Part 8

Szürke Hód keze végre elpihent. Fehér Agyar elgyötörten, függve a levegőben, még egyre jajongott. Ez, ugy látszott, kielégitette gazdáját, aki durván lelökte a csónak ölébe. Ezalatt a csónak siklott lefelé a folyó mentén. Szürke Hód felkapta az evezőket. Fehér Agyar az utjában volt. Lábával vadul odább rugta. Ebben a pillanatban Fehér Agyar természete ujra fellángolt és fogát mélyen belevágta a mokasszinba bujtatott lábba.

A verés, amit az imént kapott, semmi sem volt ahhoz képest, ami most érte. Szürke Hód dühe oly határtalan volt, mint Fehér Agyar félelme. Nemcsak a kezével verte Szürke Hód: a fából való evezőket is használatba vette; mikor Fehér Agyar megint visszakerült a csónak mélyére, kis teste sebbel, zuzódással volt tele. Szürke Hód szántszándékkal rugott rajta egyet. Fehér Agyar ezuttal nem próbált a lábába harapni. Szolgasága ujabb leckét adott neki. Soha, semmiféle körülmények között sem szabad megharapnia az istenséget, aki ura és parancsolója neki; az ur és parancsoló teste szent, nem az ő fajtájabeliek fogára való. Az istent megharapni a bűnök bűne, az egyetlen vétek, melyet nem bocsátanak meg és nem néznek el soha.

Mikor a csónak partot ért, Fehér Agyar vinnyogva és mozdulatlanul feküdt, Szürke Hód parancsát várva. Szürke Hód azt akarta, hogy ő a partra menjen, mert kihajitotta a csónakból a partra, ahol keservesen megütötte oldalát és frissen ütött sebeit. Reszketve állott lábra és vinnyogva állt a parton. Lip-lip, aki megleste az egész történetet a partról, rárohant, leütötte és husába vágta a fogait. Fehér Agyar nagyon is tehetetlen volt ahhoz, hogy megvédje magát és ugyancsak megjárta volna, ha Szürke Hód egy rugással a levegőbe nem hajitja Lip-lipet, ugy hogy tőlük vagy tizenkét lábnyira esett a földre. Ilyen volt az ember-állat igazságszolgáltatása és Fehér Agyaron, még mostani szánalmas állapotában is, hálás elragadtatás borzongott végig. Szürke Hód sarkában sántikált végig a falun, egész a kunyhóig. Igy tanulta meg Fehér Agyar, hogy a büntetés joga az istenségnek fenntartott örökös szabadalom, melyre az olyan alantas teremtményeknek, mint amilyen ő is volt, semmiféle jussuk nem lehet.

Ezen az éjjelen, mikor már minden elnyugodott, Fehér Agyarnak eszébe jutott anyja és keservesen bánkódott miatta. Nagyon is hangosan bánkódott, felébresztette Szürke Hódot, aki megint megverte. Ezután, ha istenek voltak közelében, csak magában bánkódott, de néha, mikor elvetődött az erdőszélre egyedül, eszébe jutott árvasága s ekkor hangos nyögéssel és nyihogással hangot adott keserves bánatának.

Ebben az időben, ha hallgat a barlang, a folyó csalogató emlékeire, visszafuthatott volna a Vadonba. De anyja emléke fogva tartotta. Ahogy a vadászgató ember-állatok jöttek-mentek, az ő anyja is visszajöhet még a faluba. Megmaradt a szolgaságban és várta anyját.

De szolgaságában nem is volt egészen boldogtalan. Sok minden érdekelte. Mindig történt valami. Vége-hossza nem volt azoknak a különös dolgoknak, amit ezek az istenek tettek s Fehér Agyar mindenre érdeklődéssel figyelt. Most már azt is tudta, hogy kell Szürke Hóddal szemben viselkednie. Engedelmesség, kemény, hajlithatatlan engedelmesség volt az, amit követelt tőle, ennek ellenében elkerülte az ütéseket és megtűrte jelenlétét.

