Part 17

Egy napon, a legelőn keresztül, Collie hosszu hajszára az erdőbe vezette őt. Délután történt, abban az időben, mikor gazdája kilovagolt. Fehér Agyar tudta ezt. A ló felnyergelve állt az istálló ajtajában. Fehér Agyar habozott. De lénye legmélyén, mélyebben minden eddig tanult törvénynél, a szokásoknál, melyek formálták, mélyebben, mint amilyen mély volt szeretete gazdája, és mélyebben, mint aminő mély volt szeretete tulajdon élete iránt, mindennél mélyebben élt benne valami s határozatlanságának eme pillanatában, mikor Collie meglökte és tovább szökellt, megfordult és követte Colliet. Ura egyedül lovagolt ki aznap délután, s az erdőben egymás oldalán futott Collie és Fehér Agyar, épp ugy, mint ahogy évekkel ezelőtt anyja, Kiche és a vén Félszemü suhant váll-váll mellett tova, Észak hallgatag erdeiben.

V. FEJEZET. Az alvó farkas.

Ebben az időben minden ujság tele volt a San Quentin-börtön egyik fegyence merész szökésének hirével. Ez a fegyenc elszánt vad ember volt. Mintha még születése előtt átok ült volna rajta. Életének anyaga volt hibás és ez az anyag nem nyert különb alakot a társadalom mindent átformáló ujjai alatt sem.

A társadalom keze ügyetlen, durva, aminek ez a fegyenc élő példája volt. Ez a fegyenc állat volt, emberi állat, igaz, de mégis oly rettentő állat, mintha ragadozónak született volna.

A San Quentin börtönben javithatatlannak bizonyult. A büntetés nem törte meg szellemét. Meg tudott halni őrjöngve és harcolva az utolsó pillanatig, de nem tudott megtörve élni. Minél ádázabbul harcolt, annál ádázabbul bánt a társadalom vele s e rossz bánásmód még szilajabbá tette e teremtést. Kényszerzubbony, éheztetés, ütés-verés, ebben az oktalan bánásmódban volt Jim Hallnak része, de bármilyen oktalan is volt ez a bánásmód, Jim Hall ilyenben és semmi másban nem részesült. Igy bántak vele zsenge korában San Francisco sötét negyedeiben, mikor még lágy anyag volt a társadalom kezében, mikor még formálható lett volna valamivé.

Jim Hall harmadik fogságának ideje alatt történt, hogy egy olyan őrrel találkozott, aki legalább is olyan bestia volt, mint ő maga. Az őr becstelenül bánt vele, hazudott róla a felügyelőnek, elvette még megmaradt hitelét s minden lehető módon üldözte őt. A különbség az volt köztük, hogy az őr egy nagy csomó kulcsot cipelt magával és revolvert viselt. Jim Hallnak nem volt egyéb fegyvere, mint a foga és puszta keze. De egy napon e tökéletlen fegyverekkel mégis megtámadta az őrt és torkon harapta ellenségét, mint akármelyik vadállat az őserdőben.

Ezután Jim Hallt a javithatatlanok zárkájába vetették. Itt élt három esztendeig. A zárka vasból volt, vasból volt a fala, a padlója, a teteje. Sohase hagyta el ezt a cellát. Sohase látta sem az eget, sem a napot. A nappal szürkület volt, az éjszaka fekete csend. Egy vasból való sirban feküdt, élve eltemetve. Nem látott emberi arcot, nem beszélt emberi lénnyel. Ha ételét bedobták neki, morgott, mint a vadállatok. Gyülölte az egész világot. Hosszu nappalokon és éjjeleken át egyre üvöltötte dühét és haragját a mindenség felé. Néha heteken és hónapokon át egy hangot nem hallatott, a fekete csöndben rágódott tulajdon lelkén. Ember volt és egyben szörnyeteg, a félelemnek oly félelmetes képe, amilyen csak egy őrült elme látomásában feltünhetett.

És egyszer, egy éjjel, elmenekült. A felügyelők lehetetlennek mondták a szökést, de el kellett hinniök: a zárka üres volt és előtte egy legyilkolt őr hullája feküdt. Két másik halott őr mutatta a szökevény nyomát, amint a börtönből a külső falakig jutott. E két őrt, hogy elkerülje a lármát, a kezével fojtotta meg.

