Part 15

Az _Aurora_ volt ebben az évben az első gőzhajó, mely kifelé vitt az országból s fedélzetén csak ugy nyüzsgött a sok szerencsés kalandor s a csalódott aranyásó, mind épp oly őrülten törekedve kifelé, mint amilyen őrülten igyekeztek egykor az ország belseje felé. A hajópallóhoz közel Scott rázott kezet Mattal, aki már a partra készült visszatérni. Matt keze hirtelen elernyedt a másik tenyerében és szeme meredten bámult a Scott háta mögött levő pontra. Scott megfordult, hogy megnézze, mi az. A fedélzeten, egy pár lábnyira tőlük, figyelve és sóvár szemekkel, ott ült Fehér Agyar.

A kutyahajtó halk, az ijedelemtől makogó hangon káromkodott. Scott szólni sem tudott csodálkozásában.

– Bezárta az elülső ajtót? – kérdezte Matt.

Scott bólintott.

– És te a hátsót? – kérdezte.

– Abban bizonyos lehet, – volt az indulatos felelet.

Fehér Agyar hizelkedve csapta hátra füleit, de ott maradt, ahol volt és semmi kisérletet nem tett a közeledésre.

– Majd magammal viszem a partra.

Matt egy pár lépést tett Fehér Agyar felé, mire ez rögtön odább osont. A kutyahajtó utána rohant. Fehér Agyar elmenekült egy csomó ember lábai között. Ugorva, hajolva, bujkálva végigfutott a fedélzeten, meghiusitva Matt erőlködéseit.

De mikor istene szólitotta, Fehér Agyar ellenkezés nélkül tüstént odasietett.

– Nem akar idejönni hozzám, pedig a kezemből evett hónapszámra, – panaszkodott bosszusan Matt. – És ön, ön, aki sohasem etette, az első napot kivéve! Akármi legyek, ha tudom, hogyan eszelte ki, kettőnk közül melyik a gazda.

Scott, aki eddig cirógatta Fehér Agyart, hirtelen lehajolt hozzá és az orrán levő friss vágásokra s a szeme közt levő hosszu sebre mutatott.

Matt is lehajolt és végigtapogatta Fehér Agyar hasát.

– Az ablakról megfeledkeztünk. Összevissza vágta magát alul. Nekiugrott az üvegnek, a szentjit neki!

Weedon Scott nem hallgatott rá. Gyorsan határozott. Az _Aurora_ sipja az indulás utolsó jelét füttyentette. Emberek rohantak a hajópallón keresztül a szárazföldre. Matt levette tulajdon nyakáról a selyemkendőjét s Fehér Agyar nyaka köré akarta kötni. Scott megragadta a kutyahajtó karját.

– Öregem, Matt, Isten veled. A farkasról nem szükséges irnod. Mert látod, én…

– Hogyan? – kiáltott Matt. – Azt akarja mondani…

– Éppen azt, Matt. Itt a kendőd. A kutyáról majd _én_ irok _neked_.

Matt megállt a hajópalló fele utján.

– Nem birja ki az éghajlatot! – kiáltott vissza. – Hacsak meg nem nyiratja meleg időben.

A hajópallót bevonták s az Auróra elindult. Weedon Scott az utolsó istenhozzádot integette. Aztán megfordult és Fehér Agyar fölé hajolt.

– Morogj, morogj hát, öregem – és cirógatta a morgó kutya fejét és hizelgőn hátracsapódott fülét.

II. FEJEZET. A délvidéken.

Fehér Agyar San-Francisconál hagyta el a gőzös fedélzetét. Alig hogy a partra lépett, egész lelkében megrendült. Lelke legmélyén, minden okoskodásnál és öntudatnál mélyebben, istenség és erő egyet és ugyanazt jelentette számára. S még a fehér istenek sem látszottak előtte olyan hatalmasaknak, mint most, mikor San-Francisco csuszós kövezetén lépegetett. Fából épült kunyhók helyett itt tornyosodó házak magaslottak. Az utca maga telve mindennemü veszedelemmel, szekerekkel, kocsikkal, autókkal; hatalmas lovak huztak inukszakadtából roppant terheket, közbe szörnyüséges villamos kocsik sipoltak, csengettek, folytonosan hallatva fenyegető kiáltozásukat, mint a hiuz, mely az északi őserdőkben ijesztgette.

