Part 14

A pap maga is nevetett.

Ezalatt a háziszolga egy levelet hozott Ivánnak, mely «per express» jött a postán: tehát az átadás perczét constatálni kellett a vevényen.

Iván engedelmet kért vendégétől, hogy e sürgetős levelet elolvashassa.

Az apát nagyon kérte, hogy csak tegye azt.

Iván arczán észrevehető változás ment keresztül a levél olvasása alatt. Elébb elsápadt, azután összevonta szemöldeit; néhány perczig kigyulladtak arczai, mig végre elbámult maga elé, s a mig a végigolvasott levelet folyvást kezében tartá, mintha újra meg újra elolvasná azt, merev tekintete a levél szélén tul bámult elmélázva.

Egyszer aztán elnevette magát.

Eszébe jutott, hogy ezen végződött a discursus.

A levelet összehajtá és keblébe dugta.

– Hát jól van! szóla nevetve. Elmegyek Theudelinda grófnő estélyére. Tartok felolvasást. Olyant, a milyent sem nem láttam, sem nem hallottam még magam se soha. Tudományt poézissal vegyest, fantazmákat és adatokat úgy összekeverve, hogy minden tudóst kétségbeejtek vele, mig szét tudja válogatni; a mivel minden geologot herczeggé s minden herczegasszonyt geologgá teszek.

– Úgy! úgy! Nagyon jó lesz! biztatá az apát.

– Mit szól ön hozzá? Valami villanydelej-világítási productióval illustrált előadást?

– Nagyon jó lesz. Ez mulattató! Igen érdekes fog lenni.

– Szabad önt kérnem, hogy ez iránt a grófnő helybenhagyását kieszközölje. Sok apparatus jár vele.

– Előre biztosíthatom róla, hogy a grófnő el lesz az ön ajánlatától ragadtatva, a műtani készletek elszállítását bizza ön egészen rám. A grófnő magánkívül lesz örömében, ha ezt megtudja. – Az apát úr szárnyakat kapott a sietséghez s megölelve tisztelt kollegáját («nevezzük egymást ezután így!») nagyon meg volt elégedve ide jötte sikerével s azzal elsietett.

Iván pedig újra elővette kebléből a levelet, s kitárva azt maga előtt, folytatta, a hol elhagyá, a levél széle fölötti merev elmélázást a végtelenbe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sajátszerű saison volt biz az! Egyszerre feltette magában minden magyar ember, hogy ő ezentul magyar lesz.

Bizarr gondolat!

Tessék ezt lefordítani valami más nyelvre.

A hirlapok dithyrambokat irtak a pompás magyar viseletről, mely minden rendű néposztály rögtöni divatruhája lett, az attiláról, a dolmányról, a bogláros övről, hát még az arany csipkés főkötőről! hát még az eszményi pártáról!

«Százszorta szebb minden asszony!»

N’en parlons plus! S’ is scho’ vorbei!

Az utczán pengett a sarkantyu, nagy, nagyobb, legnagyobb taréjjal; az ékszerész-kirakatok antik gombokkal, csattokkal voltak tele, sastoll, darutoll röpködött a kalapok mellett s nem volt a Somogyban kurta szűr, a székelyföldön zeke, Debreczenben fürtös guba, Gyöngyösön gombos mente, Kecskeméten tornyos főkötő, Túron süveg, Kőrösön victoria-dolmány, mely biztosítva lett volna, hogy himet nem varrnak felőle s Pesten bálokban, reuniókban, magas körökben be nem mutatják. Ősapáknak, Attilának, Budának helyt kellett állni, hogy köntöseiket leszabják; rég meghalt poétáknak, Csokonainak, Kazinczynak meg kellett engedni, hogy zsinór-hieroglyphokban megörökíttessenek. S e hieroglyphoknak értelme volt!

Azok a zsinór kacskaringók egy látható protestatió voltak, melyet ha irni, nyomtatni nem lehetett, kivarrtak zsinórból.

