Part 15

Az aszalt almából chalcedon-szeletkék váltak. Igen szépen lehetne belőlük gyűrűbe való pecsétnyomókat köszörülni. A savanyú káposzta a hordóban bizonyos új ércznemet képez, mely rétegekre hasítható, mint a csillámpala, törése gyöngyház fényű. A czukor ellenben, mely itthon kristály alakban ismeretes, ott olyan, mint a fagyott kaucsuk, fürészporral keverve; törni, vágni nem, csak fürészelni lehet. A vajból igen jól lehet elefántcsont alakokat esztergályozni, törése csillámfényű. A hús a legszebb márvány-mozaik, mely a florenczivel vetekedik; a fejsze éle elpattan rajta, csak a vas emelőruddal széttörhető. Egy hordó lámpaolaj, melyről a dongákat lefeszegették, hogy pőrölylyel széttörhessék, olyanforma kőhenger, a milyennel a makadamos uton a kavicsot lehengerezik.

S ez a hajószobában van, a hol fütenek s melyben a folytonos tüzelés mellett 34 fokra engedett fel a hideg.

Az emberek, kik ott a fütött szobában ülnek, oly köddel vannak körülvéve saját párázatuktól, hogy nem látnak hat lépésnyire. A ki egy perczre leveszi a kalapját, az a föveg, mintha egy tál főtt burgonyát tartalmazna, úgy gőzölög. A ki nagyot kiált s nem a fogai közül beszél, oly gőzt lövell ki a száján, mintha ágyu volna, s a ki valami erőfeszítő munkát végez, annak gallérjából úgy emelkedik ki a gőz, mintha ő volna a Geyzer. Kés, villa oly hideg, hogy a ki nem vigyáz, mikor eszik vele, odaragad a nyelvéhez meg az ajkához, s lehuzza a bőrét. A ki elalszik a nélkül, hogy süvegét szemére huzná, mikor felébred, nem tudja kinyitni a szemeit, mert pillái lefagytak.

Künn az éjben, a jégpusztában még hat fokkal mélyebb a semmin alóli fokozat.

S a vasszivű emberek neki indultak ennek a riasztó tájnak és éjnek, hogy az éjsarkhoz közelebb jussanak.

Hajóik mélyen oda voltak fagyva, de gondoskodtak egyébről. Hoztak magukkal szánkókat, a szánkókra voltak téve hat ember számára való dereglyék, vasból és kaucsukból. El voltak rá szánva, hogy a hol hajóikat elfogja a jég, szánkón utaznak tovább, s a hol rátalálnak a szabad tengerre, a dereglyébe vetik magukat, mégis elhatolnak a földsarkig. Hoztak magukkal hatvan szibériai kutyát a szánkókat vontatni. Hanem már a 79-ik foknál a kutyák mind állkapczagörcsöt kaptak s elhullottak bele. Nem maradt hátra más, mint maguknak vontatni szánkóikat, attól sem riadtak vissza. Negyven fokú hidegben tizenöt napig haladtak kinosan előbbre. Két fokkal jutottak az éjsarkhoz közelebb.

És a midőn a 82-ik fokot elérték, a tizenhatodik napon a hévmérő elkezdett emelkedni. Azon a napon tíz fokot emelkedett.

A diadal előérzete visszaadta kedélyük rugalmát. Nem maradtak pihenni tovább, folyvást haladtak fölfelé s a következő napon a hévmérő egyre magasabbra emelkedett, s egyszer elérte a zérust.

Az már meleg volt.

A szikla, a melyen állnak, még jég, de a mi előttük terül, az a szabad tenger.

S mintha a bátrak üdvözletére jőne, az égen egyszerre kiemelkedik az észak hajnala, a villámkoronás északfény, egy nagy, kerek sötét kúp körül kilövellő sárga és rózsaszin fénykévék, mintha egy fekete napból kisugárzó küllők volnának, magasra átszeldesik az égboltozatot s kitárják az utazók előtt a legigézőbb látványt, mely után vágytak, de melyet képzelni sem tudtak.

