Part 7

Fehér Agyar még sohasem látott kutyákat, de láttukra rögtön érezte, hogy ezek, noha kissé különböztek is tőle, saját fajához tartozók. De mikor meglátták Kichét kölykével együtt, alig különböztek valamiben a farkasoktól. A kutyák nekikrontottak. Fehér Agyar szőre-borzadtan horkantva kapott a tátott szájjal közeledő kutyák képébe, letiporva, legázolva, érezte a fogak éles harapását, s ő maga is harapta-marta a fölötte levő lábakat és hasakat. Rettenetes volt az üvöltés. Fehér Agyar hallotta Kiche horkantásait, amint fiáért küzködött, hallotta az ember-állatok kiáltozását, a lecsapó botok puffanását a kutyák testén és hallotta a megvert kutyák üvöltözését.

Egy pár másodperc mulva ujra talpon állott és láthatta, mint üzik el az ember-állatok a kutyákat botokkal és kövekkel, megvédve őt annak a fajnak a harapásaitól, amely faj a saját faja és valahogy mégsem a saját faja volt. S noha elméjében nem volt fogalom oly elvont dolog kifejezésére, mint aminő az igazság, a saját módján mégis megértette az ember-állatok igazságát és olyannak látta az embereket, amilyenek valóban voltak: törvényhozóknak és a törvény végrehajtóinak. Azt is megfigyelte, hogyan hajtják végre akaratukat. Eltérően minden más állattól, amellyel eddig találkozott, az emberek nem haraptak és nem karmoltak. Akaratukat holt tárgyakkal erőszakolták alattvalóikra. A holt tárgyak vitték szét parancsaikat. E különös teremtmények akaratából botok, kövek ugrottak a levegőbe, mint eleven lények és keservesen megsebezték a kutyákat.

Az ő szemében ez az erő szokatlan volt, megfoghatatlan, természetfölötti hatalom, mely isteni. Fehér Agyar, természetesen, mitsem tudhatott az istenekről; a legtöbb, amit tudhatott, annyi volt, hogy vannak dolgok, melyek érthetetlenek; de a csodálkozás és a félelem, mely átjárta az ember-állatok láttára, nagyon hasonlitott ahhoz a csodálkozáshoz és félelemhez, melyet az ember érezne, ha meglátna valamely hegy tetején egy égi teremtményt, mindkét kezével villámokat hajigálva a megfélemlitett világ lakóira.

Az utolsó kutyát is elkergették. A lárma elült. Fehér Agyar sebeit nyalogatta és elmélkedett. Ez volt első bemutatkozása a falkánál s most először kóstolt bele a falka-kegyetlenségbe. Sohse hitte volna, hogy saját fajtája még több fajból is áll, mint apjából, Félszemüből, anyjából és tulajdon magából. És öntudatlanul is haragudott, hogy tulajdon fajtája az első pillanatban rárohant, hogy elpusztitsa őt. Haragudott azért is, amiért anyját megkötözték, noha ezt a magasabbrendü ember tette. De mégis, olyan ize volt, mint a csapdának és a szolgaságnak. Mégis: a csapdáról és szolgaságról semmit sem tudott. Szabadon jönni-menni, kószálni, futkározni, kénye-kedve szerint lefeküdni: ez volt ősi öröksége. És most életük szabad mozgása korlátozott. Anyja csak addig mozoghat, ameddig a bot hosszusága engedi, ugyanaz a bot akadályozza őt is a szabad mozgásban, mert még rászorult anyjára, ott kell élnie anyja oldalánál.

Fehér Agyar nem szerette ezt. Az se tetszett neki, mikor az ember-állatok ujra fölkerekedtek és egy apró ember-állat meg-megfogta a bot másik végét és Kichét fogolyként vezette maga után, Kiche után ballagott Fehér Agyar az ujabb kalandtól megzavartatva.

