Part 9

Mikor már jól bent voltak decemberben, Szürke Hód utnak indult a Mackenzie mentén fölfelé. Mit-sah és Klu-kucs ment vele. Két szánnal voltak. Az egyik előtt Szürke Hód maga hajtotta azokat a kutyákat, melyeket szánkóhuzásra nevelt, vagy kölcsön kapott. A második, kisebb szánkót, melybe kölyökkutyákat fogtak, Mit-sah hajtotta. Az egész fogat inkább csak játékszer számba ment, de Mit-sah majd kibujt a bőréből, hogy végre ő is a felnőtt emberek dolgát végezheti. Mialatt a fiatal kutyákat hámba törték, Mit-sah is megtanulhatta, hogy kell a szánkóhuzó kutyákat tanitni és hajtani. Ezen a célon kivül még hasznos szolgálatot is teljesitett a szán, mert közel kétszáz fontnyi felszerelést és ennivalót vitt magával.

Fehér Agyar látta, hogy a táborban élő kutyáknak ez a sorsa és azért nem sok ellenkezést mutatott, mikor először fölszerszámozták. Nyakára mohával bélelt örv került, ezt az örvet két oldalszij erősitette a hámhoz, mely a szügyén és a hátán keresztben szaladt végig, ehhez a hámhoz erősitették hozzá a kötelet, amelynél fogva a kutya huzta a szánt.

Hét kölyköt fogtak a szánba. Fehér Agyar csak nyolc hónapos volt, a többiek az év korábbi szakában születvén, már kilenc, tiz hónaposak voltak. Minden kutyát külön kötél kötött a szánhoz és minden kötél különböző hosszuságu volt, s minden kötél között legalább egy kutyahossznyi volt a különbség. A kötelek végét a szánkó orrára erősitett gyürübe kötözték. A szánnak, nyirfakéregből készült toboggan lévén, nem volt talpa. Fölfelé kunkorodott orra arra való volt, hogy letiporja maga előtt a havat. Ezzel a szerkezettel elérték, hogy a szán sulya s a szánra rakott teher a lehető legnagyobb hóterületen oszoljék meg, mert a hó igen lágy volt s olyan, mint a kristályos por. Szem előtt tartva a sulyelosztás elvét, a kutyákat is ugy fogták be, hogy a kutyák a különböző hosszuságu kötelek miatt legyező alakulatban állottak fel a szánkó orra előtt s egyik kutya sem léphetett a másik nyomába.

A legyezőformációnak még egy előnye volt. A különböző hoszuságu kötelek nem engedték, hogy a kutyák hátulról támadják meg az előttük futót. Hogy egyik kutya megtámadhassa a másikat, ahhoz vissza kellett volna fordulnia a rövidebb kötelü kutyához, amely esetben szemben találta volna magát a megtámadottal és a szánkóhajtó korbácsával. De a legnagyobb előnye a legyezőmódra való befogásnak mégis abban rejlett, hogy ha egy kutya meg akarta támadni az előtte futót, gyorsabban kellett huznia, s minél gyorsabban futott a szán, annál gyorsabban kellett a megtámadott kutyának menekülni. A hátrább futó kutya sohse tudta az előtte futót elfogni. Minél gyorsabban futott a támadó, annál gyorsabban futott az üldözött, annál gyorsabban futott minden kutya. Annál gyorsabban futott a szán is és igy, ügyes mesterkedéssel, az ember megkétszerezhette az állatok fölött való hatalmát.

Mit-sah hasonlitott apjához, akinek sok bölcs fogását leste el. Már régtől fogva megfigyelte, hogyan üldözte Lip-lip Fehér Agyart; de ebben az időben Lip-lip még a más kutyája volt és Mit-sah nem merészelt Lip-lip ellen egyebet elkövetni, mint hogy egy-egy őrizetlen pillanatban köveket dobált reá. De most Lip-lip az ő kutyája volt és bosszut állhatott rajta azzal, hogy a leghosszabb kötél végére kötötte. Ezzel Lip-lipet tette vezetővé, ami látszólag kitüntetés számba ment, de a valóságban minden volt ez, csak kitüntetés nem s most, ahelyett hogy ő lett volna a falka réme és ura, az egész falka üldözöttje lett.