Azután meg Szürke Hód néha saját kezével vetett neki egy-egy darab hust és elkergette a többi kutyákat, ha az ő falatjára rohantak. Az ilyen darab hus sokat ért. Hogyan, hogyan nem, többet ért, mint husz másik falat, amelyet egy indián asszony vetett volna neki. Szürke Hód sohasem dédelgette, nem simogatta. Talán kezének sulya, talán igazságos volta, talán hatalmának puszta tudata, talán mindezek együttvéve nagy hatással votlak Fehér Agyarra. A ragaszkodásnak némi köteléke fonódott közöttük.

Alattomban, homályos uton-módon, de épp oly biztosan, mintha bottal és kötéllel pányvázták volna ki, körülfonták Fehér Agyart a szolgaság bilincsei. Fajának tulajdonságai, melyek hajdan lehetővé tették, hogy a farkas letelepedjék az ember tüze mellett, olyan tulajdonságok voltak, melyekben a fejlődés csirája volt. E tulajdonságok kifejlődtek Fehér Agyarban és a tábori élet, telve nyomorusággal, titokban mind drágább és drágább lett szivének. Fehér Agyar nem tudta ezt. Csak azt tudta, hogy a szive fáj Kichéért, hogy várja anyját és sóvárog régi szabad élete után.

III. FEJEZET. A számüzött.

Lip-lip annyira elsötétitette Fehér Agyar életét, hogy Fehér Agyar gonoszabb és szilajabb lett, mint természeténél fogva kellett volna lennie. A vadság természetének lényegéhez tartozott, de az a vadság, mely kifejlődött benne, felülmulta veleszületett sajátságait. Az ember-állatok közt hire volt gonoszságának. Ha valami baj történt a táborban, ha veszekedés, civakodás volt, vagy az indián asszonyok visongattak egy-egy darab ellopott hus miatt, biztos volt, hogy Fehér Agyar benn volt a bajkeverők között, sőt leggyakrabban övé volt a vezetőszerep. Sohsem kutatta senki, mi lehet viselkedésének az oka. Csak a következményeket látták s e következmények bizony rosszak voltak. Fehér Agyar volt az alattomos tolvaj, a bajcsináló, a zavart okozó, a civakodást kezdő; dühöngő indián asszonyok kiáltották a szemébe, mialatt ő élénken figyelte arcukat s kész volt gyors szökkenéssel félreugrani valami hirtelen feléje dobott kő elől, szemébe kiáltották, hogy farkas, semmirevaló és még rossz véget ér.

Számüzött volt a népes tábor közepette. A fiatal kutyák mind Lip-lip követői voltak. Fehér Agyar közt és közöttük legyőzhetetlen különbség volt. Talán megérezték rajta az őserdőbeli származást és ösztönszerü ellenszenvük az az ellenszenv volt, amit a megszeliditett kutya érez a farkas iránt.

De akárhogy volt is, a fiatal kutyák Lip-lip példájára folyton üldözték Fehér Agyart. Egyszer ellenségként állva vele szemben, örökös ellenségévé lettek. Igaz, hogy egyik a másik után mind érezte Fehér Agyar fogának erejét; és Fehér Agyar, becsületére legyen mondva, mindig többet adott, mint amennyit kapott. Az egyivásu kölykök legtöbbjét le tudta volna győzni páros harcban. De egyik sem állt ki vele párviadalra. Ha ki is állt egy-egy kutyával, az ilyen viaskodás mintegy jel volt arra nézve, hogy a tábor minden kutyája rárohanjon.

A falka folytonos üldözéséből két fontos tanulságot vont le; hogyan vigyázzon magára a tömeggel vivott harcban és magános kutya létére hogyan osztogathat minél több és fájóbb csapást a lehető legrövidebb idő alatt. Ha meg tud állni négy lábán a marakodó tömeg közepette, ezzel megmenti életét, ezt tudta jól. Olyan ügyesen állt talpra mindig, mint valami macska. Nagy kutyák nekimehettek hátulról, vagy oldalról, fellökhették testük nehéz sulyával, Fehér Agyar ilyenkor jobbra, vagy balra, vagy hátra hemperedett meg, de lábait mindig maga alatt tartotta, talpával esve az anyaföldre.