A legelőkelőbb körökben ki volt adva a rendelet, hogy csak nemzeti öltözetben fogadtatnak el látogatók; s ha valaki megkisérlé egy úri estélyen fekete frakkban megjelenni, azt koczkáztatta, hogy a legelső úri ember, a kivel találkozik, azt fogja neki mondani, hogy «Ugyan lieber Johann, bringen Sie mir ein Glas Wasser.»

A népviselet szükségképen összekeverte az osztályokat. A gróf olyan divatot hordott, mint a kocsisa. Sokan úgy érezték, hogy jó volna egymással megismerkedni.

E nemes óhajtásnak eleget tettek a főuri estélyek, a mik között Theudelinda grófnő soirées amalgamantesei egyik nevezetesebb korrajzi vonást szolgáltattak. Ott találkozott egymással főur és költő, akadémiai tag és prælatus, művész, hegedüs, zongorász, festész, szobrász, szinész, kritikus és mæcenás, tanár, orvos, publicista, ujságiró, sportsman és minden színezetű politikus.

Ragyogó társaságok voltak azok: úgy – in thesi.

A mi csak szépség és bűbáj van a főrangú körökben, a legdelibb hölgytársaság, oly pompában, mintha királyi tánczestélyre jött volna, s a mi még a pompánál is fényesebb, a fiatalság, a kellem, a műveltség nimbusza, mely őket oly megkülönböztettekké teszi; a mi csak históriai név van a főnemesi aranykönyvben s népemlegette név a szellem világában együtt, egymáshoz közel hozva.

Hanem az amalgama bizony nehezen fogott. Pedig Isten látja, hogy meg volt a jó szándék mindenkiben.

Emmanuel gróf, a kedves öreg, ha megfoghatott egy ujságiró celebritást, oly nemes igyekezettel törte a kedvéért azt a nyelvet, mit csak most tanul, a magyart, hogy lehetetlen volt el nem ismerni felőle, miszerint azon szilárd elhatározásával, hogy ezentul csak magyarul fog beszélni, ha nehezen megy is, csak az a másik fogadás versenyez, hogy ezentul csak magyar csizmát fog viselni, melynek felhuzása lehuzása egy álló órát szokott igénybe venni.

Cserében viszont egy fiatal publicista izzad hatalmasan abban a fáradságban, hogy egy idegen születésű, de Magyarországért rajongó grófnőnek franczia nyelven adjon feleleteket olyan kérdéseire, a miket nem értett. Persze tökéletesen ért francziául, de csak ha nyomtatva látja.

Azonban a nyelvészeti akadály még nem olyan nagy baj. De a théma!

Emberek, a kiket először mutatnak be egymásnak, s kik egészen külömböző életkörben forognak, s azután keresik, hogy mi módon tudjanak a másik világába valahogy áthatolni.

Leo gróf dicséri Nándori drámairónak tíz év előtt látott drámáját, a mit a kritika kegyetlenül lerántott. Első műve volt. Maga is rossznak találja. Az utóbbiak persze jobbak. Már most ezután ez azt hiszi, hogy vagy nem látta a többi műveit a gróf, vagy ironizál vele.

Viszont Kinizsi, a tudós, meg akarja mutatni Oszkár bárónak, hogy ismeri nevezetes érdemeit a sport terén, s beszél neki a legközelebbi lóversenyről s firtatja, hogy mely díjakra fog futtatni? A körülállók elfordulnak. Mindenki tudja, hogy Oszkár eladta a versenyparipáit a tavalyi veszteségei miatt s visszavonult a turfról. Most már csak néző.

Kákori fiatal ujdondász azonban egészen otthonosan akarja magát érezni az idegen társaságban, fecseg sans géne mindenkivel, a ki szemközt jön rá. Akad thémája elég: napi pletykák. Egy szép sasorrú urral, a ki igazi mágnási typust visel minden vonásán, bele ereszkedik abba a pletykába, hogy most már a budai várban is fognak estélyeket adni s oda is hivatalosak lesznek a magyar főurak. «Vajjon elmegy-e valaki?» kérdi a főur. «Legfeljebb Guidó gróf!» «De én ugyan nem megyek!» Az ujdondász akkor veszi észre, hogy annak mondott egy nagy sottiset a szemibe, a kivel ismeretlenül beszélt. Ki tudja, hány emberrel gorombáskodhatott már incognito, a mióta itt van!

