Part 16

Északföldön az egyetlen szelid állat a kutya volt. A többi állat a Vadonban élt s ha nem volt nagyon is elrettentő, a kutyák szabad prédája volt. Fehér Agyar egész életében jogos zsákmányaként üldözte az élő állatokat. Nem tudhatta önön fejétől, hogy Délen más divat járja. De korán megtanulhatta Sierra Vestában való tartózkodása alatt. Egy kora reggel a ház sarka mellett őgyelegve a baromfiudvarból megszökött csirkére bukkant. Fehér Agyar természetes ösztöne szerint széttépte a csirkét. Egy ugrás, a fogak villanása, ijedt csipogás és már vége is volt az elkalandozott csibének. A csirke házi nevelésü volt, lágyhusu és kövér. Fehér Agyar megnyalta utána száját és ugy találta, hogy ez kiválóan jó pecsenye volt.

Később az istállók mellett még egy eltévelyedett csirkére bukkant. Egy istállófiu rohant oda, hogy kiszabaditsa Fehér Agyar fogai közül. Az istállófiu nem tudta, hogy Fehér Agyarban mi lakik s fegyverül csak egy kis könnyü ostort kapott fel hirtelenében. Az ostor első csapására Fehér Agyar eleresztette a csirkét, hogy megtámadhassa az embert. Egy bot talán meg is állithatta volna Fehér Agyart, egy ostor soha. Hallgatagon, egy rezzenés nélkül fogadta a második csapást, mely rohantában érte. Az istállófiu torkának ugrott. «Szent Isten!» kiáltott az istállófiu és meghátrált. Elejtette az ostort és karjaival védte a torkát. Fehér Agyar harapása a karját érte és felszakitotta egész a csontig.

Az istállófiu borzasztóan megrémült. Nem annyira Fehér Agyar vadsága, mint hallgatagsága remegtette meg idegeit. Eltakarva torkát vérző és feltépett karjával, az istálló felé hátrált. De rosszul járt volna, ha Collie nem jelenik meg hirtelen a szinen. Mint ahogy megmentette a Dick, ugy mentette most meg az istállófiu életét. Őrült dühvel rohant Fehér Agyarnak. Igaza volt. Ő jobban tudta ezt, mint a megtévedt istenek. Minden gyanuját igazolva látta. Az ősi rabló megint régi fogásaival élt.

Az istállófiu bemenekült az istállóba és Fehér Agyar meghátrált Collie kegyetlen fogai előtt, vállát tartva oda neki, vagy körbe-körbe forogva előtte. De Collie nem adta fel a harcot, mint eddig szokta, a megfenyités után. Ellenkezőleg, mindig dühödtebb, mérgesebb lett, mig végre Fehér Agyar, sutba vetve minden méltóságot, megfutamodott a mezőn keresztül.

– Majd megtanulja, hogy békén kell hagyni a csirkéket, – mondta a gazdája, – de addig nem tanithatom tisztességre, mig rajta nem érem.

Két nappal később erre is rákerült a sor, még pedig jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt a gazdája sejtette volna. Fehér Agyar szemmel tartotta a baromfiudvart és a baromfiak szokásait. Éjszaka, mikor a tyukok már elültek, Fehér Agyar felugrott egy nemrégiben rakott ölfarakás tetejébe. Innen átugrott a tyukól tetejére, végigment a tyukól párkányán s innen leugrott a földre. Egy perccel később már a tyukólban volt és megkezdődött az öldöklés.

Reggel, mikor ura kilépett a tornácra, ötven fehér génuai tyuk holtteste, melyet az istállófiu rakott sorba, köszöntötte. Füttyentett halkan meglepetésében és csodálkozásában. Megpillantotta Fehér Agyart, rajta azonban semmiféle bűntudat vagy szégyenérzet nem látszott. Büszkén közeledett gazdájához, mintha bizony valami dicséretreméltó cselekedetet vitt volna véghez. A bűntudat legtávolabbról sem volt meg benne. Weedon Scott összeszoritotta ajkát, mikor kellemetlen feladatára került a sor. Szigoruan beszélt az esztelen bűnöshöz és szavából valósággal isteni harag szólt. Fehér Agyar orrát oda tartotta a leöldösött tyukok testéhez s ugyanakkor alaposan elverte Fehér Agyart.

