Part 3

Még nappal sem tudta elhagyni a tüzet, hogy friss tüzrevalót vághasson. Husz lábnyira tőle egy hatalmas elhalt lucfenyő törzse magaslott. A fél napot azzal töltötte, hogy a tábori tüzet lassanként a lucfenyőig tolta-rakta, minden pillanatban készen arra, hogy egy féltucat égő hasábot dobáljon ellenségeire. Mikor a tüzzel a fához ért, tanulmányozni kezdte a környező erdőrészt, hogy ha kivágja a fát, az odaessen, amerre a legtöbb tüzrevaló kinálkozik.

A következő éjszaka mása volt az előzőnek, azzal a különbséggel, hogy az alvás szükséglete teljesen erőt vett rajta. A kutyák kurrogása már nem költötte fel. Különben is a kurrogás egész éjjel hallatszott és elkábult, álmos érzékei nem különböztették meg a kurrogás hangjának élesebb és ijedtebb hangjait. Hirtelen ijedelemmel felébredt. A nőstényfarkas alig egy rőfnyire volt tőle. Gépiesen, egy pillanatnyi késedelem nélkül, égő üszköt dobott a farkas nyitott és kurrogó szájába. A nőstényfarkas elugrott, fájdalmában vonitva, Henry, mialatt élvezettel szivta be az égő hus és perzselt bunda szagát, látta, hogyan rázza a farkas a fejét és hogy morog dühösen egy pár lépésnyivel odább.

Most, mielőtt elaludt volna, a jobb kezére egy égő fadarabot kötött. Alig aludt egy pár percig, mikor a láng megperzselte bőrét s ő felébredt. Néhány órát töltött igy el. Valahányszor felébredt, mindig elüzte a farkasokat rájukhajigált üszkökkel, megrakta a tüzet és megigazitotta kezén az égő fenyőfagörcsöt. Minden jó lett volna, de eljött az idő, midőn keze már bizonytalanul kötözte meg az égő fenyőhasábot. Amint szemét lehunyta, az égő fa is leesett kezéről.

Álmodott. Ugy tetszett neki, mintha Mac Gurry erődjében lett volna. Meleg volt és barátságos és ő cribbaget játszott a gazdával. Aztán ugy volt, mintha az erődöt megtámadták volna a farkasok. A bestiák már a kapu aljában voltak s ő meg a gazda időnként abbahagyták a cribbaget, hogy figyeljék és nevessék a farkasok hasztalan való erőlködését. És aztán, különös álom! – egy roppanás hallatszott. Az ajtót betörték. Látta, hogy árasztják el a farkasok az erőd nagy nappali szobáját. Ime! egyenesen ő rá s a gazdának ugranak. Amint betörték az ajtót, lármájuk növekedett és fülsiketitővé vált. Ez az üvöltés most bántotta Henryt. Álma most hirtelen átcsapott valami másba, hogy mibe, azt nem tudta, de az üvöltés ide is követte őt.

Fölébredt és az üvöltés valósággá vált. Üvöltés és vonitás hallatszott. A farkasok rárohanóban voltak. Körülötte és rajta voltak. Az egyiknek foga összekoccant karján keresztül. Ösztönszerüen a tüzbe ugrott s ugrás közben érezte, amint éles fogak szakitják keresztül lábát. Most megkezdődött a tüzi harc. Vastag keztyüi egy ideig megvédték kezét és ő eleven szenet lapátolt velük minden irányban a levegőbe, mintha a tábori tüz vulkánná változott volna hirtelen.

De ez nem tarthatott soká. Arca felhólyagzott a hőségtől, szemöldöke és szempillája elperzselődött és lábai már nem birták a hőséget. Égő üszökkel mind a két kezében a tüz szélére ugrott. A farkasok hátrahuzódtak. Minden oldalon, ahová eleven parázs esett, a hó sistergett és itt is, ott is egy-egy visszavonuló farkas vad ugrása, horkanása és kurrogása tudatta vele, hogy üldözői ilyen eleven szénbe botlottak.