Mindez az erő megnyilvánulása volt. Bennük, mögöttük, rajtuk mindenütt ember volt, ember kormányozta, igazgatta őket s az ember szólt a hangjukkal, az ember, akinek ősi öröksége az anyagon való uralkodás. Rettentő volt, elképesztő volt. Fehér Agyar oda volt bámulatában. Félt. Mint ahogy kölyökkorában tudatára jött kicsiségének és törpevoltának, mikor először hagyta el a Vadont, hogy Szürke Hód falujába menjen, most, ereje teljében és érett korában kapott ujra leckét törpeségéről és jelentéktelen voltáról. És mennyi isten tolongott az utakon!

Csaknem elszédült a nagy nyüzsgésben. Az utca lármájától szinte elkábult. Megzavarodott a rettentő és végnélküli forgatagtól s a dolgok örökös mozgásától. Soha még ugy nem érezte istenétől való függését, mint ezen a napon, örökösen a sarkában volt s bármi történt is, egy pillanatra sem vesztette el szem elől.

De Fehér Agyar csak kóstolót kapott a városi életből, az egész olyan volt előtte, mint egy rossz álom, mint egy lidércnyomás, valószinütlen és rettenetes, mely még sokáig üldözte azután is álmaiban. Gazdája egy málhás-kocsiba tette, láncra füzve a sarokban, a felhalmozott málhák és kosarak között. Itt egy köpcös, barna isten uralkodott, egymás hegyibe rakta a csomagokat, beráncigálta az ajtón keresztül, vagy törve-zuzva kidobta az ajtón keresztül a többi isteneknek, akik már vártak reá.

Itt, a málhák eme poklában, Fehér Agyart elhagyta a gazdája. Vagy legalább is Fehér Agyar azt hitte, hogy elhagyta, mig végre megszagolta közvetlen maga mellett ura vászon ruhacsomagját, melynek őrizetét rögtön át is vette.

– Jó, hogy jön, – dörmögött a kocsibeli isten egy órával ezután, mikor Weedon Scott megjelent a kocsi ajtajánál. Ez a kutya nem hagyta, hogy egy ujjal is érintsem a holmiját.

Fehér Agyar kikerült a kocsiból. Elbámult. A szörnyü város eltünt. A kocsit, melyben eddig volt, olyannak tekintette, mint egy kunyhó belsejét. Mikor a kocsiba lépett, a város ott volt körülötte. Azóta a város eltünt. A lármája nem morajlott a fülébe. Mosolygó táj terült el előtte, ragyogva a napfényben, lusta nyugalomban. Nem sok ideje volt az álmélkodásra. Elfogadta ezt is, mint ahogy elfogadta az istenek hatalmának minden megnyilatkozását és kiszámithatatlan cselekedetét. Az istenek már ilyenek.

Egy kocsi várt rájuk. Egy asszony és egy férfi közeledett a gazdájához. Az asszony karja kitárult és átölelte gazdája nyakát, – ellenséges cselekedet! A következő pillanatban Weedon Scott és az asszony között ott volt Fehér Agyar, hörgő, dühödt démonná változva.

– Ne féljen, anyám, – mondta Scott, szorosan megragadva Fehér Agyart s igyekezve lecsillapitani, – azt hitte szegény, hogy bántani akar, ezt pedig nem hagyná soha. De mindjárt megtanitom. Fehér Agyar gyorsan tanul.

– Addig is szabad-e szeretnem a fiamat? – nevetett az anya, noha még sápadt volt az ijedelemtől és félelemtől.

Fehér Agyarra nézett, amint az horkantva, berzenkedve, gonosz tekintettel meredt rá.

– Megtanulja, meg kell tanulnia haladék nélkül, – mondta Scott.

Szeliden beszélt Fehér Agyarral, mig csak le nem csillapitotta, aztán hangja egyszerre szigoru lett.

– Feküdjék le, sir, feküdjék le!

Ezt már régen megtanulta gazdájától Fehér Agyar s lefeküdt, kedvetlenül és dacosan, de lefeküdt.

