Part 5

A fény varázsa a szürke kölyök szemében napról-napra növekedett. Örökösen rőfnyi hosszu kirándulásokat tervezgettek a barlang szája felé s anyjuk örökösen visszakergette őket onnan. De a szürke kölyök nem tudta, hogy a barlang szája bejárat. Nem tudott semmit a bejáratokról, utakról, melyek egyik helyről a másikra vezetnek. Nem ösmert más helyet, még kevésbé olyan utat, mely oda vezethetett volna.

És igy az ő szemében a barlang bejárata fal volt, a világosság fala. Mint a nap a külső világ lakójának, e fal az ő világának napja volt. Vonzotta őt, mint ahogy a gyertya lángja vonzza a molylepkét. Mindig arrafelé törekedett. Az élet, mely oly gyorsan növekedett benne, folytonosan a világosság felé ösztökélte. Az élet, mely benne rejtőzött, tudta, hogy ez az egyetlen kivezető ut, az ut, amelyet neki járnia kell.

Volt valami különös dolog a világosság fala körül. Apja (már tudta, hogy apja e világ másik lakója, anyjához hasonló teremtmény, a világosság közelében alszik s ő hozza az ennivalót) egyenesen nekimegy a világos falnak és eltünik. A szürke kölyök sehogyse tudta ezt megérteni. Bár anyja sohasem engedte meg, hogy közel menjenek ehhez a falhoz, a többi falat ösmerte, gyakran közeledett a többi falhoz, amelynél gyenge kis orra erős ellenállással találkozott. Ez fájt. És egy pár próba után nem közeledett a falakhoz. Anélkül, hogy gondolkozott volna, apjának eltünését épp oly sajátosságnak kezdte tartani, mint ahogy a tej és a félig megemésztett hus anyjának sajátossága volt.

Valójában a szürke kölyöknek nem adatott meg a gondolkozás, legalább is nem az a módja, mely szerint az ember gondolkozik. Elméje homályos módon dolgozott. De következtetései oly élesek és határozottak voltak, akár az emberé. Többnyire elfogadta a dolgokat, amint voltak, anélkül, hogy tünődött volna a hogyanján és a miértjén. A valóságban ez nem volt más, mint osztályozás. Sohsem törte azon a fejét: miért történik valami dolog. _Hogyan_ történik valami, ez kielégitette őt. És igy, miután egy párszor beleütötte a falba az orrát, belenyugodott abba, hogy ő nem tud eltünni a falon keresztül. Épp ily módon fogadta el azt, hogy apja el tud tünni a falon keresztül. De azzal éppen nem törődött, hogy kitalálja, mi a különbség apja és ő maga között. A logika és fizika nem tartozott elméjének működéséhez.

Mint a Vadon valamennyi teremtménye, korán megismerkedett az éhséggel. Eljött az az idő, mikor nemcsak a hus fogyott ki, hanem a tej is elapadt anyjának emlőiből. Eleinte a kölykök nyivákoltak és kiabáltak, de legnagyobbrészt aludtak. Nemsokára az éhség aléltságába estek. Vége volt a civódásnak, veszekedéseknek, apró dühöngéseknek és a morgás kisérleteinek; a világos fal felé való merészkedés is megszünt. A kölykök aludtak, mialatt az élet csak pislákolt bennük és kialudni készült.

Félszemü kétségbe volt esve. Széltire-hosszára elkalandozott és alig aludt valamit a barlangban, mely örömtelenné és nyomorulttá vált. A nőstényfarkas is elhagyta porontyait és elment zsákmány után. A kölykök születése után következő napokban Félszemü gyakran felkereste az indián-tábor környékét, hogy megrabolja hálóikat, de amint olvadt a hó s megindultak a folyók, az indián-tábor felkerekedett s az élelemszerzésnek ez a forrása kiapadt.