Az égő hasábokat legközelebbi két ellenére hajitva, Henry a hóba dugta füstölgő keztyüit, s maga is a hóba lépett, hogy lehütse forró lábait. Két kutyája nem volt sehol és ő tudta jól, hogy a két kutya egy-egy fogás volt azon az elnyujtott és régóta huzódó lakomán, mely Fatty fellakmározásával kezdődött s melynek utolsó fogása valószinüleg ő leend, a következő napok során.

– Még nem kaptatok meg! – kiáltotta vadul rázva öklét az éhes bestiák felé; s hangjának hallatára az egész kör nyugtalanná vált, általános kurrogás támadt s a nőstényfarkas a havon keresztül egész közel osont hozzá és éhes mohósággal nézett rá.

Hozzálátott, hogy végrehajtsa tervét, mely az imént jutott eszébe. Nagy körbe rakta a tüzet s a kör közepén lefeküdt, maga alá téve alvókészségeit, hogy legyen, ami szárazon tartsa az olvadó hó dacára is. Amikor a lángok menedéke között eltünt, az egész falka kiváncsian vonult a tüz széléhez, hogy megláthassa, mi lett belőle. Eddig sohasem jöttek ily közel a tüzhöz és most letelepedtek a tüz mellett szoros körben, mint megannyi kutya, pislogva, ásitozva és nyujtóztatva sovány testüket a szokatlan melegségben. Ekkor a nőstényfarkas leült, orrát egy csillag felé hegyezve és elkezdett üvölteni. Egyik farkas a másik után csatlakozott hozzá, mig végre az egész falka, hátsó lábain ülve, orrát az égnek szegezve, vele együtt üvöltötte az éhség dalát.

Jött a hajnal és a napvilág. A tüz lángja alacsonyabbra lohadt. A tüzrevaló kifogyott és ujat kellett volna szerezni. A férfi megkisérelte, hogy kilépjen a lángok köréből, de a farkasok nekirohantak, hogy szétszaggassák. A tüzes üszök elől félreugrottak ugyan, de már nem szaladtak hátra. Hiába igyekezett elűzni őket. Amint föladta a harcot és visszabotorkált a lángok körébe, egy farkas utána ugrott. Az ugrás rövidebb volt a kelleténél és a farkas mind a négy lábával a tüzbe esett. Rémült kiáltással hátrált s kurrogva csuszott vissza, hogy mancsait a hóban hűsitgesse.

A férfi leült takaróiba burkolódzva, előregörnyedve. Teste csipőben előrehajolt. Vállait elernyesztette, csüggedten s fejét térdeire hajtva jelezte, hogy föladta a küzdelmet. Néha-néha fölemelte a fejét, hogy lássa, mind hal el jobban, egyre jobban a tüz. A lángok és parázs köre néhol megnyilt, a nyilások nőttek, a tüzrakások kisebbedtek.

– No, most már jöhettek, ha akartok, – mormogta. – Akárhogy lesz is, én lefekszem és alszom.

Egyszer felébredt és a kör egyik nyilásánál, épp szemben vele, látta a nőstényfarkast, amint merőn figyelte őt.

Kevéssel utóbb, neki óráknak tetszett, megint felébredt. Valami titokzatos változás történt, oly csodálatos, amitől még jobban felébredt. Valami történt. Először nem értette meg, Aztán egyszerre kitalálta. A farkasok eltüntek. Csak a letaposott hó maradt utánuk, hogy megmutassa, milyen közel voltak hozzá. Az alvás megint erőt vett Henryn és teljesen urrá lett rajta. Feje leesett térdére, mikor hirtelen felébredt.

Emberi hangokat hallott, szánok zötyögését, szerszámok zörgését, szánkóhuzó kutyák élénk vinnyogását. Négy szán érkezett a folyómeder felől a fák melletti táborba. Féltucat ember állta körül a haldokló parazsak körében görnyedő férfit. Hasztalan igyekeztek öntudatra rázni, lökdösni. Ugy nézett rájuk, mint egy részeg ember és különös, álmos nyelven dadogott.

– Rőt nőstényfarkas… Bejött a kutyákkal az etetés idején… Először megette a kutyák ételét… Aztán a kutyákat… Aztán megette Billt…

– Hol van lord Alfréd? – orditotta egyik ember a fülébe és durván megrázva őt.