A folyó völgye mentén haladtak, sokkal messzebb, mint ahova Fehér Agyar legtávolabbi kóborlásainál eljutott, mig csak el nem érték a völgy végét, ahol a folyó a Mackenzie-folyamba futott. Itt, ahol a csónakok a póznákra voltak kötve s ahol halszáritó karók állottak, tábort ütöttek. Fehér Agyar csodálkozó szemmel figyelt. Az ember-állatok magasabbrendüsége percről-percre növekedett szemében. Urai voltak az élesfogu kutyáknak. Csak ugy áradt belőlük az erő. De mindennél bámulatosabb volt a halott tárgyakon való uralkodásuk; mozgásba tudtak hozni mozdulatlan dolgokat; meg tudták változtatni a világ arculatát.

Különösen ez lepte meg. A karó-állványok emelése egészen elképesztette, de hát ez még érthető lett volna, hiszen ugyanazok a teremtmények vitték végbe, akik botokat és köveket hajigáltak nagy távolságra. De mikor a karóállványokat befedték bőrrel és vászonnal és kunyhókat csináltak belőle, Fehér Agyar oda volt a csodálkozástól. A kunyhók óriási tömege hatott rá legjobban. Hirtelen emelkedtek fel körülötte, minden oldalon, mint az életnek valami gyorsan nőtt roppant formái. Elfoglalták csaknem az egész látóhatárt. Félt tőlük. A kunyhók tömege fenyegetőleg terjengett fölötte, s ha a szél megmozgatta a kunyhók vászonfalait, félelmében lehasalt, harciasan figyelve őket, készen a félreugrásra, ha a falak rá akarnának zuhanni.

De a kunyhóktól való félelme nemsokára megszünt. Látta, mint járnak ki s be rajta asszonyok, gyerekek minden bántódás nélkül, látta, mint próbálkoznak néha kutyák is belopódzni a belsejébe s mint üzik el őket éles szavakkal, vagy repülő kövekkel. Egy kis idő mulva elhagyta Kichét s óvatosan csuszott a legközelebbi kunyhó fala felé. A fejlődés kiváncsisága sarkalta, a tanulás, az élni vágyás, cselekvés szükségessége, amikből a tapasztalatot meritheti. Az utolsó pár hüvelyknyi utat kinos óvatossággal és elővigyázattal tette meg. A mai nap eseményei megtanitották arra, hogy az ismeretlen a legbámulatosabb és a legmeglepőbb formában jelentkezhetik. Végre orra megérintette a vásznat. Várt. Nem történt semmi. Aztán megszagolta ezt a különös alkotmányt, mely emberi szaggal volt tele. Megfogta fogával a vásznat és gyengén megrázta. Semmi sem történt, csak a kunyhó szomszédos részei kezdtek mozogni. Erősebben rángatta a vásznat. A sátor még jobban mozgott. Ez nagyszerü volt. Ujra meg ujra ráncigálta a vásznat, mig végre az egész sátor mozgásba jött. Aztán a bent levő indián asszony rikoltása visszakergette őt anyjához. De ezután már sohsem félt a kunyhók terjengő tömegeitől.

Egy perc mulva megint ott hagyta anyját. A Kiche nyakára kötött bot egy földbe vert kampóhoz volt pányvázva és igy az anya nem tudta követni fiát. Egy csaknem felnőtt kölyök, kissé nagyobb és öregebb, mint ő, szembetünő és harcias fontoskodással, lassan közeledett feléje. A kölyök, mint azt Fehér Agyar később hallotta, Lip-lip volt. Lip-lip már gyakorlott volt a kölykökkel való viaskodásban és ő volt a kölyökhad rettegett réme.

Lip-lip Fehér Agyar tulajdon fajából való volt s azonfelül ő is csak kölyök, nem látszott veszedelmesnek, s Fehér Agyar barátságosan akart közeledni feléje. De mikor az idegen peckesen kezdett járni s fogát vicsoritotta, Fehér Agyar is peckesen lépegetett s a vicsoritásra vicsoritással válaszolt. Félkörben kerülgették egymát, felborzadva, horkantva, egymást méregetve. Ez oly sokáig tartott, hogy Fehér Agyar örömét kezdte találni benne, mint valami játékban. De hirtelen, feltünő sebességgel, Lip-lip nekiugrott és megharapta a vállát ott, ahol az még fájdalmas volt a hiuzzal való küzdelem óta. A meglepetéstől és a fájdalomtól Fehér Agyar felorditott, de a következő pillanatban, a düh rohamában, ráugrott Lip-lipre s vadul összeharapdálta.

