Part 2

– Olyan édesdeden aludtál, – szólt Henry, mikor kihuzta Billt a takarók alól, hogy reggelihez hivja, – nem volt szivem, hogy felkeltselek.

Bill enni kezdett nagy álmosan. Észrevette, hogy csészéje üres és kinyujtotta kezét a kávésbögréért. De a bögre kartávolságon tul volt a Henry oldalán.

– Mondd, Henry, – szólt szeliden korholó hangon, – nem felejtettél el valamit?

Henry körülnézett nagy gondossággal, aztán megrázta a fejét. Bill feléje tartotta üres csészéjét.

– Ma nem kapsz kávét, – jelentette ki Henry.

– Csak nem futott tán ki? – kérdezte aggódva Bill.

– Nem.

– Azt hiszed talán, hogy ártana az emésztésemnek?

– Nem.

Bill arcát a harag vérhulláma öntötte el.

– Akkor hát igazán kiváncsi vagyok, miért nem akarsz nekem kávét adni?

– Spanker megszökött, – felelte Henry.

Minden sietség nélkül, mint aki hozzászokott a szerencsétlenséghez, Bill elforditotta a fejét, hogy megszámolja a kutyákat.

– Hogy történt? – kérdezte apatikusan.

Henry vállat vont.

– Nem tudom. Hacsak Egyfülü nem rágta el a sziját. Ő maga nem tehette, annyi bizonyos.

– Átkozott dög. – Bill komolyan és lassan beszélt, hangjában nyoma sem volt annak a haragnak, ami benne dult. – Nem tudta kiszabaditani önmagát, kiszabaditotta hát Spankert.

– No, Spankernak már semmi baja sincs. Azóta már nyugszik husz, szanaszét szaladgáló éhfarkas beleiben, – ez volt Henry gyászbeszéde az utolsó elveszett kutya fölött. Igyál egy kis kávét, Bill.

Bill ellenkezve rázta a fejét.

– No, igyál, – biztatta Henry, fölemelve a kávésbögrét

Bill félretolta a csészéjét.

– Akármi legyek, ha iszom. Azt mondtam, nem iszom, ha egy kutya is hiányzik a csomóból – és nem is iszom.

– De igazán nagyon jó kávé, – csábitgatta Henry.

De Bill makacs volt s csak nyelte a száraz falatokat s nem öblitette le egyébbel, mint Egyfülüre szórt, elnyomott szitkaival és átkozódásaival.

– Estére megkötöm őket ugy, hogy egyik ne érje el a másikat, – szólt Bill, mikor ujra nekiindultak az utnak.

Alig haladtak száz yardnyira, mikor Henry, aki elől haladt, lehajolt és fölszedett valamit, ami hócipőjéhez ütődött. Sötét volt, nem láthatta, mi az, de megérezte a tapintásból. Hátrafelé dobta, hogy az ismeretlen valami a szánkóra esett, onnan lecsuszott és megakadt Bill hócipőjében.

– Jó lesz az esti kötözködéshez, – szólt Henry.

Bill egy kiáltást hallatott. Ez volt minden, ami Spankerből megmaradt: a bot, amellyel ki volt pányvázva.

– Megették szőröstől-bőröstől, – jelentette ki Bill. – A bot oly csupasz, mintha lehántották volna, még a bőrszijat is lerágták mind a két végéről. Fene éhesek ezek Henry, meglátod, bekapnak engem is, téged is, mielőtt az utunk véget ér.

Henry dacos ellenkezéssel nevetett. – Ezen az uton még nem kergettek meg a farkasok. De mentem én már különb veszedelmeken is keresztül és lám, mégis itt vagyok. Több kellene ide, mint ez a pár alkalmatlan dög, hogy végezzen velem, Bill, kedves fiam!

– Nem tudom, nem tudom, – mormogta Bill vésztjóslóan.

– Majd megtudod, ha minden baj nélkül eljutunk Mac Gurrybe.

– Nem hiszek én már semmiben, – makacskodott Bill.

– Beteg vagy, ez az oka mindennek, – jelentette ki Henry fölényesen. – Kinin kellene neked, majd kapsz is, amint elérünk Mac Gurrybe.