Lassan intett nemet a fejével… Nem, őt nem ette meg… Ott fekszik egy fa tetején az utolsó táborhelyen.

– Halva? – kiáltott a kérdező.

– Egy ládában, – felelte Henry és türelmetlenül rántotta ki vállát a kérdezősködő szorításából. – Hagyjatok… aludni… Oda vagyok… Ki vagyok merülve… Jójcakát…

Szempillája rebegett, aztán szeme lezárult. Álla mellére esett. S amint kényelmesen lefektették takaróira, horkolása már hallatszott is a fagyos levegőben. De még más hang is hallatszott. Messziről és elhalón, nagy távolságból a farkasfalka éhorditása hangzott. Elszalasztották a zsákmányt s most futottak más zsákmány után.

MÁSODIK RÉSZ.

I. FEJEZET. A fogak csatája.

A nőstényfarkas hallotta meg elsőnek az emberek hangját, a szánkóhuzó kutyák nyihogását, ő volt az első, aki elugrott a haldokló lángok közé szoritott ember mellől. A falka nem szivesen mondott le arról, hogy megölje a zsákmányt, s pár percig habozott, mig végre bizonyosságot nyerve a hangok felől, eliramodtak a nőstényfarkas nyomán.

A falka legelején a vezetők egyike, egy nagy szürke farkas futott. Ő vezette a falkát a nőstényfarkas nyomán. Ő kurrogott figyelmeztetően a falka fiatalabb tagjaira s ő vágott feléjük fehér fogaival, ha önérzetesen elébe akartak kerülni. Ő gyorsitotta a falka futását, mikor meglátta a nőstényfarkast, amint az most már lassu ügetésben haladt a hómezőn keresztül.

A nőstényfarkas nyugodtan lépett a nagy szürke ordas mellé, mintha az lenne a kijelölt helye s most már ő szabályozta a falka gyorsaságát. Az ordas nem kurrogott a nőstényre, a fogát sem vicsoritotta rá, mikor egy pár szökellésre a nőstény ő elébe került. Ellenkezőleg, ugy látszott, az ordas jó szivvel viseltetik a nőstényfarkas iránt, jobbal, mint ahogy a nőstényfarkasnak kedvére volt, mert valahányszor az ordas hajlandó volt közeledni hozzá, vagy nagyon is közel futott mellette, a nőstény volt az, aki kurrogott és mutogatta éles fogait. Még azt is megtette, hogy fogait az ordas hátába vágta ilyen alkalmakkor.

Az ordas ezért sem haragudott. Legfeljebb oldalt ugrott és konokul egypár ügyetlen ugrást tett és egész mivoltában és magaviseletében egy oldalbarugott falusi disznóhoz hasonlitott.

Az ordasnak ez volt az egyedüli kellemetlensége a falkavezetés közben. De a nőstényfarkast más is zavarta. Másik oldalánál egy sovány, öreg farkas haladt, szürkén, sok csata nyomaival a képén. Az öreg farkas mindig a nőstény jobb oldalán haladt. Ennek oka az volt, hogy az öreg farkasnak csak félszeme volt, az is a baloldalán. Az öreg is igyekezett a nőstényfarkashoz férkőzni, feléje fordulni, s hegekkel boritott orra érintette a nőstényfarkas testét, vállát, vagy nyakát. Mint a baloldalán futó ordas kedveskedéseit a nőstényfarkas ezt a közeledést is fogaival fogadta, de mikor mindketten egyszerre akartak kedveskedni neki, a nőstényfarkas szorongattatásában kénytelen volt jobbra-balra osztogatni a csapásokat, hogy elkergesse mindkét udvarlóját és azalatt is megtartsa vezető helyét a falka, és figyelje az utat maga előtt. Ilyenkor a két rohanó him megvillantotta a fogát és fenyegetőleg morgott egymás felé. Megvivtak volna, de vágyódásuk és versenytársi mivoltuk várt, mig a szorongató éhinség elmulik a falka feje felől.