Előttük állt egy háromezer négyszögmértföldnyi területű tenger. Egészen a láthatárig szabadon, tisztán, jég nélkül. Közepe, a hol az aurora sötét belső kupját tükrözte vissza, aczélkék fényű, a többi rózsafényben uszó.

S e tengert hosszan elnyuló körben fogta el az a jégpart, melyen Kane és társai álltak. Mindenütt ötven, hatvan ölnyi magas jégsziklák, bearanyozva a csodálatos éjszaki hajnaltól.

Ötvenhat óráig álltak a jégparton az utazók, ötvenhat óráig érezték fujni az éjsarki «meleg» szelet, mely a jégsziklákat lassan, de folyton hátrálni kényszeríti. E hosszú szél egyetlen jégdarabot sem hajtott feléjük észak felől. Ott élő világ van és meleg táj!

De hát miért nem szálltak dereglyéikkel arra a régen keresett szabad tengerre? miért nem törtek evezve tovább a sejtett világrész felé?

Azt megmondta maga a tenger.

Ez nem olyan tenger, mint a többiek, a miknek tizenkét órára rendezett ár-apálya van. Ennek a dagályát valami más erő szabályozza, mint a hold vonzereje, annál hatalmasabb és erőszakosabb. Ennek a hullámai óránként szállnak és emelkednek, oly erőhatalommal, mely dereglyét hátára venni nem tür; s mikor a dagály visszatér, tizenhat lábnyi rögtöni emelkedéssel rohan előre s hosszában zeng a végtelen jégpart, a mint hullám hullám után csapkodja oldalát. A mennydörgés az, mely üvegharangon játszik.

Úgy tetszik, mintha az a langy tenger folyvást fogyasztaná maga előtt a jégsziklákat.

Csak Belcher hajója tudná megmondani, hogyan birt eljutni e türelmetlen oczeánra, hol találta meg annak olyan folyását, a mely elvezette a polinia másik bejárásáig, hogy nem zuzott össze a jégpartokon?

Kanenek be kellett érni a látványnyal, a mi halandó elé először tárult, s a meggyőződéssel, hogy a mit keresett, az csakugyan való; s a csigahéjakkal s ismeretlen növények töredékeivel, miket a tenger a partra kihányt, mint látogató-jegyeit egy meg nem nevezett világnak az ó-világ kapujában. A tenger felett ismeretlen madarak csoportjai röpkedtek.

E tengeröbölt a Peabody-öböl név alatt jegyzék fel a földrajzon a tudósok, s a csatornát, mely ez öbölhöz a jégen át vezet, Kennedy csatornájának. A pont, hol Kane és társai azt fölfedezték, 82° 2′ foka alatt fekszik az északi szélességnek, nem egész nyolcz foknyi távolban a föld éjsarkától. S mert a polusoknál a földgömb be van lapulva, a fokok hossza rövidebb. A földsark onnan már talán csak tíz napi járó!

* * *

Tegyük magunkat annak a helyzetébe, a ki e látványtól felmagasztosulva, képzelete lázálmában oda röpítette magát, hova evező, vitorla, nehéz láb nem birta elvinni többé!

* * *

A föld a két sarkán be van horpadva.

Ezt a perczinga sebesebb mozgása mathematicai pontossággal igazolja.

A két tengelyén oly lapos a föld, mint a narancs két végén. A többi bolygók is. Lágy korszakukban kapták ez idomot.

Annálfogva a ki a földsarkon áll, az előtt hatszorta nagyobb láthatár terül, mint minálunk, mert nem hajlik oly gyorsan a föld felszine. Képzeljük, mintha innen Pestről látnók nyugatnak Bécs István-tornyát, keletre Debreczent, északnak Kassát és délnek Belgrádot, és a mi közbe esik, mind!

S e szédítő látkör felett félig kiemelkedve vöröslik a sötétkék athmosphærán keresztül egy izzó kupola. Az a nap!

