrhölgy szinpadi talentuma minden oldalra kifejlődjék, mert az operaházhoz szándékoznak őt szerződtetni.

«No ezt persze érteni kell. Egy bankár, a ki maga milliomos, s a kinek a felesége négyezer forintos szállásban lakik, és mégis a szinpadra akar menni, a hol adnak neki, ha nagyon sokat kap, tizenhatezer forintot. Abból hatezer dukál az énekmesternek, a ki berekommendálta, kétezer a karmesternek, négyezer az ujságiróknak, a kik folyton dicsérik s háromezer a claqueuröknek, a kik tapsolnak és koszoruznak; marad neki ezer, s az épen elég parfümere.

«Hanem hát ez nem addig van. A szép nőnek, ki egyszersmind szép művésznő is, udvarlói is vannak. A mikhez annál kényelmesebben juthat, minthogy külön szállása van a férjétől. No az természetes. A bankár csak nem zavartatja magát komoly spekulacziói közepett éjjel-nappal solfeggiókkal.

«Tehát vannak kiválasztott egyéniségek, sub titulo «Kunstmæcen», a művészet pártolói. Magas urak, kiknek szava dönt az intendatura és főudvarmesteri hivatal előtt. Ezeknek megadatik a kegy a fentebbi harminczkét próbán jelen lehetni. A harminczharmadik még senkinek sem adatott.

«Kérem, minden a legnagyobb illemmel megy. Jelen vagyok én, jelen van maga a férj, míg ő nagysága komédiázik.

«A műbarátok között vannak grófok, herczegek, uralkodó fejedelmek. Respekt!

«A kiket mi egymás között csak per Friczi, Náczi, Muki, Mancsi szoktunk titulálni».

«Tehát a többek között van két herczegünk, Mári herczeg és Baldi herczeg. Amazt Waldemarnak, emezt Tibald-nak keresztelték egyszer.

«Tegnapelőtt nagyon rosz kedve volt a tanulásnál Evelinenek (ez az asszonyság neve) s a nélkül, hogy kérdeztem volna, mi baja, egyszer csak kirukkol vele: «Képzelje azt a kiállhatatlan Waldemar herczeget, tegnap a páholyban azt mondta nekem, hogy ha próbáimon el nem fogadom, hát ruinálni fogja Lixit.» (Ez a férj díszneve: Félix.) Hát miért nem ereszti be? – mondék neki – az sem tátaná jobban a száját, mint más. – Mert ki nem állhatom ez embert! Elmondtam Lixinek, hogy mit beszélt Waldemar s Lixi azt mondta, hogy majd ruinálja ő a herczeget; csak várjon. És egyuttal tudtomra adta, hogy Tibald herczeg előtt fogom próbámat bemutatni. – No ez derék öreg úr, annak ön már unokája lehetne. – Az asszony a száját harapdálta. Valamit ki kell tőle nyernem. – Gondolom, hogy mit? – Ah biz azt ön nem gondolja. Csak egy aláirás, azután olyan dologra, a mi neki semmibe sem kerül, míg Lixit egyszerre felül keriti. Tudja ön, Lixinek van egy nagy vállalata, egy nagy kőszéntársulat, mely sok millióval indul meg, de a hely, a hol a telep van, a bondavári uradalom, Tibald herczegé; Theudelinda grófnő már átengedte, de az ő engedélye nélkül a részvények nem fognak kelni a börzén. Ez ellen dolgozik Waldemar, azért kellene Tibald herczeget megnyerni. Lixi azt mondja, hogy az most legkönnyebb volna, mert Tibald herczeg az egyetlen unokájával, Angela grófnővel meghasonlott, s az őt itt hagyta. A herczeg bús; a ki őt most felvidítaná, az nagyon sokat kivihetne nála. S a bondavári kőszén a világ első szene. – Én nem állhattam meg, hogy el ne nevessem magamat. Arra a delnő meghúzta a hajamat, s azt mondta: «Maga szamár! maga mit nevet? Én csak tudom, hogy mi a kőszén, mert tíz esztendeig talyicskáztam azt napszámban Berend Iván úr tárnájában. Én elbámulva ugrottam fel helyemből. – No úgy-e, most azután eltátja a száját arra a szóra, hogy szenet talyicskáztam. Még pedig mezitláb. – Nem az ugratott fel, madame, hanem Berend Iván neve. Mit tud ön róla? – Hát az a Bondavölgy mostani tárnatulajdonosa, a ki mellett Félix az egész bondavári uradalmat kiaknázó új nagyszerű telepet akar nyitni. Az volt az én régi gazdám, az Isten áldja meg, a hol jár.»

