Part 6

Bokrok között csuszkált, mikor éles, megfélemlitő kiáltást hallott. Valami sárga villámlott a szemei előtt. Egy menyét ugrott el gyorsan mellőle. A menyét kicsi volt és ő nem félt. Aztán maga előtt, épp a lábánál, valami rendkivül kicsiny dolgot látott, alig pár hüvelyknyi hosszut. Egy fiatal menyét volt. Az is, mint ő, engedetlenül kibátorkodott. A fiatal menyét menekülni próbált, de ő felforditotta a mancsával. A menyét különös, csikorgó hangot hallatott. A másik pillanatban a sárga villámlás ujra ott volt a szeme előtt. Megint hallotta a megfélemlitő kiáltást és ugyanabban a pillanatban erős ütést érzett a nyakán és a menyétanya éles foga a husába vágott.

Mialatt jajgatott és hátrált, látta, hogy a menyétanya fiához ugrik és eltünik vele a környező sürüségben. A menyét fogának helye még egyre fájt sérült nyakán, de érzelmei még jobban meg voltak sértve s a kölyök leült és gyöngén vinnyogott. A menyétanya olyan kicsi volt és mégis olyan vad. Meg kellett tanulnia, hogy a nagyságára és sulyára kicsi menyét a vadon legvadabb, legkegyetlenebb, legrettenetesebb ragadozója. De ezt a leckét hamar megkapta.

Még akkor is vinnyogott, mikor a menyétanya visszatért. Nem rohant rá, hiszen a kölyke már biztonságban volt. Óvatosan közeledett hozzá és a farkasfióknak alkalma volt rá, hogy jól megnézze vékony, kigyószerü testét és szintén kigyószerü, magasratartott, sóvár, kegyetlen fejét. Éles, fenyegető kiáltásától felborzadt a farkaskölyök szőre végig a hátán és figyelmeztetően horkantott a menyétre. A menyét közelebb jött, egyre közelebb. Aztán egy ugrás következett, gyorsabb, mint az ő gyakorlatlan pillantása s a vékony sárga test eltünt egy percre szeme elől. A következő pillanatban a menyét a farkasfiók torkán volt és bundájába és husába mélyesztette a fogát.

A farkasfiók horkantott és küzdeni próbált, de még nagyon fiatal volt; ez volt az első napja a nagyvilágban, horkantása vinnyogássá, küzdelme menekülési kisérletté vált. A menyét nem eresztette el áldozatát. Rajta csüngött és fogaival kereste azt a helyet, ahol a nyaki érben maga az élet lüktetett. A menyét vérivó és elevenből szereti szivni a vért.

A szürke kölyök elpusztult volna és nem mesélhettünk volna róla mesét, ha nem törtet anyja hozzá a bozóton keresztül. A menyét otthagyta a kölyköt és a nőstényfarkas torkának ugrott, de elvétette s a farkast a száján kapta meg.

A farkas felkapta a fejét, mint egy ostorcsapásra s megszabaditva magát a menyéttől, magasan a levegőbe dobta támadóját. És még ott, a levegőben, a nőstényfarkas fogai összezárultak a vékony, sárga test fölött és az összemorzsoló fogak között a menyét megtudta: mi a halál.

A kölyök még jobban megismerhette anyjának hozzá való szeretetét. Az anyja öröme, hogy megtalálta a fiát, talán még nagyobb volt, mint a kölyöké, hogy anyja megtalálta őt. Megszimatolta fiát, hizelgett neki, s megnyalogatta azt a sebet, amit a menyét foga ütött rajta. Aztán anya és fia megették a vérivót, hazamentek a barlangba és elaludtak.

V. FEJEZET. A hus törvénye.

A farkaskölyök gyorsan fejlődött. Két napi pihenés után ujra a szabadba merészkedett. Ennél a kalandozásnál történt, hogy rátalált a fiatal menyétre, melynek anyját ő is segitett fölfalni s ezt a fiatal menyétet is az anyamenyét sorsára juttatta. De ezen a kiránduláson nem tévedt el. Mikor elfáradt, megtalálta a barlanghoz vezető utat, hazament és elaludt. Ezután minden nap messzebb és messzebb kalandozott.