Minden visszautasitásra, mikor elkotródott vágyainak élesfogu tárgyától, az öreg farkas egy fiatal hároméves himbe ütközött, amelyik nemlátó jobb oldalánál ügetett. Ez a fiatal farkas már teljesen kifejlődött s tekintve a falka nyomoruságos állapotát, az átlagon felül kitartó és jókedvü volt. Feje mindig az öreg félszemü vállával volt egyvonalban. Ha megpróbált az öreg elé kerülni (ami ritkán történt), egy kurrogás s a fogak egy csapása elég volt arra, hogy visszavonultassa régi helyére. Néha óvatosan és lassan hátravonult s az öreg vezérordas és a nőstényfarkas közé furakodott. Ezért kétszeres, sőt háromszoros büntetést kapott. Mikor a nőstényfarkas mérgében elmordult, az öreg ordas a háromévesnek esett, néha a nőstényfarkas is nekiesett. Máskor a baloldali vezető is összekapott vele.

Ilyenkor, három vad fogsorral szemben állva, a fiatal farkas hirtelen megállt, hátsó lábain megvetve magát, szája fenyegetőleg kinyilt, szőre felborzadt. A zavarodás a falka elején összezavarta a hátulhaladókat is. A hátrább futó farkasok összeütköztek a fiatal farkassal s mérgükben hatalmas harapásokat osztogattak a fiatal farkas hátsó lábaira és oldalába. Ő maga kereste a bajt, mert az éhség és harag együtt dolgozott a falkában. De, a fiatalság határtalan hitével, mindig megismételte merényletét, bár ez sohse hozott neki egyebet, mint legyőzetést.

Ha lett volna ennivalójuk, az udvarlást és a szerelmi harcot szabadjára engedik és a falkaalakulat felbomlott volna. De a falka helyzete kétségbeejtő volt. Kiéhezett a hosszantartó éhinségben s szokott sebességénél jóval lassabban haladt. Hátul sántikáltak a gyengébb tagok, a nagyon öregek és a nagyon fiatalok.

Elől futottak az erősebbek. De mindegyik inkább hasonlitott csontvázhoz, mint jól megtermett farkashoz. Mégis, azok kivételével, akik sántitottak, az állatok mozgása fáradság és erőlködés nélküli volt. Ugy látszott, hogy izomkötegeik kiapadhatatlan erő forrásai. Az izom minden acélos összehuzódása mögött volt egy másik acélos összehuzódás, egy harmadik, még egy és még egy, örökké és végtelenül.

Több mérföldet futottak be egy nap alatt. Éjjel is futottak. A következő nap még mindig futottak. Futottak a megfagyott és halott világ felületén. Élet nem moccant. E roppant élettelenségben csak ők maguk voltak az élők. Csak ők voltak az élők és ők futottak más élők után, hogy fölfalják, hogy ők maguk tovább élhessenek törvény és rend szerint.

Apró vizválasztókon és keskeny folyókon gázoltak keresztül egy alacsonyabban fekvő földön, mielőtt megtalálták volna azt, amit kerestek. Jávorszarvasra bukkantak. Egy nagy bikával találkoztak legelőbb. Itt volt hus, itt volt élet tüztől, repülő lángoktól nem őrzötten. A lapos patákat, a tányérszerü agancsokat ismerték, de szokásos türelmükről és óvatosságukról egyszerre megfeledkeztek. Rövid, de merész harc következett. A bika egyszerre minden oldalról körülvéve találta magát.

Felszakitotta őket, vagy széthasitotta koponyájukat nagy patái durva rugásaival, összezuzta, törte őket hatalmas szarvaival. Maga alá gázolta őket a hóba a gomolygó küzdelemben. De itélete már előre ki volt mondva s lerogyott, torkán a nőstényfarkas kegyetlen harapásával és számtalan belevágott fog csapása alatt. E fogak felfalták őt elevenen, mielőtt halálküzdelme véget ért volna, vagy megkapta volna a végső, halálos csapást.

Volt ennivaló bőven. A bika nehezebb volt nyolcszáz fontnál, teljes huszfontnyi ennivaló jutott a falka negyvenegynéhány állatjára fejenkint. De ha tudtak kitartóan koplalni, kitartóan tudtak enni is és nemsokára csak egy pár elszórt csont volt, ami megmaradt a nagyszerü élő állatból, amelyik egynéhány órával ezelőtt a falkával találkozott.