Bill elégedetlenül morgott egyet erre a diagnózisra, aztán hallgatásba merült. Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Kilenc órakor kivilágosodott. Tizenkét órakor a látóhatár rózsaszinü lett a láthatatlan naptól, aztán a fény szürkülni kezdett s három órával később leszállt az éj.

Épp akkor történt, mikor a nap hasztalan erőlködött, hogy felkapaszkodjék a láthatár széle fölé, hogy Bill előszedte a puskát a szánkó kötelei alól.

– Vigyázz, Henry, mig én elmegyek egy kicsit széjjelnézni.

– Jobb volna, ha itt maradnál, – ellenkezett Henry. – Csak három töltényünk van és közben Isten tudja, mi történhetik.

– Ki nyöszörög most, – kérdezte Bill diadalmasan.

Henry nem felelt, fáradtságosan haladt tovább, gyakran visszapillantva a szürke magányosságba, melyben barátja elveszett a szeme elől. Egy órával később, hála a kerülőknek, melyet a szánkó kénytelen volt megtenni, Bill megérkezett.

– El vannak szóródva szerte s a nyomunkban vannak, – mondta Bill, – s egyuttal vadra is leskelődnek. Látod, mondtam, hogy ezek biztosak felőlünk, de tudják, hogy még várniok kell, mig megkaphatnak s azalatt megesznek mindent, amit elől-utól találnak.

– Azt mondod, hogy ezek azt _gondolják_, hogy biztosak felőlünk! – vetette ellene Henry.

De Bill nem hallgatott reá. – Láttam egy párat közülük. Borzasztó soványak. Bizonyosan nem ettek egy falatot se hetek óta, kivéve Frogot, Fattyt és Spankert; és annyian vannak, hogy ez a félfogukra is kevés lehetett. Nagyon-nagyon soványak. A bordájuk kiáll, mint a deszka, a hasuk oda van száradva a gerincükhöz. Ugyancsak dühösek, mondhatom. Majd megvesznek az éhségtől, meglátod!

Pár perccel később Henry, aki most a szánkó mögött haladt, lassu, figyelmeztető füttyöt hallatott. Bill megfordult, körülnézett, aztán nyugodtan megállitotta a kutyákat.

A szánkó háta mögött, a legutolsó hajlásból kibukkanva, teljes célt mutatva, tulajdon azon a nyomon, melyet csak az imént hagytak hátra, egy bundás, ösztövér alak lépegetett. Orrát a szánkónyom felé tartotta és különös, oldalgó, erőtelen tartással lépegetett. Ha a szánkó megállt, ő is megállt, fölfelé tartva fejét, s kitartóan nézte a fogatot és orrlyukai rángatóztak, mikor megszimatolta az emberek és kutyák szagát.

– Egy nőstényfarkas, – mondta Bill.

Otthagyta a kutyákat, melyek lefeküdtek a hóba s hátrament barátjához s ketten együtt nézték ezt a különös állatot, mely napok óta követte nyomukat és elpusztitotta kutya-falkájuk felét.

Vizsgálódó kutatás után az állat egy pár lépéssel közeledett. Ez a közeledés egypárszor ismétlődött, ugy hogy az állat alig volt száz yardnyira tőlük. Itt megállt, fölfelé tartott fejjel, szorosan egy csomó lúcfenyő mellett, szemével és szaglásával tanulmányozva a figyelő férfiak fölszerelését. Valami különös sóvárgással figyelte őket, akár egy kutya, de sóvárgásában semmisem volt a kutya ragaszkodásából. Olyan sóvárgás volt ez, melyet az éhség nevelt, oly kegyetlen sóvárgás, mint a tulajdon tépőfogai és könyörtelen, mint maga a hideg.

Nagyobb volt, mint egy közönséges farkas. Sovány, kiaszott formái azt mutatták, hogy ez az állat egyike a legnagyobbaknak fajának példányai között.

– Megvan két és félláb a válla magasságáig, – magyarázta Henry. – És fogadok, hogy a hossza nem sokkal kevesebb öt lábnál.

– Különös szine van, – kritizálta Bill. – Sohse láttam még rőt farkast. Mintha csak cinóberrel festették volna be.