István gróf, Theudelinda grófnő unokabátyja, tökéletes olvasott és müvelt ember, ki a világ minden költőjét összeolvasta. Annálfogva igen jól véli mulattatni azt a fiatal poétát, a ki hazafias verseivel hirtelen népszerű nevet szerzett magának, ha odaszorítja egy szegletbe s ott elkezd vele értekezni a világirodalomról. Idéz neki Burnsből, Shelleyből. Ismeri-e Spencer «Fairy queen»-jét? Bevégzett műnek tartja-e Milton «Elveszett paradicsom»-át? Mi véleménye van Dryden iskolájáról? Wordsworthot szereti-e jobban, vagy Byront? Talál-e szellemrokonságot a Frithiofs saga s Ossian regéi között? Mit szól a «Legende des siécles»-hez? Vajjon lehet-e, hogy ezáltal Hugó Viktor Dante fölé emelkedik? Nem kár-e, hogy az «amadisse»-ok genre letünt? Tassonak ad-e elsőséget az olaszok közt, vagy Ariostonak? Tart-e valamit Metastasio improvisatiói felől? Mi a véleménye az olasz «Commedia erudita» hatása felől? Ismeri-e már franczia fordításban Hariri arabs költeményét «Antár élete»? Hát az indus «Sakuntalá»-t ismeri-e angol fordításban? Plane egyszer azzal támadja meg, hogy az Odüszszea mennyivel szebb görög eredetiben, mint latin fordításban?

A szegény versiró pedig azalatt porhanyóvá fő a pirító tűzben, mert ő soha sem szokott egyebet olvasni, mint a saját verseit. Genialis ember, de saját kandencziáin kívül semmit sem ismer; annálfogva, a mint e veszedelmes rencontreből megszabadulhat, úgy fogja jövőre messziről kikerülni ezt a tudományban telhetetlen grófot, mint a csörgőkigyót.

De a kik a «japáni expeditió»-ból legjobban megjárták, azok lehettek, kiket azon kitüntetés ért, hogy Bondaváry Angela grófnőnek bemutattassanak.

Angela grófnő classicus szépség.

Angela grófnő nagyatyja politikai celebritás. Nagy név. Különféle nimbusz környezi. Jó is, rossz is.

Annálfogva semmi sem természetesebb, mint hogy a szép grófkisasszonynak bemutatott halandó lakója a lateiner világnak, a harmadik szóváltásnál már elkezd Bondaváry Tibald grófról, nagyatyjáról beszélni, és obligate tudakozódni.

Arra azután Angela grófnő egy szót sem szól többet az előtte állóhoz, hanem hagyja azt ott állni és beszélni, a míg ki nem fogy s odább nem megy. Több szavát nem hallja az a grófnőnek.

Pedig talán még egy tudósnak is megfájdúl tőle a szíve, ha ezek a szép szemek, a mik egy percz előtt a tavaszi ég mosolyával néztek szemébe, egyszerre csak ilyen jégviszfényt vetnek reá.

Angela grófnő ideálszépség. Már egyszer mondtuk, de nem győzzük eléggé ismételni. Az ember visszatér a bámulására. Tiszta, nemes arcz, antik tökélyű vonásokkal; gyönyörű szabású orr, finom metszésű ajkak, hosszu sugár szemöldökök s árnyékot vető szempillák, a mik istennői szemeket takarnak. Mikor e szemek villogásban vannak, vagy mikor elrejtőznek, azt hiszszük: feketék; csak mikor mosolyra derülnek, akkor látjuk, hogy kékek. Hajzata dusgazdag aranyban játszó sötét gesztenyeszin. S az egész arczon, az egész alakon elömlik valami öntudata a bűbájnak, mely érzi azt, hogy ő egy bizonyos világnak a központja, s meg van elégedve helyével. Ő tudja, hogy a szépség: hatalom!

De hát miért vetnek olyan fagyos tekintetet ezek a szép szemek arra az árva jövevényre, ki igen természetesnek találja, hogy Bondaváry Angela grófnő előtt bevezetésül nem lehet okosabban kezdeni, mint Bondaváry Tibald gróf érdemeit felemlegetni?