De Lip-lip nem hiába élt táborban és nem hiába harcolt olyan sokat a kölykökkel. Háromszor, négyszer, hatszor vágódtak apró fogai az ujonnan jött husába és Fehér Agyar, minden szégyenkezést félretéve, üvöltve rohant vissza anyjához védelemért. Lip-lippel való számtalan harcainak legelsőjét vivta meg Fehér Agyar, mert ők ellenségek voltak a kezdet kezdetétől fogva, arra teremtve, hogy örökké szembeszálljanak és megütközzenek.

Kiche dédelgetve nyalogatta végig Fehér Agyart s megpróbálta rávenni arra, hogy ott maradjon mellette. De Fehér Agyar kiváncsisága egyre növekedett és pár perc mulva a kis kölyök már ujabb felfedező utra indult. Egyszerre csak egy ember-állatra, Szürke Hódra bukkant, aki combjain ülve guggolt s a földön, az előtte lerakott ágakkal és száraz mohával csinált valamit. Fehér Agyar közelebb ment és figyelt. Szürke Hód a szájával lármát csinált s Fehér Agyar, nem találva e hangokat ellenségesnek, közelebb merészkedett.

Asszonyok, gyerekek egyre több ágat és gallyat hordtak Szürke Hód elé. Világos, hogy most készül valami. Fehér Agyar oly közel ment, hogy orra Szürke Hód térdét érintette, kiváncsisága elfelejttette vele, hogy Szürke Hód a rettenetes ember-állat, akitől félnie kell. Hirtelen valami különös, ködhöz hasonló dolog emelkedett ki a Szürke Hód keze ügyében levő gally és moha közül. Azután, a gallyak között, valami eleven lény jelent meg, kigyózva, csavarodva; a szine olyan volt, mint az égen járó napé. Fehér Agyar semmit sem tudott a tüzről. A tüz ugy vonzotta őt most, mint kis kölyökkorában a világosság a barlang nyilásánál. Egy pár lépésnyit csuszott a tüz felé. Hallotta maga fölött Szürke Hód elfojtott kuncogását és tudta, hogy ez a hang sem ellenséges. Aztán orra megérintette a lángot s abban a pillanatban nyelvét is kinyujtotta a láng felé.

Egy pillanatig mozdulatlanul, lenyügözve maradt. Az ismeretlen, az ágak és moha közepén rejtőzve, vadul megragadta őt orránál fogva. Visszafelé csuszott, a siránkozás és üvöltés meglepett kitöréseit hallatva. Erre a hangra Kiche horkantva ugrott előre, amennyire pányvája engedte és rettentően dühöngött, amiért nem siethetett a fia segitségére. Szürke Hód röhögött, oldalát veregette és az egész tábornak elmondotta, mi történt, mig csak az egész tábor nem röhögött együtt vele. Fehér Agyar hátsó lábaira ült, sirt és üvöltött, elveszett, sajnálatra méltó kis teremtés az ember-állatok közepette.

Még sohse érzett ilyen fájdalmat. Orrát, nyelvét megpörkölte az a napszinü, eleven valami, ami Szürke Hód kezéből született. Sirt, sirt szakadatlanul s fájdalmának minden ujabb kitörése ujabb röhögésre késztette az ember-állatokat. Megpróbálta nyelvével hűsiteni égő orrát, de mikor két sebes testrésze érintkezett, még nagyobb fájdalmat érzett s ekkor még keservesebben, nyomorultabban sirt, mint valaha.

Aztán elszégyelte magát. Tudta, mi a nevetés és tudta, hogy mit jelent az. Nem tudhatjuk, honnan ismeri némelyik állat a nevetést s honnan tudja, hogy kinevetik. De az biztos, hogy Fehér Agyar minderről tudott. Szégyelte, hogy az ember-állatok nevetnek rajta. Megfordult és elmenekült, nem a tüz, hanem a nevetés elől, mely jobban égette a tüznél, mert nem a testét, hanem a lelkét sértette meg. Kichéhez menekült, Kichéhez, aki őrjöngve dühöngött pányvája végén, az egyetlen teremtéshez a földön, aki őt nem nevette ki.