Fehér Agyar soha többé nem közeledett a kakasülőhöz. A törvény tiltotta ezt s ő ismerte a törvényt. Gazdája a baromfiudvarba vezette. Fehér Agyar első ösztönös érzése, mikor az élő táplálékot látta maga előtt, az volt, hogy oda kell rohannia és széttépnie az orra előtt repkedő baromfiakat. Már-már nekikrohant, de gazdája szava visszatartotta. Egy félóra hosszat jártak az udvarban fel s alá. Időnkint felülkerekedett Fehér Agyarban ösztöne s a csirkéknek akart rontani, de valahányszor engedni kezdett ösztönének, gazdája szava mindannyiszor visszatartotta. Igy tanulta meg a törvényt s mielőtt elhagyták volna a baromfiudvart, megtanulta azt is, hogy a csirkéket meg se lássa, mintha a világon se volnának.

– Sohse javul meg az ilyen vérengző, – szólt Scott biró, szomoruan rázva fejét a reggeliző asztalnál, mikor fia elbeszélte, milyen leckét adott Fehér Agyarnak. – Ha egyszer rászokott a vér izére… – és megint szomoruan rázta a fejét.

Weedon Scott nem értett egyet vele.

– Nézze, apám, – szólt, – ma délután bezárom Fehér Agyart a csirkék közé.

– Szegény csirkék! Gondolj rájuk is, – ellenkezett a biró.

– Minden csirkéért, amit Fehér Agyar elpusztit, – folytatta a fiu, – fizetek egy arany dollárt a birodalom pénzében.

– Apa is fizessen büntetést, ha elveszti a fogadást, – inditványozta Beth.

Testvére, Mary, tapsolt az inditványnak s az egész asztal hangosan követelte, hogy vesztés esetén a biró is fizessen büntetést. Scott biró, beleegyezése jeléül, megbólintotta a fejét.

– Rendben van. – Weedon Scott gondolkozott egy darabig. – Ha Fehér Agyar nem öl meg egyetlenegy csirkét sem, ahányszor tiz percet töltött az udvarban, annyiszor kell kijelentened előtte, komolyan és megfontoltan, mintha a birói székben ülnél és itéletet mondanál: Fehér Agyar, sokkal jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.

Az egész család figyelte a mutatványt. De felsültek vele. Mikor bezárta az udvarba s gazdája elhagyta, Fehér Agyar lefeküdt és elaludt. Egyetlenegyszer kelt föl, hogy a vályuból igyék. A csirkéket meg sem látta. Az ő szemében a csirke annyi volt, mintha nem is lett volna. Négy órakor egy hatalmas ugrással a tyukól tetején termett s innen a külső udvarba ugrott, aztán nagy méltósággal a ház felé lépdelt. Megtanulta a törvényt. A tornácon, az elragadtatott család előtt, Scott biró, szembenállva Fehér Agyarral, tizenhatszor jelentette ki lassan és ünnepiesen:

– Fehér Agyar, jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.

A törvények rengeteg sokasága volt az, ami megzavarta és kényelmetlen helyzetbe hozta Fehér Agyart. Meg kellett tanulnia, hogy ne bántsa azokat a csirkéket sem, amelyek idegen istenek jószágai. Azonkivül voltak még macskák, nyulak, pulykák, ezeket sem volt szabad bántania. Végtére is, mikorra megtanulta a törvényt, azt hitte, hogy minden élő lényt békében kell hagynia.

A legelő füve közül fürj röppenhetett fel az orra előtt: nem bántotta. Mohó vágytól és kivánságtól reszketve, uralkodott ösztönein és nyugton maradt. Teljesitette az istenek akaratát.