Az állat éppen nem volt cinóbervörös. Bundája igazi farkasbunda. Uralkodó szine a szürke, melyben bujkált valami gyönge-vöröses árnyalat, árnyalat, mely eltünt, itt elővillant, ott elhalványult, ami inkább olyan volt, mint valami hamis káprázat, most szürke, határozottan szürke, aztán itt-ott megint halvány nyoma valami bizonytalan vörösségnek, melynek nincs határozott neve.

– Akármi legyek, ha nem olyan, mint egy nagy szánkóhuzó hámos kutya, – mondta Bill. – Nem csodálkoznék, ha egyszerre csak megcsóválná a farkát.

– Halló, te! kutya te, gyer ide! – kiáltott, – gyere ide, akárhogy hivnak is!

– Nem is fél tőled, – nevetett Henry.

Bill fenyegetőleg rázta kezét a farkas felé és hangosan kiáltozott, de az állat semminemü félelmet nem mutatott. Az egyetlen változás, mely észrevehető rajta, az élénkség növekedése volt. Még mindig az éhség kegyetlen sóvárgásával nézte őket. Ez a két ember hus volt az ő szemében s ő éhes volt s ha merte volna, legjobb szeretett volna rájuk rohanni és megenni őket.

– Nézd csak, Henry, – szólalt meg Bill, öntudatlanul halkitva hangját amiatt, amit mondani akart, – három töltényünk van, az igaz, de ez halálbiztos lövés lenne. Nem lehet eltéveszteni. Három kutyánkat elpusztitotta, ideje volna végezni vele. Mit gondolsz?

Henry bólintott. Bill óvatosan csusztatta ki a puskát a szánkó kötelékei alól. A puska már csaknem a vállán volt, de sohse jutott el oda. Mert abban a pillanatban a nőstényfarkas oldalt ugrott az utból, be a lúcfenyő-csoport mögé és eltünt a szemük elől.

A két ember egymásra meredt, Henry hosszasan és megértően füttyentett.

– Tudhattam volna, – korholta Bill önmagát, amint a puskát helyére tette. – Ha már a farkas a táborba merészkedik, hogy a kutyákkal együtt egyék, ismeri a lőszerszámot is. Mondom neked, Henry, ez a dög okozta minden szerencsétlenségünket. Hat kutyánk volna három helyett, ha ez a dög itt nem lábatlankodik. De azt is mondom, Henry, majd megmutatom én még ennek a dögnek. Ahhoz nagyon is okos, hogy nyilt helyen lelőjem, de én tuljárok az eszén és agyonlövöm lesből, ez olyan igaz, mint ahogy Bill a nevem.

– Nehogy messzire elkóborolj ezért, Bill, – intette a társa. – Ha a falka megtámad, az a három töltés annyi, mint három orditás a pokolban, a dögök átkozottul éhesek s ha egyszer rádrohannak, meg is kapnak, Bill.

Ezen az éjszakán korán tábort ütöttek. Három kutya sem olyan gyorsan, sem oly hosszu ideig nem tudta huzni a szánt, mint hat s a kimerülés látható jelei mutakoztak rajtuk. Korán le is feküdtek, miután Bill előbb utánanézett, hogy a kutyák olyan távolságban legyenek egymástól, hogy egymás sziját el ne rághassák.

De a farkasok mind merészebbek lettek s az emberek többször felriadtak álmukból. A farkasok oly közel bátorkodtak, hogy a kutyák szinte magukon kivül voltak a félelemtől s a tüzet ujra meg ujra meg kellett rakni, hogy a kalandor rablókat minél biztosabb távolságban tarthassák maguktól.

– Hallottam tengerészektől, hogy a cápák utánausznak a hajónak, – kezdte Bill, mikor visszamászott a takarók alá, egy ilyen tüzrakás után. – A farkasok szárazföldi cápák. Jobban értik a mesterségüket, mint mi, Henry. Nem azért járnak a nyomunkban ennyi ideig, mert ez jót tesz az egészségüknek. Azért járnak, hogy megkapjanak bennünket. Biztosak benne, hogy megkapnak bennünket, Henry.

– Annyi, mint ha már meg is kaptak volna, ha igy beszélsz, – válaszolt Henry élesen. – Ha egy ember azt mondja, hogy elveszett, már el is veszett. Téged félig már meg is ettek, ha igy beszélsz.