Szürkült, majd leszállt az éj és Fehér Agyar még mindig ott feküdt anyja oldalánál. Orra, nyelve még mindig fájt, de nem ez volt az ő legnagyobb baja. Honvágya volt. Valami ürességet érzett magában, vágyat a folyó és sziklabarlang csendje és nyugalma után. Az élet a táborban tulságosan népes volt. Oly rengeteg sok ember-állat élt itt: férfiak, asszonyok, gyerekek, mind lármát, bajt, nyugtalanságot csinálva. Aztán itt voltak a kutyák, harapósak, veszekedősek, őrült lármát csapnak és növelik a zürzavart. A magános élet nyugalmas csöndje végleg elmult. Itt a levegő is szinte lüktetett az élettől. Zsongott-bongott szakadatlanul. Ez a folyton változó lárma, mely hol elhalkult, hol felharsant, megzavarta Fehér Agyar idegeit és érzékeit, idegessé és nyugtalanná tette valami történendő veszedelem örökös fenyegetése.

Figyelte a táborban jövő-menő ember-állatok tevés-vevését. A mód, ahogy Fehér Agyar nézte az embereket, távolról hasonló volt ahhoz, ahogy az ember föltekint isteneire. Az emberek magasabb teremtmények, istenek. Fehér Agyar homályos felfogása szerint az emberek több csodának voltak szülői, mint az istenek az emberek szemében. Az emberek uralkodtak elevenek és holtak fölött, engedelmességet parancsoltak az élőnek és mozdulatot varázsoltak a holt tárgyakba, ismeretlen erők urai voltak és életet teremtettek, napszinü, fájdalmat okozó életet, mely száraz mohából és fából születik. Tüzcsinálók voltak! Istenek voltak.

II. FEJEZET. A szolgaság.

A következő napokban Fehér Agyar csőstül szerezte a tapasztalatokat. Mig Kiche ki volt pányvázva, ő elkalandozott a táborban, keresve, kutatva, tanulva. Az ember-állatok életmódját nagyrészt hamar megismerte, de a közelebbi ismeretség alapján sem nézhette le az embereket. Minél jobban ismerte, annál jobban bámulta felsőbbségüket, minél jobban elárulták titokzatos hatalmukat, annál nyilvánvalóbb lett istenséghez hasonló voltuk.

Az embert gyakran érheti az a fájdalom, hogy megéri istenei alkonyát és oltárainak rombadültét. A farkast és vadkutyát, ha egyszer odahasalt az ember elé, sohasem érheti ilyen kiábrándulás. Eltérően az embertől, kinek istenei láthatatlanok és megfejthetetlenek, a fantázia gőzei és ködei, melyek lehányják magukról a valóság ruházatát, vándorló kisértetei az áhitott jóságnak és hatalomnak, az én érinthetetlen kivetülései a kisértetek világába; eltérően az embertől, a farkas és a vadkutya, melyek odasompolyogtak a tüzhöz, megtalálták eleven husból való istenségüket, mely tapintható, melynek térre és időre van szüksége, hogy élhesse életét és teljesithesse feladatát.

A hitnek semmiféle erőfeszitésre nincs szüksége, hogy hihessen ilyen istenben, az akarat semmiféle erőlködése nem tagadhat meg ilyen istent. Ettől az istentől nem lehet szabadulni. Itt áll, két hátsó lábán, bottal kezében, határtalanul hatalmasan, szenvedélyesen, szeretve és haragosan, istenség, titokzatosság, erő, husba öltözötten, husba, mely vérzik a tépő fogak alatt, husba, mely épp oly jóizü és kivánatos, mint akármilyen más ennivaló!

Igy gondolkozott Fehér Agyar. Az ember-állat isten volt, félreismerhetetlen és olyan, akitől nem lehet megszabadulni. Amint anyja, Kiche, nevének puszta kimondására is megalázkodott előttük, ugy kezdett ő is alázatos lenni. Ugy kullogott a nyomukban, mint akiket megillet a diszkiséret. Ha az emberek jöttek-mentek, kitért előlük. Ha hivták, odaszaladt. Ha fenyegették, a földre lapult. Ha elkergették, eliramodott. Mert minden kivánság és parancs mögött ott sejtette a kényszeritő hatalmat, mely sebezni tud, a hatalmat, melynek eszköze az ütés és a bot, repülő kövek és a korbács csipős ütései.