Aztán egyszer, egy napon, látta, hogy Dick a legelőn fölver egy hímnyulat és hajtja maga előtt. A gazda is ott volt és nem tett semmit, hogy megakadályozza Dick vadászatát. Nem, még inkább bátoritotta Fehér Agyart is, hogy ő is üzze a nyulat. Igy tanulta meg, hogy a mezei nyul vadászata nem tilos. Végre kidolgozta a törvénykönyvet, mely szerint élnie kellett: közte és a házi állatok közt nem volt helye az ellenségeskedésnek. Ha nem is állt velük baráti lábon, fenn kell tartania a jóindulatu semlegességet. De a többi állat, a mókus, a fürj, a gyapjasfarku nyul a Vadonnak olyan teremtményei, melyek sohasem hódoltak meg az ember előtt. Ezek szabad zsákmányai akármelyik kutyának. Az istenek csak a szelid állatokat védelmezik s a szelid állatok között tilos halálos csapásokat osztogatni. A házi állatok élete és halála fölötti hatalom az isteneké s az istenek hatalmukra féltékenyek.

Az élet Sierra-Vestában tulságosan komplikált volt Észak egyszerü élete után. A fődolog, amit a civilizáció bonyolult volta követelt, ellenőrzés volt, korlátozás, egyensulyozottság, mely noha gyöngéd volt, mint a levegőben uszó ökörnyál szála, egyuttal merev is, mint az acél. Az életnek ezernyi arca volt s Fehér Agyarnak mindenik arccal szembe kellett néznie, igy, mikor a városba, San-Joséba mentek s ő a kocsi után szaladt, vagy ha a kocsi megállt, őgyelgett a városban. Az élet ott zúgott körülötte, mélyen, szélesen változón, folytonosan hatva érzékeire, minden pillanatban követelve, hogy résen legyen, alkalmazkodjék és gyürje le természetes ösztöneit.

Itt volt a mészárszék, ahol nagy darab husok lógtak az orra előtt. A hust nem volt szabad érintenie. Macskák éltek azokban a házakban, melyekbe gazdája belépett, a macskákat nem volt szabad bántania. Kutyák horkantottak rá itt is, ott is és tilos volt ezeket megtámadnia. Népes gyalogjárókon tengernyi ember nyüzsgött, akiknek feltünt Fehér Agyar. Megálltak és rábámultak, mutogattak rá, vizsgálgatták, beszéltek róla és ami a legrosszabb, meg is cirógatták. S az idegen kezek e veszélyes érintését el kellett türnie. Mégis eltürte. Később a félszegségről is letett. Valami fenséggel türte az idegen istenek sokasága figyelmének jeleit. Leereszkedésüket leereszkedéssel fogadta. De volt valami lényében, ami, másrészről, megakadályozta a tulságos bizalmaskodást. Az emberek megcirógatták fejét s odébb mentek, saját merészségüktől elragadtatva.

Nem minden ment mégsem ilyen könnyen. Amint San-José külvárosaiban a kocsi mögött ügetett, egy pár apró kölyökkel találkozott, akik rendszeres mulatságot csináltak abból, hogy kövekkel hajigálták meg Fehér Agyart. Fehér Agyar tudta, hogy nem szabad a hajigálók után szaladni, hogy leteperje őket. Erőszakot kellett tennie tulajdon épségét fönntartó ösztönén és ő állotta is becsülettel ezt az erőszakot, mert már kezdett szelidülni és civilizálttá válni.

Nem lehet tagadni, Fehér Agyar nem igen volt megelégedve a dolgok ilyen elrendeződésével. Nem volt semmi határozott eszméje a becsületes játékról és az igazságról. De a jog és méltányosság bizonyos érzése, mely minden élőben megvan, azt sugta neki, nem járja, hogy ő nem védheti magát a kődobálók ellen. Elfelejtette, hogy a szerződésben, mely közte és az istenek közt fennállt, az istenek magukra vállalták az ő megvédelmezését. Egy nap gazdája leugrott a kocsiról és elnáspángolta a kődobálókat. A kölykök eztán sohse dobálták meg Fehér Agyart. Fehér Agyar megértette a dolgot és meg volt elégedve.