– Megettek ezek már különb embereket, mint te, meg én, – felelt Bill.

– Ugyan, hallgass már, egész beteggé teszel a nyöszörgéseddel.

Henry mérgesen fordult az oldalára s meg volt lepve, hogy Bill haragjának semmi hasonló mozdulattal nem adja jelét. Bill nem szokott máskor igy tenni, a gunyoló szavak mindig könnyen felingerelték. Henry sokáig gondolkozott ezen, mielőtt elaludt volna s mikor szempillái leragadtak s elszunnyadóban volt, ez a gondolat forgott még egyre elméjében:

– Semmi kétség. Bill borzasztóan dühös. Holnap reggel ki kell őt békitenem.

III. FEJEZET. Az éhorditás.

Ez a nap szerencsésnek igérkezett. Nem tünt el egy kutya sem az éj folyamán és a két férfi nekiindult a csöndnek, sötétségnek és hidegnek olyan szivvel, mely csaknem könnyünek volt mondható. Ugy látszott, Bill elfelejtkezett előző esti balsejtelmeiről és még tréfálkozott is a kutyákkal, mikor azok az utnak valami zökkenős részén fölboritották a szánt.

Rettenetes fölfordulás volt. A fölfordult szán egy fatörzs és egy nagy szikla közé szorult s ki kellett fogniuk a kutyákat, hogy eligazithassák a gabalyodást. A két férfi a szán fölé hajolt s próbálta helyreránditani, mikor Henry észrevette, hogy Egyfülü eloldalgott.

– Egyfülü! ide! – kiáltott fölegyenesedve s a kutya felé fordult.

De Egyfülü nekirontott a hónak, mély lábnyomokat hagyva maga után. Ott, a hóban, a szánkó vágta csapáson ült a nőstényfarkas és várakozott reá. Amint Egyfülü a farkashoz közeledett, egyszerre óvatos lett. Gyorsasága óvatos, tetszelgő közeledéssé változott, aztán a kutya egyszerre megállt. Óvakodva, kétkedően és mégis sóvárogva nézte a farkast. Az mintha ránevetett volna: rávicsoritotta, inkább kedveskedve, mint fenyegetően, fehér fogait. Egy pár lépést tett Egyfülü felé játékosan, aztán egy helyben maradt.

Egyfülü is közeledett, még mindig gyanakodva és óvatosan, fülét, farkát hegyezve, fejét magasra tartva.

A farkas orrához akarta dörzsölni az orrát, de a nőstényfarkas játékosan és csalogatóan ugrott vissza. Valahányszor Egyfülü közeledett, a nőstényfarkas mindannyiszor hátraugrott. Lépésről-lépésre csábitotta az emberi társaság biztonságából. Egyszer, mintha valami homályos figyelmeztetés merült volna fel elméjében, Egyfülü hátrafelé forditotta a fejét s visszanézett a felfordult szánra, fogatbeli társaira s a két emberre, aki egyre hivta őt.

De bármilyen figyelmeztetés is élt elméjében, azt mind elzavarta a nőstényfarkas, aki most feléje közeledett, orrát szimatolta egy röpke pillanatra s Egyfülü közeledésére ujra elkezdte csábitó visszavonulását.

Ezalatt Billnek eszébe jutott a puskája. De az mélyen lent volt a fölfordult szánkó alatt s mig Henry segitette a rakományt helyrerakni, Egyfülü és a nőstényfarkas nagyon is közel voltak egymáshoz s a távolság nagyon is nagy volt ahhoz, hogy megkockáztathassa a lövést.

Későn bánta meg Egyfülü a tévedését. Mielőtt még tudhatták volna, miért, a két férfi látta, hogy Egyfülü megfordul s hanyatt-homlok rohan feléjük. És akkor, derékszögben rohanva a szánnyom felé és elvágva Egyfülü utját, egy tucat sovány és szürke farkas rohant a havon keresztül. Ebben a pillanatban a nőstényfarkas tartózkodása és játékossága eltünt. Egy horkantással Egyfülünek ugrott. Egyfülü ellökte őt a vállával és utja el lévén vágva, irányt változtatott és körbefutott, hogy visszatérhessen társai közé. Mind több és több farkas tünt elő és csatlakozott az üldözőkhöz. A nőtényfarkas egy ugrásnyira haladt Egyfülü mögött és végig megtartotta ezt a távolságot.