Mikor a szürke kölyök magához tért és megint érdeklődéssel nézte a fehér falat, ugy találta, hogy a világ népessége megfogyatkozott. Csak egy kis nősténytestvérkéje maradt. A többiek eltüntek. Mikor megerősödött, egymagában kellett játszogatnia, mert testvérkéje nem emelte fel többé a fejét és nem mozdult többé. A szürke kölyök kicsiny teste nekigömbölyödött az eledeltől, de az eledel későn érkezett a kis testvérke számára. A kis testvérke aludt, egyre aludt, picinyke csontváz, melyet betakart a bőre s melyben az élet alig-alig pislogott, végre egészen kialudt.

Aztán eljött az az idő, mikor a szürke kölyök nem látta többé apját megjelenni és eltünni a fal mögött, sem lefeküdni, hogy a barlang bejáratánál aludjék. Ez a második és kevésbé kegyetlen éhinség végén történt. A farkasanya tudta, hogy Félszemü miért nem jön vissza, de nem volt rá módja, hogy elmondja a szürke kölyöknek, amit látott. Maga is hus után vadászva, a folyó bal ága mentén, ahol a hiuz lakik, követte Félszemü egynapos lábnyomait és megtalálta őt, vagyis ami belőle maradt, a csapás végénél. Számtalan nyoma volt itt a küzdelemnek, melyet megvivtak s melynek végén a győztes hiuz visszahuzódott barlangjába. Mielőtt elment volna, a nőstényfarkas ezt a barlangot is felfedezte, de a jelek azt mondták neki, hogy a hiuz benn van s a farkas nem merészkedett a barlangba.

Ezutáni vadászataiban a farkasanya mindig elkerülte a folyó bal ágát. Mert tudta, hogy a hiuz barlangjában egy fészekalja kölyök van és tudta, hogy a hiuz dühös, rettentő haragu teremtés és borzasztó ellenfél. Jó dolog volt, mikor egy féltucatnyi farkas üldözte a hiuzt és fölkergette a fára, ahol a hiuz prüsszögött és szőrét borzolta, de más dolog volt szembeszállni egy magányos farkasnak a hiuzzal, különösen, ha a hiuznak egy csomó éhes kölyök élt a nyakán.

De a Vadon Vadon és az anyaság anyaság marad, dühödt védelmezője magzatának vadonon innen, vagy tul. És eljövendőben volt az idő, mikor a farkasanya, szürke kölykének kedvéért odamerészkedett a folyó bal elágazásához, a sziklabarlanghoz és a hiuz haragjához.

IV. FEJEZET. A nagyvilág fala.

Ebben az időben, mikor anyja kezdte elhagyogatni a barlangot a vadászat kedvéért, a farkaskölyök megtanulta a törvényt, mely megtiltotta neki, hogy a barlang nyilásához közeledjék. Nemcsupán anyja orrának és mancsának számos ütése erőltette rá ezt a törvényt, hanem a félelem ösztöne, mely kifejlődőben volt benne. Noha rövid barlangi életében nem találkozott semmivel, amitől félnie kellett volna. De a félelem benne volt. Távoli őseinek ezernyi-ezer életéből származott le rá. Örökség volt ez, melyet egyenesen Félszemütől és a nőstényfarkastól kapott; de viszont ezekre is az előttük élt farkasivadékokról szállott. Félelem! a Vadonnak ez az öröksége, melyet egyetlen állata sem kerülhet el és nem cserélhet el egy tál vastag ételért.

És igy a szürke kölyök is ismerte a félelmet, noha azt nem tudhatta, hogy milyen bordában szőtték. Valószinüleg ugy fogadta ezt, mint az életnek valamilyen korlátozását. Mert azt már tudta, hogy vannak korlátozások. Ösmerte az éhséget s mikor éhségét nem tudta csillapitani, korlátozást érzett. A barlang falának kemény ellenállása, anyja orrának hirtelen döfése, mancsának földreteperő ütése, az éhinségek kielégitetlen éhsége megtanitották rá, hogy az élet nem merő szabadság, hogy az élet mellett ott van a korlátozás és a fékentartás. Ez a korlátozás és fékentartás: törvény. Ezeknek engedelmeskedni annyit jelent, mint elkerülni a fájdalmat és boldognak lenni.