Kezdte megitélni, meddig terjed az ereje és a gyengesége, tudta, mikor kell merésznek, mikor kell óvatosnak lennie. Ugy találta, hogy ajánlatos mindig óvatosnak lenni, kivéve, ha – elragadtatva rettenthetetlenségétől – átengedte magát apró haragjának és szenvedélyeinek.

Mindig dühödt kis démon volt, valahányszor egy eltévedt hófajdra bukkant és mindig vadul vicsorgott vissza annak a mókusnak a makogására, amellyel először az elpusztult fenyőtörzsnél találkozott. De legdühösebb a szajkó láttára volt, mert sohsem felejtette el azt a vágást, amit az orrára kapott, mikor elsőizben ismerkedett meg ezzel a madárral.

De volt idő, mikor még a szajkó sem volt rá semmi hatással s ez olyankor történt, ha az ő életét valami más, prédára leső ragadozó veszélyeztette. Sohsem felejtette el a héját s tovasuhanó árnyéka mindig arra késztette, hogy lelapuljon a legközelebbi sürübe.

Már nem csuszott-mászott. Járása olyan volt, mint az anyjáé: sompolygó, ravasz, láthatólag ment minden erőlködéstől, suhanó gyorsasága megtévesztő és észrevehetetlen.

Ami a zsákmányt illeti, szerencséje csak a kezdet kezdetén állott. A hét hófajdcsirke és a fiatal menyét: ennyi volt mindössze, amit megölt. Az ölés vágya napról-napra erősödött szivében és szenvedélyesen vágyott arra, bár megölhetné a mókust, aki olyan végeérhetlenül makogott és elcsevegte az egész világ minden vad állatának, hogy a farkaskölyök közeledik. De, mint ahogy a madarak a levegőbe röppennek, azon mód kusznak a mókusok a fára és a kölyöknek csak egy módja volt a mókus megkaparintására: észrevétlenül utánacsuszni a mókusnak, ha az véletlenül a földön tartózkodik.

A kölyök nagyon tartott az anyjától. Az anyja mindig szerzett hust és sohsem feledkezett meg arról, hogy hazahozza a fia részét. Aztán meg az anyja nem félt semmitől. A kölyök nem tudta, hogy az anyja félelmetlensége a tapasztalat és a tudás következménye. Az anya bátorsága a kölyökben az erő tudatát keltette. Az anyja az ő szemében erő volt s ahogy nőtt, ugy érezte növekedni az anyja erejét is talpának élesebb ütéseiben, az orr figyelmeztető lökései is fogai harapásának adtak helyet. Épp ezért: respektálta anyját. A farkasanya engedelmességet követelt fiától s minél öregebb lett a kölyök, annál hirtelen haragubb lett az anyja.

Megint meglátogatta őket az éhinség és a kölyök, most már tisztább öntudattal, mégegyszer érezhette az éhség rettentő mardosását. A farkasanya csontig lefogyott a zsákmány utáni szaladgálásban. Ritkán aludt a barlangban s ideje nagyrészét a zsákmány nyomában szaglászva töltötte – merőben hiába. Ez az éhinség nem tartott sokáig, de amig tartott, igen kegyetlen volt. A kölyök nem talált egy csöpp tejet sem anyja emlőjében, s azonkivül se talált egy falat ennivalót.

Azelőtt merő játékból és örömből, most halálos komolysággal vadászott és semmit sem talált. De sikertelensége csak hasznára volt fejlődésének. Nagy figyelemmel vizsgálta a mókus szokásait és azon igyekezett, hogy lopva csusszon hozzá és észrevétlenül lepje meg. Megfigyelte az erdei egereket és megpróbálta kiásni lyukaikból; megismerkedett a szajkók és harkályok szokásaival. És eljött az a nap is, midőn a héjja árnyéka nem kergette vissza a sürübe. Erősebb lett, okosabb és magabizóbb. Aztán meg el is volt keseredve. Hátsó lábaira ült, szembetünően elhelyezkedve a tisztáson és párviadalra hivta le a héjját az égből. Mert tudta, hogy uszva fölötte a kékségben hus volt, hus, mely után gyomra vágyódott szüntelenül. De a héjja visszautasitotta a felajánlott harcot és a kölyök visszamászott a sürübe s ott vinnyogott bosszuságában és éhségében.