A kutyáknak, marakodás előtt, megvan a maguk szokásos készülődése, szőrük borzad, morognak, peckesen járnak. Fehér Agyar korán leszokott az efféle készülődésről. A késlekedés ránézve az egész falka nekirohanását jelentette. Neki gyorsan kellett végeznie s aztán odébb állnia. Megtanulta, hogy semmiféle jellel ne árulja el szándékát. Nekirohant ellenfelének, tépett, harapott egyszerre, figyelmeztetés nélkül, mielőtt ellensége készülhetett volna a támadásra. Igy tanulta meg, hogyan sebezzen hirtelen és sulyosan. Ösmerte a meglepetés értékét is. Ha nekiment óvatlan pillanatban egy kutyának, felszakithatta a vállát, rongyokra téphette a fülét, mielőtt a kutya magához tért volna a meglepetéstől.

Azután meg a meglepett kutyákat könnyü volt felforditani. A felfordult kutya egy pillanatra mindig védtelenül hagyja nyakának alsó, lágy részét, azt a sebezhető részt, melynél életét lehet venni. Fehér Agyar jól ismerte ezt a sebezhető részt. Olyan tudománya volt ez, mely egyenesen örökségképpen szállt le reá a zsákmányra vadászó farkasok számtalan ivadékáról. És igy Fehér Agyar módszere a támadásnál a következő volt: először várt olyan fiatal kutyát, amelyik a kölyökhadtól elcsavargott, aztán meglepetéssel rajtaütött, leverte a lábáról, harmadszor pedig mélyen a torkába vágta fogait.

Mivel még csak kölyök volt, fogai nem voltak eléggé nagyok ahhoz, hogy harapása halálos legyen, de sok fiatal kölyök szaladgált a táborban Fehér Agyar fogainak emlékével és bősz szándékainak nyomaival sebzett nyakán. Egy napon, egyedül találván egyik ellenségét az erdő szélén, többszörös támadással, harapással sikerült neki felszakitania a nagy nyaki eret s megölni ellenfelét. Ezen az éjszakán nagy zürzavar volt a táborban. Fehér Agyart meglesték s megvitték a hirt a kimult kutya gazdájának. Az indián asszonyoknak is eszükbe jutott minden falatka ellopott hus és Szürke Hódot rengeteg dühös szóval illették. De Szürke Hód becsukta kunyhója ajtaját, melyben a bűnös rejtőzködött és nem engedte törzse népének, hogy bosszut álljon az ő jószágján.

Fehér Agyart gyülölte ember és állat egyaránt. Fejlődésének eme szakában nem érzett egy percnyi biztonságot sem. Minden kutya foga, minden ember keze őt fenyegette. Horkantással fogadták saját atyafiai, kővel és káromkodásokkal az istenei. Örökös feszültségben élt. Idegei felajzottan készültek támadásra, vagy várták a támadást. Félszemmel mindig a hirtelen és váratlan kőhajigálásokat leste. Mindig készen volt hidegvérü és gyors cselekedetekre, kész volt hirtelen harapással ráugrani az ellenségre és kész volt félreugrani dühös, fenyegető horkantással.

Ami a horkantást illeti, rettenetesebben horkantott, mint akármelyik öreg vagy fiatal kutya a táborban. A horkantás arra való, hogy figyelmeztessen, vagy megfélemlitsen és tudni kell, hogy mikor alkalmazható. Fehér Agyar tudta, hogy mikor és hogyan hatásos ez a fenyegetés. Horkantásában benn volt minden, ami lényében gonosz, rosszindulatu és borzasztó volt. Ha orra remegett a folytonos feszültségtől, szőre visszájára borzadt, nyelve kilógott, mint valami vörös kigyó, majd megint visszahuzódott, ha szája felhuzódott, nyáladzva, fogát mutogatva, szeme fénylett a gyülölettől, minden ellenfelét megdermesztette egy percre. Ez az egy óvatlan szünet, mikor ellenfele vigyázatlanná vált, volt a döntő pillanat, mikor Fehér Agyar átgondolta és elhatározta, mit kell tennie. De az a harci szünet sokszor oly sokáig tartott, hogy félbeszakitotta és megszüntette az egész támadást. Fehér Agyar nem egy felnőtt kutyával való harcát fejezhette be – hála e horkantásnak – tisztességes visszavonulással.