– Hová mégy? – kérdezte hirtelen Henry s társa karjára tette kezét.

Bill lerázta magáról. – Nem türöm tovább, – mondta. – Nem kapják meg Egyfülüt, ha addig élek is.

Puskával a kezében az uttal határos bozótba vette be magát. Világos volt, hogy mi a szándéka. A szánkót annak a körnek középpontjául véve, melyet Egyfülü megtenni kényszerült, Bill ugy gondolta, hogy elérheti e körnek egy pontját és megelőzheti az üldözőket. Lőfegyverrel az oldalán, teljes napvilágnál, talán elijesztheti a farkasokat és megmentheti a kutyát.

– Hé! Bill! – kiáltott utána Henry. Vigyázz!

Henry leült a szánra és várakozott. Semmi egyéb tennivaló nem maradt számára. Bill már eltünt a szeme elől, de itt, majd ott, előtünve, majd meg eltünve a bozót és az elszórtan álló fenyők törzse között, látni lehetett Egyfülüt. Henry ugy látta, hogy Egyfülü helyzete reménytelen. A kutya teljesen átérezte a veszedelmet, de a külső körön futott, mig a farkasfalka a rövidebb és belső kört futotta meg. Arra gondolni sem lehetett, hogy Egyfülü elhagyja üldözőit maga mögött, hogy átvágjon a körön s ugy érje el a szánt.

Az üldözött és üldözők vonala gyorsan közeledett egy pont felé. Henry tudta, hogy valahol a hóban, fák és bozótok sürüjében a farkasfalka, Egyfülü és Bill összetalálkozik. Hamar, sokkal hamarabb, mintsem várta volna, ez is bekövetkezett. Egy lövést hallott, még két lövést, rövid egymásutánban, és tudta, hogy Bill kifogyott a municióból. Aztán rettenetes mozgás és üvöltés kitörését hallotta. Megösmerte Egyfülü fájdalom- és rémület-orditását, aztán farkasüvöltést hallott, egy sebesült farkasét. Ennyi volt az egész. Hallgatás telepedett megint az elhagyott tájra.

Hosszu ideig ült a szánon. Nem kellett a tett helyre mennie, hogy megtudja, mi történt. Tudta, mintha ott történt volna minden a tulajdon szeme előtt. Egyszer hirtelen felugrott s gyorsan kivette a fejszét a szánkó kötelékei közül. Aztán megint leült s magában töprengett. A két megmaradt kutya remegve lapult meg lábánál.

Végre fölkelt fáradtan, mintha minden ruganyosság elhagyta volna testét és kezdte befogni a kutyákat a szánba. Egy kötelet vetett a vállain keresztül, magát is befogta a szánba és együtt huzta a kutyákkal a terhet. Nem jutott messzire. Alig hogy sötétedni kezdett, sietve tábort ütött és gondoskodott bőséges tüzrevalóról. Megetette a kutyákat, megfőzte, megette a vacsoráját s megvetette az ágyát szorosan a tüz mellett.

De nem sok öröme volt az alvásban. Még le sem hunyta a szemét, a farkasok nagyon is közel huzódtak ahhoz, hogy biztonságban lehetett volna. Már nem kellett megerőltetnie a szemét, ha látni akarta őket. Egész közel voltak a tüzhöz és őhozzá, szük körben, világosan láthatók a tüzfényben, fekve, ülve, hason csuszva, vagy eloldalogva. Némelyik még aludt is. Egyik-másik karikába huzódott a hóban, akár egy kutya, alva, mikor az alvás nyugalma nem adatott meg az embernek.