Nem ugy okoskodott e kérdések felett, mint ahogy azt egy ember tette volna. Csupán osztályozta a dolgokat, melyek sértenek s amelyek nem sértenek. Ez osztályozás után elkerült mindent, ami fájdalmat okozhatott volna: a korlátozásokat, a megtartóztatásokat, hogy örülhessen az élet teljesüléseinek és örömeinek.

És igy történt, hogy ama törvény értelmében, melyre anyja tanitotta s melyet amaz ismeretlen és névtelen valami, a félelem, parancsolt rá, a szürke kölyök távoltartotta magát a barlang bejáratától. Az maradt továbbra is, ami eddig volt: a világosság fehér fala. Mig anyja oda volt, a szürke kölyök csaknem mindig aludt, de azokban a rövid időközökben is, mig fenn volt, nagyon csöndesen viselkedett s elnyomott minden vinnyogást, mely torkát csiklandozta és kitörni készült belőle.

Egyszer, ébren fekve, valami különös zajt hallott a fehér fal felől. Nem tudta, hogy, remegve saját merészségétől, egy torkos borz áll odakünn s óvatosan szimatolja, mi lehet a barlang mélyében. A kölyök csak annyit tudott, hogy idegen szagot, valami osztályozatlant, tehát ismeretlen s ennélfogva rettenetes dolgot érez, mert az ismeretlen mindig főeleme a félelemnek.

A szürke kölyök hátának szőre felborzadt, de csendben borzadt fel. Honnan tudta a kölyök, hogy amit megszimatolt, az olyasvalami, amitől fel kell szőrének borzadnia? Ennek a tudása nem született vele és a félelem, mely kiült minden vonására, nem az ő tulajdon személyes életében leli magyarázatát.

A félelem egy másik ösztönnel társult, az elrejtőzésével. A kölyök a megrettenés valóságos őrületében volt, mégis moccanás és hang nélkül feküdt, belekövesülve a mozdulatlanságba: minden külső jel szerint élettelenül. Anyja, hazajövet, orditott, mikor megszimatolta a torkos borz nyomát s hazaérve barlangjába, az öröm tulságával nyalogatta és szagolgatta körül fiát. És a szürke kölyök valamilyen uton-módon megértette, hogy nagy veszedelemtől szabadult meg.

De a félelmen kivül még más erők is működtek a farkasfiókban, legerősebb ezek között a fejlődése. Ösztön és törvény engedelmességre késztették. A fejlődés engedetlenséget követelt. Anyja és a félelem kényszeritették, hogy távol tartsa magát a fehér faltól. A fejlődés élet és az élet végzete, hogy világosság felé törekedjék. Nem volt gát, ami elrekeszthette volna az életnek árját, ami növekedett benne, növekedett minden falat hussal, amit megevett, minden egyes lélegzettel, amit beszivott. Végre, egy napon, a félelmet és engedelmességet legázolta az élet előretörése és a kölyök csuszott-mászott a bejárat felé.

Minden más fallal ellentétben, melyet eddig ismert, ez a fal, amint közeledett hozzá, egyre távolodott tőle. Semmiféle kemény felület nem ütődött gyenge kis orrahegyéhez, melyet próbálkozva tologatott egyre előre. A fal anyaga oly engedékeny és áthatolhatónak tetszett, mint a világosság maga. És ha az volt, aminek az ő szemeiben látszott, akkor belépett abba, amit ő falnak tartott és megfürdött abban az anyagban, mely alkotta azt.

Ez megrészegitő volt. Keresztülcsuszott valami tömörségen. A világosság mind fényesebb lett. A félelem visszafelé hajtotta, a fejlődés előre. Hirtelen ott találta magát a barlang szájánál. A fal, melyről azt hitte, hogy benne van, hirtelen visszaugrott előtte mérhetetlen messzeségbe. A fény kápráztatóan világossá vált. A szürke kölyök szeme elkáprázott bele. A tér hirtelen és rettentő kitágulása is megszéditette. Szemei önkénytelenül alkalmazkodtak a fényhez, látni iparkodva a megnövekedett távolság formáit. Először nem is látta a falat. Aztán egyszerre észrevette megint, de a fal most különösen távolinak látszott. Azonkivül meg is változott. Most tarkára festett fal volt, melyen látszottak a folyót szegélyező fák, a szemben levő hegység a fák fölé tornyosult, a hegyeken is tulért az ég kékje.