Feltünően biztos és kegyetlen módszerének köszönhette, hogy – dacára számüzött voltának – visszafizethette a kölyökhad kegyetlenségeit. Ő maga nem futhatván együtt a kölyökfalkával, a dolgok sajátságos állása ugy hozta magával, hogy a kölyökhadból sem hagyhatta el a falkát egyetlenegy kutya sem. Fehér Agyar nem engedte meg. Az ő leselkedő orvtámadása miatt a fiatal kutyák féltek elhagyni a falkát. Lip-lip kivételével csapatba verődve kellett járniok, hogy kölcsönösen védelmezhessék egymást az ádáz ellenséggel szemben. Egy kölyökkutya a folyó partján megölt kutyát jelentett, vagy kutyát, mely fölveri az egész tábort megrettent jajgatásával, amint az őt orvul megtámadó farkaskölyök elől menekül.

De Fehér Agyar bosszuja akkor sem szünetelt, mikor a kölykök megtanulták, hogy nem szabad a falkától elszakadniok. Fehér Agyar megtámadta azt a kölyköt, amelyiket sikerült kiszakitania a falkából, a kutyák támadták őt, ha csapatostul voltak. Elég volt, ha megpillantották, hogy rárohanjanak. Ilyenkor csak a gyorsasága mentette meg Fehér Agyart. De jaj volt annak a kutyának, amelyik üldözés közben nagyon is elhagyta maga mögött társait. Fehér Agyar visszafordult, rávetette magát a magános üldözőre, sulyos sebet ejtett rajta, mielőtt a falka utólérhette volna. Ilyen bosszut gyakran állhatott Fehér Agyar, mert a kutyák a vadászat hevében megfeledkeztek az elővigyázatról, amiről Fehér Agyar soha meg nem feledkezett. Loppal vetett oldalpillantások közben rohant előre, minden percben készen arra, hogy megforduljon és rávesse magát valamelyik tulbuzgó üldözőjére.

A kölyökkutyák mindig játékosak s az indián-tábor kutyái kényszerüségből mindig háborusdit játszottak. Fehér Agyarra való vadászatuk kedvenc és főjátékukká változott, játékká, mely néha életre-halálra ment, de ami mindig szomoruan végződött. Fehér Agyar, a leggyorsabb lábu, nem félt semminemü veszedelemtől. Ebben az időben, mialatt egyre várta anyját, a játékok során számtalanszor csalta maga után a falkát a környező erdőkbe, ahol mindig nyoma veszett. A falkát mindig elárulta a kölykök lármája, kiáltozása. Ő maga pedig, apja és anyja módjára, bársonytalpon, nesz nélkül futott, mint mozgó árnyék a fák árnyékában. A kölykök nem ismerték a Vadont, ő igen; ösmerte a Vadon titkait és módszereit. Kedvenc csele volt, ha elveszithette nyomát a folyóvizben s aztán kipihenhette magát a közeli sürüségben, hallgatva az üldözők falkájának csaholását.

Gyülöltetve saját fajától és az emberektől, örökösen harcra ingerelve és örökösen hadat viselve, rettenthetetlenül, fejlődése gyors volt és egyoldalu. Szivében nem hajtott ki sem a jóság, sem a szeretet. Ilyen érzelmekről halvány sejtelme sem volt. Egy törvényt tanult csak: engedelmeskedni az erősnek és leigázni a gyengét. Szürke Hód isten volt és erős. Ezért Fehér Agyar engedelmeskedett neki. A fiatalabb vagy kisebb kutya gyengébb volt, mint ő, tehát arra való, hogy elpusztitsa. Fejlődése is az erő kegyetlen törvényét igazolta. Miután folytonosan szembenézett a sebesülés és elpusztulás állandó veszedelmével, kegyetlen támadó és elszánt védekező tulajdonságai rendkivüli módon kifejlődtek. Mozdulatai gyorsabbak voltak, mint a többi kutyák mozdulatai. Gyorsabb lábu lett, erősebb, veszedelmesebb, hajlékonyabb. Ösztövérebb volt, acélerejü izmokkal és inakkal, kitartóbb, kegyetlenebb, vadabb és eszesebb. Ilyenné kellett lennie, különben nem élhetett volna meg ellenséges környezetében.