Henry lángolni hagyta a tüzet, mert tudta, hogy egyedül ez védelmezi testét az éhes fogak ellen. A két kutya szorosan mellette állt, egyik az egyik, másik a másik oldalán, feléje hajoltak, mintegy védelmet kérve, vinnyogva és üvöltve, kétségbeesetten vonitva, valahányszor egy-egy farkas túlságosan közel merészkedett. Ilyen pillanatokban, ha a kutyák vonitottak, az egész kör megélénkült, a farkasok felültek, lábra álltak s előre bátorkodtak s a vonitás és üvöltés egész kara harsogott Henry körül. Aztán a kör megint megnyugodott, a farkasok lepihentek és egyik-másik tovább folytatta megszakadt szunditását. De a körben folytonos volt a hajlandóság, hogy közelebb nyomuljon a férfihez. Nyomról-nyomra, vonalról-vonalra, emitt is, amott is csuszott egy farkas a hasán, a kör egyre szükült s a fenevadak már csaknem ugrásnyi távolságban voltak. Ilyenkor Henry felkapott egy tüzes üszköt s a falka közé hajitotta. A falka gyorsan visszavonult, haragos üvöltözés és ijedt vonitás kiséretében, ha a tüzes fadarab eltalált és megperzselt egy-egy nagyon is merész állatot.

A reggel kimerülten és megviselve találta Henryt, szemei égtek az álmatlanságtól. Megfőzte a reggelijét és kilenc órakor, mikor a világosság közeledtére, a farkasok hátrább vonultak, véghez vitte azt a feladatot, amelyet éjszaka tüzött ki maga elé. Fiatal fákat vágott le s ezeket keresztbe kötözte élő fák törzseire. A szánkó kötelékét emelőként használva a kutyák segitségével a koporsót felvonta erre az emelvényre.

– Megkapták Billt, megkaphatnak engem is, de sohsem kaphatnak meg téged, fiatal ember, – szólt, a fakoporsóban fekvő halotthoz beszélve.

Aztán megindultak. A könnyü szán baj nélkül haladt az engedelmes kutyák után. Még a kutyák is érezték, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha rövidesen elérik Mac Gurry erősséget.

A farkasok még bátrabbak voltak az üldözésben, mint valaha. Csöndesen ügettek a szánkó nyomában, sorban jobbról is, balról is. Piros nyelvük kilógott és horpadt oldaluk világosan mutatta minden mozdulatnál kiálló bordáikat. Nagyon soványak voltak, merő bőrzsákok – csontvázra feszitve, és izomkötegekkel ellátva, – oly soványak voltak, hogy Henry csodálkozott, meddig birják még a futást s mikor esnek össze a hóban.

Nem mertek menetelni a sötétség beálltáig. Délben a nap nemcsak hogy rózsássá tette a látóhatár alját, hanem ki is pillantott a látóhatár fölött, látszott sápadt arany korongjának széle ott, ahol a horizont vonala érinti a földet. Henry ugy fogadta ezt a látványt, mint kedvező jelet. A nappalok hosszabbodtak. A nap visszatérőben volt. Alig hogy a napkorong széle eltünt, Henry tábort ütött. Még volt egy pár világos óra hátra és néhány szürkületi óra is s ezalatt Henry rengeteg fát vágott ki, hogy legyen elegendő tüzrevalója.

Az éjszakával együtt megjött a rémület. Nemcsak a farkasok lettek merészebbek, de az alvás hiánya is kinozta Henryt. A tüz mellett guggolva, takaróit vállai köré vetve, a baltát térde közt tartva, egy-egy kutyával a két oldalán, akarata ellenére is elszenderedett. Egyszer csak fölriadt, nem egészen egy tucatnyi lépés távolságban, egy nagy szürke farkas, a falka öregje, állott vele szemtől-szembe. És még akkor is, mikor a férfi nézte, a bestia eltünődve nyujtózkodott, mint valami lusta kutya, a férfi szeme közé ásitva, és olyan szemmel nézve rá, aminővel csak a biztos zsákmányt nézhetik. – Ha most nem, majd nemsokára, – ezt jelentette az állat biztos pillantása.

Ezt a biztonságot mutatta az egész falka. Valami huszat számolhatott meg közülük, éhesen meredve rá, vagy nyugodtan szundikálva a hóban. A farkasok gyermekekre emlékeztették Henryt, akik körülállják a teritett asztalt s várják az engedelmet, hogy mikor kezdhetnek az evéshez.