– Nos, anyám.

Scott kitárta karját, félszemmel Fehér Agyart nézve.

– Feküdj le! – intette, – feküdj!

Fehér Agyar, berzenkedve, félig felemelkedett helyzetéből is visszafeküdt és figyelte a megismételt ellenséges cselekedetet. De nem származott ebből az ölelésből semmi baj és abból az idegen férfi-istenéből sem, aki ezután következett. Ezután kocsira rakták a málhákat, kocsiba szállt a gazdája is az idegen istenekkel együtt. Fehér Agyar majd éber tekintettel szaladt a kocsi után, majd felborzadt szőrrel ugrált a vágtató lovak előtt, figyelmeztetve őket, hogy baja ne essék az ő istenének, akit olyan gyorsan röpitettek tova.

Tizenöt perc mulva a kocsi diófák összeboruló kettős sora között behajtott egy kőkapun. A diófák két oldalán rét feküdt s nagy sik területén itt-ott óriási tölgyek terebélyesedtek. A közelben, ellentétben az ápolt fü gyenge zöld szinével, napégette kaszálók rőtaranya fénylett a nap sugaraiban, ezen tul barna dombok és hegyvidéki legelők látszottak. A völgy első szelid emelkedésénél széles kapuju, sokablaku ház állott.

Fehér Agyar alig vethetett minderre egy pillantást. Alighogy a kocsi beért az udvarra, Fehér Agyarnak nekirontott egy fénylőszemü, hegyesorru, sértődött és dühös juhászkutya. A juhászkutya elvágta Fehér Agyar és ura közt az utat. Fehér Agyar nem horkantott, de szőre felborzadt, mikor megkezdte a csöndes és halálos támadást. Ebből a támadásból nem lett bajvivás. Állva maradt félszeg hirtelenséggel, erőszakoltan megbicsakolt lábaival állitva el tulajdon mozgását, leült a hátsó lábaira, annyira szerette volna kerülni az érintkezést támadójával. A támadó nősténykutya volt s fajának törvényei sorompót állitottak közé és a nőstény közé. Hogy megtámadjon egy nősténykutyát, ahhoz neki erőszakot kellett volna tenni az ösztönein.

De a juhászkutya másképp érzett és gondolkozott.

Nőstény létére nem ismert tiltó parancsot. Azután meg, juhászkutya lévén, ösztönszerü félelme a Vadon és különösen a farkas iránt, nagyon is erős volt. Fehér Agyar az ő szemében farkas volt, az örökös rabló, aki azóta settenkedik a nyáj körül, mióta a juhászkutya távoli ősei először őriztek juhot. És igy, mikor Fehér Agyar abbahagyta a támadást és összeszedte magát, hogy elkerüljön minden érintkezést, a juhászkutya rárohant. Fehér Agyar önkéntelenül is horkantott, mikor a vállában érezte a juhászkutya fogát, de egyébként még csak kisérletet sem tett a megtorlásra. Fehér Agyar visszavonult peckesen és megpróbálta kikerülni a juhászkutyát. Erre ment, arra ment, erre fordult, arra fordult, hiába. A juhászkutya mindig utját állta.

– Ide, Collie! – kiáltott a kocsiból az idegen férfi.

Weedon Scott nevetett.

– Hagyjad csak, apám. Ez jó lecke lesz. Fehér Agyarnak ugy is sok tanulni valója van és nem baj, hogy ha most mindjárt belekezd. Majd segit ő magán nemsokára.

A kocsi tovább haladt és Collie még mindig elállta Fehér Agyar utját. Megpróbált elszaladni előle, ugy hogy körben rohant a réten keresztül, de Collie a belső és kisebb körön futott s mindig a lába előtt volt, két sor, ragyogó fehér fogát vicsoritva rá. Most visszafutott, a másik réten keresztül, de Collie megint elállta az utját.