Naphosszant ott vöröslik a láthatáron. Fel nem jön rajta. Hanem köröskörül járja az egész láthatárt. S minthogy a látkör szérüje mintegy húszszorta nagyobb kört képez, mint a mienk, szemmel lehet figyelni, a mint halad gyorsan körül rajta. Egy-egy halom elállja utját s eltakarja, percz mulva megint előtör. Éjfélben az átelleni oldalon vöröslik, mint délben – és délben, este, éjjel egyforma magasan jár, mindig féltesttel a láthatár felett. Ez az æquinoctialis nap.

Az év nyaratszakán felemelkedik két foknyira a láthatár fölé délben s lemegy egy órát pihenni a látkör alá éjfélben; de oly magasra soha sem jő fel, hogy a gőzkört meghaladja; sugára soha sincs itt a napnak, meleget soha sem ád. Többnyire nem is a nap maga az, csak a légkör sugártörése által felemelt csalképe. Egy óriási óragép az éjsarki világban, melynek körüljáró mutatója maga a napgömb.

A nap itt csak egy izzó égi csoda, egy tünemény, miként a hold; de nem teremtő lelke a világnak, nem éltető lelke a földnek. Itt a föld maga az úr!

Kegyetlen, istentagadó eszme volna az, ha ennek az egész világnak, mely a mi világunk, oly mathematice kiszámított irgalom nélküli halállal kellene elveszni, a minő rá volna mérve, ha semmi egyéb nem melegítené, mint a veszendő belső tűz s a közönyös napsugár, mely nem melegít többé, hol a belső tűz elfogyott. S ha millió év kell is hozzá, hogy az bekövetkezzék, de bekövetkeznie kell! Hiszen ki van számítva, hogy a kőszén alakulásakor a föld évszaki átlagos melegének 22 fokig kellett emelkedni s a mostani átlagos melege már csak 8 fok. Az olvasztott bazalt kihüléséből ki van számítva, hány század kell még, hogy még tizennégy fokkal alább szálljon. S akkor vége legyen mindennek?

Meghaljon-e a föld?

A föld azt mondja: «Nem! én élni fogok az örökkön örökké való időkig!»

A földnek van saját hatalma, mit nem kér sem naptól, sem firmamentumtól kölcsön: a delej, a villany.

Az az ő tulajdona. A többi bolygóknak is van. A Jupiternek, a Venusnak ön-delejfényét távcsöveink rég hirül hozták, a polaroscop kétségtelenné tette.

S ez a hatalom, a föld deleje, annál magasabbra fejlődik, minél jobban kihül. Az izzó vasnak semmi delejessége nincs; a mint hideggé válik, akkor delejes lesz.

S a delejben tűz van, mely erősebb, mint a nap tüze. Az összpontosított napsugárban megég a gyémánt, de a delej tüzében születik a gyémánt. Ezt mindenütt tudják, a hol a delejvillany-világítást alkalmazzák. A polust képező hársszén hegye abban a tűzben, mit a Volta-oszlop idéz elő, meggyémántosodik.

Az, a mi az éjsark országának életet, meleget ad, a föld deleje az.

A véghetetlen látkört alig szakítja meg magasabb orom.

Hegylánczok nem tolakodnak elő. Sík, hullámos róna terül messze. E róna közepett emelkedik fel magasra egy órási hegytömb, mintha zárt vulcánok csoportja volna egy helyre gyűjtve; meredek sima, fényes oldalú bérczsüvegek, feketés, barnás, vörhenyeges szinnel, hegyeiken sötétkékkel, lilaszinnel zománczozva.

Nagy kerületben e hegydiadém körül még kopár, sima talaj terül, mintha merő meteorvasból volna az egész föld; hanem azután következik egy tó, mely az egész hegycsoportot, mint szigetet öleli körül. E tóba folynak mindenünnen, a róna minden tájékáról jövő folyamok, patakok, tanusitva, hogy itt van a földnek legmélyebb horpadása, ez az éjsark.

A tó menedékes oldalait képezik a szigetdelták, miket a folyamok torkolatai alkotnak köröskörül.