Mivel ő futott a leghosszabb kötél végén, a kutyák mindig mint menekvőt látták futni maguk előtt. Minden, amit láttak belőle, az bozontos farka és menekülő hátsó lába volt, ami épen nem volt olyan megfélemlitő látvány, mint felborzadt szőre és ragyogó agyarai. Aztán meg a kutyák már ugy vannak alkotva, hogy a futó látványa felbátoritja őket s azt a kivánságot kelti fel bennük, hogy még gyorsabban utána fussanak.

Abban a pillanatban, mikor a szánkó megindult, hajrá! a fogat hajszolta Lip-lipet s ez igy tartott az egész napon át, Kezdetben Lip-lip vissza-visszafordult üldözői felé, dühösen, méltóságára, vezéri voltára féltékenyen; de ilyenkor Mit-sah nekieresztette harminc lábnyi hosszu rénszarvasbél ostorát, arcába vágott vele s kényszeritette, hogy forduljon meg s rohanjon tovább. Lip-lip szembeszállt volna a falkával, de nem mert szembeszállni az ostorral s minden, amit tehetett, annyi volt, hogy megfeszitette a kötelét, hogy minél távolabb tartsa hátsó részeitől üldözőinek fogait.

De az indián agy rekesztékeiben még ennél különb csalafintaság is lakott. Hogy még jobban meggyülöljék a kutyák az előlfutót, Mit-sah különös kegyeivel tüntette ki Lip-lipet. E kitüntetés miatt a kutyák dühe és féltékenysége csak fokozódott. Mit-sah a szemük láttára etette Lip-lipet – és csakis őt. A kutyák őrjöngtek a dühtől s ott zavarogtak Lip-lip körül, de csak ostortávolságnyira, mert Mit-sah védte a kutyát, mialatt az elfogyasztotta az odavetett számfölötti falatokat. Ha nem volt ennivaló, Mit-sah akkor is ugy tett, mintha etetné Lip-lipet.

Fehér Agyar derekasan nekifeküdt a munkának. Messze földet bejárt, hogy ujra az istenek akaratának vesse magát alá és jobban tudta minden más kutyánál, hogy az istenek akarata ellen hasztalan minden kapálódzás. Az üldözés, amiben a falka eddig részesitette, megtanitotta, hogy kevésre becsülje a falkát és nagyra tartsa az embereket. Nem keresett saját fajtájánál társaságot. Kichéről már csaknem megfeledkezett; lelke csak egyféle módon tudott megnyilatkozni: ha kimutatja alattvalói hűségét az istenek iránt, kiket uraiul fogadott. Ép ezért keményen dolgozott, fegyelmezett volt és engedelmes. Munkájában hű volt és készséges. E tulajdonság a háziállattá szelidült farkas és vadkutya erénye s e két erény szokatlan mérvben megvolt Fehér Agyarban.

Fehér Agyar és a kutyák közt volt valamelyes társas viszony, de csak a háborus ellenfelek, az ellenség viszonya. Fehér Agyar nem tanulta meg soha, hogy kell kutyatestvéreivel játszani. Csak azt tanulta meg, hogy kell harcolni velük s harcolt is, százszor visszaadva minden döfést, harapást, melyet abban az időben kapott, mikor Lip-lip volt a falka vezetője. De Lip-lip most már nem volt vezér, kivéve, mikor kötele végén a szánkó előtt rohant. A táborban Lip-lip mindig Szürke Hód, Mit-sah, vagy Klu-kucs mellett volt. Nem mert elmenni az istenek mellől, mert most minden kutya rá agyarkodott s most megkóstolhatta ő is, mint Fehér Agyar valamikor, az üldözés italának keserü csöppjeit.

Lip-lip bukása után Fehér Agyar könnyüszerrel lehetett volna a falka vezetője, de erre nagyon is mogorva és magános lélek volt. Legföljebb elbánt fogatbeli társaival, ezenkivül nem akart róluk semmit sem tudni. Minden kutya kitért utjából s egyik sem merte elrabolni a neki odadobott halat, még a magukét is sietve ették meg, nehogy Fehér Agyar elkapja előlük. Fehér Agyar ismerte jól a törvényt: elnyomni a gyengét, engedelmeskedni az erősnek. Megette a maga részét egy-kettőre s jaj volt annak a kutyának, amelyik még nem kapta be a porcióját. Egy morgás, a fehér agyarak egy villanása és a kutya elvonithatta bánatát a közömbös csillagoknak, mialatt Fehér Agyar megette helyette is a vacsoráját.