Volt még egy ehhez hasonló tapasztalata. A hazafelé vivő uton, a keresztuti csárda előtt őgyelgett rendszerint három kutya, amelyeknek megszokott mulatsága volt, hogy Fehér Agyarra rohantak, amint az hazafelé ügetett a kocsi után. Gazdája, ismerve Fehér Agyar halálos harapását, megtiltotta neki, hogy akármilyen kutyával is harcba keveredjék és sohsem szünt meg ezt a tilalmat ismételni. Fehér Agyarnak, mivel szivére vette ezt a tilalmat, ugyancsak sok borsot törtek az orra alá a csárda melletti kutyák. Az ellenség első rohamát rendszerint megakasztotta Fehér Agyar horkantása, de azután is üvöltve rohantak a nyomába civakodva és sértegetve. Ez igy tartott egy darabig. A korcsmabéli emberek még biztatták is a kutyákat, hogy Fehér Agyarra rohanjanak. Egy napon nyiltan Fehér Agyarnak uszitották a három kutyát. A gazda megállitotta a kocsit.

– Uccu! Rajta! – mondta Fehér Agyarnak.

Fehér Agyar nem hitt a fülének. A gazdájára, róla meg a kutyákra nézett. Aztán megint sóvárogva és kérdezőn nézett vissza gazdájára.

A gazda bólintott a fejével.

– Rajta, rajta, öregem! Lásd el őket! Rajta! Ne sajnáld!

Fehér Agyar nem habozott tovább. Megfordult és halk szökéssel ellenségei közt termett. Mind a három szembe szállt vele. Nagy horkantás és morgás hallatszott, fogak csattogása, testek hemperegtek a porban. Az ut pora nehéz fellegekben szállt fel és eltakarta a dühödten folyó csatát. A csata végeztével, alig pár pillanat mulva, két kutya vivta haláltusáját a porban, a harmadik pedig teljes sebességgel menekült a csata szinhelyéről. Átugrott egy árkon, egy rácsos keritésen s a mezőn keresztül menekült. Fehér Agyar követte, ugy suhant a földön, ahogy az farkashoz illett: gyorsan, nesz nélkül s a mező közepén leteperte és megölte utolsó ellenfelét.

E hármas öldöklés után megszüntek a kutyákkal való marakodásai. Szállt a hire, hegynek föl és völgynek le és minden ember ügyelt arra, hogy kutyája a Bajnok Farkas nyugalmát meg ne háboritsa.

IV. FEJEZET. A faj hivó szava.

Multak a hónapok. Délvidéken sok volt az élelem és nem volt semmi tennivaló. Fehér Agyar élete bőséges, boldog és szerencsés élet volt. Nemcsak földrajzilag élt a Délvidéken, élete is most volt a delelőponton. Az emberi jóság ugy sütött rá, mint valami fényes nap és ő virult, mint ahogy a jó talajba ültetett virág virul.

Mégsem volt olyan, mint a többi kutya. A törvényt jobban ismerte, mint a délvidéki kutyák, mert hiszen ő látott másfajta életet is és pontosabban megfigyelte a törvényt, de még mindig volt benne valami titokzatos, még mindig rejtőzött benne valami vadság, mintha a Vadon még mindig élne és farkas volta csupán szunnyadt volna benne.

Sohase pajtáskodott a kutyákkal. Mindig magánosan élt és – már ami a saját faját illeti – igy akart élni élete végéig. Kölyökkorában, a kölyökhad és Lip-lip üldözése alatt, Szépséges Smithnél töltött napjaiban sulyos ellenszenv erősödött meg benne tulajdon faja iránt. Életének természetes folyása elé gátat emeltek és most, elhagyva tulajdon faját, csupán az emberekhez vonzódott.

Amellett a délvidéki kutyák állandó gyanuperrel éltek vele szemben. Fehér Agyar felkeltette a Vadon iránt érzett ösztönszerü félelmüket és Fehér Agyart mindig horkantással, morgással és harcias gyülölettel fogadták. Fehér Agyar pedig megtanulta, hogy a kutyákat nem is kell harapással elijeszteni, elég ha mutogatja inyét és meztelen agyarait. Ez mindig elegendő volt arra, hogy a vonitva nekirohanó kutyát lecsücsültesse.