Magasan a hegykorona fölött, széles kerek tért foglalva el az ég zenithjén, ott világol az örök északi hajnal, mint egy sugárkoszoru ezernyi szivárványból, majd erősebb, majd szelidebb fénynyel. A föld delejének kisugárzása ez, világitó, éltető, melegitő, sugár piacz. Maga a körülölelt közép fekete, az örök éjt mutatva szüntelen, középett az éjsark csillagával s a nagy gönczöl körüljáró fényes pontjaival; hanem a külső tér a fény minden szineiben ragyog; világos-kék, sárga, zöld, rózsaszin, a mi pásztánkint az eget átszeli s a földre visszasüt, a fénylő csillagok átragyognak rajta.

A tájék, a messze láthatárig és azon is alul, fényárban úszik alatta. Nem a nappal égető, perzselő fénye az, hanem egy tündérvilági ég szelid, melegitő, változó ragyogása; az éjsarkot körülfogó sziget-delták emelkedései virágzó erdőkkel vannak koszoruzva. Minden lomb világosabb zöld, mint az ó-világban; a ligeteket kiszinezi a fák virága, gyümölcse, váltakoznak ultramarin-kéktől tündöklő pagonyok, rubinvörös ligetekkel, kék borókával, vörös bogyókkal rakott fák tömegei azok; másutt aranysárga a geszt a bokrok gyönge hajtásaitól s a faóriások itt-ott hófehérek, mintha pillangó-sereg szállta volna meg; virágözön az rajtuk, s a távoli rónán, hol halmok, dombok hajladoznak, egymást váltva olvad össze a sárgazöld mező, lilaszin virányokkal, rézbarna dülőkkel, mik közt szines szalagként kanyarognak a szines eget tükröző patakok, szegélyezve ezüst zöld bokrokkal.

Itt a tél nem hideg, a nyár nem forró; tavasznak és ősznek virágból, gyümölcsből fonott koszorui csaknem összeérnek.

S a rét, a mező, állatsereggel népesült, a lombok alatt madárzaj, a hullámok közt hallubiczkolás van. Élet van minden elemben.

Az emlős állatok közt nem uralkodik a rőt egyszinűség, a tollasok közt meg a tarkaság, mint az ó-világban. Amazok a tarkák, emezek egyesülnek a fehér, szürke vagy kék szinben: a szelidülés jele mind a kettő.

Hát az ember?

Embert ne szült volna a táj, mely annyi életet tenyészt?

Bizonyára az is van itt s ha van, tökéletesebb, mint mi.

Hogyan került volna oda?

Hát a ki megmondja nekem, hogyan került Amerikába az aztek, a rézszinü, Polynesiába a hottentot, a caraibi szigetekre az indián, ki vitte őket oda és «honnan?» annak majd megmondom én is, hogyan került a földsarki szigetre az ottlakó ember? Mert sziget minden darab föld e planétán. A viz a földteke felszine.

Hogy pedig tökéletesebb az ottani ember, mint mi, annak az első oka az, hogy régibb ember, mint mi.

A plyocene nagy alakitó rombolása után a legelső lakható földnek a polus alatt kellett lenni: az hült ki legelébb, s mikor még Európa helyén a vulkán küzdött a tengerrel, mikor még Helvéczia sziget volt, az egész orosz róna tengerfenék, Olaszország Afrikának egy része, akkor a polus alatt volt a mérsékelt égöv. És mikor azt a dögletes mocsárt, melyből a görögök és assyrok országa felmerült még az a nap szikkasztá, mely most Dél-Amerika savannáit teszi lakhatlanokká, akkor számitgathatták az éjsarkvilág tudósai, miként a mieink most, hogy mi lesz az ő világukból, ha évezredre így hül ki a föld; a telek mindig hosszabbak, a nyarak rövidebbek lesznek, a fa, a tüzelő-anyag elfogy? És számitottak tizezredeken át.

Mert akkor tele és nyara volt az éjsarknak is.

Hanem a mint a földsarkon áthült a föld, azonnal megkezdődött ott a delejesség s az éjszaki fény anyamelegével felváltotta a mostoha napot.

Ezt a mágnestű lehajlása a láthatár felé igazolja.