Jim Hall fel volt fegyverezve a megölt őrök fegyvereivel, egy élő arzenális, mely a társadalom szervezett hatalmától üldözötten, menekül a hegyvidék felé. Aranyban fizetendő hatalmas vérdijat tüztek ki a fejére. Fösvény farmerek töltött puskával vették üldözőbe. Hiszen vére árán kifizethettek volna valami jelzálogot, vagy kollégiumba küldhették volna a fiukat. A közjóért lelkesülő polgárok leakasztották a falról fegyverüket és utána eredtek. Egy falka vérebet eresztettek vérző lábainak nyomára. És a törvény vérebei, a társadalom fizetett harcoló állatai, telefonnal, telegráffal, külön vonatokkal éjjel-nappal hajszolták nyomát.

Néha találkoztak vele és egyik-másik ember hősként állt vele szemben vagy eszeveszetten menekült előle drótból font keritéseken keresztül, nagy élvezetére a közönségnek, mely gyönyörködve olvasta a tudósitásokat hirlapjából a reggelije mellett. Ilyen találkozások után a holtakat és sebesülteket visszaszekerezték a városba s helyüket betöltötték olyan emberek, akik örömmel mentek embervadászatra.

És akkor Jim Hall hirtelen eltünt. A vérebek hiába szaglásztak, eltünt nyoma után. Ártatlan vándorokat távoli völgyekben fegyveres emberek állitottak meg, kényszeritve, hogy igazolják magukat. Jim Hall földi maradványait pedig legalább egy tucatnyi hegyoldalon vélték megtalálni a vérdijra sóvárgók.

Ebben az időben Sierra Vestában nem annyira érdeklődéssel, mint inkább aggodalommal olvasták az ujsághireket. Az asszonyok rettegtek. Scott biró lekicsinyelte és kinevette őket, pedig nem volt igaza, mert birói székében töltött utolsó napjaiban ő volt az, aki előtt Jim Hall ügye tárgyalásra és itéletre került. És ott, a törvényszék előtt, mindenki füle hallatára, Jim Hall kijelentette, hogy eljön még az a nap, mikor kitöltheti bosszuját a birón, aki elitélte őt.

Most az egyszer Jim Hallnak igaza volt. Ártatlan volt attól a bűntől, melyért elitélték. A tolvajok és a rendőrség nyelvén csusztatásnak nevezik az ilyen esetet. Jim Hallt börtönbe csusztatták olyan vétekért, amit nem ő követett el. Scott biró kimondta rá a tizenöt évi börtönbüntetést.

Scott biró nem tudott semmit a csusztatásról. Nem tudta, hogy rendőrségi összeesküvésnek vált részesévé, nem tudta, hogy a tanubizonyságot mesterségesen hordták össze s hamis tanukat eskettek meg, nem tudta, hogy Jim Hall ártatlan volt abban a bűnben, mellyel vádoltatott. És Jim Hall nem tudta, hogy Scott biró ártatlan ebben az összeesküvésben. Jim Hall azt hitte, a biró mindent tud és egyetért a rendőrséggel ilyen hallatlan igazságtalanság keresztülvitelében. Igy történt, hogy mikor tizenöt esztendei élőhalottságot olvasott fejére Scott biró, Jim Hall fölkelt helyéről és gyülölve a társadalmat, mely elejétől kezdve rosszul bánt vele, addig szórta átkait birájára a törvényszék előtt, mig vagy féltucatnyi kékkabátos ellensége meg nem ragadta és ki nem hurcolta a teremből. Jim Hall szemében Scott biró volt a teteje, a záróköve az igazságtalanság rettentő épületének és Scott biróra ontotta szivének mérgét s ő felé orditotta jövendő bosszujának fogadkozásait. Aztán Jim Hall az élőhalottak közé ment… és megszökött.

Minderről Fehér Agyar semmit sem tudott. De közte és Alice, gazdájának felesége között, egy jól őrzött titok volt. Minden éjjel, mikor Sierra Vesta már lenyugodott, Alice fölkelt és beeresztette Fehér Agyart, hogy a nagy előcsarnokban aludhasson. S mivel Fehér Agyar nem volt házi kutya s nem is engedték meg neki, hogy a ház belsejében aludjék, azért Alice minden reggel korán kisuhant és kieresztette Fehér Agyart, mielőtt a házbeliek felébredtek volna.