Ezt bizony a societé tagjai mind jól tudják. De a lateiner világ nem tudja. Egyszerű a talány. Tibald gróf egyetlen unokáját, Angelát, Sondersheim német herczegnek szánta nőül. Angela grófnőnek ez nem tetszett. Ezen nagyapjával úgy összezördültek, hogy Angela felfogadta, hogy soha sem fog Tibald grófhoz szólni, s minthogy épen akkor Theudelinda grófnő házat nyitott Pesten: Angela grófnő lejött nagynénjéhez és nála maradt, s azóta még csak fel nem bontott egy levelet is, melyet nagyapja irt hozzá.

Ez a titok. Tudja a societé minden tagja; de az olyan jól megtudja őrizni a maga titkait, hogy soha abból a külvilágba semmi ki nem párolog. Egymás közt közlékenyek, de az idegen előtt «knownothing» valamenyi, mint egy tősgyökeres yankee.

Sámuel apát urtól jó gondolat volt az, hogy e heterogen societásnak valami közös mulatságot kellene kitalálni. A puszta conversatióból meg nem élnek. Az összejöveteleken egyik teremben vannak a fiatal hajadon úrhölgyek, másik teremben az uraságok, a harmadikban ülnek a férjes úrasszonyok: mintha még nem- és kor szerint is osztályt képeznének.

Elkezdtek művészi előadásokat, költői, tudományos felolvasásokat rendezni. Az mindjárt elevenítette a társalgást, közelebb hozta az «idegeneket» egymáshoz. Látták egymást próbákon is: nem bal paréehoz öltözve, meg merték egymásnak a kezét fogni. Megtanulták egymásnak a neveit. Még az utczán is ráismertek egymásra. És őrültek, mikor egymást látták. Később már bele is találták magukat egy-egy olyan thémába, a miről élvezettel társaloghattak együtt.

Hanem valljuk meg csak az igazat mégis – úgy éjfél felé vége volt a concertnek, felolvasásnak, műkedvelő előadásnak s tudós, művész, poéta eljöttnek látta az időt, hogy hazamenjen s a societas egyedül maradt, olyan jól érezték magukat mind a ketten! a kik hazamentek is, meg a kik ott maradtak is.

A societásban még azután kezdtek el igazán mulatni. Az ifjak tánczolni, az öregek whistezni, tarokkozni kezdtek s folytatták reggelig.

Azt bizony tették volna, ha a tudósok, művészek, poéták mind ott maradtak volna is! minek mentek el? ők is részt vehettek volna mindebben a mulatságban; hanem hát nem nekik való az. Jobb volt, hogy hazamentek.

Sámuel apát nagyon jól értett a reklám csináláshoz. Mikor valami nevezetes előadásnak kellett történni Theudelinda grófnő termeiben, azt elég jókor megtudta tőle mindenki. Az előadó művész, iró, tudós, hegedüs vagy ezermester egész élettörténetét, előzményeit, hogy azután mindenki tudhasson miről beszélni az est hősével.

Az intercalaris három nap Theudelinda grófnő legközelebbi estélyeig elég volt rá, hogy Berend Iván előélete a legkisebb részletekig köztudomásúvá legyen, s az előadást megelőző társalgás alatt minden tulajdonságáról beszéljenek.

«Igaz, hogy egész esztendőn át a kőszénbánya fenekén lakik?»

«S csak egyszer, minden holdujságban, szokott megmosdani?»

«Parbleu! Most épen utolsó negyed van!»

«Soha életében asszonynyal nem beszélt.»

«Nem társalkodik, csupán mammuth-fogakkal.»

«A felolvasásában négyszázötven görög, latin, arab és zsidó szó fog előfordulni.»

«Igaz, hogy Theudelinda grófnőnek egy háromkaratos brilliántját experimentum gyanánt elégette, a mi nyolczszáz forintot ért?»

«Négykaratost, ezerötszáz forintot érőt.»

«Könnyű neki, ha tud gyémántot csinálni.»

«Vajjon tud-e?»