Néha-néha egy-egy kutya mégis ellenállt, s ezt Fehér Agyar hamarosan leteperte. Igy nem felejtette el harci tudományát. Féltékenyen őrizte elszigeteltségét, melyet meg tudott tartani a falka közepette, ha kellett, harcok árán is. Az ilyen harcok egy-kettőre lefolytak. Fehér Agyar nagyon gyorsan végzett ellenfelével. Az ellenfél, mielőtt tisztában lett volna, hányadán van, már vérzett s le volt győzve, mielőtt megkezdte volna a harcot.

Amilyen kegyetlen az istenek szánkóhuzásra való fegyelme, olyan kegyetlen fegyelmet tartott fenn Fehér Agyar is társai között. Nem adott semmiféle engedményt. Kényszeritette társait, hogy tiszteljék akaratát. A kutyák tehettek egymás között, amit akartak. Ezzel nem törődött. De azzal már törődött, hogy hagyják őt egyedül elszigeteltségében, térjenek ki az utjából, ha neki ugy tetszett, hogy közöttük sétáljon, és ismerjék el mindenkor az ő akaratát. Ha peckesen járó kutyát, felvont ajkat, felborzalt szőrt látott, egy pillanat alatt támadott, kegyetlenül és irgalmatlanul, s ez minden magyarázatnál jobban észre téritette a vele szembeszállót.

Rettenetes zsarnoka volt népének. Uralma kemény volt, mint az acél. Dühös megátalkodottsággal nyomta el a gyengét. Nem hiába volt kitéve az élet könyörtelen küzdelmeinek apró kölyökkorában, mikor anyja, meg ő, egyedül, segitség nélkül, küzdöttek s megálltak a lábukon a kegyetlen Vadon ellenséges környezetében. Nem hiába tanulta meg azt sem, hogyan lapuljon meg s hogy járjon bársonytalpakon, ha hatalmasabb erőt érzett a közelében. Fehér Agyar elnyomta a gyengét, de tisztelte az erőt. S mig Szürke Hód hosszu utazása tartott, Fehér Agyar halkan, észrevétlenül lépdelt az idegen ember-állatok táborában élő felnőtt kutyák között, melyekkel találkoztak az utazás alatt.

A hónapok multak. Szürke Hód utazása még egyre tartott. Fehér Agyar ereje nőttön-nőtt a hosszu órák alatt megtett utak és a szánkóhuzás alatt; azt lehetett volna mondani, hogy értelmi fejlődése csaknem befejeződött. Keresztül-kasul ismerte azt a világot, melyben élt. Felfogása zord volt és anyagias. A világ, amint ő látta, kegyetlen és erőszakos; világ, melyben nincs melegség, világ, melyben nincs gyöngédség, nincs érzés, melyben a szellemnek nincs édes, derült oldala.

Nem szerette Szürke Hódot. Igaz, Szürke Hód isten volt, de nagyon vad, kegyetlen isten. Fehér Agyar szivesen elismerte Szürke Hód felsőbbségét, de ez a felsőbbség pusztán a magasabb értelmen és a durva erőn alapult. Volt valami Fehér Agyar rostjaiban, ami kivánatossá tette számára ezt az uralkodást, különben nem jött volna vissza a Vadonból, hogy urának alávesse magát. Voltak olyan mélységek lelkében, melyek sohsem szólaltak meg. Szürke Hódnak egy gyöngéd szava, hizelgő simogatása megszólaltathatta volna e mélységeket; de Szürke Hód nem hizelgett és nem mondott gyöngéd szavakat. Nem ilyen volt az ő uralkodása. Felsőbbsége vad volt és vadul is uralkodott. Bottal szolgáltatott igazságot, ütleggel büntetett és az érdemet nem jósággal, hanem az ütleg elengedésével jutalmazta.