IV. FEJEZET. Az istenek nyomán.

Ősz felé, mikor a nappalok már rövidülni kezdtek s a fagy csipése már érzett a levegőben, Fehér Agyar közel volt ahhoz, hogy megszabaduljon ettől a környezettől. Már napok óta nagy zsibongás volt a faluban. A nyári tábort leszerelték s a törzs, minden cókmókjával együtt, készülődött, hogy elinduljon a nagy őszi vadászatra. Fehér Agyar mohón figyelt s mikor a kunyhókat szétszedték s a partra kötött csónakokat megrakták, megértett mindent. A csónakok megindultak s egy pár már el is tünt a folyón lefelé haladtában.

Fehér Agyar meggondolta magát és elhatározta, hogy hátramarad. Csak alkalomra várt s kiosont a táborból az erdőbe. Itt, a rohanó folyóban, ahol a jég már kezdett zajlani, elvesztették nyomát. Innen az erdő sürüjébe vette be magát és várt. Az idő mult. Fehér Agyar aludt órákon át. Szürke Hód szava riasztotta fel. De mások hangját is hallotta. Szürke Hód feleségét is hallotta, aki részt vett a keresésben, épp ugy, mint Mit-sah, Szürke Hód fia.

Fehér Agyar reszketett a félelemtől s noha ösztönözte valami, hogy bujjék ki rejtekhelyéből, ellenállt és maradt. A hangok nemsokára elhaltak és egy kis idő mulva Fehér Agyar előjött a sürüből, hogy örvendezzen merész vállalkozásának. Sötétség volt alászállóban. Egy darabig Fehér Agyar a fák alatt játszadozott és boldogan élvezte szabadságát. Aztán, egyszerre csak tudatára jött annak, hogy egyedül van, egyes-egyedül. Leült, hogy fontolóra vegye ezt. Az erdő csöndje megzavarta. Az, hogy semmi sem mozdult, egy hang sem hallatszott, vészteljesnek tetszett előtte. Valami rejtőzködő, láthatatlan, érthetetlen veszélyt sejtett. Gyanakodott a fák terjengő tömegére s a sötét árnyékokra, mint amelyek különös, veszedelmes dolgokat rejtegethetnek.

Hideg volt. Hiányzott az indián-kunyhó meleg oldala, amihez odafurakodhatott volna. A hideg elzsibbasztotta lábát és Fehér Agyar hol egyik, hol a másik mellső lábát emelte a levegőbe. Bozontos farkával próbálta melengetni a lábait s ebben a pillanatban látomást látott. Nem volt ebben semmi különös. Belső, lelki látása előtt az emlékképeknek egész sora vonult végig. Maga előtt látta a tábort, a kunyhókat, a lobogó tüzeket. Hallotta az asszonyok sipitozását, a férfiak mogorva, mély hangját, a kutyák marakodását. Éhes volt és eszébe jutott az a darab hus vagy hal, amit vetni szoktak neki. Itt nem volt hus, itt semmi sem volt. Csak fenyegető és nem ehető csend.

A szolgaság elvett valamit természetének keménységéből. A felelőtlenség gyengévé tette. Elfelejtette, hogyan segithetne magán. Az éj ott ásitozott körülötte. Érzékeit, melyek hozzászoktak a tábor örökös zsongás-bongásához, a hangok és látományok keveredéséhez, most nem foglalkoztatta semmi sem. Nem csinálhattak semmit. Nem láttak, nem hallottak semmit. Azt szerették volna, ha a természet csendje és mozdulatlansága megtörik. Elernyedtek a tétlenségtől és valami szörnyü veszedelemre való várakozástól.