«És nem eszik soha egyebet, mint foghagymát.»

«De ma talán csak nem?»

«Végül produkálni fogja magát az elektrizir-maschinán.»

«Muzsikálni fog vele?»

«Nem az, megelektrizál mindnyájunkat.»

«Arra ugyan nagy szükség van.»

«Az szép lesz, ha a vén báró Stefit felállítja az izolatorra, a hol az embernek az elektriczitástól elkezdenek a haja szálai ég felé állani, s egyszer csak elrepül a parókája.»

«Hol van az az ördöngős maschina?»

«Ott az olvasó-állvány háta mögött; de nem szabad hozzá nyulni, mert a ki hozzá nyul, rögtön félrehuzódik tőle a szája s úgy marad.»

«Ah, dehogy. Az egy villany-világító gép; én ismerem. Láttam Párisban olyat. Hanem ennek az a sajátsága van, hogy ha valaki a társaságban ki van festve, azon a festéket egyszerre feketévé változtatja.»

«Diable! Ezt jó lett volna az ajtóra affichirozni.»

«Vajjon tudja ezt Theudelinda grófnő?»

«Ma különösen fehér az arcza.»

«Olyan azzal a nagy gyémánt-diadémmal a fején, mint a márvány menyasszony «Zampá»-ban.»

«Hanem Angela hugom ma különösen igéző!»

«Úgy találod?»

«Az a fehér gyöngy-párta valami szelidséget kölcsönöz az arczának.»

«A mi a pártának a hibája.»

«No ha a mi vademberünk egyszerre bele talál botlani ebbe a sok asszonyi fényességbe, nem tudom, nem feledi-e el a delejvillany-világítást?»

«Majd hozzászoktassuk apródonkint. Fogadjuk szivélyesen, hogy érezze magát fesztelenül. Imhol jön; a mi papunk eskortirozza.»

Az utóbb szólt gavallér, ki Angela grófnőt hugának nevezte: mintegy húsz éves ifju, finom, tökéletes alak, eléje sietett Ivánnak, kit Sámuel apát vezetett be a terembe, s bemutatta neki magát, mint Ödön gróf, a háziasszony unokaöcscse, azután karon fogta s elvitte István grófhoz, a háziasszony unokabátyjához, ki igen olvasott férfi, azzal megismerkedtette, engedte, hogy annyi szót váltson vele, a mennyi elég rá, hogy Iván meggyőződjék, miszerint itt műértő közönség is van, azután még néhány barátjával szoríttata kezet. Azok is mind igen nyájasak voltak hozzá. A fogadás e societásban a legbuzdítóbb. Azután az apát úr átvitte Ivánt a másik terembe, hol az úrhölgyi kör volt; ott a háziasszony elé vezeté. A grófnő kezet nyujtott neki s néhány szives szóval fogadta. Azután ismét Ödön gróf fogta meg karját s a szomszéd-terem ajtajában álló ifju hajadon-csoporthoz vezetve, bemutatá őt Angela grófnőnek.

Iván kissé elfogult volt, de nem volt sem méla, sem zavarult.

– Önt ritkán látni Pesten! szólt a bemutatotthoz Angela grófnő.

– Rég ideje, hogy utólszor voltam itt. Úgy tudom, a grófnő is először van itt. Eddig nem Pesten lakott.

Angela arcza hidegülni kezdett. Most mindjárt következik a Tibald grófról való kérdezősködés.

– Igen, felelt szárazon. S mi következik abból, hogy most én először vagyok Pesten? kérdezé élkereső faggatással Ivánt.

– Az, hogy lehet igen közönséges véletlen, a mi egy embert valahova elvisz, a hol még nem volt; de a midőn nagyon sok ember találkozik egy olyan helyen: abban már van valami «missió». S midőn e helyen annyi fényes alak ad egymásnak találkozót, egyedül ebben a gondolatban találom mentségemet, hogy én is itt vagyok, sötét, csekély pont. Talán a gondviselés küldi az embereket most szokatlan helyekre.

E szóra fellángoltak Angela szemei.

– Ugy-e? ön hisz a gondviselésben? Ön hiszi azt, hogy vannak «missiók?»