Fehér Agyar az embereké volt, mint ahogy minden kutya az embereké. Övék volt minden mozdulata. Övék volt a teste, hogy elpáholhassák, hogy megrugdossák, vagy eltürjék maguk mellett. Ezt a leckét nagyon hamar megtanulta.

A lecke nem volt könnyü, mert ellenkezett sok mindennel, ami természetében erős és uralkodó volt, de, mialatt kedve ellenére megtanulta e leckét, a tanulság öntudatlanul is mind kedvesebb lett előtte. E leckét megtanulni annyi volt, mint végzetét mások kezébe tenni le, életéért való felelősséget a más vállára rakni át. Ez már magában véve is nagy jutalom volt, mert könnyebb másra támaszkodni, mint megállni egyedül.

De ez nem történt rövid idő alatt, nem egyhamar tudta testét-lelkét átadni az ember-állatoknak. Nem tudta egy-kettőre elfelejteni ősei szabadságának és a Vadonnak kisértő emlékét. Voltak napok, mikor odalopódzott az erdő széléhez, megállt s hallgatta azt a hangot, mely huzta, csalogatta a messzeségbe. Valahányszor innen visszatért, nyugtalan volt, vigasztalhatatlan s halkan és sóváran vinnyogott Kiche oldalánál és mohó, fürkésző vággyal nyalogatta anyja arcát.

Fehér Agyar hamar megösmerte a tábor életét. Tudta, hogy az öreg kutyák, ha hust, vagy halat dobnak oda nekik az etetésnél, rablók és igazságtalanok. Rájött arra, hogy a férfiak a legigazságosabbak, a gyermekek a legkegyetlenebbek s az indián-asszonyok a legjobb szivüek, ha arról van szó, hogy egy falatka hust vagy egy darab csontot dobjanak neki. A félig felnőtt kölyökkutyák anyjával való szerencsétlen esetei után Fehér Agyar megtanulta, hogy legjobb békén hagyni a kutyaanyákat, legjobb kitérni utjukból és eliramodni, ha azok közeledni találnak.

Lip-lip volt életének átka. Nagyobb, erősebb, öregebb lévén, mint Fehér Agyar, Lip-lip Fehér Agyart választotta üldözése tárgyául. Fehér Agyar szivesen szállt vele harcba, de nem győzte erővel. Ellensége felülmulta őt. Lip-lip valóságos üldöző szörnyeteggé változott rá nézve. Ha elmerészkedett anyja oldala mellől, ez a rém rögtön a sarkában volt, horkantott rá, leselkedett rá, alkalomra várva, mikor ember-állat nem volt a közelben, hogy ráugorhasson s párviadalra kényszeritse. Mivel mindig Lip-lip volt a győztes, természetesen tetszett neki ez a játék. Lip-lip életének ez volt a főöröme, mint ahogy Fehér Agyar életének ez volt a legnagyobb szenvedése.

De Fehér Agyart ez a szenvedés nem törte meg. Noha sok sebet kapott s mindig ő volt a legyőzetett, szelleme töretlen maradt. A folytonos üldöztetésnek mégis lett valami rossz hatása. Komor lett és rosszindulatu. Vérmérséklete vad volt születésétől fogva s most még vadabb lett a folytonos üldöztetés következtében. Lényének lelkes, játékos, gyermekies része kevéssé mutatkozhatott. Sohse játszott, ugrándozott a tábor többi kölykeivel együtt. Lip-lip nem engedte volna meg. Amely percben Fehér Agyar a többiek közt megjelent, Lip-lip nekirohant, kinozta, harapta, harcra kényszeritette, vagy megfutamitotta.