Igy Fehér Agyar nem tudott meg semmit arról a menyországról, melyet egy simogató kéz fedezhetett volna fel előtte. Amellett nem is hitt az ember-állatok kezében. Gyanakodott rá. Igaz, hogy ez a kéz adott neki néha hust, de ez a kéz bántalmazta is. A kéz olyasvalami volt, amit jó volt messze elkerülni. A kéz dobta a követ, forgatta a botot, pálcát, ostort, adta az ütleget, a pofont, s ha hozzáért, csipett, rántott, tépett, gyötört. Idegen falvakban találkozott gyerekekkel és megtanulta, hogy ezek elég kegyetlenek arra, hogy megkinozzák. Nemrégiben egy totyogó indiánkisded csaknem kivájta az egyik szemét. E tapasztalatok gyanakvóvá tették a gyermekekkel szemben. Nem tudta elviselni őket. Ha közeledtek felé bajtcsináló kezükkel, Fehér Agyar felkelt és odébb állott.

Egyik Nagy Rabszolga-Tó melletti faluban történt, hogy visszautasitva egy ember-állat kezéből jövő bántalmakat, módositania kellett azt a törvényt, amit Szürke Hód mellett tanult: nevezetesen azt, amelyik megbocsáthatatlan bűnnek tartja az istenek bántalmazását. Ebben a faluban, minden kutyának minden falubeli szokása szerint, Fehér Agyar ennivaló után kóborolt. Egy fiu megfagyott jávorszarvashust darabolt fejszével s a hus apró szilánkjai szerteszét hullottak a hóba. Fehér Agyar arra sompolyogtában, megállt s kezdte bekapni a husszilánkokat. Látta, hogy a fiu leteszi a fejszét s felvesz egy jókora botot. Fehér Agyar elugrott, épp idejében, hogy elkerülje az ütleget. A fiu üldözte s Fehér Agyar, mint a faluban idegen, két kunyhó közé menekült, melyek közt magas földhányás zárta el az utját. Fehér Agyar kutyaszoritóba jutott. Egy utja volt a menekülésre s azt a fiu állta el. Ütésre emelve botját, a fiu odalépett a sarokba szoritott áldozathoz. Fehér Agyar dühöngött. Szembeszállt a fiuval, morogva, szőreborzadtan, igazságérzetében felháborodva. Ismerte ő a zsákmányolás törvényeit. Minden hushulladék, mint amilyen a megfagyott husdarabka is, azé a kutyáé, amelyik megtalálja. Nem tett semmi rosszat, nem szegte meg a törvényt és ez a fiu most mégis meg akarja verni. Fehér Agyar maga is alig tudta, mi történt. Amit tett, haragjában tette. És olyan gyorsan tette, hogy a fiu se igen tudott róla. Amit a fiu tudott, az annyi volt, hogy ismeretlen módon felfordult s a hóra esett és botot tartó kezét Fehér Agyar foga felszakitotta.

De Fehér Agyar tudta, hogy megszegte az isteni törvényt. Fogát egy isten szent husába mélyesztette s nem várhat egyebet, mint a legborzasztóbb büntetést. Szürke Hódhoz menekült, az ő lábai alá feküdt, mikor a megharapott fiu és a fiu egész családja eljött és bosszuért kiáltozott. Szürke Hód megvédte Fehér Agyart. Igy tett Mit-sah és Klu-kucs is. Fehér Agyar, hallgatva a szóbeli harcot és megfigyelve a dühös mozdulatokat, tudta, hogy eljárását urai jóvá hagyták. Igy tanulta meg, hogy vannak istenek és istenek. Egyik oldalon vannak az ő istenei, a másikon a többi istenek és a kétfajta istenség közt nagy a különbség. Igazságot, vagy jogtalanságot egyformán el kell fogadnia a saját isteneitől, de nem kell eltürnie semmiféle igazságtalanságot az idegen istenektől. Ezt szabad megbosszulnia a fogaival. Mert ez is az istenek törvénye.