– Hiszem.

– Akkor én önt szeretem.

Azzal másfelé nézett, a mit Iván jelnek vett, hogy odább mehet.

Egy negyedórai kölcsönös ismerkedés után tudatá vele Ödön, hogy a felolvasó-terem el van rendezve, a társaság átvonult oda. Iván helyet foglalt az emelvényen, mely a terem hátterében számára volt elkészítve, s kivéve tárczájából iratait, hozzákezdett a felolvasáshoz.

Megnyerő hangja, nyugodt, követelés nélküli előadási modora volt, hallgatta mindenki figyelemmel.

IVÁN FELOLVASÁSA.

A hatodik világrész.

Öt világrészt már ismerünk, a hatodikról még csak azt tudjuk, hogy «van».

De azt, hogy «van», már bizonyosan tudjuk.

Hol van?

Az északi földsarkon.

Egy egész világrész, tele ismeretlen növényzettel, ismeretlen állatokkal, és így bizonyosan emberekkel is.

A legünnepeltebb tudósok bizonyitják lételét s merész hajósok egy századnál több idő óta törekesznek a jeges tenger uszó bérczein keresztül, hogy e hatodik világrészbe eljuthassanak.

Lehet, hogy még egy hetedik is van, a déli földsarkon. Maury kapitány felszólította az angol kormányt, hogy küldjön oda egy expeditiót, s előadta kellő tudományos bizonyitással, hogy a barometrum állása szerint, mely a délsarki folytonos esőzés alatt nem változik, ott ritkább légnek kell lenni s a felső sűrűbb lég nyomása az alsó, ritkább rétegre okozza a magas hőmérséket, mely alatt új életnek kell támadni a jéghegyeken tul.

De ez csak sejtelem. Az éjsarki világról már positiv tudatunk van.

Ennek a keresésében veszett el Franklin és hős társai. Példájuk nem hogy elriasztott volna, hanem követőkre talált; férfiak, vasszívvel és tűzakarattal, támadtak nyomdokában, kik utána törtek, keresve a végtelen jégmezőkön az elveszettek hulláit és jegyzeteik kincsét.

Felhatoltak a csupán eszkimó-vadászoktól látogatott örök tél országaiba.

Két irlandi hajós rátalált a Wellington-csatornára, mely a tenger jéghegyei között szabadon folyik s annak legvégső szigetét elnevezték «Irland szemének.» Ama csatornát az oroszok «Poliniá»-nak nevezik, mi nyelvükön vizi-utczát jelent.

Ez van az északi szélesség 77° 49′, s a nyugati hossz 115° 35′ alatt.

A legtöbb utazó odafagyott hajójával a jégtenger örök kolosszai közé, s szánokon menekült vissza, mindenét odavesztve, jegyzésein kivül.

1852-ben így kényszerült Belcher hajóskapitány négy hajóját hátrahagyni a Barrow-utban, odaékelve oly jégtömegek közé, a mik hegyek volnának a szárazon.

E négy elhagyott hajó közül egy, a «Resolute,» a következő tavaszszal megszökött társaitól. Elindult utazni a maga fejétől. És ment tizenhat hónapig vitorla nélkül, kormányzó nélkül, kapitány nélkül, egyetlen hajóslegény nélkül, vezetve csupán a tenger rejtélyes folyásától, míg végre ezerkétszáz tengeri mértföldnyire a Barrow-uttól, a Hogarth Sundban, csaknem a föld másik oldalán, elfogta Buddington, amerikai hajóskapitány.

Tehát ez a «barom» hajó meglelte magától azt az utat, mely a szabad tengerre visz; s kétségtelenül keresztül kellett mennie a «meleg tenger» egy nagy részén.

Ha ez a hajó beszélni tudna!

De valamit mégis tudott beszélni.

A bal oldala teli volt ragadva csigákkal. Valószinüleg egyidőre zátonyra jutott, s míg onnan újra kiszabadította a dagály, ragadtak oldalpalánkjaiba a csigák. Murex-fajok voltak. Azok pedig tengeri növénynyel élnek. Tehát a hol ez a hajó járt, ott már csigák vannak és tengeri növényzet. Ott már nem fagy be a tenger soha.