Az éhinség elmult. A farkasanya hust hozott haza. Különös fajta hus volt, különböző minden eddigitől, amit a farkas eddig hazahordott. Egy félig kifejlődött hiuzkölyök volt, annyi idős, mint a farkasfiók, csakhogy kisebb valamivel. És ez mind az övé volt. A farkasanya elverte éhségét máshol. A farkaskölyök nem tudta, hogy anyja megette a többi hiuzkölyköt, azt sem tudta, milyen kétségbeesett bátorság kellett anyja cselekedetéhez. Csak annyit tudott, hogy a bársonybundáju kölyök hus volt, megette a hust és boldogabb lett minden falattal, amit megevett.

A telt gyomor elálmosit s a kölyök lefeküdt a barlangban az anyja oldala mellett. Az anyja horkantására ébredt fel. Sohse hallott még ilyen rettenetes horkantást. Talán ez volt a legrettentőbb horkantás, amit a farkasanya életében hallatott. Volt is oka rá s ezt senki sem tudta jobban, mint ő maga. A hiuz barlangját nem lehet büntetlenül kirabolni. A délutáni világitás teljes fényében, a barlang nyilásánál hasalva, a farkaskölyök egyszerre meglátta a hiuzanyát. Erre a látványra égnek meredt minden szőreszála. Itt volt a félelem. Nem volt szükség az ösztönére, hogy ezt megsugja neki. S mintha a látvány magában nem lett volna elég, a horkantással kezdődő és hirtelen éles sivitásba törő kiáltás, melyet a betolakodó adott, még jobban megmagyarázott mindent.

A kölyök érezte az élet ösztökélését, felállott és bátran horkantott ő is anyja oldala mellett. De az anyja megvetően hátrataszitotta a fiát. Az alacsony tetejü bejárat miatt a hiuz nem tudott a barlangba ugrani s mikor a hiuz hasmánt törtetett előre, a nőstényfarkas ráugrott s a földre szoritotta. A kölyök keveset látott a küzdelemből. Volt rettentő orditás, köpködés és nyávogás. A két állat csak ugy csépelte egymást. A hiuz körmével és fogával tépett, szakitott, a nőstényfarkas csak fogait használhatta.

Egyszerre a kölyök nekiugrott és fogát a hiuz hátsó lábába mélyesztette. Belekapaszkodott és morgott vadul. Noha nem tudott róla, testének sulyával megakadályozta e lábat a mozgásban s ezzel anyját sok sérüléstől óvta meg. Viaskodás közben a kölyök a küzdők alá került és el kellett eresztenie a hiuz lábát. A következő pillanatban a két anya elvált egymástól s mielőtt ujra egymásnak rohantak volna, a hiuz elrugta maga mellől a kölyköt egy óriási ütéssel, mely csontig felszakitotta a kölyök vállát és sebesülten egész a falig hajitotta. Ekkor az orditáshoz még a kölyök félelemtől és fájdalomtól való éles üvöltése is csatlakozott. De a viadal oly sokáig tartott, hogy a kölyök kisirhatta magát s bátorságát másodszor is kimutathatta s a csata végén megint csak ott találta magát a hiuz hátsó lábába kapaszkodva, dühödten morogva fogai között.

A hiuz halott volt. De a farkasanya is nagyon gyenge volt és beteg. Körülhizelegte fiát s megnyalogatta sebes vállát; de a vérveszteség elvette erejét s egy nap és egy éjjel feküdt holt ellensége oldalánál, moccanás nélkül, alig-alig pihegve. Egy hétig nem hagyta el a barlangot, kivéve, ha inni ment s mozdulatai ilyenkor lassuak és fájdalmasak voltak. Ez alatt az idő alatt felfalták a hiuzt s a nőstényfarkas sebei is begyógyultak annyira, hogy ujra zsákmány után mehetett.