Fehér Agyar életének mégis volt átka s ez Collie volt. Collie soha egy percig nem hagyta nyugton. Collie fittyet hányt a törvényre és ura szavára, aki azt akarta, hogy ő és Fehér Agyar jó barátok legyenek. Collie éles, ideges horkantása egyre gyötörte Fehér Agyar fülét. Collie sohsem bocsájtotta meg a csirkeöldöklést neki és meg volt róla győződve, hogy Fehér Agyar szándékait alapjában véve, gonoszak és alattomosak. Bűnösnek tartotta és akként is bánt vele. Örökösen, mint az átok, ugy ült a Fehér Agyar nyakán. Mint egy rendőr, ugy ment a nyomában, ha Fehér Agyar az udvar vagy az istálló felé tartott s ha Fehér Agyar valamelyik csirkére vagy galambra csak egy pillantást vetett, Collie a düh és felháborodás hangos kiáltásaiban tört ki. Fehér Agyar igyekezett meg sem látni Colliet s rendőrködését rendszerint ugy hiusitotta meg, hogy lefeküdt s fejét elnyujtott mellső lábaira nyugtatta. Ez rendszerint elhallgattatta és elcsöndesitette Colliet.

Collie kivételével az egész világ Fehér Agyar kedvére volt. Tudott magán uralkodni és ismerte a törvényt. Határozott volt, nyugodt és filozóf módjára türelmes. Most már nem élt ellenséges környezetben. Nem rejtőzött mindenfelé körülötte veszély, fájdalom, halál. Idővel az ismeretlen képe, valami, ami az egyre feje fölött függő veszéllyel és borzalommal rémitgette, elenyészett. Az élet könnyü volt és édes. Simán folydogált és utjában sem félelem, sem ellenség nem leselkedett.

A hó, anélkül, hogy tudta volna, hiányzott neki. «Szokatlanul hosszu nyár,» gondolta volna, ha egyáltalán gondolt volna rá; igy, amint volt, valami homályos, öntudatlan módon hiányzott neki a sarkvidék hava. Ugyanilyen módon, különösen hő nyárban, mikor sokat szenvedett a melegtől, homályos vágyakozás élt benne Észak iránt. E vágyakozás csak egy változást okozott nála: nyugtalan volt, nem találta helyét, anélkül, hogy tudta volna, tulajdonképpen mi a baja.

Fehér Agyar sohasem teregette ki valami nagyon érzelmeit. Azonkivül, hogy ura karja alá fészkelődött és morgásába a szeretet duruzsoló hangja vegyült, nem volt más utja-módja szeretetének kifejezésére. De megadatott neki, hogy harmadik módon is megvallhassa nagy szeretetét. Még mindig nem szerette, ha az istenek nevettek rajta. A nevetés szinte az őrületbe kergette, a dühtől őrjöngővé tette. De sohsem haragudott gazdájára s mikor ennek az istennek eszébe jutott, hogy nevessen rajta valami jóindulatu, csufolódó módon, Fehér Agyar zavarba jött. Érezte magában a régi harag szurásait, amint a harag kezdett feltámadni benne, de haragja szeretetté változott. Haragudni nem tudott, de tennie mégis kellett valamit. Először méltóságosnak mutatkozott, de erre ura még jobban nevetett. Fehér Agyar méltóságteljessége fokozódott, hiába, mert ura egyre jobban-jobban nevetett. Végre ura nevetése elmosta Fehér Agyar egész komoly méltóságát. Állkapcsai szétnyiltak, ajkát felhuzta egy kicsit és valami kötekedő kifejezés, melyben több volt a szeretet, mint a guny, ült ki hűséges szemeibe. Megtanult nevetni.

Épp igy megtanult pajkoskodni is gazdájával, megtanult hengergőzni, hemperegni s megtanult nem egy nyersebb tréfát elviselni. Viszonzásul ő dühöt szinlelt, berzenkedett és morgott vadul, fogát csattogtatta, mintha halálos harapásra készülődnék. De sohse feledkezett meg arról, hogy mindez csupán játék. Mindig csak a puszta levegőt harapta meg. S a játék végén, mikor ütés-verés, harapás és horkantás sürün és dühösen követték egymást, hirtelen abbahagyták a szinlelt veszekedést, fölkeltek, szemben álltak és egymásra néztek. És akkor, mint ahogy a nap kisüt a viharos tenger fölött, nevetni kezdtek. De mindennek a teteje az volt, mikor a gazda karja átölelte a kutya vállát és nyakát s Fehér Agyar elmorogta szerelmi énekét.