Mielőtt elmult volna a nap, Fehér Agyar alaposabban megtanulta ezt a törvényt. Mit-sah, tüzrevaló fát gyüjtve az erdőben, egyedül volt, mikor találkozott a fiuval, akit Fehér Agyar megharapott. A fiu sokadmagával volt. Dühös szavak hallatszottak, a fiuk megtámadták Mit-saht. Mit-sah rosszul járhatott volna. Az ütlegek csak ugy hullottak rája. Fehér Agyar eleinte csak figyelt. Ez az istenek dolga, mi köze neki hozzá? Aztán eszébe jutott, hogy Mit-sah, egyik saját külön istene az, akit bántalmaznak. Nem sokat okoskodott azon, amit aztán cselekedett. A düh őrült rohamában rávetette magát a harcolókra. Öt perccel később a tájék tele volt menekülő fiukkal, akik közül nem egy vérét hullatta a hóba, emlékéül annak, hogy Fehér Agyar foga megtette a magáét. Mikor Mit-sah elbeszélte ezt a történetet a táborban, Szürke Hód megparancsolta, hogy Fehér Agyarnak hust adjanak. Azt parancsolta, hogy sok hust adjanak és Fehér Agyar, tele hassal szunyókálva a tüz mellett, tudta, hogy törvénye szentesittetett.

Ezen mód tanulta meg Fehér Agyar a tulajdon törvényét és a tulajdon megvédésének kötelességét is. Istene testének megvédésétől, istene vagyonának megvédéséig már csak egy lépés választotta el és Fehér Agyar ezt a lépést is megtette. Ami istenéé, azt meg kell védenie az egész világ ellen, – még akkor is, ha idegen isteneket kellene megharapnia. Ez a cselekedet nemcsak hogy szentségtörés már magában véve, hanem telve van veszéllyel is. Az istenek hatalmasok és a kutyáknak semmi sikerre nincs kilátásuk velük szemben; de Fehér Agyar mégis megtanulta, hogy szálljon szembe velük kegyetlenül, harciasan, félelmetlenül. A kötelesség legyőzte a félelmet és a tolvaj istenek megtanulták békén hagyni Szürke Hód tulajdonát.

Azt is megtanulta ezzel összeköttetésben Fehér Agyar, hogy a tolvaj isten rendszerint gyáva isten és hajlandó elfutni a fellármázás első hangjaira. Azt is megtanulta, hogy a lármahangra rövidesen megjelenik Szürke Hód és segitségére siet. Megtanulta, hogy nem tőle, hanem Szürke Hódtól való félelmében ugrik meg a tolvaj. Fehér Agyar nem ugatással lármázta fel a gazdáját. Sohasem ugatott. Egyenesen nekirohant a belopódzónak s ha tehette, belevágta a fogait. Mivel mogorva és magános volt, s nem barátkozó természetü, szokatlanul alkalmas volt a gazdája vagyonának őrzésére. Szürke Hód még növelte benne e tulajdonságokat és Fehér Agyar még kegyetlenebb, félelmetlenebb és még magánosabb lett.

A hónapok egyre multak s szorosabbra-szorosabbra füzték az ember és állat között kötött frigyet. Az ősfrigy megujitása volt ez, melyet az első farkas kötött az emberrel, mikor elhagyta érte a Vadont. És, mint minden sorban következő farkas és vadkutya, Fehér Agyar is kidolgozta a maga számára ezt a szerződést. A föltételek egyszerüek voltak. Egy husból és vérből való isten birhatásáért Fehér Agyar elcserélte saját szabadságát. Élelem, tüz, védelem, társaság volt az, amit cserében istenétől kapott. S ő viszonzásul őrizte istene tulajdonát, megvédte személyét, dolgozott és engedelmeskedett neki.

Akinek istene van, annak szolgálnia kell. Fehér Agyar szolgálta istenét kötelességből és félelemből, de nem szeretetből. Nem tudta, mi a szeretet. Sohse érzett szeretetet. Kiche távoli emlék volt csupán. Mikor a Vadont és saját faját elhagyta, hogy sorsát az ember kezébe tegye, a frigykötés feltételeiben az is benne volt, hogyha találkozik is valaha Kichével megint, nem hagyhatja el istenét Kichéért. Az emberhez való tartozás törvénye erősebbnek tetszett előtte, mint a szabadság, a fajtájának vagy a családjának szeretete.

