Part 4

Párja lassan fölegyenesedett és ügyelte a nőstényt. Amint a nőstényfarkas többször elhibázta az ugrást, Félszemü elégedetlenkedett s ő maga tett egy hatalmas ugrást fölfelé. Fogával átharapta a hónyulat és estében magával hozta a zsákmányt a földre. De ebben a percben gyanus recsegést hallott maga mellett és bámuló szemei csodálkozva látták, hogy egy fiatal lúcfenyő feléje hajlik, hogy megüsse őt. Állkapcsai elengedték a nyulat és ő visszaugrott, hogy elkerülje az ismeretlen veszedelmet, ajka felhuzódott fogáról, torkából horkantás tört elő, minden szál szőre felborzadt a dühtől és félelemtől. És ebben a pillanatban a fiatal fenyő kiegyenesitette karcsu testét s a hónyul ismét magasan táncolt a levegőben.

A nőstényfarkas haragudott és dühében Félszemü vállába vágta a fogát és Félszemü ijedten e váratlan támadás miatt, vadul visszavágott és még nagyobb ijedelmében beszakitotta a nőstényfarkas orrának oldalát. Hogy visszavágjon egy támadásra, épp oly váratlan volt Egyszemünek, mint a nőstényfarkasnak és a nőstényfarkas dühödt haraggal ment ujra párjának.

Félszemü ekkorra észrevette tévedését és megpróbálta kiengesztelni a haragvót. De a nőstényfarkas engesztelhetetlenül tovább folytatta támadását, mig Félszemü megadta magát sorsának s igy forgott körben, fejét eltartva haragvó párjától s nyakával fogva fel a nőstényfarkas éles fogainak büntetését.

Ezalatt a nyul tovább táncolt a levegőben. A nőstényfarkas leült a hóba és Félszemü jobban rettegve párjától, mint a titokzatos fiatal fenyőtől, a nyul felé szökelt. Visszaesett, fogai közt zsákmányával, egyre a fiatal fenyőre függesztve tekintetét. Mint először, a fenyő követte őt a földre. Lehajolt, hogy várja az elkerülhetetlen csapást s bár szőre felborzolódott, fogai szorosan tartották a zsákmányt. De a várt ütés nem zuhant le rá. A fenyő ugy maradt, föléje hajolva. Ha ő mozdult, a fenyő is megmoccant s Félszemü morgott rá összeszoritott fogai közül. Ha nyugton volt, a fenyő se mozdult és Félszemü ugy vélekedett, hogy ajánlatosabb nyugodtan maradni. De a nyul meleg vérét érezte szájában s ez jól esett neki.

A nőstényfarkas volt az, aki kiszabaditotta szerencsétlen helyzetéből. Elkapta tőle a nyulat s mialatt a fenyő fenyegetőleg ingadozott, hajladozott, hintálódzott fölötte, ő nyugodtan harapta le a nyul fejét. E percben a fenyő kiegyenesedett s nem fenyegette a farkasokat tovább, megmaradt abban a diszes és függőleges helyzetben, melyben természete szerint nőtt. A nőstényfarkas és Félszemü felkapták a nyulat, melyet a titokzatos fenyő fogott meg számukra.

Volt más csapás is, volt más fasor is, amelyekben nyulak kapálództak a levegőben. A farkas-pár megvizsgálta mindegyiket. A nőstényfarkas volt a vezető. Félszemü vizsgálódva és engedelmesen követte, megtanulva a hurkok kirablását és ez oly tudomány volt, melynek az elkövetkező napokban jó hasznát vette.

II. FEJEZET. A barlang.

Két napon át ólálkodtak az indián-tábor közelében. Félszemü nyugtalan volt és haragos, de a tábor csalogatta a nőstényfarkast, aki sehogyse akart innen tágitani. De mikor egy reggel, épp a közelükben, puskalövés zaja hasitotta a levegőt s a golyó egy fa törzsének vágódott, alig pár hüvelyknyire Félszemü fejétől, – nem haboztak tovább, hanem hosszu, lebegő szökésekkel elillantak s gyors mérföldekkel hagyták maguk mögött a veszedelem helyét.