Hirtelen nagy félelem szállta meg. Ez nagyon is sok volt a rettentő ismeretlenből. Lehasalt a barlang küszöbénél és onnan bámulta a világot. Nagyon félt. A világ ismeretlen, tehát ellenséges volt az ő szemében. S ezért szőre felborzadt a hátán, inyét felvonta s gyönge kisérletet tett egy vad és megfélemlitő horkantásra. Törpeségében és félelmében megfenyegette és harcra hivta ki az egész széles világot.

Semmi sem történt. Tovább bámult és közben megfeledkezett a horkantásról is. Elfelejtkezett a félelméről is. Egy időre a növekedés megszalasztotta a félelmet s a növekvés a kiváncsiság álarcában mutatkozott. Kezdte észrevenni a közeli tárgyakat, a folyó egy szabad részletét, mely csillogott a napsütésben, a korhadt fenyőfát, mely a lejtő aljában állott, a lejtőt magát, mely egyenesen felkapaszkodott hozzá s ott szünt meg, két lépésnyire a barlang szájától, ahol ő hasalt.

A szürke kölyök eddig mindig sima talajon élt. Soha nem érezte a fájdalmat, ami a leeséssel jár. Nem tudta, mit tesz az: leesni. És ezért merészen lépett ki a szabadba. Hátsó lába még a barlang küszöbén volt és igy fejére, aztán hátára esett. A föld keményen ütődött orrához, amitől jajgatni kezdett. Aztán bukfencezve lehemperedett a lejtőn. Páni félelem vett rajta erőt. Az Ismeretlen végre is utólérte és kegyetlenül megragadta s azon volt, hogy valami rettentő fájdalommal sujtsa őt. A fejlődést most megszalasztotta a félelem és a kölyök visitott, mint akármelyik megijedt kis baba.

Az Ismeretlen, nem tudhatni miféle rettentő fájdalmas célra, hatalmába keritette és a kis kölyök visitott szakadatlanul. Más volt ez, mint mikor dermedt félelemben hasalt a barlang mélyén, mialatt az ismeretlen veszedelem a közelében ólálkodott. Most, hogy az ismeretlen a körmei közé kapta, a hallgatás már nem vezethetett jóra; aztán meg nem is a félelem, hanem a megrettenés rémülete járta át.

De a lejtő mind lankásabb lett s az alját sürü fü lepte el. A szürke kölyök nem gurult tovább. Mikor megállt, még egy utolsó, kétségbeesett visitást és hosszu, vinnyogó jajgatást hallatott. Aztán, mintha ez lett volna örökké a dolgok rendje s mintha már életében ezerszer meg ezerszer tisztálkodott volna, nekiállt s kezdte lenyalogatni a bundájára ragadt száraz agyagot.

Eztán fölült és maga köré bámult, mint ahogy bámulna az az első ember, aki a Mars csillagra jut. A farkaskölyök keresztül törte világának falát és itt volt, még pedig minden sebesülés nélkül. De a Marsba jutott ember kevesebb csodálkozást árult volna el, mint ő. Minden előljáró tudomány nélkül, minden arravaló előzetes figyelmeztetés nélkül, hogy ilyesmi is van, egy teljesen ismeretlen világ felfedezőjeként találta itt magát.

Most, hogy a rettentő ismeretlen eleresztette, megfeledkezett arról, hogy az ismeretlen veszedelemmel is fenyegetheti. Csak merő kiváncsiságot érzett a körülötte fekvő dolgok iránt. Megvizsgálta a füvet maga körül, a mohát, mely ott zöldelt mellette s a korhadt fenyőfa halott törzsét, mely egy szabad hely szélén, más fák között állott. Egy mókus, mely a fa alja körül futkározott, egyenesen szembe jött vele s roppant megijesztette. Lehasalt és horkantott. De a mókus épp ugy félt, mint ő. Felfutott a fára s biztos magasból csattogott le rá vadul.