VI. FEJEZET. Az éhinség.

Tavasz felé járt az idő, mikor Szürke Hód bevégezte hosszu utját. Április volt és Fehér Agyar épen betöltötte esztendejét, mikor a szánnal befutott falujába s Mit-sah leszedte róla a szerszámot. Bár még távolról sem érte el teljes nagyságát, Fehér Agyar, Lip-lip után, a legnagyobb egyéves kutya volt a faluban. Apjától, a farkastól, és Kichétől hatalmas termetet és erőt örökölt s máris olyan hosszu volt, mint bármelyik a felnőtt kutyák közül. Nem volt zömök. Teste nyulánk és hajlékony s ereje inkább a rugalmasságban, mint a tömörségben volt. Bundája igazi farkas-szürke bunda s látszatra ő maga sem volt más, mint farkas. Az a negyedrész kutyavér, amit Kichétől örökölt, testileg nem hagyott nyomot rajta; bár nagy szerepet játszott szellemi fejlődésében.

Szertekóborolt a faluban, nyugodt elégedettséggel szemlélve az isteneket, akiket ösmert még hosszu utazása előtt. Aztán itt voltak a kutyák, a kölykök, kifejlődve, akárcsak ő maga, a felnőtt kutyák, melyek már nem látszottak oly nagyoknak és borzalmasoknak, mint ahogy emlékezetének tükrében eddig fel-feltünedeztek. Ő maga sem félt már olyan nagyon az öreg kutyáktól, mint azelőtt, büszkén járt-kelt közöttük olyan gondtalansággal, mely rá nézve uj és egyben örömteljes is volt.

Ehol van Baseek, őszes öreg legény, akinek egyszeri vicsoritása elég volt, hogy a kis kölyöknyi Fehér Agyar vinnyogva takarodjék el az utjából. Baseekhoz mérte Fehér Agyar mindig a maga jelentéktelenségét, kicsiségét, és most Baseektól tanulhatja meg, mennyire megváltozott azóta a világ. Baseek kora haladtával gyöngébb, Fehér Agyar erősebb lett.

Egy frissen ejtett jávorszarvas szétdarabolásánál jött rá Fehér Agyar arra, hogy milyen más helyzete van a kutyavilágban, mint azelőtt. Egy lábszárcsontot kapott, melyhez még elég szép darab hus tapadt. Visszavonulva a kapzsira eresztett kutyák marakodásától, minden szemtől távol egy sürüségbe huzódott és ép azon volt, hogy elfogyassza zsákmányát, mikor Baseek rátört. Mielőtt meggondolta volna, mit cselekszik, kétszer odakapott a tolakodóhoz, aztán elugrott. Baseek, meglepődve a támadás vakmerőségétől és gyorsaságától, megállt, bután rámeredve Fehér Agyarra. A nyers, vörös sipcsont ott hevert kettőjük között.

Baseek vén volt és megtanulta, hogy azok a kutyák, kiknek hajdan a réme volt, ma már jóval erősebbek, mint ő. Keserü tanulság volt ez, melyet lenyelt valahogy s ha meg akart a kutyákkal küzdeni, minden régi tudományát össze kellett szednie. A régi időben a jogos harag dühével rontott volna Fehér Agyarra. De hanyatló erői mást parancsoltak neki. Fölborzadt szőrrel, fenyegetően meredt Fehér Agyarra a sipcsonton keresztül. Fehér Agyaron mintha erőt vett volna a régi félelem, ugy látszott, megalázkodik és kicsinnyé zsugorodik ellenfele előtt s azon gondolkozik, mint vonulhatna vissza szégyenkezés nélkül.

Baseek ezen a ponton tévedett. Ha megelégedett volna annyival, hogy kegyetlenül és vésztjóslóan néz ellenfelére, minden jól ment volna. Fehér Agyar, a visszavonulást forgatva eszében, visszavonult volna. De Baseek nem várt. Azt hitte, a győzelem máris az övé s előre lépett. Mikor gondtalanul lehajtotta a fejét, hogy megszagolja a hust, Fehér Agyar szőre könnyedén felborzolódott. Még most sem volt késő arra, hogy Baseek megnyerje a csatát. Ha tovább is ott marad állva a hus fölött, fejét felfelé tartva, haragosan nézve, Fehér Agyar végtére is megfutamodott volna. De a friss hus izgatta Baseek orrát és a mohóság arra ösztökélte, hogy harapjon bele.