Nem mentek sokáig, talán egy pár napig. A nőstényfarkas igen elnehezedett és lassan járt. Egyszer, egy nyulat üldözve, melyet máskor könnyen utólérhetett volna, föladta a küzdelmet, leült és megpihent. Félszemü odament hozzá, de mikor szeliden megérintette nyakát az orrával, a nőstény oly dühödt gyorsasággal vágta belé a fogait, hogy Félszemü hátrahemperedett és mialatt azon igyekezett, hogy kikerülje párja éles fogait, ugyancsak szánalmas alaknak látszott. A nőstényfarkas ingerlékenyebb volt, mint valaha, Félszemü pedig egyre türelmesebbé és aggódóbbá vált. Végre a nőstényfarkas megtalálta azt, amit keresett néhány mérföldnyivel feljebb, egy keskeny folyó mentén, mely a nyári áradások idején a Mackenzie-folyóba ömlött, de ami most be volt fagyva egészen sziklás medre mélyéig: mozdulatlan fehér folyó forrásától a torkolatáig. A nőstényfarkas nehezen vonszolta magát, jóval előtte baktató párja mögött, mikor az előreugró magas agyagpart elé érkezett. Megfordult és ellépkedett fölötte. A tavaszi viharok s a hóolvadás alámosta a partot és valóságos barlangot vájt egy keskeny szükületből.

A barlang szájánál egy pár pillanatig várt s gondosan megnézte a falat. Aztán végigfutott a fal mentén, ott, ahol tömege hirtelen emelkedett ki a szelidebb vonalu tájból. Visszatérve a barlanghoz, belépett a keskeny nyiláson. Három rövid lépést hasmánt csuszva kellett megtennie, aztán a barlang fala kis, körülbelül hat lábnyi átmérőjü, kerek szobává tágult. A tetőbe csaknem beleütötte a fejét. A barlang száraz és kellemes hely volt. A nőstényfarkas kinos gonddal vizsgálgatta, mialatt Félszemü, aki már visszatért, a bejáratnál állott és türelmesen nézte őt. A nőstényfarkas földnek szegezte a fejét, orrával a földet szimatolva egy ponton, mely egész közel volt szorosan egymás mellett levő lábához, e pont körül egy párszor megfordult, aztán egy fáradt sóhajjal, mely nyögésnek is beillett volna, meggörbitette testét, lerakta fáradt lábait és ernyedten lefeküdt, fejjel a bejárat felé. Félszemü fülét hegyezve, hallgatódzva nevetett rá s a bejárat fehér világitásában a nőstényfarkas jól láthatta, amint vidáman és jóindulatuan csóválja bozontos farkát. Ő maga is, hegyes fülét fejéhez simitva, hátracsapta egy pillanatra, mialatt száját kitátotta és nyelve békésen lógott ki, igy mutatta meg, hogy tetszik neki ez a hely s hogy meg van elégedve.

Félszemü éhes volt. Ott feküdt a bejáratnál és aludt. Álma könnyü volt, hallása ébren figyelt a fényes világ felé, ahol az áprilisi nap sütött a hóra. Mialatt szunnyadt, fülébe lopódzott a folyóviz rejtett csörgésének gyönge susogása s ilyenkor fölkelt és feszülten figyelt. A nap visszatért és az ébredő Észak szava hivta őt. Az élet zsendülőben volt. A tavaszt lehetett érezni a levegőben, az élet növekedését a hó alatt; a nedvek keringését a fában, a bimbó fakadását, amik letörik a jégkéreg bilincseit.

Aggodalmas tekintetet vetett párjára, de a nőstényfarkas nem mutatott semmiféle szándékot a fölkelésre. Kifelé pillantott és ime, vagy féltucatnyi hómadár röppent el szeme előtt. Fölugrott, hogy nekiinduljon, aztán párjára nézett, lefeküdt és elszundikált. Éles és rövid éneklés hangja lopódzott fülébe. Egyszer, kétszer álmosan megdörzsölte orrát mancsaival. Aztán felébredt. Ime, épp az ő orra hegyénél, egy magányos szunyog dongott a levegőben. Teljesen kifejlett szunyog, mely valami száraz fában dermedten feküdt egész télen át s melyet most fölélesztett a nap. A hivásnak Félszemü nem tudott tovább ellenállni. Amellett éhes is volt.