Most jókora pihenés és alvás következett. Telt gyomruk lévén, csetepaté és veszekedés támadt a fiatal himek között és ez tartott azon a pár napon keresztül, mig a falka-alakulat föl nem oszlott. Az éhinség elmult. A farkasok most olyan helyen voltak, ahol bőségesen volt vad s bár még mindig falkában vadásztak, óvatosak lettek, kövér szarvasteheneket, vagy elgyengült öreg bikákat hajtva ki a kis jávorszarvascsordákból, melyekkel találkoztak.

Eljött az a nap a bőség eme földjén, mikor a farkas-falka két részre szakadt és két különböző irányba futott. A nőstényfarkas, a baloldali fiatal vezető, a félszemü, a falka megmaradt felét a Mackenzie-folyótól lefelé a keleti tóvidéken keresztül vezették. A falka napról-napra fogyott. Ketten-ketten, him és nőstény, el-elmaradoztak a falkától. Néha egy-egy magános himet elmart vetélytársának éles foga. Végre már csak négyen maradtak. A nőstényfarkas, a fiatal vezető, a félszemü és az iparkodó hároméves.

A nőstényfarkas ekkorára rettenetes kedvében volt. Mindhárom követője magán viselte fogainak nyomát. De ők egyetlenegyszer sem adták vissza a kölcsönt és sohasem próbáltak meg védekezni ellene. Vállukat forditották legvadabb csapásai felé és farkuk csóválásával és tetszelgő lépéseikkel igyekeztek lecsendesiteni haragját. De ha csupa szelidség volt is mindegyikük a nőstényfarkassal szemben, annál kegyetlenebbek voltak egymás iránt. A hároméves nagyon is elbizakodott merészségében. Rárohant a félszemü öregre a vaksi oldalán és rongyokká szaggatta ellenfele fülét. Bár a szürke vén fickó csak egyik oldalán látott, a másik fiatalsága és merészsége ellen harcba vetette a maga bölcseségét és hosszu éveinek tapasztalatát. Félszeme és hegekkel boritott orra tanuskodott tapasztaltsága mellett. Sokkal több csatát vivott már, semhogy kétségben lehetett volna egy percig is aziránt, hogy mit kell tennie.

A csata becsülettel kezdődött, de nem végződött becsületesen. Nem lehet tudni, mi lett volna a kimenetele, mert a harmadik farkas az öregebbikhez csatlakozott és egyesült erővel, öreg vezér és fiatal vezér, nekitámadtak a nagyravágyó háromévesnek és megölték őt. Két oldalról villogott feléje egykori bajtársainak könyörtelen foga. Felejtve voltak azok a napok, mikor együtt vadásztak, azok a vadak, melyeket együtt ejtettek el, az éhség, melyet együtt szenvedtek át. Ez mind a multé volt. Most a szerelem harca volt soron, szigorubb és kegyetlenebb harc, mint a befaló falásért való.

Ezalatt a nőstényfarkas, mindennek az okozója, megelégedetten ült hátsó lábain és figyelt. Tetszett neki a dolog. Ez a nap, – hej! ritka nap! – mikor a sörények felborzadtak, agyar agyarral összecsapott, vagy tépte, szakitotta az engedő hust, ez a nap az ő napja volt. Mindez az ő birhatásáért történt.

És a szerelmi harcban a hároméves, akinek ez első kalandja volt, életével áldozott. Testének mindkét oldalánál ott állt egy-egy ellenfele, a nőstényfarkasra meredve, amint az nevetve ült a havon. De az öregebbik vezető bölcs volt, igen bölcs, bölcs a szerelemben épp ugy, mint a párviadalban. A fiatal vezető elforditotta fejét, hogy megnyalja vállának vérző sebét. Nyakának görbülete a vetélytárs felé fordult. Félszemével is látta az öreg a kedvező alkalmat. Nekiszökött és átharapta fogaival. Hosszu, szakitó harapás volt és mély, mint a kut. Fogai, harapás közben, szétszaggatták a nyaki ütőér falát. Aztán Félszemü elugrott.