Egy ilyen éjjel, mialatt az egész ház aludt, Fehér Agyar felébredt és nagyon nyugodtan feküdt. És nagyon nyugodtan szimatolt a levegőben s onnan azt a hirt kapta, hogy egy idegen isten van jelen. Fülét is megütötték az idegen isten mozgásának hangjai. Fehér Agyar nem tört ki hangos lármába. Ez nem volt szokása. Az idegen isten halkan lépdelt, de még halkabban lépdelt Fehér Agyar, mert neki nem volt ruhája, ami testéhez dörzsölődött volna. Halkan ment tovább. A Vadonban, ahol eleven husra vadászott, mely véghetetlenül félénk volt, Fehér Agyar megtanulta becsülni a meglepetés értékét.

Az idegen isten a nagy lépcsőház aljánál megállt és hallgatódzott és Fehér Agyar halotti mozdulatlanságban őrködött és várt. A lépcsőház a gazdájához és gazdája legdrágább tulajdonához vezet. Fehér Agyar szőre felborzolódott, de még mindig várt. Az idegen isten lába felemelkedett, hogy meginduljon fölfelé.

Ekkor Fehér Agyar támadott. Nem adott figyelmeztető jelt, horkantás nem előzte meg mozdulatát. Egy ugrással a levegőbe s onnan az idegen isten hátára dobta testét. Fehér Agyar mellső mancsaival a férfi vállába kapott s ugyanakkor agyarait nyaka hátsó részébe vágta. Igy csüggeszkedett egy pillanatig s ez a pillanat éppen elég volt arra, hogy a lépcsőről hátrarántsa az idegen istent. Együtt zuhantak a padlóra. Fehér Agyar elugrott s mielőtt a férfi feltápászkodott volna, ujra nekiesett kegyetlen agyaraival.

Sierra Vesta rémülten riadt fel. Alulról olyan lárma hallatszott, mintha husz dühödt ellenség rontott volna egymásnak. Revolverlövések durrantak. Egy emberi hang kiáltott rémültében és szorongásában. Roppant horkantás, morgás keveredett a zajba, melyet butorok és üvegek ropogása, csörrenése, törésének, zuzásának hangja tarkitott.

De amilyen gyorsan támadt, olyan gyorsan el is ült a lárma. A küzdelem nem tartott tovább három percnél. A megrémült háznép a lépcső tetején verődött össze. Alulról, mint egy szakadék fekete mélységéből, bugyborékoló hang hallatszott, mintha levegő törne vizen keresztül. A bugyborékolás néha sziszegő hanggá változott, mint a fütyülés hangja. Aztán hirtelen ez is megszünt, elenyészett. Aztán semmi sem hallatszott a fekete szakadék mélyéről, csak valami nehéz lihegés, mintha valami teremtés szorongva kapkodott volna levegő után.

Weedon Scott megnyomott egy gombot és a lépcsőházat és a lenti csarnokot elárasztotta a fény. Aztán ő, meg Scott biró, revolverrel a kezükben, óvatosan lépkedtek lefelé. Nem volt szükség erre az óvatosságra. Fehér Agyar megtette a magáét. A felforditott és összetört butorok romjai között, oldalán fekve, arcát eltakarva egyik karjával, egy ember feküdt. Weedon Scott föléje hajolt, eltolta a kart és fölfelé forditotta a halott arcát. A torkán tátongó szörnyü seb elmondta, mitől halt meg ez az ember.

– Jim Hall, – mondta Scott biró és atya és fiu jelentőségteljesen néztek egymásra.

Aztán Fehér Agyarhoz léptek. Fehér Agyar is az oldalán feküdt. Szemét lehunyta, de szemhéjait kissé felemelte, afeletti erőlködésében, hogy láthassa őket, amint föléje hajoltak és farkát, hasztalan erőlködéssel, csóválni igyekezett.

Weedon Scott megcirógatta és Fehér Agyar elismerőleg morgott rá vissza, de ez a morgás nagyon is gyenge volt és hamar elenyészett. Szemhéjai leestek és lecsukódtak és egész teste elernyedt és elnyult a padlón.

– Oda van, szegény ördög, – mormogta gazdája.

– Majd meglátjuk, – szólt a biró, amint odalépett a telefonhoz.

– Őszintén szólva, az életbenmaradás esélye egy az ezerhez, – jelentette ki a sebész, miután másfél óra hosszat dolgozott Fehér Agyar testén.

A hajnal fénye áttört az ablakokon és elhomályositotta a villamos lámpák világitását. A gyermekek kivételével az egész család ott állt a sebész körül, hogy meghallja itéletét.