Odacsuszott párjához s megpróbálta, hogy rávegye a fölkelésre. De a nőstényfarkas csak horkantott rá egyet s ő egyedül indult neki a ragyogó napsütésnek. A hó meglágyult lába alatt és nehézkessé tette az előrejutást. A folyó befagyott medrén haladt, ahol a hó, a fák árnyékától védetten, még kemény és kristályos volt. Nyolc óra hosszat haladt és a sötétségben még éhesebben tért haza, mint ahogy elindult.

Talált vadat, de nem fogta el. Az olvadó jégkéreg eltört alatta és ő meghemperedett, mialatt a hónyul oly könnyüszerrel futott át a jég felületén, mint valaha.

A barlang szájánál a gyanu hirtelen ijedtségével állt meg. Gyenge, idegen hangok hallatszottak belülről. Ezek a hangok nem az ő párjától származtak s valahogy, messziről, mégis ismerősök voltak. Óvatosan csuszott befelé, de a nőstényfarkas figyelmeztető horkantása megállitotta. Nem ijedt meg, de azért ügyelt, hogy megtartsa kettőjük között a távolságot. De figyelt a többi hangra, gyenge, tompa nyávogásra és ügyetlen vinnyogásra is.

Párja haragosan figyelmeztette és ő odább állt, karikába hajolt s a bejáratnál elaludt. Mikor megjött a reggel s halvány világossága behatolt a barlangba is, megint kutatni kezdett a félig-meddig ismerős hangok forrása után. Párjának figyelmeztető horkantásában valami ismeretlen hangot fedezett fel. Ez a féltékenység hangja volt és ő nagyon is vigyázott, hogy illő távolságban maradjon. Végre kitalálta. Testének egész hosszában, védelmező mancsai mögött, a nőstényfarkas öt kicsi, idegen, mozgó, eleven csomót tartogatott, nagyon gyenge, gyámoltalan kicsikéket, melyek vékony, gyenge hangon nyivákoltak és szemük még nem nyilt meg a világosság előtt. Félszemü meg volt lepve. Nem ez volt az első ilynemü eset, mely hosszu és sikerdus életében előfordult. Már többször megesett vele, de mindannyiszor épp olyan meglepetés volt ez számára, mint a legelső alkalommal.

A nőstényfarkas aggódva nézett reá s apró időközökben halkan morgott feléje, csak, ha az anyafarkas szemében a Félszemü közeledése nagyon is gyanusnak látszott, erősödött ez a morgás a nőstényfarkas torkában éles horkantássá. A nőstényfarkas saját emlékezetében nem volt semmi, ami félelmét támogatta volna, de ösztönében, mely magában foglalta minden farkasanya tapasztalatát, ott bujkált valami emlékezet azokról a farkasapákról, melyek felfalták saját ujszülött és jómaga-tehetetlen utódaikat. Ez az emlék félelemként jelentkezett benne s arra ösztönözte, hogy ne engedje tulságosan közel Félszemüt tulajdon porontyaihoz.

De itt nem volt semmiféle veszedelem. Vén Félszemü is érezte a sürgetését valami érzésnek, ami szintén a farkasatyák összességétől rászálló örökségrésze volt. Nem tünődött felette, nem jött zavarba emiatt. Ez az érzés itt volt, testének minden rostjában s a legtermészetesebb dolog volt a világon, hogy engedelmeskedjék ennek az érzésnek s hátat forditott ujszülött családjának, hogy ennivaló után eredjen.

Öt vagy hat mérföldnyire a barlangtól a folyó két ágra oszlott, ágai a hegyek között derékszögben váltak el egymástól. Itt, a folyó bal elágazását követve, Félszemü friss nyomra bukkant. Megszagolta s oly frissnek találta, hogy hirtelen lehasalt s abba az irányba figyelt, amerre a nyom elenyészett. Aztán meggondoltan megfordult s a folyó jobb elágazása mentén haladt tovább. A lábnyom sokkal nagyobb volt, mint tulajdon magáé és tudta, hogy ilyen lábak nyomán nem sok keresni valója lehet.