A kocsi elvitte magával a gazdát. Fehér Agyar látta, mint tünik el a fák között. A helyzet kétségbeejtő volt. Megpróbálkozott még egy futammal. Collie követte, gyors irammal. És ekkor, hirtelen, Fehér Agyar Colliera vetette magát. Régi bajvivó csele volt ez. Váll vállnak feszült és Collie felfordult. De nemcsak hogy felfordult, hanem le is hengerbuckázott a lejtős talajon. Most a hátán, most az oldalán feküdt, lábával kapálódzott, a földet kaparta, hogy megállhasson s hangosan kiáltozott fájdalmában és sértett büszkeségében.

Fehér Agyar nem várta meg, mig talpra áll. Az ut szabad volt, csak ennyit akart. Collie utánaszaladt, panaszos üvöltözéssel. Nyilegyenes ut volt előtte s a futásban Fehér Agyar adhatott egy kis leckét Collienak. Collie dühödten, izgatottan, inaszakadtából futott, láthatólag erőlködve minden lépésnél, Fehér Agyar halkan rohant előtte, erőlködés nélkül, mintha szellem siklott volna hang nélkül a talaj fölött.

Mikor a ház elé a kocsifeljáróhoz érkezett, a kocsi akkor ért oda és gazdája épp leszállóban volt. Ebben a pillanatban a futás teljes rohamában, Fehér Agyar észrevette, hogy oldalról ujabb támadás fenyegeti. Egy kopó rohant reá. Fehér Agyar megpróbált szembeszállni vele. De nagyon is gyors mozgásban volt s a kutya alig lehetett tőle pár lépésnyire. Oly nagy volt a mozgás sebessége s a támadás oly váratlan volt, hogy Fehér Agyar elbukott és meghemperedett. Fehér Agyar ebből a kavarodásból ugy állt talpra, mint a bosszuállás szelleme, fülét hátracsapta, szája rángott, orra remegett s fogai összekoccantak, mikor hajszálnyira tévesztette el a kopó lágy nyakát.

A gazdája odarohant, de nagyon messze volt és Collie volt a kopó életének megmentője. Mielőtt Fehér Agyar még egyszer nekiugorhatott volna, hogy halálos harapásával kioltsa ellenfele életét, épp ugrás közben érkezett oda Collie. Kijátszották, legyőzték, földhöz vágták, a megsértett Collie ugy viharzott ide, mint a megbántott méltóság, a jogos harag valóságos példányképe, számitsuk még hozzá ösztönszerü gyülöletét a Vadonból ideszakadt ősi rabló ellen. Derékban támadta meg Fehér Agyart, épp az ugrása közepén és leverte lábáról. Fehér Agyar meghemperedett.

A következő pillanatban már a gazdája is ott volt s félkézzel fogta Fehér Agyart, mialatt apja magához szólitotta a kutyákat.

– Ez ugyancsak meleg fogadtatás volt egy szegény sarkvidéki kutya számára, – mondta a gazda, mialatt Fehér Agyar lecsillapult a simogató keze alatt. – Egész életében mindössze egyszer verték le a lábáról, itthon kétszer hengergették meg harminc másodperc alatt.

A kocsi elhajtatott s a házból több idegen isten rajzott elő. Némelyek ezek közül tiszteletteljes távolban maradtak, de kettő közülük, két asszony, megismételte az ellenséges cselekedetet, körülkulcsolván ura nyakát. Fehér Agyar mégis kezdte türni ezt a mozdulatot. Nem származott belőle semmiféle bántalom s a hangok, melyeket az istenek ezalatt hallattak, nem voltak fenyegetők. Ezek az istenek próbáltak Fehér Agyarhoz is közeliteni, de ez óvta őket egy-egy horkantással és a gazda is ugyanezt tette azzal a lármával, amit a szájával csinált. Ilyenkor Fehér Agyar szorosan gazdája lábához simult és odatartotta fejét biztató cirógatásának.

A kopó erre a parancsszóra: Dick, feküdjék le, sir! – lement a lépcsőn és lefeküdt a kapufélfánál, morogva s gyanakvó tekintetét a betolakodóra függesztve. Colliet az asszony-istenek egyike vette gondozásba, aki karjára kapta, cirógatta, kedveskedett neki; de Collie nagyon megsértődött, Collieval rosszul bántak és Collie nyihogott, nyugtalankodott és magánkivül volt, hogy a farkast az emberek maguk közé eresztették s tudta, bizonyosan tudta, hogy az emberek nagy hibát követtek el.