A fiatal vezér felhorkantott rettentő módon, de horkanását csukló köhögés törte meg. Vérezve, köhögve, halálra sebzetten az öregre ugrott és harcolt, mig az élet ki nem szállt tagjaiból. Lába elgyengült, szeme elhomályosult, csapásai és ugrásai mind rövidebbek, gyengébbek lettek.

És ezalatt is a nőstényfarkas hátsó lábain ült és nevetett. Valami homályos okból örült ennek a harcnak, mert a Vadonban ilyen a szerelmi udvarlás, e természetes világban a nemi tragédia csak azoknak tragédia, akik meghaltak benne. Azoknak, akik tulélték, nem volt ez tragédia, hanem valóság és beteljesülés.

Mikor a fiatal vezető a hóban elnyulva feküdt és nem mozdult többé, Félszemü peckesen lépdelt a nőstényfarkashoz. Viselkedése egyformán diadalmas volt és óvatos. Azt várta, hogy a nőstényfarkas visszaveri közeledését és nagyon meglepődött, hogy a nőstényfarkas nem vicsorgatja feléje mérgesen éles fogait.

Most először: a nőstényfarkas kegyesen fogadta őt. Megszimatolta az orrát és odáig leereszkedett, hogy ugráljon ide-oda és kölyökmódra játszogasson vele. És az öreg is, dacára okosságának és hosszu éveinek, épp oly kölyökmódon viselkedett, csakhogy még bolondosabban egy kicsit.

Egyszeribe elfelejtette a legyőzött versenytársakat és a szerelmi történetet, mely ott piroslott előtte a hóba irva. Elfelejtette, kivéve egyszer, mikor Félszemü megállt egy pillanatra, hogy megnyalogassa beszáradó sebeit. Ekkor szája felhuzódott egy horkanásra, nyakán és vállán a szőr önkénytelenül felborzadt s Félszemü összegörnyedt, mint ugrás előtt, s talpa görcsösen megkapaszkodott a hófelületen, hogy biztosabb támasztéka legyen. De a következő pillanatban mindent elfelejtett, mikor a nőstényfarkas után szaladt, aki játékosan elvezette őt hosszu hajszára az erdőn keresztül.

Ezután egymás oldalán futottak, mint jó barátok, akik megértették egymást. A napok multak és ők együttéltek, közösen vadásztak és közösen fogyasztották el ennivalójukat. Idő multán a nőstényfarkas nyugtalanná vált. Ugy látszott, hogy keres valamit, amire sehogysem tud rátalálni. Kidőlt fák alatti üregek vonzották és sok időt töltött el azzal, hogy szimatolta a sziklák hóval töltött réseit és az előrehajló partok barlangjait. Vén Félszemüt mindez nem érdekelte, de azért jószivvel követte párját mindenüvé és ha a nőstény kutatása nagyon is hosszu ideig elhuzódott, leült és várt, mig a nőstényfarkas is nekiindult.

Nem maradtak egy helyen, keresztülmentek az egész vidéken, mig elérték a Mackenzie-folyót, amely mellett lassan haladtak lefelé, néha elhagyva azt, hogy vadásszanak a beléje ömlő kisebb folyók mentén, de minden utjukból visszatérve oda. Néha farkasokkal találkoztak, rendszerint párostul, de egyik részről sem indult meg barátságos közeledés, nem mutatkozott a találkozás fölötti öröm, sem kivánság, hogy ujra falkába verődjenek. Néha magános farkasokkal is találkoztak. Rendszerint himekkel, akik makacsul tolakodtak Félszemühöz és a párjához. Félszemü ellenkezett s mikor a nőstény is váll-váll mellett állott oldalán, borzadt sörénnyel, fogát mutogatva, a barátságát felkináló him megfordult, hátraarcot csinált s tovább folytatta magános utját.

Egy holdvilágos éjszakán, a csöndes erdőn keresztülügetve, Félszemü hirtelen megállt. Orrát fölfelé szegezte, farkát magasra tartotta s orrlyuka tágult, amint szimatolta a levegőt. Egyik lábát, kutya módjára, felemelte. Nyugtalan volt s tovább szimatolta a levegőt, iparkodva megérteni a hiradást, mellyel az szolgált neki. Egyetlen gondtalan szippantás elég volt a párjának s a nőstényfarkas nyugodtan tovább baktatott s időnkint megállott, hogy alaposabban utánagondoljon a figyelmeztetésnek.