Senki más nem pajkoskodhatott Fehér Agyarral. Fehér Agyar nem engedte meg. Másokkal szemben megtartotta komoly méltóságát s ha csak próbálkoztak is vele, Fehér Agyar figyelmeztető horkantása és fölborzadt szőre minden volt, csak játékos szinezetü nem. Az, hogy ő gazdájának ilyen szabadalmat adott, még nem jelentette azt, hogy közönséges kutya legyen belőle, ezt is szeresse, azt is szeresse, mindenkinek időtöltése és mulatsága legyen. Csak egy valakit szeretett és e szeretetet nem tudta senkivel sem megosztani.

Gazdája sokat lovagolt s Fehér Agyar főkötelessége volt, hogy őt lovaglóutain elkisérje. Északföldön hűségét ugy bizonyitotta be, hogy huzta a szánt, de itt, Délen, nem volt szánkófogat, terhet sem cipeltek a kutyák hátukon. Ezért most oly módon bizonyitotta be hűségét, hogy kitartóan futott gazdája lova után.

Farkas módjára suhant, simán, fáradhatatlanul és erőlködés nélkül és ötven mérföldnyi futás után hazaérkezve játékosan ugrándozott a ló lábai előtt.

A lovaglással összefüggésben történt, hogy Fehér Agyar érzelmei kifejezéséhez még egyféle módot megtanult, különös ebben csak az, hogy egész életében mindössze két izben élt vele. Először akkor történt, mikor gazdája egy tüzes telivért meg akart tanitani arra, hogyan kell egy kaput kinyitni és becsukni anélkül, hogy a lovasnak le kellene szállnia a nyeregből. Sokszor egymásután a kapu elé jártatta a lovat és valahányszor a kapu elé értek, a ló mindig megijedt, hátrált és elugrott. A ló minden percben idegesebb és izgatottabb lett. Mikor ágaskodott, lovasa megsarkantyuzta, hogy mellső lábait is tegye le a földre, mire a ló hátsó lábaival kirugott. Fehér Agyar növekvő aggodalommal nézte ezt a műveletet, mig végre nem tudta tovább tartóztatni magát, a ló elébe ugrott és ugatott fenyegetően és vadul.

Bár ezután is többször erőlködött és gazdája is egyre biztatta, az ugatás ettől fogva csak egyetlenegyszer sikerült neki s akkor sem gazdája jelenlétében. Egy gyors szökés a mezőn, egy nyul hirtelen felbukkanása a ló lába alatt, egy ijedten félreugró ló, egy botlás, földreesés és urának tört lába volt ennek a második ugatásnak okozója. Fehér Agyar dühödt haraggal ugrott a ló torkának, de urának szava megállitotta.

– Haza! Eredj haza! – parancsolta ura, miután megbizonyosodott sérülése felől.

Fehér Agyar nem volt hajlandó elhagyni gazdáját. Gazdája arra gondolt, hogy ir egy cédulát, de hiába keresgélt zsebében papiros és ceruza után.

– Eredj haza! – parancsolta megint.

Fehér Agyar sóvárgó szemmel nézett rá, megindult, aztán visszafordult és halkan nyihogott. A gazda szeliden, de komolyan beszélt vele. Fehér Agyar hegyezte a fülét és fájdalmas erőlködéssel figyelt.

– Hallgass rám, vén fickó, szaladj haza, – hangzott a beszéd, – szaladj haza és mondd el, hogy mi történt velem. Haza, haza, farkas! Eredj haza.

Fehér Agyar tudta, mit jelent ez a szó: haza s bár ura beszédének többi részét nem értette, tudta, hogy ura kivánsága szerint most haza kell mennie. Megfordult és vonakodva, huzódozva elindult. Aztán megállt és határozottan visszapillantott a válla fölött.