Az éjsark emberei tizezredeivel az éveknek elébb kezdődnek, mint mi, valamint mi is megelőztük tizezred évekkel a sziget-lakókat. S a mennyire fölöttük állunk mi emezeknek, annyira kell, hogy fölöttünk álljanak amazok. Az ő első prærogativájuk az anciennitás.

A másik előjoguk a delej.

A delej hatalma mindenre kiterjed, fűre, állatra, levegőre. Csodaerőt kölcsönöz a vasnak s a vassal vetekedő emberi szívnek.

E valószinü hatást majd később elemezzük. Most szóljunk arról, milyen lehet az éjsarki ember?

Szintelen.

Mert arczát soha nem éri a perzselő nap, fehér az, mint az alabastrom. Vonásai túlfinomak; haja a hajcsövekben rejlő tulságos vasfestménytől csaknem aczélfekete, kékes fénynyel, szemei, szemöldei is olyanok. Termete kicsiny, de karcsú, ideges, erőteljes. Növénynyel él, az állattól nem vesz el mást, mint tejét; a húsételtől a delej alatt irtózik. Azért ruganyosabbak izmai, tisztább kedélye, soha sem beteg.

Beszédük tökéletesebb, mint a mienk. Oly nagy darab földön nem lehet, hogy többféle nyelvidom ne fejlődött volna ki, de van valamennyiben valami zeneszerü, a miről egymást megértik, mint a dalos madár.

Ruháik könnyebbek, mint a mieink; posztóra, állat bőrére nincs szükségük: az évszak egyenlő. Nincs náluk divat. Hogy miért nincs? majd arra is visszatérek.

Az ő egüknek planétája a föld. Igazi uralkodó csillaga. A jó, kifogyhatatlan, anyai szerelmü föld. Az a sugárkoszoru, mely egüket bevilágitja, légüket bemelegiti, talajukat termékenyiti, a föld anyaszerelme.

És ők messze vannak már a tudományokban. Messzebb, mint mi, kik még csak tapogatózunk. Ők már tudják, hogy a föld mágnesereje hatalom, melyet kölcsön lehet kérni, égtől, földtől el lehet vonni, annak a segélyével mindent lehet alkotni.

Hiszen annyit már mi is tudunk, hogy ha egy sárkányt, melynek zsinegén érczsodrony van végig eresztve, felbocsátunk a légbe, e sárkány zsinegéből félöles villámsugarakat lehet előcsalni. Ezt már Franklin is tudta.

De ők már kitanulták, hogy e mindenütt jelenvaló delejét az égnek és földnek hogy lehet egy helyen összpontositani? itt lángot szítani belőle, mely kőkoloszszokat olvaszt meg üveggé, amott gépeket hajtani vele, tűz nélkül, gőz nélkül, s parancsoló szükség esetében, fegyverül használni és sujtani vele, messzebbre és biztosabban, mint Armstrong-ágyúval, Congrev-röppentyüvel?

E tudomány felemelte őket a földről. Kitalálták a röpülés titkát. Nem a tehetetlen léghajó öblében van ez a titok, hanem a mozgásban. A fecskének nincs léggömb a hátán. Vannak gépeik, miket a villany hoz mozgásba s e mozgás légbe emel. Tudják az üveget használni, mint érczet és mint tollat. Hiszen idáig mi is eljöttünk már, hogy e merev üveg, ha selyemszállá vékonyul, gombolyitható és szőhető és kötéllé csavarható.

S mert utazni, terhet szállitani ott van az istenadta lég, nem vesződnek azzal, hogy az áldott földre hosszú vonalakon kőhalmazokat rakjanak, miket mi utaknak nevezünk, hanem engedik annak minden foltját zöldülni, kenyeret teremni.

A légbe-emelkedés, a röpülés feltalálásával lehetetlenné lett minden háboru. A legnagyobb hadsereget, mely kivülről ágyúkkal, monitorokkal törne be e nép határán, szétvernék, tengerbe fojtanák, villámokkal agyonpaskolnák a légből, és a nélkül, hogy egyetlen rendes katonát tartanának hozzá; ott nincs harczi dicsőség, csatatéri halál, ütközetben ellőtt kéz, láb, honvédrokkantak és elesettek özvegyei, árvái.