A nőstényfarkas óvatosan csuszott egy fák közt álló nagy tisztás szélére. Egy ideig egyedül volt ott. Aztán Félszemü, csuszva-mászva, minden idegét felajzva, minden szál szőréből szinte sugározva a gyanut, csatlakozott hozzá. Egymás mellett állottak, figyelve, hallgatódzva, szaglálódva.

Először civakodó, marakodó kutyák hangját hallották, aztán férfiak torokhangjait, meg veszekedő asszonyok élesebb szavát és végre egy gyermek visitó, éles, panaszos sirását. A táborból nem lehetett látni mást, mint a bőrből való kunyhók terjengő tömegét, a tüz lángolását, melyet néha elfedtek az arra haladó testek és a füstöt, mely a csendes levegőben lassan csavarodott fölfelé. De orrukhoz elszállt az indián-tábor miriádnyi szaga, s olyan történetet mesélt, mely teljességgel érthetetlen volt Félszemü, de legkisebb részletéig érthető volt a nőstényfarkas előtt.

A nőstényfarkas különös módon izgatott volt és szimatolt, szimatolt egyre növekvő gyönyörüséggel. De vén Félszemü kételkedett. Elárulta elégedetlenségét és rábeszélő módon neki-nekiindult. A nőstényfarkas megfordult és orrával megérintette Félszemü nyakát, mintegy biztositva őt, aztán ujra a tábor szemléletébe merült. Valami ujfajta sóvárgás ült ki a képére, de ez nem az éhség sóvárgása volt. Átborzongott rajta a vágy, mely ösztökélte, hogy menjen előre, hadd legyen közelebb a tüzhöz, hadd uszuljon a többi kutyákkal együtt és elkerülje a belebotló emberek lábait.

Félszemü türelmetlenül mozgott mellette s a nőstényfarkast ujra elfogta régi nyugtalansága, ujra érezte annak parancsoló szükségét, hogy megtalálja, amit régóta keresett. Megfordult s nekiindult az erdőnek, Félszemü nagy megkönnyebbülésére, aki mindig előtte ügetett, mig csak be nem értek az erdő sürüjébe.

Amint igy osontak egymás mellett a holdfényben, nesztelenül, mint két árnyék, vad nyomára bukkantak a hóban. A nyomok még azon frissek voltak. Földnek szegezték orrukat, ugy szimatolták a hóban levő lábnyomokat. Félszemü szaladt elől, vigyázva, óvakodva, mögötte sarkában a párja. Széles talpukon bársonyos léptekkel haladtak a havon. Félszemü valami homályos fehérséget látott mozogni a fehér sikon. Suhanó járása eddig is gyors volt, de mi volt ez mostani gyorsaságához képest. Előtte szökelt az a halvány fehér folt, amit az imént felfedezett.

Egy keskeny csapáson futottak, melyet mindkét oldalán fiatal lúcfenyők szegélyeztek. A fákon tul látszott a fasor vége, mely egy kis holdvilágos tisztásra nyilt. Vén Félszemü jól láthatta a menekülő fehér alakot. Ugrásról-ugrásra tért nyert. Most megfogta. Még egy szökkenés és belevághatja a fogát. De ez a szökkenés nem történt meg. Magasan a levegőben, egyenesen fönt, ott ugrált a fehér alak, egy küzködő hónyul, ugrálva és szökelve, fantasztikus táncot lejtve a levegőben és nem szállva le soha a földre.

Félszemü a hirtelen ijedtség horkanásával ugrott vissza, lekuporodott a hóba, összehuzódott s fenyegetően morgott arra a félelmetes dologra, melyről nem tudta, mi lehet. De a nőstényfarkas hidegvérrel ugrott neki. Egy pillanatig habozott s aztán nekiugrott a táncoló hónyulnak. Ő is magasra ugrott, de nem érte el a zsákmányt s fogai érces koccanással, üresen csapódtak össze. Ujra és ujra szökelt.