E bánásmód hatása alatt Fehér Agyar elvesztette gyermekiességét és ugy viselkedett, mint valami öreg. Megfosztatva attól, hogy fölös energiáját játékban vezethesse le, magábavonult és gondolkozott. Az esze kiélesedett; volt elég ideje arra, hogy kitaláljon mindenféle csalafintaságot. Mivel abban is megakadályozták, hogy a többi kutyákkal együtt ő is kivegye a részét a közös etetésből, ravasz tolvajjá lett. Magának kellett zsákmány után látnia és ezt meg is tette s valóságos csapássá, veszedelemmé lett az indián asszonyok szemében. Megtanulta, hogyan ólálkodjék szerte az egész táborban, hogyan kell ravaszkodnia, megtanulta, mi történik itt, ott, mindenütt, megtanulta, hogyan kell a körülményekhez alkalmazkodnia s hogyan kerülje el örökké dühös ellenfelét.

Üldöztetésének legelején történt, hogy eljátszotta legravaszabb játékát és megkóstolta a bosszu édes izét. Mint ahogy valamikor az anyja, Kiche, pusztulásba csábitotta a kutyákat az emberek tüze mellől, most Fehér Agyar hasonló módon csábitotta Lip-lipet Kiche bosszuálló agyarainak közelébe. Menekülve Lip-lip elől, Fehér Agyar kanyargós uton futott ide-oda az indián-kunyhók körül. Fehér Agyar kitünő futó volt, gyorsabb, mint a vele egyivásu kölykök bármelyike, gyorsabb Lip-lipnél magánál is. De most nem futott teljes erejéből. Csak megtartotta az egyugrásnyi távolságot közte és üldözője között.

Lip-lip, izgatottan a vadászat hevétől s áldozatának állandó közellététől, elfeledkezett minden óvatosságról s arról, hogy hová jutottak. Mikor ez eszébe jutott, már késő volt. Inaszakadtából rohanva egy kunyhó körül, teljes sebességgel futott a pányvája végén fekvő Kichének. A rémület kiáltását hallatta, de hiába. A bünhődést osztogató fogak már összezárultak. Kiche meg volt kötve, mégse lehetett tőle könnyen szabadulni. Kiche leteperte Lip-lipet, hátára döntötte, ugy hogy nem tudott elfutni s harapta, tépte agyaraival.

Mikor aztán végre kiszabadult, lábra állott, összekuszálva, testben-lélekben összetörve. Szőre borzas csomókban állott össze, ahol Kiche megtépte. Megállt ott, ahol összeszedelőzködött, kinyitotta száját s rákezdett hosszu, keserves kölyökjajgatására. De még ezt sem fejezhette be. Jajgatása kellős közepén Fehér Agyar nekirontott s belevágta fogát Lip-lip hátsó lábába. Lip-lipben nem maradt egy csepp harci kedv sem, szégyen nélkül megfordult és elfutott, sarkában eddigi áldozatával, aki hazakergette őt egészen gazdája kunyhójáig. Itt az indián asszonyok a menekülő segitségére siettek, de Fehér Agyart, aki dühöngő démonná változott, csak a feléje dobált kövek valóságos zápora tudta eltávolitani.

Eljött az a nap is, mikor Szürke Hód, belátva, hogy Kiche szökésének valószinüsége már elmult, eleresztette Kichét. Fehér Agyart boldoggá tette Kiche szabadsága. Vidáman kisérte anyját szerte a táborban s amig szorosan az oldala mellett volt, Lip-lip biztos távolban maradt. Fehér Agyar még kihivóan, szőreborzadtan nézett rá, peckesen lépett, ha meglátta, de Lip-lip ugy tett, mintha észre se vette volna e kihivó magaviseletet. Nem volt bolond, hogy ilyenkor szálljon harcba s ha bosszut akart állni, ő várhatott, mig ismét egyedül találja Fehér Agyart.

Később ezen a napon Kiche és Fehér Agyar a tábort környező erdő szélére tévedtek. Fehér Agyar vezette anyját ide lépésről-lépésre és mikor az erdő szélén Kiche megállt, Fehér Agyar beljebb akarta csalogatni. A folyó, a barlang, a csöndes erdő hivta Fehér Agyart s Fehér Agyar hivta az anyját. Előrefutott egy pár lépést, megállt és visszanézett. Kiche nem mozdult. Fehér Agyar rábeszélően nyihogott és játékosan rohant ki s be a bozót alól. Odafutott anyjához, megnyalta arcát, megint elszaladt. Kiche mégse mozdult. Fehér Agyar megállt és nézte anyját feszült és mohó figyelemmel, melynek kifejezése lassan halt el arcáról, mikor anyja elforditotta fejét és a táborra meredt. Valami hivta őt a szabadba. Az anyja is hallotta ezt a hivó szózatot. De Kiche hallott egy másik, hangosabb szózatot is, a tüz és az ember szavát, a szózatot, melyet csak a farkas hallhat meg, a farkas és a vadkutya, akik testvérek.