Amint megrakta a tüzet, egyszerre olyan megbecsülést érzett a tulajdon teste iránt, mint még soha. Nézte izmai játékát és csodálta ujjainak nagyszerü mechanizmusát. A tüz világánál hajlitgatta ujjait, egyet külön, majd mindegyiket, szétterjesztette ujjait, aztán szorosan és gyorsan összeszoritotta. Álmélkodott a köröm formáján, szurkálta ujjhegyeit, most erősen, most gyengén, birálva s eltünődve az idegizgalmon, melyet a mozdulatok okoztak. Ez egészen elbüvölte őt és egyszerre megszerette ezt a gyöngéd hust, mely oly szépen, simán és szeliden dolgozott. S ekkor egy félő pillantást vetette a farkasok gyürüjére, mely várakozóan huzódott köréje és a valóság villámcsapásaként hatott rá az a gondolat, hogy teste, e csodálatos test, ez az élő hus, nem más, mint ennyi meg ennyi ennivaló, ragadozó állatok ragadmánya, arra való, hogy szétszaggassák, széttépjék éhes fogaikkal, arra való, hogy táplálja farkasok testét, mint ahogy táplálja a jávorszarvas, meg a nyul.

Csak azért ébredt fel, rezzent fel e szörnyü álmodozásból, mely olyan volt, mint valami lidércnyomás, hogy maga előtt lássa a rőtbundáju nőstényfarkast. Nem volt messzebb, mint hat lépésnyire tőle. A havon ült és sóvárogva nézett reá. A két kutya vinnyogott, kurrogott, morgott gazdája lábainál, de a nőstényfarkas ügyet sem vetett reájuk. A nőstényfarkas a férfit nézte, aki néha viszonozta a tekintetét. A nőstényfarkas most épen nem volt fenyegető. Inkább mohó sóvárgással nézett a férfira, melyről Henry jól tudta, hogy ez a mohó éhség mohó sóvárgása. Ő volt a hus, az ennivaló s látása fölizgatta a farkas izlelő szerveit. A farkas szája tágra nyilt, nyála csorgott s nyalogatta száját, előre örvendve az izletes lakomának.

Henryn görcsös félelem vett erőt. Hirtelen egy tüzes üszökhöz kapott, hogy a farkashoz vágja. De alig nyujtotta ki a kezét, ujjai még körül sem zárták a fadarabot, a farkas hátraugrott a sötétség biztonságába és Henry tudta, hogy a farkas hozzá van szokva ahhoz, hogy meghajigálják. A farkas kurrogott, amint hátraugrott s vicsoritotta fehér fogait, minden sóvárgó kifejezés elmult róla s helyébe lépett a ragadozó állat rosszindulata. Henry összerázkódott. A kezére pillantott, melyben a tüzes üszök volt s észrevette a szoritó ujjak csodálatos ügyességét, hogyan alkalmazkodtak a felület egyenlőtlenségéhez, meggörbülve a nyers fa körül, csodálta kis ujját, mely közel lévén az üszök parázsló végéhez, ösztönszerüen és érzékenyen huzódott vissza az ártó hőség elől, és ugyanabban a pillanatban másik vizió is állt a szeme előtt: látta finom és érzékeny ujját törten, zuzottan, tépetten a nőstény farkas foga alatt. Még sohsem szerette testét ennyire, mint most, mikor megtarthatása oly bizonytalanná és kétségessé vált. Egész éjjel égő üszökkel hajtotta el az éhes farkasokat. Ha akarata ellenére elszunnyadt, felébresztette a kutyák vinnyogása és szükölése. Megjött a reggel, de most, először, a napfény nem tudta elüzni a farkasokat. Az ember hiába várakozott arra, hogy eltünjenek. Ott maradtak körben a tüz körül, a biztos birtoklásnak oly látszatával, mely csaknem megsemmisitette a férfiben azt a bátorságot, mely a napvilág közeledtére szülemlett meg benne.

Kétségbeesett kisérletet tett, hogy utját folytathassa. De amely percben elhagyta a tüz nyujtotta menedéket, a legmerészebb farkas neki ugrott, de elhibázta az ugrást. Henry megmenekült egy hátraugrással s az állat fogai összecsappantak, alig hat hüvelyknyire csipőjétől. Most az egész falka felkerekedett és rárohant és a tüzes üszkök jobbra-balra dobott egész áradata tudta csak az állatokat megfelelő távolságban tartani.