Ez visszaadta a kölyök bátorságát s noha egy harkály, amivel ezután találkozott, megriasztotta, mégis bizalommal folytatta utját. Akkora volt az önbizalma, hogy mikor egy szajkó vakmerően szembeszállt vele, játékos kis mancsával feléje kapott. A merészségének következménye egy éles vágás volt, amit orrára kapott s amitől megint lelapult és keservesen nyivákolt. Ez a lárma több volt, mint amennyit a szajkó elviselhetett s a repülésben keresett menedéket.

A kölyök sokat tanult. Homályos kis elméje öntudatlanul is osztályozni kezdett. Vannak élő és élettelen dolgok. Az élőkre vigyázni kell. Az élettelen dolgok mind egy helyben maradnak; de az élő dolgok mozognak és nem lehet tudni, mi telhetik ki tőlük. Amit tőlük várni lehetett, az mind váratlan volt s erre a váratlanra elő kellett készülnie.

Nagyon gyámoltalanul haladt. Mindenbe beleakadt. Az ág, amiről azt gondolta, hogy még messze van, a következő pillanatban orron csapta, vagy végiggereblyézte bordáit.

A talaj mindenütt egyenetlen volt. Néha keresztüllépett valamin és megütötte az orrát, néha belebotlott valamibe és megütötte a lábát. Voltak kövek, kavicsok, amik kifordultak lába alól, amint rájuk lépett. Ebből megtanulta, hogy az élettelen dolgok sincsenek mindig abban a mozdulatlan nyugalmi állapotban, mint ahogy ő azt a barlangban megszokta; megtanulta azt is, hogy kisebb élettelen dolgok könnyebben fordulnak meg és esnek le, mint a nagyok. Minden balesetből tanult. Mennél tovább sétált, annál ügyesebben sétált. Alkalmazkodott a környezethez. Megtanulta kiszámitani saját izmainak mozgását, hogy megismerje teljesitő képességük határát, megtanulta a távolságok mérését a tárgyak s végül a tárgyak és önmaga között.

A kezdők szerencséje kedvezett neki. Ragadozónak születvén (noha maga sem tudott róla), első zsákmányoló utján, barlangjának közvetlen közelében, ravaszul elhelyezett hófajd-fészekre bukkant. Egyenesen beleesett. Éppen egy kidőlt fenyőtörzsön próbált végigmennni. A korhadt kéreg letört alatta s kétségbeesett jajgatással lezuhant egy alacsony bokor levelein és gallyain keresztül s a bokor tövén, a földön, egy fészekben hét hófajdcsirke közt találta magát.

A csirkék lármáztak s ez az első percben megfélemlitette a farkaskölyköt. Aztán észrevette, hogy ezek a csirkék nagyon is kicsinyek s ettől merészebbé vált. A csirkék mozogtak. Mancsát rátette egyikre, amitől az még elevenebben mozgott. Ez tetszett neki. Megszagolta. Szájába vette. A csirke kapálódzott s megsértette a nyelvét. Ebben a pillanatban tudatára jött annak, hogy éhes. Szája összecsukódott. Törékeny csontok ropogtak és meleg vér öntötte el a száját. A vérnek jó ize volt. Hus volt ez, hus, ugyanolyan, amilyent anyja adott neki, csakhogy ez még élt fogai között s annál jobban izlett neki. Megette a hófajdot. Meg sem állt az evésben, mig fel nem falta az egész fészekalját. Aztán megnyalogatta a pofáját, épp ugy, mint az anyja szokta s megpróbált kibujni a bokor alól.