Az emberek megindultak a ház belseje felé. Fehér Agyar szorosan a gazdája nyomában volt. Dick a kapunál morgott és Fehér Agyar a lépcsőn berzenkedett és visszamordult rá.

– Hozzátok be Colliet, – szólt Scott atyja, – s eresszétek össze Dicket és Fehér Agyart, hadd marakodjanak, meglátod Weedon, milyen jó barátok lesznek azután.

– És Fehér Agyar, hogy megmutassa jó barát-voltát, első gyászoló lesz a Dick temetésén, – nevetett Scott.

Az idősebb Scott hitetlenkedve nézett majd Fehér Agyarra, majd Dickre, aztán a fiára.

– Azt gondolod, hogy…

Scott bólintott a fejével.

– Azt gondolom, hogy Dicknek vége lesz egy, legfeljebb két perc mulva.

Fehér Agyarhoz fordult.

– Gyere, farkasom, gyere, neked kell bejönni. A többiek maradjanak idekinn.

Fehér Agyar peckesen lépegetett a lépcsőn, farkát magasra tartva, félszemmel Dicket figyelve, hogy meg ne lephesse oldaltámadással s ugyanekkor készen minden kegyetlen meglepetésre, mellyel az ismeretlen a ház belsejében fogadhatja. De nem látott semmi félelmeteset s mikor beértek a ház belsejébe, hasztalan szaglászott meg minden zugot, semmi fenyegetőt nem talált.

Ekkor elégedett nyögéssel feküdt le ura lábai elé, figyelve, hogy mi történik, készen minden pillanatban arra, hogy felugorjék és harcoljon életéért azzal a fenyegető borzalommal, melynek ott kell rejtőznie a ház csapdának tetsző födele alatt.

III. FEJEZET. Isten országában.

Fehér Agyar nemcsak természeténél, hanem tapasztalatánál fogva is alkalmazkodó volt. Sokfelé járt és ismerte az alkalmazkodás értékét és előnyeit. Itt, Sierra Vestában, – igy nevezték Scott biró birtokát, – hamarosan otthon érezte magát. A többi kutyával eztán semmi baja nem volt. A Sierra Vesta-beli kutyák jobban ismerték a délvidéki isteneket, mint ő, s azzal, hogy az istenek beengedték a házba, Fehér Agyar tiszteletreméltóvá lett a szemükben. Erre még nem volt példa Sierra Vestában, s hogy farkaslétére beengedték Fehér Agyart a házba, ők, az istenek kutyái – mit tehettek egyebet? – belenyugodtak a változhatatlanba.

Dick, egy csomó merev formalitás után, hajlandó volt barátságot kötni Fehér Agyarral, de Fehér Agyar került mindennemü barátkozást. Csak annyit követelt a kutyáktól, hogy békén hagyják. Egész életében távol tartotta magát tulajdon fajától s most is egyedül akart maradni. Dick közeledése nem tetszett neki s egy-egy horkantással elvaditotta Dicket maga mellől. Északon megtanulta, hogy a gazdája kutyáit nem szabad bántani; és sohse feledte el ezt a leckét. De makacsul ragaszkodott elkülönitettségéhez és egyedüliségéhez és oly tökéletes semmibevevéssel mellőzte Dicket, hogy ez a jószándéku teremtés végtére annyit sem törődött vele, mint az istálló melletti nyergelő-oszloppal.

Collie esete nem volt ilyen egyszerü. Elfogadta Collie is, minthogy az istenek igy parancsolták, de ez nem volt ok arra, hogy egyuttal békén is hagyja. Emléke szövedékeiben ott futottak azok a szálak, melyek arról beszéltek, milyen és mennyi bűnt követtek el ősei ellen Fehér Agyar ősei. Nem lehet sem egy nap, sem egy generáció ideje alatt megfeledkezni az elpusztitott juhnyájakról. Ösztönének emlékezete arra sarkalta, hogy álljon bosszut a rablók ivadékán. Nem ugorhatott az isteneknek, akik, dőrén, közelükbe engedték a farkast, de ravaszul kieszelt fogásaival nyomorulttá tette Fehér Agyar életét. Ősidők, eonok óta állottak hadilábon és Collie rajta volt, hogy Fehér Agyar ne feledkezhessék meg az ellenségeskedésről.