A kölyök válla merev volt és fájdalmas, s a kis farkas néha sántitott attól a borzalmas ütéstől, amit a hiuztól kapott. De ekkorra a világ is megváltozott. A kölyök jobban bizott önmagában s a merészségnek olyan érzése szállta meg, aminőt sohasem érzett a hiuzzal való viadala előtt. Valami kegyetlen tekintettel nézte az életet; harcolt; fogát ellensége husába mélyesztette; és tulélte a harcot. És épp ezért merészebben viselkedett; volt benne valami kihivó vonás, ami eddig hiányzott belőle. Nem félt ezután az apróbb dolgoktól, félelme nagyrészt elenyészett, bár az ismeretlen sohasem szünt meg fenyegetni őt nem érinthető és örökkön-örökké üldöző titkaival és borzalmaival.

Most már elkisérte anyját zsákmány után való utjára; látta, hogy ölik meg a hust s ő maga is kezdett részt venni a játékban. Kétféle fajta élet volt: a maga fajtája és a mások fajtája. A maga fajtája csupán anyjából s belőle magából állott. A másik fajtához tartozott minden eleven, mozgó lény. De ez a fajta két részre oszlott. Az egyik rész volt az, amelyet az ő saját fajtája megölt és megevett. Ez a rész a nemölőkből és az apró ölőkből állott. A másik rész megöli és megeszi az ő faját, vagy az ő faja öli meg és eszi meg azokat. Ebből az osztályozásból keletkezett a törvény. Az élet célja a hus. Az élet maga is hus. Az élet életből táplálkozik. Vannak evők s vannak, akiket megesznek. A törvény igy szól: _Enni, vagy megétetni_. Nem fogalmazta meg a törvényt tiszta, világos szavakban s nem bölcselkedett fölötte. Nem is igen gondolt a törvényre, inkább élt a törvény szerint, minden erről való gondolkodás nélkül.

Látta, hogy mindenben ez a törvény nyilatkozik meg körülötte. Ő maga megette a hófajd-csirkéket. A héjja megette a hófajd-tyukot. A héjja megette volna őt magát is. Később, mikor már vérszomjasabb volt, szerette volna megenni a héjját. Megette a hiuzfiókát. A hiuzanya meg akarta enni őt, ha nem ölték volna meg és nem falták volna föl. És igy tovább. A törvény szerint él körülötte minden lény és ő maga is része, tartozéka volt e törvénynek. Ő maga is gyilkos volt. Egyedüli étele a hus volt, eleven hus, mely gyorsan futott előtte, vagy repült a levegőben, vagy a fára kuszott, vagy elbujt a föld alatt, vagy szembeszállt és harcolt vele, vagy – ha fordult a kocka – utána szaladt és őt hajtotta maga előtt.

Ha a kölyök ember módjára gondolkozik, a világ lényegét telhetetlen étvágynak látta volna s a világot oly helynek, amelyben az étvágyak sokasága hajszol és hajszoltatik, vadászik és vadásztatik, fal és felfalatik, vak zürzavarban, kegyetlenül és rendszertelenül, a falánkság és öldöklés valódi káoszában, melyben a kegyetlen, tervnélküli és végtelen véletlen uralkodik.

De a farkaskölyök nem gondolkozott ember módja szerint. Nem volt széles látóköre. Egycélu lény volt s egyszerre csak egy gondolata, vagy vágya volt. A hus törvénye mellett volt még miriádnyi más, kisebb jelentőségü törvény, melyet tanulnia és követnie kellett. A világ telve volt meglepetésekkel. A benne zsendülő élet, izmainak játéka, végnélküli örömök forrása volt. A hus után való futás örömmámort és büszke emelkedettséget keltett benne. Dühöngése és sok harca maga is csupa öröm volt. Még maga a félelem és az ismeretlen misztériuma is csupa élet volt.