Félmérföldnyire haladhatott a jobbik elágazás mentén, mikor éles fülét rágcsáló fogak nesze ütötte meg. Lopva lépegetett a zsákmány felé. Egy sündisznó ágaskodott egy fa mellett s a fa kérgén a foga élességét próbálgatta. Félszemü óvatosan, de reménytelenül közeledett. Ösmerte ezt a fajtát, noha sohse találkozott még vele ilyen messze északon és soha, egész hosszu életén keresztül, a sündisznó nem szolgált neki eledelül. De már régóta tudta, hogy van olyan dolog is, amit ugy hivnak: Véletlen vagy Alkalom s egyre közelebb huzódott a sündisznóhoz. Nem lehet sohse előre tudni, mi történhetik, mert élő dolgokkal mindig másképp esik meg minden, mint ahogy kiszámithatjuk.

A sündisznó gombolyaggá zsugorodott össze, hosszu, éles tűket meresztve minden oldal felé, ami meghiusitotta a támadást. Ifjuságában, fiatal éveiben Félszemü egyszer nagyon is közelről talált megszimatolni egy ilyen látszólag jómaga-tehetetlen tüskés gömböt, mikor a tüskés farok hirtelen a képébe csapott. Egy tüskét magával vitt az orrában, ahol az hetekig megmaradt, mint izzó parázs, mig végre megszabadult tőle. Azért most kényelmesen hasmánt lefeküdt, orrával egy lábnyi távolságban – és nem is egyirányban – a faroktól. Igy várt, tökéletes nyugalomban. Nem lehessen tudni. Történhetik valami. Talán a sündisznó kiegyenesedik. Talán alkalom adódik arra, hogy karmának egy ügyes szakitásával felhasitsa a sündisznó lágy és óvatlan hasát.

De félóra multán fölkelt, mérgében morogva a mozdulatlan gombolyagra és eltávozott. Nagyon is sokszor várt hiába arra, hogy a sündisznó kiegyenesedjék, semhogy tovább is vesztegette volna rá az idejét. Továbbment a folyó jobb ága mentén. A nap előrehaladt és még semmi zsákmányt nem talált.

Az apaság fölébredt ösztöne még erősebben uralkodott rajta. Kell, hogy ennivalót találjon. A délután folyamán egy hófajdra bukkant. Épp a sürüből lépett ki, mikor szemtől-szembe találta magát ezzel a buta madárral. Egy fadarabon ült, alig egy lábnyira orra előtt. Mindegyik látta a másikat. A madár riadtan próbált fölemelkedni, de a farkas leütötte a mancsával, a földre taposta, ráugrott és belevágta a fogát, mikor a madár vergődött a hóban s megpróbált fölemelkedni a levegőbe. Fogai belevágódtak a gyenge husba, a törékeny csontokba és enni kezdett. Aztán emlékezett, megfordult s hazafelé ment, fogai közt tartva a madarat.

Egy mérfölddel az elágazás fölött, bársonytalpon futva szokása szerint, mint egy suhanó árnyék, aki vigyázatosan kémleli az ut minden fordulóját és részletét, ismét rábukkant azokra a hatalmas lábnyomokra, melyeket már reggel is fölfedezett. Minthogy a nyomok az ő utján vezettek végig, követte a nyomokat, elkészülten arra, hogy a nyomok gazdájával a folyó minden fordulásánál találkozhatik. A folyó egy szokatlanul éles kanyarulatánál egy szikla sarkából óvatosan kidugta a fejét s fürkésző szemei elé olyan látvány tárult, ami arra késztette, hogy tüstént lehasaljon a földre. A nyomok gazdája volt, egy óriási nőstényhiuz. A hiuz is a földön hasalt, mint ahogy ő is hasalt már ezen a napon, a szorosan összegombolyodott tüskegombolyag előtt. Ha Félszemü mostanáig suhanó árnyék volt, mostantól kezdve ennek az árnyéknak csak a szelleme lett, amint csuszott és forgott, hogy szélmentében álljon e hallgató és mozdulatlan pártól.