Kiche megfordult és lassan ügetett a tábor felé. A kötélnél és botnál jobban leigázta őt a tábor. Titokzatos módon és láthatatlanul az istenek lenyügözték hatalmukkal és nem eresztették el. Fehér Agyar leült egy nyirfa tövébe és keservesen vinnyogott. A fenyő erős szaga érzett és az erdő finom illatával telt meg a levegő, mindez a régi életre emlékeztetett, a szabadságra a szolgaság napjai előtt. De hiszen még csak süldő kölyök volt és az ember és a Vadon szavánál is erősebb volt anyjának hivó szava. Rövidke életének minden órájában anyjától függött. Függetlenségének ideje még távol volt; fölkelt és bánatosan ügetett vissza a táborba, szünetet tartva egyszer-kétszer, hogy leüljön és nyihogjon és hallgassa azt a szózatot, mely még egyre szólt hozzá az erdők mélyéről.

A Vadonban az anya nemsokáig tarthatja maga mellett kicsinyét; az ember uralma alatt ez az idő sokszor még rövidebb. Igy történt Fehér Agyarral is. Szürke Hód adósa volt Három Sasnak. Három Sas indulóban volt fölfelé a Mackenzie-folyón a Nagy Rabszolga-tóhoz. Egy rőfnyi biborszövet, egy medvebőr, husz töltény és Kiche kifizette Szürke Hód adósságát. Fehér Agyar látta, mint teszik Kichét Három Sas csónakába s utána ment. Három Sas egy rugással visszakergette a szárazra. A csónak elindult. Fehér Agyar a vizbe ugrott s a csónak után uszott, mitsem törődve Szürke Hód éles kiáltásaival, melyek visszatérést parancsoltak neki. Még egy ember-állattal, egy istennel sem törődött Fehér Agyar, olyan félelmet érzett, ha arra gondolt, hogy anyját elveszitheti.

De az istenek hozzászoktak ahhoz, hogy engedelmeskedjenek nekik s Szürke Hód dühöngve inditott utána egy csónakot. Mikor utólérte Fehér Agyart, kiemelte a vizből nyakánál fogva, de nem dobta mindjárt a csónak fenekére. Egyik kezével magasra tartva, másik kezével alaposan elverte a kis állatot. Ez volt aztán a verés. Szürke Hód keze sulyos kéz volt. Minden ütést ugy adott, hogy minél jobban fájjon s az ütések egész záporát osztogatta.

Az ütések zápora alatt, melyek most jobbról, most balról hullottak reá, Fehér Agyar mint egy megbomlott, ugráló inga ide-oda himbálódzott. Különböző érzések rohanták meg. Először meglepődött. Aztán egy pillanatnyi félelem következett, mikor a kéznek minden ütésére fölorditott. Aztán hirtelen elfogta a düh. Korlátot nem ismerő természete kitört s Fehér Agyar vicsorgatta a fogát s félelem nélkül horkantott a dühöngő isten arcába. A verés gyorsabb, hevesebb és fájdalmasabb lett.

Szürke Hód egyre ütlegelt, Fehér Agyar egyre horkantott. De ez nem tarthatott igy örökké. Egyiknek föl kellett a játszmát adnia s aki hamarabb feladta, az Fehér Agyar volt. Megint félelem szállta meg. Most először került igazán ember kezébe. Az a pár ütés, az a néhány kődobás, ami eddig érte, cirógatás számba mehetett ehhez a veréshez képest. Letört. Sirni és jajgatni kezdett. Egy ideig akkor jajgatott, ha ütés érte, de a félelem borzadállyá változott és jajgatása szünös-szüntelen lett s nem volt semmi összefüggésben a rázuhanó ütések ritmusával.