Voltak gyönyörei és kielégülései is. Feküdni tele hassal, szunyókálni a napsütésben, ezek olyan dolgok voltak, melyekben bőséges jutalmat talált fáradozásaiért és vesződségeiért. Amellett a vesződség és fáradozás önmagában is jutalmazó volt. Ezek az élet megnyilvánulásai voltak és az élet mindig boldog, valahányszor megnyilatkozik. És igy a farkaskölyök jól érezte magát az ellenséges környezetben. Nagyon eleven, nagyon boldog és önmagára fölöttébb büszke volt.

HARMADIK RÉSZ.

I. FEJEZET. A tűzcsinálók.

A szürke kölyök váratlanul bukkant rájuk. Az egész az ő hibájából történt. Gondatlan volt. Elhagyta a barlangot és a folyóhoz futott vizért. Talán azért nem vette őket észre, mert az álom még nem verődött ki a szeméből. (Egész éjjel zsákmány után járt és csak az imént ébredt fel.) S talán azért nem törődött semmivel, mert már nagyon is jól ismerte a folyóhoz vezető utat. Számtalanszor járt erre és sohse érte semmiféle veszedelem.

Egész az elpusztult fenyőtörzsig ment, keresztülvágott a tisztáson és a fák között ügetett. Aztán, ugyanabban a pillanatban látott és szagolt. Előtte, csendesen üldögélve combjaikon, öt élő lény volt, aminőket sohsem látott még azelőtt. Ekkor vetette első pillantását emberekre. De, csodálatos! Az öt ember nem ugrott fel láttára, nem mutogatta a fogát és nem is horkantott. Nem mozdultak, hanem tovább is ott ültek, csöndesen, vészterhesen.

A kölyök se moccant. Lényének minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy hanyatthomlok fusson odébb, de ugyanekkor, most első izben, másik, ellenkező ösztön is felébredt benne.

Nagy félelem szállta meg. Saját gyengeségének és kicsiségének tudata földhöz szegezte. Maga előtt látta az uralkodót, az erőt, mely felülmulja és legázolja őt.

A kölyök még sohse látott embert, de az embernek való engedelmeskedés ösztöne megvolt benne. Homályos uton-módon felismerte az emberben azt az állatot, mely kiverekedte magának az elsőbbséget a Vadon minden állatai között. Nemcsak a saját, hanem ősei szemén keresztül is nézte a kölyök az embert, szemekből, melyek számtalan téli tábortüzet gyürüztek körül, szemekből, melyek biztos távolságból, sürü bozótok mélyéből leskelődtek a különös, kétlábu állatra, aki ur volt az elevenek fölött. A szürke kölyköt ősi örökségének varázsa s a félelem, az alávetettség érzése, mely hosszu századok küzdelméből született, ivadékok összegyült tapasztalata, bűvölte mozdulatlanná. Ez az örökség nagyon is kényszeritő erejü volt egy olyan farkas számára, aki még nem is farkas, csak kölyök. Ha felnőtt farkas lett volna, egyszerüen elfut. Igy, amint volt, tehetetlen félelmében a földre lapult, félig-meddig máris fölajánlva azt az alávetettséget, amit faja elsőizben akkor ajánlott fel az embernek, mikor egy farkas először jött elő a sürüből, hogy letelepedjék az ember oldalánál és melegedjék a tüz világánál.

Az indiánok közül egy felkelt, odalépett hozzá és feléje hajolt. A kölyök még jobban lelapult. Itt volt fölötte az ismeretlen, husban és vérben megtestesülve, föléje hajolva és előrenyulva, hogy megragadja őt. Szőre önkéntelenül felborzolódott, felvonta száját és kimutatta kis fehér fogait. A kéz, mely mint a végzet nyult ki fölötte, habozott s az ember nevetve kiáltott fel. «Wabam wabisca ip pit tah.» (Nézzétek! Milyen fehér agyarak!)