Ebből természetesen következik, hogy hóditó zsarnokok sincsenek. Ki tudna egy népnek fejére ülni, mely röpül?

Még az igavonó barmok szolgasága is megszünt náluk. A villanydelej ekét hajt, kévéket út nélkül hazaszállit, mozderőnek szolgál kicsiben és nagyban; a jármot elvetették ott már, mint haszontalan barbáreszközt.

Ártó állat, dúvad ellen sem kell fegyver. A mi volt, azt kiirtották s kivülről nem jöhet hozzájuk. Nagyon erős fala van országuknak.

Rossz embert, tolvajt sem kell üldözni ottan. Miért lopna valaki? miért ártana másnak? Mindenkinek annyit ad a föld, a mennyi kell neki. Minden ember dolgozik s megél utána.

A földmivelés nem koczkajáték ott, mint nálunk. A magot bizonyosra vetik el. Jó év, rossz év nem tesz különbséget.

Ott nem könyörögnek, zászlót, keresztet hordozva, esőért, napsugárért, hanem hozzálátnak, hogy szerezzenek azt.

Leszármaztató huzalaik által, mikor esőre van szükség, a föld delejét a tavak, tengerek tömege ellen forditják, felhőket támasztanak belőlük, találkozást idéznek elő ott, a hol akarják, emberi tudománynyal, villanyterhes felhők között s megáztatják velük az aszályos vidéket; ha pedig erősebb meleg kell a növényzetnek, visszavezetik a villanydelejt a központhoz, intensivebb központi kisugárzást adnak neki s olyankor látja néha magasan fellobogni az égre a távol földlakó a csodálatos aurora borealist s kérdezi magában: mit jelent az? Mit jelent? Azt, hogy az éjsark országában most szürethez, aratáshoz készülnek!

Igy csinálnak éjszakát is, mikor a föld növényeinek álomra van szükségük. A tavakból támasztott köd eltakarja az égi fényt s nyugalomra tér a világ.

S mert mindezt egyszerre, egy akarattal kell tenni az egész országnak, ott egyetértés van mindig. Ott nincs nemzetiségek közötti viszály, nincs határvillongás, nincs jobboldal, baloldal közötti harcz, csak egy van: a hazaszeretet.

Ott nem lehet főrang, születési előny. Mindenki munka után él és ész után. A földmiveléshez is ész kell, és tudomány az, mint a csillagászat.

Hát a kormány? Oh igen, kormány is van ott. S ott valóban megérdemli e nevet: gondviselés. Mert nem azzal vesződik, hogy alattvalóit hogy tanitsa be katonáknak? hogy szedje be tőlük az adót? hogy lessen bele az üstjeikbe, mit főznek? hogy küldjön rájuk paragraphusözönt, mihez tartsák magukat? hogy őrizze őket börtöneikben, hogy regulázza őket iskoláikban? hogy énekeltesse templomaikban? hogy esküdtesse, vallassa, kinozza, itélje őket? hogy rakja meg városaikat hivatalos henyéivel? a kik szerzik az izgágát s numerusok szaporitásában keresik érdemeiket? hogy tartsa félelemben egyik nép fiaival a másikat? s hogy oszszon parancsokat: mikor dolgozzanak, mikor pihenjenek, mikor szabad és mikor nem szabad mulatniok? és elcserélje gabonájukat, selymüket, érczeiket papiros darabokért? Nem, itt a kormány nem azzal foglalkozik. Hanem azt cselekszi, hogy kezében tartja az egész világrész meteorologiai észleletét. Tudomást szerez a lég és villany tüneményeiről, figyelemmel kiséri a keletkező szelet s tudósitja róla az egész országot; várai nem erődök, hanem observatoriumok, szövetségese nem az államvallás, hanem a tudomány. A mit összpontosit, az a buvárlat, a találmányok tökéletesitése, az egyetemes észlelet felhasználása, a felfedezések gyors elterjesztése. Sok ez és nagy feladat s többet nem kiván kormányától az éjsark népe.