«No már most itt vagyunk hát, kedves apám, a miért ezt a hosszú præludiumot végig kellett hallgatnod. Mert hát én a magam muzsikus eszével így fogtam fel a dolgot: «Hohó! az én kedves apámnak van egy kőszén-üzlete a Bonda-völgyben. Oda most egy sok milliomos társaság nagyszerű gyártelepet akar lerakni. Ezt az én kedves apámnak talán jó lesz megtudni. Hát ha valami hasznod, vagy károd támadhat ebből? Itt tele van spekuláczióval a levegő. Látod, már rám is elragadt! Tudasd velem, érdekel-e tégedet ez a dolog, s mennyiben érdekel? S azután majd én is megirom neked, hogy minő haladást tesz az itt a kuliszszák között; mert ez a bohó teremtés nekem mindent elmond.»

Ez volt, a mi Ivánt arra a nyilatkozatra birta, hogy el fog menni Theudelinda grófnő estélyére, tart csodálatos felolvasást és megismerkedik a magas társaságokkal, Árpádnak pedig azonnal válaszolt, kérve, hogy őt mindennap tudósítsa arról, amit Evelinától megtudhat a kőszéntárna érdekében…

E naptól kezdve minden héten két-három levelet kapott Iván Bécsből.

«Az öreg herczeg már pedzi a horgot. Kaulman maga vezette be őt a madame tündérpróbáira.

«Eveline úgy játszik, énekel, varázsol, mikor négy fal között van, s csak ketten-hárman látják, hogy ha a szinpadon is így tudna, világhirű művésznő válnék belőle. De a mint a proscenium lámpái elé lép, trémát kap, elfelejt mindent, tuskó lesz és hamisan intonál.»

«Pedig az a titulusa a tündérpróbáknak, hogy a műértő herczeg győződjék meg talentumáról s eszközölje ki a szerződtetését az operához.»

«Én tudom, hogy mi az igazi czél!»

«A herczeg nemcsak műértő, hanem szakértő is.»

«Ő tudja, hogy mi lehet az ára olyan két szép fekete gyémántnak, mint Eveline szemei?»

«Hozzájárul még az az inger is, hogy Valdemar herczeg őrülten szerelmes ebbe az asszonyba, s Tibald herczegnek, tudva levő okoknál fogva, nagy érdeke van Valdemar herczeg kezére nem hagyni jutni Evelinát, ha mindjárt saját magának kellene is elütni őt a kezéről.»

«Valdemar herczeg a minap rajtam rontott s száz aranyat kínált minden egyes lapjáért annak az albumnak, mely Kaulmanné jelmez-alakjainak fényképeit tartalmazza.»

«Mert mindennap előbb elpróbáljuk en famille a genreképet, zongora mellett, azután jön a fotograf s a leghatásosabb attitudeben lemásolja a művésznőt. Ott kell neki mindent a háznál elvégezni, s négy példánynál többet nem szabad levonnia a matriceről. Abból azután egyet kap Tibald herczeg, egyet megtart a nagysám, egygyel boldogít engemet, az utolsó jut Félix barátomnak.»

«A fotograftól pedig elveszik a matricet.»

«Hát én pedig nem adtam el a fényképeket Valdemar herczegnek, hanem inkább elküldöm neked, a hogy következnek egymásután. A mama úgy sem szereti az ilyen képeket a háznál.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tehát Iván minden levéllel kapott egy fényképet is, mely Evelinát új meg új, és mindig elragadóbb alakban tüntette elé.

Árpád nem is sejtette azt, hogy milyen pokoli gyönyörüséget szerzett e cseppenkint beadott méreggel «kedves apjának».

Az első kép volt Loreley, a tündér, ki a Rénus örvénye fölött bűvdalát énekli s hosszú, leeresztett haját fésüli arany fésüvel, jobb válláról a haböltöny alácsuszott; szemei bűvölőn néznek a veszni vonatottra.