Fehér Agyar az ijedelemtől őrülten ugrott félre. Óriási, formátlan valami rohant egyenesen neki. Árnyék volt, melyet egy fa a fellegek alól kiszabaduló hold világa elé vetett. Mikor megnyugodott Fehér Agyar, csöndesen vinnyogott; de félelme nemsokára elnyomta a vinnyogást, mely idecsalhatta volna a sötétben rejtőző veszedelmet.

Épp fölötte egy fa, összehuzódva az éjszakai hidegben, megreccsent. Fehér Agyar üvöltött félelmében. Borzalom lepte meg s inaszakadtából rohant a falu felé. Legyőzhetetlen vágyat érzett magában az ember védelme és társasága után. Orrában ott volt a tábor füstjének szaga. Fülében ott zajogtak a tábor hangjai és kiáltásai. Keresztülvágott az erdőn a holdfény világitotta tisztásig, ahol nem volt sem sötétség, sem árnyék. De a falut nem látta sehol. Elfelejtette. A falu felkerekedett és odébb vonult.

Hirtelen megakadt vad futása. Hová menekült volna? Elveszetten sompolygott végig az elhagyott táborhelyen, szeméthalmokat s az istenek eldobált ringy-rongyait szagolgatva. Boldog lett volna, ha dühös indián asszonyok kövekkel dobálják, boldog lett volna, ha lesujt rá dühödten Szürke Hód nehéz keze; boldog lett volna, ha rárohan Lip-lip és az egész csaholó, gyáva falka.

Odaért, ahol Szürke Hód kunyhója állt. A kunyhó helyének közepén leült. Orrát a hold felé szögezte. Torka görcsbe szorult, kinyitotta száját és szivszakadva tört ki belőle a fájdalom kiáltása, Kichéért való bánata, az elszenvedett és eljövendő fájdalom és veszedelem és félelem kiáltása. A hosszu, teletüdőből való farkasüvöltés volt ez, az első gyászos üvöltés, melyet életében hallatott.

A felkelő nap eloszlatta félelmét, de csak jobban megvilágitotta egyedülvalóságát. A kopár föld is, mely nemrégiben még oly népes volt, csak elhagyatottságára emlékeztette. Nem sokáig gondolkozott azon, hogy mit tegyen. Bevetette magát az erdőbe és futott lefelé a folyó partja mentén. Egész nap futott. Sehol meg nem pihent. Mintha arra született volna, hogy fusson örökké, szüntelenül. Acélizmu teste nem ismerte a fáradtságot. S mikor megjött a fáradtság, öröklött kitartása végnélküli igyekezettel fegyverezte fel és tovább hajszolta s fenntartotta szenvedő testét.

Mikor a folyó szakadékos lejtők közé jutott, megmászta a magaslatokat. Patakok és csermelyek ömlöttek a folyóba. Ezeket átuszta vagy átgázolta. Gyakran lépett vékony, frissen képződött jégrétegre, mely beszakadt alatta s ilyenkor ugyancsak küzdött életéért a jeges áradatban. Mindig az istenek nyomát kutatta: hol hagyhatták el a folyó partját, hogy az erdőségbe hatoljanak.

Fehér Agyar eszesebb volt, mint fajának más állata, de szellemi látóköre már nem terjedt ki a Mackenzie folyó tulsó partjáig. Mi történt volna, ha istenei átkelnek a tulsó partra? Ez sohse ötlött az eszébe. Később, mikor már sok földet bejárt, öregebb és bölcsebb lett, már többet tudott a folyókról és nyomokról, akkor felfogta volna ezt a másik eshetőséget is. De értelmének ilyen fejlettségét még nem érte el. Most még vakon rohant, a Mackenzie folyónak csak egyik partját véve számitásba.