Lefeküdt a hóba, maga mellé téve a hófajdot, s egy alacsony lúcfenyő tűlevelei közül fürkészte ezt az életre-halálra menő játékot maga előtt, a várakozó hiuz és a várakozó sündisznó: mindkettő tele volt az élet vágyával. És – ez volt az érdekessége a játéknak – az egyikben az élet parancsa az volt, hogy megegye a másikat, a másikban pedig az, hogy ne hagyja megenni magát. Ezalatt vén Félszemü, a rejtekhelyen kuksolva, maga is eljátszotta a játékban a szerepét, a véletlen valamely szeszélyére várva, ami zsákmányhoz juttatja, mert nála meg ez volt az élet utja-módja.

Eltelt egy félóra, egy óra és nem történt semmi sem. A tüskegombolyag mozdulatlan volt, mint egy darab kő, a hiuz dermedt volt, mint a márvány és vén Félszemü csendes volt, akár egy halott. Pedig mind a három állatban szinte kinosan feszült az élet és sohasem voltak elevenebbek, mint most, látszólagos dermedtségükben.

Félszemü könnyedén megmozdult és növekvő élénkséggel vizsgálódott. Készülőben volt valami. A sündisznó végre azt gondolta magában, hogy üldözője eltávozott. Lassan, óvatosan kezdte kiegyenesiteni áthatolhatatlan fegyverzetét.

A veszedelemnek semmiféle érzete nem reszkettette meg. Lassan-lassan a felborzadt gombolyag lesimult és kiegyenesedett. Félszemü figyelt s egyszerre érezte, hogy összefut a nyál a szájában s a nyál önkéntelenül is kicsordult szájából az eleven hus láttára, mely, ime, mint valami izletes lakoma, ott terül el előtte.

A sündisznó még nem nyujtózkodott ki egészen, mikor meglátta ellenfelét. Ebben a pillanatban a hiuz rácsapott. A csapás gyors volt, akár a villámlás. A mancs éles karmaival lecsapott a lágy hasra és gyors, szakitó mozdulattal huzódott vissza. Ha a sündisznó már egészen kinyujtózott volna, vagy nem vette volna észre a másodperc egy töredékrészével előbb, hogy a csapás leszállni készül rá, a hiuz mancsa minden sérelem nélkül huzódhatott volna vissza. De igy a farok egy oldalütése a visszahuzásnál jó csomó tüskét ültetett a hiuz talpába.

Minden egyszerre történt: a csapás, a visszacsapás, a sündisznó halálos visitása, az óriás macska nyávogása a hirtelen és váratlan sebzés miatt. Félszemü félig fölemelkedett izgalmában, fülét hegyezve, farkát magasra tartva és csóválva maga mögött. A harag elvette a hiuz eszét. Vadul ráugrott arra, ami megsebezte őt. De a sündisznó nyivákolva és nyögve, elszakadt izmait próbálva összehuzni védő gombolyaggá, még egyszer rávágott farkával és az óriás macska megint megsebesülve, ijedten és meglepetten nyávogott. Nyávogva futott el, orrán ugy meredeztek a tüskék, mint egy óriási gombostűpárnán. Mancsával dörzsölte, hogy eltávolitsa e tüzes, égető töviseket, majd a hóba dugta, ágakhoz, gallyakhoz dörzsölte, mindig tovább-tovább ugrálva, majd előre, majd oldalt, föl és le, a félelem és fájdalom őrületében.

Folytonosan nyávogott és rövid farkával jobbra-balra osztogatta a gyors, erőszakos ütéseket. Most abbahagyta a bohóskodást és egy kis időre megnyugodott. Félszemü figyelt. És szőre önkéntelenül is felborzolódott hátán, mikor a hiuz minden figyelmeztető jel nélkül, hirtelen felugrott, rettenetes hosszu nyávogást hallatva. Aztán elszökellt, felfelé a csapáson, minden ugrásnál rettentő nyávogásban törve ki.