Collie, kihasználva azt a védelmet, amit neme adott neki, örökös átok volt Fehér Agyar nyakán. Fehér Agyar ösztöne nem engedte, hogy megtámadja Colliet, Collie örökös bosszantása nem engedte, hogy semmibe vegye támadásait.

Ha Collie nekirohant, vastag bundáju vállát forditotta az ádáz ellenség harapása elé, aztán odébbállt peckesen, méltóságteljesen. Ha Collie nagyon is vakmerő volt, Fehér Agyar kénytelen volt körben járni előtte, vállát forditva felé ilyenkor, fejét félre tartotta s szemeiben valami végtelen türelem és unalom kifejezése látszott. Néha a hátsó lábaiba kapott harapás arra késztette, hogy gyorsan és minden méltóság nélkül vonuljon vissza. De, általában, igyekezett megtartani szinte ünnepies méltóságát. Semmibe se vette Colliet, ahányszor csak tehette és mindig azon volt, hogy kitérjen az utjából. Ha látta, vagy hallotta, hogy Collie jön, felkelt és odábbállott.

Annál többet kellett tanulnia egyéb dolgokról. Az északi vidéken való élet maga volt az egyszerüség a Sierra Vesta-beli bonyolult viszonyokhoz mérten. Legelőször meg kellett ismernie gazdája családját. Már voltak ilyenfajta előtanulmányai. Ahogy Mit-sah és Klu-kucs Szürke Hódhoz tartozott, megosztva életét, tüzét, takaróját, ugy itt, Sierra Vestában is, a ház minden lakója a gazdájához tartozott.

De azért különbség is volt, még pedig nagy különbség a két eset között. Sierra Vesta egy kicsit terjedelmesebb volt, mint Szürke Hód kunyhója. Nagyon sok személyt kellett számba vennie. Itt volt Scott biró, meg a felesége. Itt volt gazdája két testvére: Beth és Mary. A felesége, Alice, meg a gyermekei: Weedon és Maud, négy és hat év közötti kis gyermekek.

Senki sem volt, aki megmondhatta volna neki, ez a sok nép kicsoda és hová tartozik, vérségi kötelékről, rokonságról semmit sem tudott és sohasem is tudhatott. De elméje nemsokára rájött arra, hogy ez a sok nép mind gazdájához tartozik. Aztán, valahányszor alkalom kinálkozott, megfigyelt minden mozdulatot, szót és hanghordozást s igy lassan megtanulta, a bensőség és kegy milyen fokán áll mindegyik gazdájánál. S miután mindegyikről megtudta, mennyit jelent gazdája szemében, Fehér Agyar is aszerint bánt mindenkivel. Amit gazdája sokra tartott, azt ő is sokra tartotta; ami drága volt gazdája szemében, azt Fehér Agyar őrizte gondosan.

Igy volt a gyermekekkel is. Egész életében kerülte a gyermekeket. Gyülölte és félte a kezük érintését. Nem valami gyöngéd leckékben tanulta meg az indián falvakban eltöltött napjaiban, hogy a gyermek zsarnoki és kegyetlen. Mikor Weedon és Maud először közeledett hozzá, figyelmeztetően morgott rájuk s a szeme gonosz fényben villogott. A gazda ökölcsapása és parancsa kényszeritette arra, hogy eltürje cirógatásaikat, bár egyre morgott-morgott kicsiny kezük alatt és morgásában nem volt hallható a szeretet duruzsoló dallama. Később megfigyelte, hogy a kis fiut és a kis leányt gazdája milyen nagyon szereti s ezután sem parancsszóra, sem ökölcsapásra nem volt szükség, bátran odamehettek hozzá, hogy megcirógassák.