Ezt a látványt Fehér Agyar nem birta el. Még alig mult le róla kiskirálysága, minden izében érezve még fogatbeli társai fölött való uralkodását, nem tudta tétlenül nézni, hogy más falja fel azt a darab hust, ami őt jogosan megilleti. Baseeknak ugrott, szokása szerint figyelmeztetés nélkül. Az első harapásra rongyokká szakadt Baseek jobb füle. Baseek nem tudott hova lenni a csodálkozástól, de még más, fájdalmasabb dolog is történt. Fehér Agyar feldöntötte Baseeket ép oly gyorsan, amily gyorsan rongyokká szaggatta a fülét. Megharapta a torkát. Mialatt Baseek kapálódzott, hogy lábra állhasson, a fiatal kutya foga kétszer vágódott a vállába. Fehér Agyar széditő gyorsan dolgozott. Baseek egy hiábavaló támadást kisérelt meg Fehér Agyar ellen, de fogai, dühödt harapással, üresen koccantak össze. A következő pillanatban a Baseek orra fölszakadt s az öreg kutya szédülten támolygott vissza a hustól.

A helyzet megfordult, Fehér Agyar állt a sipcsont felett felborzadt szőrrel, fenyegetően és Baseek állt egy kicsit odébb, a visszavonulásra készülődve. Nem szállhatott harcba ezzel a fiatal villámmal, és megint keserü leckét kapott a növekvő kor gyengeségéről. Hősies kisérletet tett méltóságának megmentésére. Nyugodtan hátat forditott a fiatal kutyának és a sipcsontnak, s mintha mind a kettő méltatlan volna arra, hogy egy tekintetet vessen rá, peckesen ellépkedett. Csak mikor már eltünt szem elől, akkor állt meg, hogy vérző sebeit megnyalogassa.

E küzdelem hatásaként Fehér Agyar önmagában való hite és büszkesége megnövekedett. Már nem lépdelt olyan halkan a nagy kutyák között, magatartása velük szemben már nem volt olyan engedékeny. Nem mintha kereste volna a bajt. Távol állott ettől. De megkivánta, hogy ne háborgassák jogaiban, hogy háboritatlanul mehessen utján s ne lábatlankodjon előtte egy kutya sem. Azt akarta, hogy számoljanak vele. Ennyi volt az egész. Nem lehetett eztán mellőzni, semmibe venni, mint ahogy mellőzik a kölyköket s mint ahogy mellőzték eztán is azokat a kölyköket, melyek fogatbeli társai voltak. Ezek még most is kitértek a nagy kutyák utjából, még most is átengedték ennivalójukat, ha a nagyok őket kényszeritették. De Fehér Agyart, a társtalant, a magánost, a zordat, aki nem tekintett sem jobbra, sem balra, a félelmetest, a rettenetest, a távolit, az idegent elfogadták egyenrangunak a megzavart öregek. Az öregek hamar megtanulták, hogy békén kell hagyniok Fehér Agyart, megtanulták, hogy ne közelitsenek hozzá se barátságos, se ellenséges szándékkal. Ha őt békén hagyták, ő is békén hagyta őket, ami, ezt egy pár találkozás után megjegyezték, fölöttébb kivánatos állapot.

Nyár derekán Fehér Agyarnak különös kalandja akadt. Egyedül ügetve magános utján, ép egy uj kunyhót vizsgálgatott, mely a falu szélén azalatt emelkedett, mialatt ő a vadászokkal jávorszarvas után járt, – mikor egyszerre csak Kichével találta magát szemtől-szembe. Megállt és nézte Kichét. Homályosan bár, de még emlékezett az anyjára, de ez több volt, mint amit Kichéről el lehet mondani. Kiche fogát vicsoritotta rá és régi fenyegető morgását hallatta s erre Fehér Agyar emlékezete egyszerre világos lett. Elfelejtett apró kölyökkorának emléke s mindaz, ami összeköttetésben volt e családias morgással, egyszerre megrohanta. Mielőtt ismerte volna az isteneket, Kiche volt világának a tengelye. Porontykorának régi érzelmei elboritották s odahajtották anyja elé. Odaszökellt örömteljesen, de Kiche vicsorgó foggal fogadta és arcát csontig felszakitotta. Fehér Agyar nem értette, hogy történhetett ez. Visszavonult, ijedten, megzavarodva.