Félszemü nem merészkedett addig elő, mig a hiuz lármája el nem halkult és el nem halt a messzeségben. Oly óvatosan lépegetett, mintha a hó véges-végig meredező sündisznótüskével lenne kirakva, készen arra, hogy talpa lágy husába hatoljanak, közeledését a sündisznó dühös sivitással és hosszu fogainak csattogtatásával fogadta. Megpróbált megint összegömbölyödni, de izmai jobban meg voltak szaggatva, semhogy a régi, tömör gombolyaggá tudták volna összehuzni testét. Vére bőven ömlött. A hiuz csaknem kettészakitotta.

Félszemü belefetyelte a véráztatta havat, falta, rágta, nyelte. Jól esett neki ez az étvágygerjesztő falat, mely hatalmasan növelte éhségét, de sokkal öregebb volt, sokkal régebben volt a világon, semhogy sietett volna. Várt. Lefeküdt és várt, mialatt a sün fogát csikorgatta, nyögött, sóhajtott s időnkint éles, rövid nyivákolást hallatott. Nemsokára Félszemü észrevette, hogy a sün tüskéi lesimulnak s az állatot nagy rázkódás reszketteti meg. A reszketésnek hamar vége lett. A hosszu fogak még egyszer összecsattantak. Aztán minden tüske lesimult, a test elernyedt és nem mozdult többet.

Ideges, rángatódzó lábával Félszemü egész hosszában kinyujtóztatta a sün testét s a hátára forditotta. Nem történt semmi. Egész biztosan halott volt. Figyelmesen vizsgálta egy percig, aztán óvatosan szájába kapva, a folyó felé indult, félig cipelte, félig maga után huzta a sün testét, fejét féloldalra hajtva, nehogy belépjen a tüskés tömegbe. Egyszerre eszébe jutott valami s elejtette terhét, odament, ahová a hófajdot rejtette. Egy percig sem habozott. Nagyon jól tudta, mit kell tennie és ezt azonnal meg is tette. Felfalta a hófajdot, aztán visszatért zsákmányához.

Mikor barlangjához hurcolta terhét s a nőstényfarkas megvizsgálta azt, a farkasanya feléje tartotta orrát és könnyedén megnyalta párja nyakát. A másik pillanatban már figyelmeztette, hogy ne álljon olyan közel a kis porontyokhoz, de horkantása nem volt olyan nyers, mint egyébkor és inkább magyarázó volt, mint fenyegető. Már nem féltette olyan nagyon kölykeit az apjuktól. Félszemü ugy viselkedett, amint egy farkasatyához illett s nem árult el szentségtörő kivánságot aziránt, hogy felfalja tulajdon kölykeit.

III. FEJEZET. A szürke farkaskölyök.

Nem hasonlitott testvéreihez. Amazok bundáján már látszott a vöröses árnyalat, melyet anyjuktól örököltek, mig ő, különösen szinben, apjára ütött. Ő volt az egyetlen szürke kölyök a fészekaljában. Igazi farkasvér volt, olyan mint farkasősei, jobban mondva éppen olyan, mint Félszemü, azzal a különbséggel, hogy neki két szeme volt, apjának pedig csak egy.

Még alig hogy nyitva volt a szeme, máris különös tisztasággal látott vele. És mig a szeme csukva volt, máris érzett, izlelt, szagolt. Ösmerte két him- és két nőtestvérét s kezdett játszani velük különös gyenge és ügyetlen módon, sőt már veszekedtek is. Kis torkában különös reszelős hang támadt, a morgás előfutárja, amint mindenáron dühbe akarta hozni magát. És jóval azelőtt, hogy a szeme kinyilt volna, tapintás, izlés és szaglás utján már ösmerte az anyját, mint a melegség, gyöngédség és folyékony táplálék eleven forrását. Tudta, hogy anyjának gyengéd, hizelgő nyelve van, amelyik simogatta őt, valahányszor kicsi, lágy testéhez ért s amelyik kényszeritette őt, hogy anyjához fészkelődjék s amelyik álomba parancsolta őt.