És még egy tanut hozott magával: egy madárfészket. Azon a fészken egy anyagólya ült két fiával. A mi gólyáinktól annyiban különböző, hogy tollazata világoskék, fején bóbitával; minden eddig ismert madárfajtól elüt.

Mikor az anyagólya az idegen férfiakat az elfoglalt hajó födélzetére látta lépni, egyiket a két fia közül hirtelen hosszú csőrébe kapta s elröpült vele. A kapitány nem engedte, hogy lelőjjék. A madár röpte sebesebb volt, mint a közönséges gólyáé; perczenkint harmincz ölnyi gyorsasággal szelte keresztül a levegőt, a mi óránkint huszonhét mértföldet tesz.

Az elhagyott madárfiókot ápolás alá vették a hajósok, de nem evett semmit. Harmincz óra mulva visszatért az anyja. Akkor már a hajó szintén annyi időn át folytatta utját dél felé a vontatóba vevő gőzössel. Tehát a madárnak leszámítva a hajó utját, hétszáznyolczvan mértföldnyi tért kellett átrepülnie, míg a legközelebbi szárazföldről visszatért.

Hogy ott járt, azt bizonyítá a szájában hozott béka, melyet fiókja számára röptében a légből a hajófödélre levetett. Olyan alakú békát sem láttunk még eddig. Hátán olyanforma pikkely volt, mint a chiton squamosus pánczélja.

Azt mohón elköltötte a fiatal madár.

Még egyszer visszatért negyven órai út után az anyagólya, fiókjának egy újabb hasonló hüllőt hozva, de már a kis madár akkor megszünt élni. A hajósok a madarat kitömték, a hüllőt borszeszbe tették s mind a kettőt a new-yorki muzeumnak ajándékozták. Minden természetbuvár, a ki azokat látta, elismeri, hogy azok egészen ismeretlen állatfajok példányai, épen oly különczök, mint az ausztráliai fauna, az európaival szemben.

A száraz földnek, mely azokat tenyészti, a madár röpte után leszámítva, az északi szélesség 85. fokánál kell kezdődni, az ahhoz vezető szabad tengernek még néhány fokkal idább, és ott már meleg égaljnak kell lenni!

De hát mi adja annak az égnek a meleget? Holott már a 72-ik foknál a kényeső is megfagy s kalapálható lesz, mint az ércz.

Az éjsark-kutatók viszontagságai a legiszonyatosabbak és nőttön nőnek, a mint feljebb közelítenek a föld sarkpontjához.

A legmerészebb, a legszerencsésebb s a legtöbbet kiállt éjsarki kutató Kane kapitány.

A miket a föld 80-ik északi szélességi foka alatt tapasztalt, az a képtelenségek phantasiája, az elaludt természet csodaálma.

Ott már örök a tél, csak fokozatai vannak, a nyár csak kegyelmesebb tél.

Egy őszi estén utóljára megy le a nap a láthatáron, és azután félesztendeig nem jön fel többet az égre. Félévig tartó éjszaka lesz. Csak a távol elterülő hómező világít és a hold, nagy ünnepélyes napokon a titokteljes aurora borealis, az északi fény.

A hévmérő 40 fokot mutat a fagyponton alul. (F.)

Semmi állati és növényi szervezet nem létezhetik itt. Az utolsó jégmadár is eltünt a légből, az utolsó rozmár a vizekből s a legmakacsabb életű növény, a zuzmó, eltünt a kősziklákról. Az ember egyedül maradt.

Oly rettenetes egyedül, hogy mikor egyszer Kane nyakát egy szőrszál csiklandni kezdte, örömmel nyult utána, azt hitte bolha. Megörült neki, hogy van még rajta kívül állat a semmiségnek ez országában. Hiú öröm! Még ez az utolsó hű kebelbarát is elhagyta itt az embert. Nem lakik itt más, csak a Semmi.

S milyen szeszélyes alakításokat teremt a Semmi mindabból a Valamiből, a mit vakmerő emberek idehoztak az ő országába?

Mivé lesznek az élelmiszerek?