A többi indián hangosan nevetett és biztatták az ötödiket, hogy fogja meg a kölyköt. A kéz lejebb-lejebb szállt s a kölyköt elragadta harci ösztöne. Két hatalmas biztatást érzett: hogy harcoljon – és hogy megadja magát. Ennek valami megegyezés lett a következménye. Megtette mind a kettőt. Megadta magát mindaddig, mig a kéz csaknem érintette testét. Aztán harcolt, fogait megvillantotta s a kéz husába mélyesztette. A következő pillanatban olyan ütést kapott a fejére, hogy oldalra hemperedett. Ekkor harci heve elillant. Fióka volta és megadásra ösztönző érzése erőt vett rajta. Hátsó lábaira ült és keservesen sirt. De az az ember, akinek a kezét megharapta, dühös volt s a kölyök fejének másik oldalára is kapott egy ütést. Erre aztán négy lábára állt és keservesebben és hosszasabban sirt, mint azelőtt.

A négy indián hangosabban nevetett s arra a megharapott ember is elkezdett nevetni. Körülvették a kis farkast és nevettek rajta, mialatt a kölyök elsirta fájdalmát és bánatát. De ebben a lármában a kis kölyök egyszerre meghallott valamit. Az indiánok is hallották. De a kölyök már azt is tudta, mi az és egy utolsó, hosszu üvöltéssel, melyben több volt a győzelmes öröm, mint a bánat, befejezte sirámát és várta anyja érkezését, vad és megfélemlithetetlen anyjáét, aki harcolt és ölt s aki semmitől a világon nem félt. A farkasanya horkantott rohanása közben. Hallotta kölykének sirását s most rohant, hogy megmentse őt.

Közéjük tört és aggódó és harcias anyasága mindenné, csak széppé nem tette őt. De a kölyök előtt mi sem volt tetszetősebb, mint az ő védelmező dühe. Vidám kiáltást hallatott s megindult anyja felé, miközben az ember-állatok gyorsan egy pár lépést tettek visszafelé. A nőstényfarkas megállott kölykével szemben, szembenézve az emberekkel. Szőre felborzolódott s torkában mély morgás volt szülemlőben. Képe eltorzult a rosszindulatu fenyegetődzéstől s orra egész hosszában összeráncolódott, olyan rettentő volt horkantása.

Ekkor az emberek egyike elkiáltotta magát:

– Kiche! – ennyi volt csak, amit mondott.

A meglepetés kiáltása volt ez.

A kölyök érezte, hogy anyja megreszket erre a kiáltásra.

– Kiche! – kiáltott az ember mégegyszer, de most élesen és felsőséggel.

És ekkor a kölyök látta, amint anyja, a nőstényfarkas, a rettenthetetlen, lehasalt, vinnyogva, farkát csóválva, hogy kimutathassa békés szándékait. A kölyök nem értette a dolgot. Megrémült. Az embertől való félelem megint erőt vett rajta. Ösztöne nem csalta meg. Az anyja is igazolta őt. Anyja is alávetette magát az ember-állatok akaratának.

Az ember, aki a nevét kiáltotta, közelebb jött a nőstényfarkashoz. Rátette kezét az állat fejére s a farkas csak még szorosabban simult a földhöz. Nem harapott és nem is fenyegetett azzal, hogy harapni fog. A többiek is odamentek és körülvették, tapogatták s a farkasanya nem is próbált ellenkezni velük. Az ember-állatok nagyon izgatottaknak látszottak s a szájukkal nagy lármát csaptak. Ezek a hangok nem dühösek, – állapitotta meg a kölyök s mikor lehasalt anyja mellé, szőre néha-néha felborzadt, de azért mindent elkövetett, hogy megmutassa alázatosságát.

– Nem különös, – szólalt meg az egyik indián. – Farkasvér ez itt, igaz, hogy az anyja kutya volt; de bátyám, párosodás idején, három éjszakán át kikötve tartotta az anyját az erdőben. Épp ezért Kiche farkasvér, az apja farkas volt.

– Egy éve annak, Szürke Hód, hogy Kiche elszökött, – mondta egy másik indián.

– Nem csoda, Simanyelvü, – felelt Szürke Hód. – Akkoriban volt a nagy éhinség, nem volt eledelünk a kutyák számára.