De Fehér Agyar sohse volt ömlengően érzelmes. Valami fanyar, de becsületes megadással engedte át magát gazdája gyermekeinek és eltürte bolondságaikat, mint ahogy egy fájdalmas műtétet eltűrünk. Ha már nem birta ki tovább, fölkelt és komor méltósággal elsétált. De idő multával megkedvelte a gyermekeket, noha soha sem tüntetett ezzel. Soha nem ment a gyermekek elé. Másrészt pedig, ha meglátta őket, sohsem ment el előttük, hanem várta, hogy odajöjjenek hozzá. És még később valami fény villant fel szemeiben, a gyermekek közeledtére és sajnálkozó pillantással nézett utánuk, ha, más mulatság kedvéért, a kicsinyek elhagyták.

Mindez a fejlődés dolga volt és sok időbe került. A gyermekek után legtöbbre Scott birót tartotta. Erre, valószinüleg, két oka volt. Először is nagyon drága lehetett gazdája szivének, másodszor: érzelmeiben ő sem volt tüntető. Fehér Agyar szeretett lábai előtt feküdni a széles tornácon, mig a biró ujságot olvasott s néha egy-egy szóval vagy pillantással jutalmazta Fehér Agyart, jeléül annak, hogy tudomása van Fehér Agyar létéről és jelenvalóságáról. De ez csak olyankor történt, ha gazdája nem volt odahaza. Ha a gazda megjelent, Fehér Agyar mindenki másról megfeledkezett.

Fehér Agyar megengedte a család minden tagjának, hogy kényeztesse s cirógassa, de sohse adta meg egyiknek sem azt, amit urának megadott. Semmiféle hizelgés nem tudta kicsalni torkából azt a szerető hangot és akárhogy próbálgatták is, nem furta be sohse fejét senkinek a karja alá. Az alávetettség és megadás, a teljes bizalom e jelét egyedül gazdája számára tartogatta. Tény, hogy az egész családot sohsem tekintette máskép, mint gazdája tulajdonát.

Hamar megtanulta a különbséget a családtagok és a háztartás személyzete között. A személyzet rettegett tőle, mert Fehér Agyar csak épp türtőztette magát, hogy meg ne támadja őket. Ezt is csak azért, mert ugy tekintette őket, mint gazdája tulajdonát. Köztük és Fehér Agyar közt semlegesség volt, semmi más. Megfőzték a gazda ételét, elmosták a piszkos edényt és megtettek más egyebet is, épp ugy, mint ahogy megtett ilyesmit Matt Klondikében. Röviden, ezek a ház tartozékai voltak.

A házon kivül még több tanulni valója akadt Fehér Agyarnak. Gazdája birtokának, noha terjedelmes volt, voltak határai. A földbirtok a grófsági országutnál végződött. A határon tul kezdődött a többi istenek közös birtoka, az utcák és az utak. Keritések mögött más istenek saját külön birtoka terült el. Miriádnyi törvény kormányozta mindezeket és meghatározta mindennek és mindenkinek a magaviseletét; de Fehér Agyar nem beszélte az istenek nyelvét és nem is volt a tapasztaláson kivül más módja arra, hogy megtanulja törvényeiket. Fehér Agyar természetes ösztöneire hallgatott mindaddig, mig csak valami törvénybe nem ütközött. Ha egy párszor megtörtént, megtanulta a törvényt és engedelmeskedett neki.

De a leghatalmasabb nevelő eszköz mégis egy-egy ökölcsapás vagy egy-egy szidalom volt, amit gazdájától kapott. Mivel Fehér Agyar nagyon szerette gazdáját, a gazdája ütése sokkal jobban fájt neki, mint mind az a verés, amit Szürke Hódtól vagy Szépséges Smithtől együttvéve kapott. Ezek csak testét sebezhették meg s teste mögött szelleme legyőzhetetlenül és megtöretlenül lázadozhatott.

Gazdája ütése mindig nagyon is szelid volt ahhoz, hogy megsebezze testét. Gazdája ütése mélyebben hatott. Ez az ütés gazdája elégedetlenségét jelentette s Fehér Agyar szive vérzett alatta.

De ütésre ritkán került a sor. A gazda szava maga is elég volt arra, hogy Fehér Agyar megtudja, jót vagy rosszat követett-e el. A gazda szavához alkalmazta magaviseletét és cselekedeteit. Ez volt az iránytű, mely szerint élete hajóját kormányozta és melynek nyomán megtanult eligazodni egy uj föld és uj élet tengernyi szokásai között.