Valami szárnyas forgószéllel találkozott. Megzavarva és megvakulva állott a dühös szárnyak csapkodása és rohanása alatt. Fejét mancsa közé dugta és jajgatott. A csapások erősödtek. A hófajdanya dühöngött. Erre a kölyök is dühbe jött. Fölkelt, horkantva, ütögetve mancsaival. Apró kis fogait belevágta a hófajd szárnyába és huzta, vonta a madarat makacsul. A hófajd küzködött vele, az ütések valóságos záporát zuditva rá szabad szárnyával. Ez volt a kölyök első csatája. Gőgös volt, büszke és felfuvalkodott. Nem akart tudni semmit az ismeretlenről. (Az ismeretlen egyszerre elpárolgott fejéből.) Most már nem félt semmitől. Harcolt, nekiment annak az eleven valaminek, amely megütötte őt. És aztán: ez az eleven valami nem volt egyéb, mint hus. Kéj volt megölni őt. Épp most pusztitott el apró, eleven lényeket. Most elpusztit egy nagyot. Nagyon is elfoglalt és szerencsés volt ahhoz, hogy tudja is azt, hogy szerencsés. Lázas, tomboló öröm fogta el, mely nagyobb és különb volt minden eddigi érzésénél. Nem eresztette el a szárnyat és morgott összecsukott fogai közül. A hófajd kivonszolta a bokorból. Mikor a hófajd megfordult és megpróbálta ellenfelét visszacipelni a bokor menedékébe, a farkaskölyök elrángatta onnan, ki, a szabad térre. Ezalatt a hófajd rikoltozott s csapkodott szabad szárnyával s tolla hullott szanaszét, mint a hópehely. A farkaskölyök haragja a legmagasabb fokra hágott. Harcos fajának minden ösztöne feltámadt benne és elárasztotta őt. Ez volt az élet lényege, noha ő nem tudta, hogy az. Azt tette, amit tennie kellett e világban, azt tette, amiért teremtetett, ölni az élőt, legyőzni az élőt, hogy megölhesse. Azt tette, amit lényének lényege diktált neki s ennél nagyobbat senki sem tehet, mert az élet akkor éri el csucspontját, ha teljesiti a legfőbbet, amelyre teremtetett.

Nemsokára a hófajd feladta a küzdelmet. A kölyök tovább is tartotta szárnyánál fogva s ott feküdtek mindketten a földön és nézték egymást. A kölyök megpróbált morogni vadul, fenyegetően. A hófajd csőrével megvágta az orrát, mely, előbbi kalandjából kifolyóan, még sebes volt. A kölyök megrezzent, de nem eresztette el a hófajdot. A hófajd ujra meg ujra nekivágott. A megrezzenés után a vinnyogás következett. A kölyök hátrálni próbált s megfeledkezett arról, hogy még mindig szorosan tartja s hátráláskor magával huzza a madarat is. A vagdalkozás egész jégesője kopogott szegény orrán. A harc heve lelohadt benne és eleresztve zsákmányát, hátat forditott és a tisztáson keresztül dicstelen futásban keresett menedéket.

A tisztás tulsó oldalán, egy bokor széléhez közel, lefeküdt, hogy kipihenje magát, nyelvét kilógatta, melle föl és alá járt s mivel orra még mindig tüzelt, tovább vinnyogott. De amint itt feküdt, egyszerre az az érzés szállta meg, hogy valami rettentő dolog van eljövendőben. Az ismeretlen, minden félelmével, ujra megragadta és ő ösztönszerüen visszahuzódott a bokor menedékébe. Alighogy igy tett, a levegőnek valami legyintése csapta meg, egy nagy, szárnyas test vésztjóslóan és csendesen szállott el fölötte. Egy héjja, lecsapva a kék magasságból, csaknem elkapta őt.

Amint a bokorban hasalt, magához térve ijedtségéből, félve kukucskált kifelé, a hófajdanya a nyilt térség másik oldalán a kirabolt fészek felé repdesett. A vesztesége miatt történt, hogy ügyet sem vetett az ég e szárnyas nyilvesszejére. De a kölyök mindent látott s ez jó lecke volt neki; látta a héjja hirtelen lecsapását, látta, amint teste könnyedén szántotta egy pillanatra a föld felszinét, látta, hogy csapta bele éles karmait a hófajd testébe, hallotta a hófajd rövid kiáltását félelmében és halálos tusájában, látta, mint röppen fel a héjja az égnek, magával vivén a hófajdanyát.