– Egy törött hátsó láb, – sorolta fel a sebész, – három törött borda, melyek közül legalább egy átszurta a tüdőt. Csaknem teljesen elvérzett. Valószinü, hogy belső sérülése is van. Azt hiszem, hogy rá is tapostak. Nem is szólok semmit a három revolvergolyóról, ami átütötte. Egy az ezerhez? Igazán nagyon jóhiszemüen itéltem. Nincs egyetlen esélye sem, tizezerhez viszonyitva.

– De nem mulaszthatunk el egyetlen esélyt sem, amiben segithetünk rajta, – kiáltott Scott biró. – Pénz nem határoz. Próbálja meg az X-sugarakat, próbáljon meg mindent. Weedon, telegrafálj San-Franciscoba, doktor Nicholsnak. Nem mintha nem biznánk önben, doktor, ért engem, ugyebár? De ki kell használnunk minden csöpp előnyt.

A doktor szeliden mosolygott.

– Természetesen, értem. Megérdemli, hogy mindent megtegyenek érte. Ápolják ugy, mintha emberi lény, mintha beteg gyermek volna. És ne felejtsék el, amit a hőmérsékletről mondtam. Tiz órára ujra itt leszek.

Az ápolás nem hagyott hátra semmi kivánni valót. Scott birónak azt az inditványát, hogy hivatásos ápolónőt hivjanak, a leányok, akik erre a feladatra vállalkoztak, sértődötten utasitották vissza. Fehér Agyar esete volt az, amit tizezer közül egyben sem akart elhinni a sebész.

A sebészt nem szabad kárhoztatni tévedéséért. Egész életében csak a civilizáció megszelidült emberi lényeit ápolta és operálta, akik védett életet éltek és védett életü nemzedékek egész sorától eredtek. Fehér Agyarhoz viszonyitva ezek törékenyek s gyengék voltak s nem csüngtek az életen olyan dühödt kapaszkodással, mint ő. Fehér Agyar egyenest a Vadonból jött, ahol a gyenge elpusztul korán és menedék senki számára nem kinálkozik. Sem apjában, sem anyjában nem volt semmi gyengeség, sem a megelőző generációk bármelyikében. Vasból való testalkotás és a Vadon életképessége volt Fehér Agyar öröksége és ő ragaszkodott az élethez, egész mivoltával, minden porcikájával, testével és lelkével, azzal a kitartással, mely régtől fogva minden teremtmény ősi öröksége volt.

Fogolyként lekötözve, mikor a flastromok és kötések még mozgásában is gátolták, Fehér Agyar átszundikálta a heteket. Hosszu órákon át aludt és álmodott. Elméjén átvonultak, végtelen látványosságként, az Északföld látomásai. A mult szellemei föltámadtak és körülülték fekvő helyét. Megint ott élt Kiche barlangjában, remegve csuszott Szürke Hód lábaihoz, hogy felajánlja neki örök szolgaságát, menekült Lip-lip és az üvöltöző kölyökhorda őrjöngő bedlámja elől.

Megint ott futott az őserdőben, hallgatagon, üldözve az eleven hust az éhinség hónapjaiban; megint ott futott a kutyafogat élén s mögötte ott suhogott Mit-sah és Szürke Hód ostora és hallatszott biztató szavuk: Ra! Raa! Most egy szűk átjáróhoz értek s a fogat összezárult, mint egy legyező, hogy átjuthasson rajta. Megint átélte a Szépséges Smithnél töltött napokat s a harcokat, amelyeket megharcolt. Ilyenkor horkantott és nyihogott álmában s akik nézték, azt mondták, hogy rossz álmai lehetnek.

De volt egy szörnyü kép, melytől legtöbbet szenvedett: a csengő, sipoló villamos kocsiszörnyek, melyek mint óriási, nyávogó hiuzok jelentek meg előtte. Mintha egy bokor rejtekében huzódott volna meg, oly mókusra várva, mely a földön elég távolra merészkedett famenedékétől. Aztán, mikor a mókusnak ugrott, a mókus átváltozott villamos kocsivá, fenyegető, rémitő szörnnyé, mely ugy tornyosult föléje, mint valami hegy s nyávogott, karmolt és tüzet okádott felé. Épp igy történt, mikor a héjját hivta le az égből párviadalra. A levegőből csapott le reá a héjja és mikor közel ért hozzá, egyszerre a mindenütt jelenvaló villamos kocsivá változott. Vagy pedig megint ott volt Szépséges Smith ketrecében. A ketrecen kivül népség gyülekezett és ő tudta, hogy most harc következik. Figyelte az ajtót, mikor lép be az ellenfele. Az ajtó kinyilt s egy borzasztó villamos kocsi rontott be rajta. Ez az álom ezerszer is üldözte és a félelme ezredszer is épp oly rettenetes volt, mint valaha.