– Haza! Haza! – hallatszott az éles parancsszó s Fehér Agyar engedelmeskedett.

A család a tornácon ült, a délutáni levegő hűsét élvezve, mikor Fehér Agyar megérkezett. Lihegve, porral fedve állitott be közéjük.

– Weedon megjött, – jelentette ki Weedon anyja.

A gyermekek vidám kiáltozással fogadták Fehér Agyart és elébe futottak. Elkerülte őket, végigfutva a tornácon, de a gyermekek a rács és egy hintaszék közé szoritották. Fehér Agyar morgott és megpróbálta odábbtolni őket. Anyjuk aggódva nézett oda, ahol a gyermekek voltak.

– Az igazat megvallva, féltem tőle a gyermekeket, – mondta. – Mindig remegek, hogy egy napon még majd leteperi őket.

Vadul morogva Fehér Agyar kiszökött a sarokból, leverve lábáról a kis fiut és a kis leányt. Anyjuk magához hivta és megnyugtatta őket, mondván, hogy eztán ne törődjenek Fehér Agyarral.

– Farkas csak farkas, – magyarázta Scott biró, – nem lehet megbizni benne.

– Nem tiszta farkasvér, – védelmezte távollevő bátyja helyett Beth.

– Ezt Weedon mondja, – vetette rá a biró; – ő fölteszi, hogy van valamennyi kutyavér Fehér Agyarban, de, mint ő maga is megvallja, biztos tudomása erről nincs. Ami Fehér Agyar külsejét illeti…

Nem fejezte be a mondatát. Fehér Agyar ádáz morgással elébe állt.

– Eredj innen! Feküdj le, sir! – parancsolta Scott biró.

Fehér Agyar gazdája feleségéhez fordult. Az asszony felsikoltott, mikor Fehér Agyar foga közé kapta ruháját és ráncigálta, mig a könnyü szövet el nem szakadt. E percben Fehér Agyar már az érdeklődés középpontjában volt. Abbahagyta a morgást és fejét magasra emelve, arcukba nézve, megállt. Torka görcsösen huzódott össze, anélkül, hogy hangot adott volna, egész erejéből küzködött, görcsbe rándulva az erőlködéstől, hogy megszabaduljon attól a kimondhatatlan dologtól, mely közlés után kivánkozott.

– Ez az állat megveszett, – mondta Weedon anyja. – Mondtam is Weedonnak, hogy sarki állat nem állhatja ki a meleg éghaljlatot.

– Nézzétek! Beszélni akar! – jelentette ki Beth.

S e percben csakugyan megszólalt Fehér Agyar, hatalmas ugatásban törve ki.

– Weedonnak valami baja eshetett, – szólt Weedon neje határozottan.

Egyszerre mindnyájan talpra urottak. Fehér Agyar rohant le a lépcsőkön, vissza-visszapillantva, hogy követik-e? Életében másodszor és utóljára ugatott, hogy megértesse magát.

Ez eset után Sierra-Vesta még szeretőbb otthont adott neki, mint azelőtt. A Sierra-Vesta-beliek mind szerették, még az istállófiu is, akit megharapott, kijelentette, hogy farkas létére nagyon okos kutya Scott biró maga is azon a véleményen volt, hogy Fehér Agyar farkas és mindenkinek a nagy elégedetlenségére méretekkel és olyan leirásokkal, melyeket egy enciklopédiából és számos természetrajzi műből olvasott, bizonygatta véleménye helyességét.

A napok folytonos verőfényben jöttek-mentek a Santa Clara-i völgy felett. De amint a nappalok rövidültek, Fehér Agyar, második délvidéki tele közeledtével, valami különös fölfedezést tett. A Collie harapása már nem fájt neki. Valami játékosság vegyült a támadásaiba és a szelidség elvette Collie fogainak élét. Fehér Agyar elfelejtette, hogy Collie életének átka volt és mikor Collie ugrált előtte és kellette magát neki, igyekezett ő is kellemetes és játékos lenni, amivel csak azt érte el, hogy egyszerüen nevetségessé vált.