Csak hosszu idő mulva hagyta el a kölyök a menedékét. Sokat tanult. Az élő lény hus. Enni való. De az élő lények közt vannak nagyok, melyek sebezni is tudnak.

Jobb megenni az apró eleveneket, aminők a hófajdcsirkék és békén hagyni az olyan nagyokat, mint a hófajdtyuk. Mindenesetre, érezte önbizalma ösztökélését és alattomos kivánság élt benne, hogy még egyszer megvivjon a hófajdtyukkal, – csakhogy, persze, a héjja elragadta azt. De talán van még másik hófajdanya is. Elmegy és megkeresi őt.

A folyó menedékes partjához érkezett. Még soha életében nem látott vizet. A járás könnyünek látszott rajta: nem volt semmi egyenetlenség a felületén. Merészen rálépett és beleesett. Most, hogy ismét átölelte az ismeretlen, kiáltozott a félelemtől. A viz hideg volt. A kölyök zihált, gyorsan lélegzett. Levegő helyett viz tódult a tüdejébe. A fuldoklás haláltusához hasonlitott. Neki halált jelentett. Nem volt öntudatos fogalma a halálról, de, mint a vadon minden állata, érezte a halált. Neki a halál a legnagyobb sérelmet jelentette. Az Ismeretlen valódi lényege volt, az elképzelhetetlen és legnagyobb szerencsétlenség, ami megtörténhetik vele, a halál, amiről nem tudott semmit, de ami körül minden rettegett volt és félelmetes.

Most felbukkant a felszinre és a drága levegő megint betódult szájába. Nem bukott többet viz alá. Mintha régtől fogva megszokta volna, szétütött lábával és uszni kezdett. A közeli part csak egy yardnyira volt, de háttal ért oda s az első dolog, amit meglátott, a szemben lévő part volt, amely felé tüstént uszni kezdett. A folyó keskeny volt, de egy csendes helyen körülbelül husz lábnyira kiszélesedett. A viz közepén az ár elragadta a kölyköt és vitte viznek lefelé. A folyó közepén a viz egy apró kis sodra kapta el. Itt nem lehetett uszni. A csendes viz hirtelen dühödtté vált. A kölyök hol fent volt, hol lent. De mindig dühösen kapálódzott. A viz elkapta, megforgatta, s egy-egy sziklához vágta. Valahányszor sziklához vágódott, a kölyök jajgatott. Haladása a jajgatások egész sorozata volt, amiből meg lehetett számolni, hány sziklával találkozott.

A viz gyors sodra után ujra csöndesen, szélesen elterült és itt az ár partnak vitte és szeliden a fövenyágyra tette. Őrült dühvel mászott ki a vizből és lefeküdt. Megint tanult valamit. A viz nem él. Mégis mozog. Ép olyan szilárdnak látszik, mint a föld, mégis egy csöppet sem szilárd. Ebből azt következtette, hogy a dolgok nem mindig olyanok, mint aminőknek látszanak. A kölyöknek az Ismeretlentől való félelme örökölt bizalmatlanság volt, amit a tapasztalat megerősitett. Ezért mindig bizalmatlan lesz a látszattal szemben. Előbb ki kell tapasztalnia a dolgok valódi természetét, csak azután bizhatik bennük.

Még egy másik kaland is volt szánva neki ezen a napon. Egyszerre eszébe jutott, hogy olyasvalami is van a világon, mint az ő anyja. És ekkor ugy érezte, hogy jobban vágyik az anyja után, mint a világ minden más dolga után. Nemcsak testét fárasztotta el a sokféle kaland, amin keresztülment, apró elméje épp oly fáradt volt. Egész életében nem dolgozott elméje annyit, mint ezen a napon. Aztán meg álmos is volt. Azért megindult, hogy a barlanghoz és anyjához menjen s egyidejüleg erőt vett rajta az egyedüliség és elhagyatottság érzése.