– Farkasok közt élt, – szólt egy harmadik indián.

– Ugy látszik, Háromsas, – válaszolt Szürke Hód, s kezét a kölyökre tette, – ime, itt a bizonyság reá.

A kölyök horkantott a kéz érintésekor s a kéz felemelkedett, hogy egy ütéssel lesujtson reá. E fenyegetésre a kölyök nem mutogatta tovább fogait s alázatosan lehasalt, mire a kéz, visszatérőben, megdörzsölte a füle mögött s föl-le simogatta a hátát.

– Ez a bizonyság reá, – ismételte Szürke Hód. – Világos, hogy Kiche az anyja, de az apja farkas volt s azért valami kevés van benne a kutyából és igen sok a farkasból. Az agyara szép fehér, azért hadd legyen Fehér Agyar a neve. Megmondtam. Az én kutyám lesz. Hisz nem volt-e Kiche az én bátyám kutyája? És a bátyám ma már halott.

A kölyök, aki épp az imént nevet kapott, feküdt és figyelt. Egy ideig az ember-állatok tovább csinálták szájukkal a lármát. Aztán Szürke Hód kihuzta kését a hüvelyéből, mely ott lógott a nyakán, a sürübe ment és egy botot nyesett. Fehér Agyar figyelte, mit csinál.

Rovást vágott a bot mindkét végébe s a rovásokra nyers faháncs-kötelet kötött. Az egyik kötelet Kiche nyakára kötötte, aztán az állatot egy kis fenyőfához vezette s a fenyőhöz kötötte a másik kötelet.

Fehér Agyar anyja után kullogott és mellé feküdt. Simanyelvü Fehér Agyar felé nyujtotta kezét s hempergetni kezdte. Kiche aggódva nézett rá. Fehér Agyar érezte, hogy a félelem megint feltámad benne. Nem tudott elnyomni egy horkantást, de harapni nem is próbált. A kéz szétterült és begörbitett ujjakkal, játékosan dörzsölte a gyomra táját és ide-oda hempergette őt. Nevetséges és ügyetlen dolog volt igy a háton hengergőzni, a levegőben kapálódzni a lábaival. S amellett ez a helyzet a tökéletes ügyefogyottság és tehetetlenség olyan helyzete volt, ami ellen Fehér Agyar egész lénye fellázadt. Nem tehetett semmit a tulajdon védelmére. Ha az ember-állat bántani akarta, Fehér Agyar tudta, hogy a bántalmat nem kerülheti el. Hogyan tudhatna elugrani, mikor mind a négy lába a levegőben van? De az alázatosság érzése legyőzte a félelmet s Fehér Agyar csak gyenge morgást hallatott. Ezt a morgást nem tudta elnyomni s az ember-állat nem torolta ezt meg egyetlen ütéssel sem. Aztán meg, – különös! – Fehér Agyar valami csodálatos örömet érzett, mikor a kéz föl és le végigsimogatta őt. Mikor a kéz az oldalára hempergette, Fehér Agyar morgása megszünt s mikor az ujjak simogatták, nyomkodták füle tövét, örömérzése még növekedett és mikor, egy végső simitással és vakarással, az ember odébbállt és magára hagyta Fehér Agyart, a fiatal állatból a félelem érzése egészen kihalt. Az emberrel való együttlétének ideje alatt számtalanszor átérezte a félelmet, de a végén mégis a félelemnélküli együttélés emléke volt az, ami urrá lett benne.

Egy kis idő mulva Fehér Agyar különös hangok közeledtét hallotta. Fehér Agyar gyors volt az osztályozásban s már tudta, hogy ez a lárma is ember-állatoktól ered. Pár perc mulva az indiántörzs hátramaradt része, hosszan elnyuló sorban, megérkezett. Sok férfi, asszony, gyermek, összevissza negyven lélek, mind megrakva tábori készséggel és felszereléssel. Kutyák szorosan hátukra kötött zsákban husz-harminc fontnyi terhet cipeltek.