De hát ha adót nem vesz a kormány, miből tartja fenn egész szervezetét, miből fizeti észlelő tudósait, kik nem szánthatnak; a tömérdek apparatust, az egész meteorologiai hálózatot, az experimentumokat, a találmányokat, a növeldéket, az akadémiákat? Úgy hiszem, igen egyszerüen. Az állam kereskedik. Övéi a villany-közlekedés eszközei, mikkel egyik világpart terményeit a másikéval kicseréli. A kereskedés az állam szolgálatában áll. A delejkörön innen eső új világban is tudják már ezt a mesterséget s űzik a kormányok szép sikerrel. (Lásd: dohánymonopolium.) Csak azzal a különbséggel, hogy Delejország kormánya nem veszi el Pétertől a földjén termett dohányt tíz forintért, hogy ugyanannak a Péternek egy óra mulva eladja ötvenért, hanem szállit onnan, a hol sok van egy terményből oda, a hol nincs, hanem van más s azon nyer annyit, hogy deficitje ne legyen.

Azután az államé minden gyár, bánya, összpontositott erőt követelő iparműhely, azokból él és hatalmas, mint a milyen gazdag és hatalmas nálunk Rothschild, a nélkül, hogy valami törvénybe volna iktatva a civillistája.

Tehát itt nincs börzeszédelgés, nincs bukás, nincsenek milliomosok, kiknek fölösleges pénze az erkölcsökben vásárt üssön, az asszonyokat fényüzőkké, a férfiakat sovárokká tegye. De koldusok sincsenek. Milliomos csak az állam, szegény csak a miniszter.

Hát házaik milyenek lehetnek? Hát ők épitkeznek-e?

De még hogyan! A mi ó-világi architecturánk ott nevetség. Összehordunk százféle anyagot, nekiállitunk tízféle mesterembert, összetákolunk fát, követ, vasat, homokot, üveget. És azután szobáink sötétek, minden szél keresztül fuj rajtuk, egy század egy háznak már öregség, ha azt megéri, a nélkül, hogy egyszer legalább leégjen. Ez a sok baj Delejországban mind nincs. Ott másként épitenek. Kavicsuk van elég, mert utat nem csinálnak belőle, sziksót bőven adnak a tavak és tengerpartok. Tehát az üveg általános náluk. A hatalmas villanydelejtűz egy üvegtömeggé olvaszt kavicsot és sziksót, és mikor folyékony a tömeg, két óra alatt kész belőle a ház. Hogyan? Ki nem játszott gyermekkorában szappanvizzel és szalmaszállal? A szalmaszálat beledugtuk a szappanvizbe s belefujtunk, és azzal egyszerre egy csoport szines hólyag emelkedett ki a hig tömegből, egymáshoz tapadva, középett a legnagyobb. Ezek is úgy tesznek; egy nagy fuvó-gépet a hig üveglávába bocsátnak s perczek mulva kiemelkedik a ház, gömbölyü üveg-falakkal, üveg-tetőkkel, körül a kisebb szobácskák, középett a nagy kupola, az ott bizonyosan családi étkező. S az egész épület kész, az épitésznek csak ajtókat kell rajta vágni egyik átlátszó szobából a másikba. Azok azután egymáshoz illenek pontosan, nem repedeznek, nem kivánnak tatarozást, nem nedvesek, nem sötétek, nem légvonatosak, nem égnek el és eltartanak örökké! Fő előnyük a Delejország lakóira az, hogy az üveg, mint elszigetelő, pihenést ad a küldelejtől izgatott idegeiknek.

Ilyen az épités falun. Tulajdonképen faluról beszélni non sens itten, mert ha utak nincsenek, utczák sincsenek, minden ember háza külön áll a kertje közepén, mintha nálunk a Balaton partját látnók a veszprém-zalai oldalon.

Hanem a fővárosuk épitkezése kolosszális. Ott is üveg az uralkodó épület-anyag; mert a gyárak, observatoriumok villanygépezetének elszigetelés kell a külvillanyosság ellenható befolyása ellen s a roppant épületek falai vulcanizált üvegmázzal vannak bevonva.