Végre eljött az a nap, mikor megszabaditották kötelékeitől. Igazi ünnepnap volt. Egész Sierra Vesta körülállta fekvőhelyét. Gazdája megvakarta Fehér Agyar fülét és Fehér Agyar elmorogta szerelmi dalát. Gazdája felesége igy szólitotta meg: Áldott farkas! Ezt a nevet nagy tetszéskiáltással fogadták s azontul minden asszony igy hivta őt: Áldott Farkas.

Megpróbált lábára állni, de minden próbálkozás után visszaesett a gyengeségtől. Oly sokáig feküdt, hogy izmai elvesztették régi ügyességüket s minden erő mintegy kiszállt belőle. Kicsit szégyelte magát gyengesége miatt, mintha bizony ezzel vétett volna az istenek ellen, akiknek szolgálattal tartozott. Épp ezért hősiesen erőlködött, hogy felkelhessen s megállt a négy lábán, ide-oda támolyogva.

– Áldott Farkas! – kiáltották karban az asszonyok.

Scott biró diadalmasan nézett rá.

– Csakhogy saját szátokból hallom, – mondta. – Eddig én voltam az egyedüli, aki helyesen itélte meg. Kutyától nem telt volna ki ennyi. Farkas ő, ez már igaz.

– Áldott Farkas, – javitotta ki a biró felesége.

– Igen, Áldott Farkas, – hagyta rá a biró is. – És mától kezdve én igy nevezem.

– Most ujra meg kell tanulnia a járást, – mondta a sebész. – Mindjárt el is kezdheti, már nem árthat neki. Vigyék ki a szabadba.

És kiment a szabadba, mint egy király, egész Sierra Vesta őt követte, hogy kisérje és ápolhassa. Nagyon gyenge volt s mikor a gyepre ért, lefeküdt és pihent egy kicsit.

Aztán a menet tovább haladt, az erő apró lökésekben tért vissza használat közben Fehér Agyar izmaiba s a vér erőteljesebben lüktetett benne. Elérték az istállót, melynek ajtajában Collie feküdt, féltucatnyi kövérkés porontya rajzotta körül, vidáman játszogatva a meleg napsütésben.

Fehér Agyar csodálkozó szemmel nézett rájuk. Collie figyelmeztetően horkantott rá és ő ügyelt, hogy megtartsa a kellő távolságot. A gazda lábhegyével közelebb tolt hozzá egy kis kövérkés porontyot. Fehér Agyar gyanakodva berzenkedett, de gazdája intette, hogy nincs semmi baj. Collie, kit egy asszony a karjába kapott, féltékenyen figyelte Fehér Agyart és egy horkantással intette, hogy de bizony, nincs minden rendjén.

A kis poronty ott csuszkált előtte. Fehér Agyar fülét hegyezte és kiváncsian szemlélte az apróságot. Egyszerre csak az orruk összeért és Fehér Agyar ott érezte állán a kis kutyakölyök meleg kis nyelve hegyét. Fehér Agyar kinyujtotta nyelvét, anélkül, hogy tudná miért és megnyalta a kis kölyök képét.

Taps és tetszészaj követte ezt a mutatványt. Fehér Agyar meglepetten és zavarodottan nézett az istenekre. Aztán megint elfogta a gyengeség és lefeküdt s fülét hegyezve, fejét oldalra fektetve, tovább is bámulta a kis porontyokat. A többi apró kölyök is, Collie nagy bánatára, mind közelebb csuszott hozzá és Fehér Agyar nagy komolysággal engedte meg, hogy rámásszanak és keresztülbukdácsoljanak rajta. Eleinte az istenek tapsa és tetszéslármája közt, még látszott rajta régi félszegsége és elfogódottsága, de, amint a kölykök bohóskodása, ugrándozása folytatódott, türelmesen feküdt, félig lehunyva szemeit és szunyókált az enyhe napsütésben.