Életének első hónapja csaknem tisztán alvással telt el, de, mióta lát, már sokszor sokáig fenn volt s kezdi jól ismerni az egész világot. Ez a világ homályos volt, de ő ezt nem tudta, mert nem ösmert más világot. Világa csak homályosan volt megvilágitva, de szemei sohasem szoktak meg más világosságot. A világa nagyon kicsike volt. A barlang falainál végződött, de ő nem tudta, hogy ennél nagyobb világ is van, sohasem busult létének szük korlátai miatt.

De korán észrevette, hogy e világnak egyik fala különbözik a többitől. Ez volt a barlang bejárata s a világosság forrása. Még akkor észrevette, hogy ez a fal különbözik a többitől, mikor még nem volt gondolata és öntudatos akarata. Már akkor ellenállhatatlanul vonzotta, mielőtt valaha látta, vagy szeme kinyilt volna. A világosság behatolt lezárt szempilláin keresztül és szeme és szemidege előtt kicsi, szikraszerü, melegszinü, különös foltok játszadoztak. Testének élete, testének minden rostja, az élet, mely testének igazi lényege volt és ami független volt személyes életétől, sóvárgott a fény után és késztette testét a világosság felé, mint ahogy a növény bámulatosan tudós kémiája készteti a növényt a nap felé.

Mindig, mielőtt még öntudatos élete megkezdődött volna, ösztönszerüen csuszott a barlang szája elé és kis testvérei egyek voltak vele e szándékban. Soha, életüknek ebben a szakában, nem csusztak a barlang hátsó falának sötét zugai felé. A világosság ugy vonzotta őket, mintha növények lettek volna; az élet kémiája, mely alkotta őket, ugy követelte a világosságot, mint az élet első feltételét; és gyönge kis porontytestük szőlőindaként, vakon, vegyi vonzásban kuszott a fény felé. Később, mikor egyéniségük kifejlődött és öntudatosan éreztek vágyat és kivánságot, a fény vonzóereje még növekedett. Mindig a barlang szája elé csusztak-másztak, mig csak anyjuk vissza nem kergette őket.

Igy tanulta meg a szürke farkaskölyök, hogy anyjának egyéb tulajdonsága is van, mint hizelkedő, szelid nyelve. A fény felé való makacs csuszkálás közben tanulta meg, hogy anyjának orra is van, melynek erős taszitásával dorgálta meg őket, később megismerkedett az anyja mancsával is, mely földre dobta, meghengergette őt gyors, de nem tulerős, kiszámitott ütésekkel. Igy tanulta meg, hogy mi a fájdalom, de igy tanulta meg azt is, hogy kerülje ki a fájdalmat, először ugy, hogy ne vegye magára a kockázatát és másodszor, ha magára vette a kockázatot, félreugorjon vagy visszavonuljon a büntetés elől. Ezek már öntudatos mozdulatok voltak és a világról való fogalmainak első következményei. Ezelőtt gépiesen huzódott vissza a fájdalomtól, mint ahogy gépiesen huzódott a világosság felé. Ezután azért huzódott vissza a fájdalomtól, mert _tudta_, hogy az fájdalom.

Dühös kis kölyök volt. Ilyenek voltak a testvérei is. Ilyeneknek kellett lenniök. A szürke kölyök husevő állat volt. Husölők és husevők fajából származott. Apja és anyja pusztán husból éltek. A tej, amit életlángja első fellobbanásakor szivott, olyan tej volt, ami egyenesen husból változott át és most, egyhónapos korában, mikor szeme még csak egy hete, hogy kinyilt, már ő maga is evett hust, – hust, amit anyja összerágott, félig megemésztett számukra, öt éhes farkaskölyök számára, akiket teje már nem tudott kielégiteni.

De mindenik között ő volt a legnagyobb betyár. Hangosabban morgott, mint akármelyik a kis testvérek közül. Apró mérgelődése borzasztóbb igyekezett lenni, mint a többié. Ő tanulta meg legelőször, hogy kell a testvérkét ügyes mancsaival meghempergetni. És ő volt az első, aki megharapta kölyöktestvérének a fülét és huzta, vonta, rázta s morgott szorosan összecsukott állkapcsa mögül. És ő okozta a legtöbb vesződséget, mikor anyjuk vissza akarta tartani porontyait a barlang nyilásától.