Egész éjjel rohant, a sötétben tévelygett, bukdácsolt. Akadályok álltak utjába, melyek késleltették, de el nem tántoritották. A második nap közepéig összesen harminc órát futott egyfolytában s izmainak vasereje csökkenőben volt. Eztán már csak elméjének kitartása tartotta benne a lelket. Nem evett negyven órája s az éhség elgyöngitette. A jeges viz alá való merüléseknek is meg volt a hatásuk. Szép bundája csupa cafat, csupa sár. Széles talpa feltört és vérzett. Sántikált és sántitása óráról-órára erősebb lett. Tetejébe még az ég is elborult. Hó esett. Nyirkos, nedves, olvadó, tapadó hó, melytől csuszós lett a föld, mely elrejtette a tájat, melyen áthaladt s amelyik kitöltötte a talaj egyenetlenségeit, még kinosabbá, nehezebbé téve az utat.

Szürke Hód ezen az éjszakán a Mackenzie tulsó partján akart táborozni, mert arrafelé volt a vadászterületük. De az innenső oldalon, a sötétség beállta előtt, egy jávorszarvas jött a folyóra inni, amit Klu-kucs, Szürke Hód felesége, meglesett. No már most, ha a jávorszarvas nem jött volna le a folyóra inni, ha Mit-sah nem kormányzott volna erre a hó miatt, ha Klu-kucs nem látta volna meg a jávorszarvast, és ha Szürke Hód nem ölte volna meg a jávorszarvast egy puskalövéssel, minden következő dolog máskép történt volna. Szürke Hód nem ütött volna tanyát a Mackenzie innenső partján és Fehér Agyar elment volna mellettük vissza az őserdőbe, hogy meghaljon, vagy megtalálja vad testvéreit és olyanná legyen, mint azok: farkassá élete végeztéig.

Az éj leszállt. A hó még sürübben hullott és Fehér Agyar, amint magában gyengén vinnyogott és sántikálva bukdácsolt, friss nyomra akadt. Oly friss volt a nyom, hogy Fehér Agyar egyszeribe megtudott mindent. Mohó vinnyogással hagyta el a folyó partját s ment a fák közé. Táborhangok ütötték meg a fülét. Látta a tüz lobogását, látta Klu-kucsot főzni és látta Szürke Hódot kuksolni combjain, rágódva egy vastag, nyers faggyuszeleten. Friss hushoz jutott a tábor!

Fehér Agyar elkészült az ütlegelésre. Lehasalt és szőre borzadt erre a gondolatra. Aztán megint előre ment. Nem szerette a verést, amiről tudta, hogy biztosan megkapja. De azt is tudta, hogy verés után melegedhetik a tüznél, tudta, hogy az istenség védelmébe veszi és – hogy kutyák között lehet, igaz, hogy ellenséges társaságban, de mégis társaságban, mely kielégiti társas ösztöneit.

Csuszva-mászva közeledett a tüzhöz. Szürke Hód meglátta és abbahagyta az evést. Fehér Agyar lassan kuszott elébe, megalázkodva, csuszva-mászva alávetettségében. Egyenesen Szürke Hód felé tartott s haladása mindig lassubb és keservesebb lett. Végre ott feküdt gazdája lábánál, akinek ime most hatalmába adta testét-lelkét saját jószántából. Saját jószántából jött ide, hogy uralkodjék rajta az ember, hogy megmelegedhessék a gazdája tüzénél. Fehér Agyar reszketett s várta a lecsapó ütlegeket. A kéz felemelkedett s Fehér Agyar önkéntelenül megvonaglott a várt csapás alatt. De a csapás nem hullott le rá. Lopva egy pillantást vetett fölfelé. Szürke Hód kettétörte a faggyüszeletet. Szürke Hód egy darab faggyut adott neki! Szeliden és egy kicsit gyanakodva megszagolta a faggyut, aztán enni kezdett. Szürke Hód megparancsolta, hogy hust hozzanak neki és elkergette a többi kutyákat, mialatt Fehér Agyar evett. Ezután, hálásan és elégedetten, Fehér Agyar lefeküdt Szürke Hód lábához, a tüzre meredt, melynek melege át meg átjárta, pislogott, szundikált abban a biztos tudatban, hogy a következő reggel nem zord erdőségekben elveszetten vándorolva, hanem az ember-állatok tanyáján találja, az istenek mellett, akiknek átadta magát kényre-kegyre s akiktől ezután függ élete minden órájában.

V. FEJEZET. A szerződés.